Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-08 / 220. szám, szerda

i^özéfek MÖoüyik (Fajtám hangja.) Céltalan bolyongtunk várost, falut, Gúnykacajjal űzött a sorsharag, Csák Máté földjéből nem jutott más, Csak a göröngyös országút-szalag. Rongyban, fázva, állatsorba vetve. Mint söpredék, lopva, félve éltünk. Hegedűnk síró énekében is fJecsületet s emberjogot kértünk. De hiába volt minden könyörgés, Kegyét az úr szegénnyel nem osztja! S mulatságból verte a hátunkat Kakastollas csendőr gumibotja. De jött a kor s leráztuk nyakunkról A kínozó gőgös-úri jármot, S a hasznos nép hős lendületével É£ftünk egy újarcú világot. Koldúsboton kiaszott kezünket Már a hős munka jele díszíti, S történelmünk hömpölygő tengere Gúnynevünket a mélybe meríti. Hozzánk is szól a gyár szirénája, Vár a műhely morajló gépekkel, És munkánkért nagy új érdemekkel Jutalmaznak: becsület' s élettel. Közétek növünk már, láthatjátok, A nevünk: ember és kommunista. S az országút volt rongyos kocsisa Csák Máté földjén lett traktorista. Horváth István. * • • JCülön mu nmi adato tt Mert külön sors nem adatott, Ö, hinni, hinni nem elég, nem lehet külön akaratod, magadbúsító vigasztalás minden nagy lelki lobbanás, ha nem sírod a nép danáit. ismerni keli a nép szívét, a nép felé hajolva élni, csak vele sírni és remélni, szeretni mindhalálig. Dénes György. csak aratás után küldték neki a felszólítást, hogy rozsot is adjon be. Mivel rozsot nem tudott beadni, elviszik a hízóját. Figyelmen kívül hagyják, hogy más gabonaféléből 18 mázsát adott be terven felül. Az elvitt disznóért pedig még a mai napig sem fizettek. Knoška Štefán kálváriája egészen 1955 őszéig tart. Igazsága el volt temetve, míg a magyarbéli kommunisták komolyan nem kezdenek az üggyel foglalkozni. A marxizmus-leninizmus tanulmányozása egyre erősebbé bátrabbá teszi az „egvszerü" kommunistákat is. A tudás, a tisztánlátás erőt bátorságot ad nekik. Nem tűrik tovább Kiss Sándor klskirályságát. Fokozatosan megfoszják funkcióitól, bár sokszor tevékenységük nehézségekbe ütközik a felsőbb szerveknél. Az igazság azonban egyre nagyobb teret hódít. A magyarbéli kommunisták munkája egyre nagyobb bizalomra talál a falu pártonkívüli lakói között is. Már ők is segítenek az eltemetett igazság feltámasztásában. 1955 őszén Knoška Štefán ügyének alapos felülvizsgálására is sor kerül. A párttagok is, a szövetkezeti tagok is egyhangúlag döntenek. Knoškának közöttük a helye. Knoška az övék. Testvérük, azt akarja, amit ők. Sárga falevelek úszkálnak már a fezéi hullámain. Tar a határ, messzire szállt a fecske, a gólya, csak a varjak kárognak a levetkőztetett határ felett. Knoška Štefan kukoriciszárat vág. Gépiesen csapkod a kapával. A távolban traktor búg, lánctalp csikoroq Vetés alá készítik a közös földet. A sor szélén Knoška megáll. Hosszan néz a távolba. Nézi a traktort. Sóhajt, aztán újból megragadja a kapát. Már tud arról, hogy az ő üldözője, a diktátor lebukott, űj vezetők irányítják a szövetkezet, a falu sorsát. Hallott róla, hogy az ő ügyével is foglalkoznak. De ő már nem megy a szövetkezetbe. Elég volt, hogy egyszer megégette a kezét — Nem. soha, inkább történjék akármi, — nyögi. A szürke légben úszkáló varjak mintha éppen neki akarnának felelni,; ráteszik: Kár-kár. VASÁRNAP REGGEL vendégek ér- : keznek Knoškáékhoz. Ismerős arcok, : mégis ismeretlenek, idegenek Knoška előtt. Dolán Gyula, a HNB titkára és Fülöp Sándor a szövetkezet elnöke jönnek. Knoška a kapuban fogadja őket. — 36 reggelt Knoška bátyám, — : köszönnek az érkezők. Ez a hang meglepi Knoškát. Vele már réa nem beszéltek így. Jólesett neki, hogy a sok durva szó után, így j beszélnek vele. Az erős ember ellá-.: gyúl. Makacssága felenged. Beljebb < tessékeli a vendégeket. Már ebédre nyúlt az Id6, amikor i búcsúztak a vendégek. A titftár búcsúzóul még megjegyezte: — Gondolja meg Knoška bátyám, : Újból ez a közvetlen, baráti hang. Knoška fölemeli a fejét, kezét nyújtja a titkárnak. — Jól van Knoška bátyám, majd még felkeresünk. — Nem. ne keressetek, megyek magamtól is, csak ... tudjátok. Knoška teljesíti a beadást. Földjeit beveti, aztán indul. Határozott mozdulattal írja alá a belépési i nyilatkozatot. Knoška már a szövet- i kezetben dolgozik, kocsis. Kora tavasszal a szövetkezet gazdájává választja a tagság. Ismerik, bíznak benne. Felesége is bekapcsolódik a közös ; munkába. Ipari iskolába járó fia az ; idén a szünidő alatt már aratógépen j dolgozik. Segít betakarítani a termést. Hisz most már nekik is terem a szövetkezeti föld. Knoška pedig munkája mellett új tagok megszerzésére törekszik. A kívülállók hallgatnak rá. Most az aratás befejezésével egyidőben Vajda György és Révai János kö- ' zépgazdák is csatlakoztak a nagy csa- ; Iádhoz. Knoška Štefán boldog, mert ' győzött az igazság. Hálás a pártnak, mert négy év megpróbáltatásai után újból emberré tette. Knoška szereti a pártot bízik benne. Háláját, szere- ' tétét a párt, a magyarbéliek iránt jó , munkájával viszonozza. Szarka István.; Hallatlan valami. Három hete zuhog az eső. Fékezhetetlenül zuhog és zuhog. Hol csendes szitálással, hol záporozva, mintha dézsából öntenék. Csak néha-néha mutatkozik az ég kékje, csak néha-néha villan a nap tűzszeme. Micsoda idő! Szűköl a falu népe, sóvárog a jó idő után. Kaszára vár a rét füve, kapára a répa, kukorica, szőlő derékigérő dudvája. S a sötét, terhes felhők csak gyülekeznek, kavarognak, a falu fölé feszülnek és öntik, öntik a vizet... — Szakadjon le az-ég! — csusszan ki Tormás István, az urasági szőlészet vincellérjének a szájából, ki tudja már hányadszor. Már nem is méregből mondja, csupán megszokásból. Három hét óta megszokta. Pedig neki igazán mindegy, így is, úgy is mérik a komenciót, dehát jobban szivén viseli a szőlő sorsát, mint a gazdája. Jóformán azt se tudja, hogy ki a gazdája. Urasági szőlő és kész. Hogv gróf vagy herceg az uraság, egyremegy. Nekik (két vincellér van) az a kötelességük, hogy a szőlő rendesen meg legyen művelve, s a lehető legkisebb kiadással minél több bort termeljenek. Kocsis Péter, a másik vincellér csendesen ül és cigarettázgat, talán nem is hallja Tormás szavát. A kastély küszöbén ül és gondolkozik. Kastély. Csak a neve az. Valójában egy nagy présház, borpince, meg kisebb irodahelyiségből álló valami. A falu fölé emelkedő szőlőhegy közepén, emberkéz csinálta nyergen ül rikítósan. Sárgára van meszelve, az ablak; rámák meg zöldrefestettek. Az eresz alá szőlőlugas kúszik, a kastély előtti ; parányi terecskét pedig virágágyak szegélyezik sok tarkaszirmú, illatos virággal. Félkaréjban vagy tizennyolchúsz oltott rózsafa pompázik. A kastély elől jó kilátás nyílik nyugat felé. A domb tövén kígyózó országút mentén sorakoznak a kisebbnagyobb fehérre meszelt házak. A falun túli síkságon pedig szabadon futhat a szem. — Mi lesz itt, te Péter!? — mondja Tormás, mintha csak hangosan gondolkozna. Minek ide több sző! A szőlőre kell nézni! A kötözetlen új hajtások a földön kúszva össze-vissza gubancolódva, a dús, sűrű dudva félkaróig ér. A föld elázva, mint a kovász. Nem lehet belelépni, mert az ember lábáról lehúzza a lábbelit. És az eső csak esik, szakad... Kocsis Péter csak néz maga elé, bólogat, hümmög: — Nagy baj lesz ... — Ha kisüt a nap, lesz itt nemulass !... — Ezer kéz is kevés volna.. < — Ha száz lesz is, jó lesz! Tormás föláll. Az arca pirospozsgás, a termete apró. Válla csak valamicskével ér feljebb a nagy ajtó kilincsénél. Bemegy az irodába és, végignyúlik a pokróccal letakart priccsen. Kalapját szemére húzza és megpróbál az angyalok birodalmába távozni. Kocsis Péter pedig újabb cigarettára gyújt és gondokba merülten fújja a füstöt. Gond, te átkozott gond! Hiába gyúrták az embert acélból, hiába állta ötvenöt év viharát küzdve a nincstelenség ezernyi botlatójával, hiába teremtett biztos talajt a lába alá kétkezi munkájának vékony kenyerén, mégis nyomod, taposod, görnyeszted, vérét szívod, álmot űzöl a szeméből te gond, te átkozott gond, az emberi élet ünnepnapjainak megrontója, mosoly hervasztója, te keserűséget csordító gond... Kocsis Péter tizenegy éve vincellér. Tizenegy éve szolgálja ismeretlen urát, tizenegy éve hajtja a munkásokat, azokat, akikkel azelőtt együtt fordította a földet, húzta a kapát, termelte a bort... Házat épített, ha nem is jőgazdásat, de épített. Jódarab szőlőt telepített, de olyat, hogy különb, mint az uraságé. Szerzett egy darabka földet és most van mindene. Mindene, ami messzire űzi a szegénységet: kenyere, zsírja, bora, ruhája. Jól megy neki és mégsem jől. Nem jól, mert van egy folt az életén, egy folt, egy hibás lépés, ami minden mostani gondjának a forrása. Gondjainak középpontjában Annuska, a lánya áll. Annuska, aki már nem is lány, hanem asszony. Két éve aszszony. Hajnóci Imre fiának, Jóskának a felesége. Nem tagadta ki, mégis kitagadta. A lánya, édes lánya, mégsem az. Lakodalmat sem csinált r.eki, pedig lett volna miből. Nem csinált, mert nem akart, mert belébújt az ördög. Hogyan is történt csak? Kovács Péter ismét cigarettára gyújt és emlékezik. Olyan elevenen él emlékezetében annak a vasárnap délutánnak a képe, mintha csak tegnap történt volna. Éppen őszre lesz két éve. Egy októbervégi vasárnap délután beállított Kocsisékhoz Hajnóci Imre a Jóska fiával. Mindketten ünneplösen, feketébe öltözve. A Hajnóciak szép szál emberek voltak mindig, szálasak és barnák. Apa és fia termete között talán egy milliméter különbség sincs. Az apa tömött, kormos bajuszát ezüstös szálak szürkítik, de a fia bajusz nélküli. Egyenes, mint a nád, arca megnyerő, kedves. Lekezeltek és leültek. Az öreg Hajnóci rövid torokköszörülés után előadta, hogy miért jöttek. Szűkszavú ember lévén, egészen röviden szőlt. — Hát Péter, elgyüttem a fiammal megkérni a jányod kézit. Mintha bomba robbant volna a szoba közepin. Kocsis Péter mindenre számított, csak erre nem. Hirtelen szólni sem tudott. Keserves kínnal szorult össze a szíve. Hogy ő, Kocsis Péter, a vincellér, akinek háza, szőleje, földje van, Hajnóci Jóskának adja egyetlen lányát, akiknek rozzant viskójukon kívül semmijük sincs és napszámból tengetik az életüket!? Hogy oda adja cselédnek, szolgálónak!? Hiszen oda az kell, mert nincs asszony a háznál, négy éve halt meg Hajnóciné... És még egy tizenöt éves kamasz is van a háznál, a Béla gyerek ... Nem lehet, nem lehet, már csak azért sem lehet, mert a faluban három kommunista van, s a három közül egy éppen Hajnóci Imre. És Hajnóci Imre a vörös szakszervezet elnöke is. Egy vincellér nem paktálhat ilyen emberekkel, nem eshet velük rokonságba ... Ahogy mindezt végiggondolta, keményen csattant a hangja: — Nem! Meglepődött a két fiatal, de meglepődött id. Hajnóci is. — Ez az utolsó szavad, Péter!? — Ez! Id. Hajnóci felállt. Komor ránc ugrott a két szeme közé és így szólt a fiához: — Gyerünk fiam! De Jóskának nem volt mehetnékje. Ogy érezte, hogy mind ez csak csalóka játék: nem igaz, nem lehet igaz... Szinte könyörögve hagyta el a száját a szó: — De, Péter bátyám!... — Megmondtam.

1 — csattant ismét Kocsis Péter hangja és felállt. Annuskáből kitört a visszafojtott zokogás, Kocsisné pedig tehetetlenül ci(Lőrincz Gyula rajzai) > bálta a köténye sarkát. Nem szólhatott, mert neki mindig hallgass volt a neve. A háznál az történhetett, amit az ura akart. így hát nem csinálhatott egyebet, minthogy tépte, gyűrte a köténye szélit és nyelte a könnyeit befele. Ő az első pillanattól tudott a fiatalok visszonyáról és azt is tudta, hogy a lánya nagyon szereti Jóskát. Nem ellenezte a lányának, mert be-: csületesebb, dolgosabb legényt lámpással sem találtak volna ... — Ne könyörögj, fiam, gyerünk! —' Csendesen mondta id. Hajnóci, de hangjában fájdalom, keserűség, megbántottság vibrált. — Ne, ne menjenek! — ug.'ott feí váratlanul Annuska sikoltva és Jóska széles mellére borult. — Jóskám, ne hagyjál itt, vigyél magaddal!... —' suttogta könyörögve a lány. — Micsoda!? — rökönyödött meg Kocsis Péter. — El akarsz menni, itt akarod hagyni a házamat!? Ülj le, mert, mert, riem tudom mit teszek veled!... De a lány nem a pillanat szülte elhatározásból teszi, vele nem lehet csak úgy akárhogyan bánni! Ezerszer végiggondolta ezt a pillanatot, s magában úgy döntött, hogy történjen bármi, de a Jóska felesége lesz. S amilyen gyöngéd tud lenni a szerelmes szív, ugyanolyan erővel tud szembeszállni. — Elmehetek magukhoz, Imre bácsi? — kérdezte Annuska szorongva. Id. Hajnóci kemény szíve nagyot dobbant az elérzékenyüléstől. Annyira szívéhez szólt a lány szava, annyira hozzáláncolta ez a pillanat, hopy érte tán a fél világot is romba tudná dönteni, ha kellene. De, mint mindig, most is kurtán válaszolt: — El! — Azt elhiszem! Jő is volna menyecskének Koc is Anna! Hát abból nem esztek, Imre! Koldushoz nem , adom a lányom! Nem és ezerszer nem!... — Koldushoz!? — sötétült el Hajnóci barna arca még jobban. — Azt mondod koldushoz!? Péter, én téged most kétfelí törlek... ott törlek el, ahol a legvastagabb vagy... — és Kocsis felé indult, mint valami megfékezhetetlen bőszült bika. A lány ijedten rebbent ki a házból, Kocsisné tehetetlenségében csak topogott a tűzhely mellett, kötényét szája elé rántotta és felsírt, mint a riadt kisgyerek. Jóska egy szemvillanás alatt az apja előtt termett: — Édesapám!... a jóisten áldja meg ... édesapám, ne csináljon, ne csináljon rosszat!... Id. Hajnóci emelte a karját, hogy elsöpörje maga elől a fiát. de félúton megállt a karja és lehanyatlott — gyengébb emberre nem emel kezet.. i Kocsis elfehéredve, mint a meszelt fal, csak állt a ház közepén és várta, hogy mi történik. Hajnóci a dermedt rsendben egy ideig mereven nézte Kocsist, de nem gyűlölködve, hanem megvetéssel, majd így szólt: — Rongyember vagy!... — Azzal megfordult és fiával együtt köszönés nélkül távoztak. Velük ment Anna is úgy, ahogy volt, egy-szál ruhában. Azóta Sem lépte át a szülői ház küszöbét. Nem törődött semmivel. Sem a szégyennel, sem azzal, hogy mit hoz a jövő. Csak Jóskát látta maga előtt, Jóskáé volt minden gondolata, szívének nagy-nagy szerelme. Pedig a falu népe szapulta, megszólta. Hogyan is érthették volna meg az ő szerelmes szívét? Sehogyan. Azt nem lehet megérteni, azt csak érezni, átélni lehet. És Anna átélte, érezte. Nem bánta meg a tettét, mert kimondhatatlan boldogság dajkálta a szívét. Szegényesen, de boldogan éltek. Édesanyjával úgy titkon itt-ott találkozott, de apjával azóta egy szót sem váltott. És id. Hajnócival is munkahelyet változtatott a haragja. Szölőmunkás volt gyerekkorától, mégis az uradalmi majorba ment dolgozni. Inkább hajtotta az ökröket vagy kapálta a répát, kukoricát, minthogy a szőlőben találkoznia kelljen azzal a rongyemberrel. Jóska viszont csak azért is a szőlőbe járt. (Folytatjuk.) O

J szO 1956. lyflugztus 8. 5