Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-27 / 239. szám, hétfő

mm Szántják a szüzföldet NAGY TALÁLKOZÁS gyorsvonattal a kék Jenyiszej partjáig. — Istenem, — sóhajtozott és cso­dálkozott Ivanova Xénia. — Mennyire megváltozott ez az ország, mióta nem láttam. — Szeme szinte rátapadt a szép állomások épületeire, a hatalmas gyárak füstölgő kéményeire, iskolák­ra, kórházakra, amelyeknek csak pusz­ta helye volt meg, amikor innen elin­dult. Közeledett Minuszinszk, útjának végcélja, szülővárosa. Az utolsó éj­szaka nem tudott aludni. Képzeletben újra átélte ifjúságát, mindent, ami kedves volt szívének. Visszaemlékezett a kéklő Jenyiszej pecérkefával váncsian nézegetik az idegen nőt, aki­nek ruháján meglátszik, hogy nem idevaló. Beszédbe elegyednek. Honnan, hová, mennyi időre? — Ismerik a Go­gol utcát ? — kérdezte édesanyám. — Hogyne, hisz ott áll meg az autóbusz. Es ime a város. Nagy fahídon ha­ladunk keresztül. Üj házak, széles ut­cák. Anyám próbálkozik visszaemlé­kezni. Nem, ezt a részt nem ismeri, már nem emlékszik. Nem is emlékez­het, mert ez a városrész már azóta épült, hogy innen elutazott. Szíve gyorsabban dobog. Szinte fél a vi­le, hogyan kell főzni a bablevest, bi­zony azt sem tudta volna megmonda- H ni. Egy nappal korábban érkeztünk, mint ahogy vártak. Amikor megálltunk a kis faház előtt, ablakaiból több idő­sebb nö nézett felénk várakozóan. De már nyílt is a kapu és édesanyám sírva borult idősebb nővére vállára. Csókolták egymást, sírva néztek egy­másra. Hosszú percek után került csak sor rám. — Ez a fiam, — szólalt meg végre édesanyám, könnyes szemmel. Nagy­T Jartnincnégy év múlt el azóta, H hogy egy forró nyári napon -*- Ivanova Xénia szibériai orosz nő elbúcsúzott testvéreitől, ismerősei­től, c. kékszínű Jenyiszejtől, ahol életé­nek legdrágább óráit töltötte el. Fér­jével, egy magyar hadifogollyal indult a nagy útra Szibériából Csehszlová­kiába. Fiatal volt még akkor és a hosszú háromhónapos út meg sem vi­selte. Kelet-Szlovákiának egyik kis falujában, férjének szülőföldjén éjsza­kákat sírt át az első években, siratta Szibériát, a Jenyiszejt, rokonait, a test­véreit. De elmúltak az évek, behegedt a se'o, csak a honvágy gyötörte, látni akarta ismét szülőföldjét. S ez az egy életen keresztül várva várt pillanat végre elérkezett. Április végén indult el haza Szibériába, hogy a nyolc test­iére közül megmaradt egyetlent keb­lére szoríthassa, hogy elbeszélje egy egész életen keresztül összegyűlt él­ményeit. Kilenc napig tartott az út IWWWtWWWWt MI tlIl tMtHMtttH Mtt W Éppen áthaladtunk az Urai­hegységen és szemünk elé tárult a végnélküli Szibéria, melynek hatalmas területén nem is egyszer kényelme­sen elférne egész Európa összes ál­lamaival. Itt látjuk végre a gazdag, fekete, zsíros termőföldeket, a fel­szántott szüzföldeket, az Ob, Irtisz, Jenyiszej folyók széles medreit, me­lyek vize egy-két . éven belül sok mil­lió kw energiát fog szolgáltatni a szovjet nemzetgazdaságnak. Ezer és ezer komszomolista jött ide, hogy fel­ébresszék az alvó taigát, megzaboláz­zák a rakoncátlan folyókat, feltárják a föld rejtett kincseit. Elszánt szovjet hazafiak vették kezükbe Szibéria sor­sát és ma, ha ránézel a térképre, szinte eláli a lélegzeted, mily óriási változásokon ment keresztül Szibéria az utolsó években. Az egykori szám­űzetés földjén bányák, gyárak, vízi­erőművek, új városok épültek fel. Itt a száműzetésben, közel a tajgához, ko­vácsolta valamikor a nagy Lenin Oroszország jövőjét. Felébredt Szibé­ria, megmozdult a tajga, a szovjet hazafiak dolgos keze nyomán. Az idén május 7-én volt húsvét a Szovjetunióban. Egy szibériai állomá­son, Kurgánban, kiszálltam a gyorsból. Az állomáson és a mellette levő piac­téren festett hímes tojásokat kínál­gattak az utasoknak. A szomszédos kocsiból egy fiatal szőke nő szállt ki. Széles arcéhoz illett a rövidre vágott haja. Sietve ment a „Larjok"-hoz, az­az egy kis üzlethez és valami aprósá­got vásárolt. Mikor visszajött, meg­kérdeztem, hová utazik. — A szűzföldekre, a tyupi szov­hozba — válaszolta. — Már másfél éve dolgozom ott és most szabadság­ról utazom vissza. — Én is a szüzföldekre utazom és lehet, hogy a maguk szovhozába, ha ilyen szép lányok vannak ott. — Kí­váncsian végignézett. — Csakhogy a mi szovhozunkba egész és nem fél emberek kellenek. — Nesze neked, gondoltam magamban. Felszálltam vele a kocsiba, mert kí­váncsi voltam az életére, sorsára és munkájára. Az ülőhelyén közepes koffer, kabát és nyitott könyv hevert. — Ér is arra a vidékre utazom, csakhogy látogatóba. Azonban szeret­ném megnézni a maguk szovhozát is. — Hát oda eljöhet, van mit nézni. Még csak két éve, alakítottuk meg, de már 50 000 ha szüzföldet szántot­tunk fel. A szibériai szűzföldeken ta­lán sehol sem értek el olyan hektár­hozamot. mint mi. Valja Agafanová lassan elmondta fiatal életének rövid történetét. Ő is, mint ezer és ezer szovjet komszomo­lista, a kormány és a párt felhívására utazott a szibériai szüzföldek meg­munkálására. Nem v.olt ez olyan egy­szerű dolog. Gyárukból 200 komszo­molista jelentkezett a parlagon heve­rő földek feltörésére. És a 200 je­1 • A 0 .1 s z 0 borított lapos partjaira, ahova mint autóbuszból, zsebkendőt vesz a kezé­szontlátástól. Mikor kiszállunk az néném, akit először láttam életem­Valja a mezei brigád vagonjában fiatal lány fürödni járt. Barátnői Ka­cajkának nevezték el, mert mindig kacagott. Ma már ötvenhat éves. be és szemét törli, mintha valami be­leesett volna. Pedig sírt. Szeme elho­mályosult. Harmincnégy év múltán ben, magához ölelt, megcsókolt és so­káig nézett rám, hisz először látott. * Bevezetett a szobába minket. A szom­szédok, asszonyok érdeklődve néztek hárköszönőre emeltük először poha? Az emlékezetében felidézett képek ismét hazaérkezett, talán utoljára ránk. Nagynéném bent ismét elsírta runkat, anyámnak még mindig köny­ocn« al-f-í'min A iirt+nrti- iiA n + n-t iin lm - T A-f- -in -%-Art alh n m <r\-t-4- enífíííín//íiflf Tne- wi r, r, A f- Ar> : n „ , . ~ _ . 1 lassan eltűnnek. A vonat vágtatva ha lad át a sztyeppén, amely a sötét látja rég elhagyott szülőföldjét. Las san indultunk el a széles, faházakkal éjszakában messziről világít. Ég az szegett utcán, egész sztyeppe, felgyújtották, hogy a — Erre gyere, fiam, — mondotta száraz fű helyett fiatal zöld nőjön, édesanyám és én mentem utána. De­Megérkeztünk Abakánba. Már csak 26 kilométer és újra megpillantja rég elhagyott szülővárosát. Megismeri-e nővére? Élnek-e még ifjúkori barát­hogy is tudta ő már azóta, merre is lakott valamikor. Aztán megállt, kö­rülnézett és visszafordult. — Azt hiszem, rosszul megyünk, a Ilyen gondolatokkal teli ült fel másik oldalra kell átmenni. — Végül magát és anyám is sírt. Nekem is va­lami szorongatta a torkomat. Az asz­talon gyönyörű virágcsokor, bor, pá­linka, sütemény és két hatalmas tor­ta. Az egyiket anyámnak, a másikat nekem készítette nagynéném. nyes volt a szeme. Soha életemben nem láttam őt egyszerre kiinni a po­harat, de most megtette. — Hogy megváltoztál, drága test­vérem — mondta neki nagynéném, — — Drága vendégeim, már olyan ré- de édesanyám most már csak mo-. az autóbuszra, amely az aszfaltos úton gyorsan hagyja maga után a te­is a járókelők igazítottak el minket. Éreztem, mennyire felzaklatta édes­héncsordákat, a hatalmas kolhoz bú- anyám szívét szülővárosa, lakosai, há­zatábláit, a traktorokat. Az utasok ki- zai. Ha most megkérdeztem volna tó­Qt% gen várlak benneteket, hogy ez a vá­rakozás szinte elgyötört. Éhesek vagytok, drágáim? — és megint édes­anyám vállára borult. De ebben a percben mi nem éreztünk sem éhsé­get, sem szomjúságot, csak örültünk tiszta szívből, végtelenül. Mikor po­Valja és a brigád többi dolgozói RIPORT Munka után édes a pihenés, harmonikáján játszik egy traktoros lentkező közül csak hetet válasz- kiveresedett a hidegtől, izmai meg­tott ki a komszomol szervezete. He­tet, de a legjobbakat, a legelszántab­bakat, akik már a gyárban is bebi­zonyították, hogy lehet rájuk támasz­kodni. Valja maga is faluról, kolhoz­családból származik. Húzta szívét a edződtek. A tavaszi szántásnál már segédmunkásként dolgozott; Még be sem fejezték a tavaszi munkákat, amikor 25 komszomolistával egyéves tanfolyamra küldték ahol megtanul­ták a traktoros és kombájnos mester­solygott. Kint az udvaron lassan le-, szállt a sötétség. A forró májusi szi­bériai nap után kellemes levegő volt az udvaron. Nem messze a háztól, vagy 150 méterre folyik a Jenyiszej. A partján levő pecérkefák felöl bódító illatot hozott a szellő. Bent a faház egyetlen szobájában pedig folyt a ven­dégvacsora, az ismerkedés. Összegyűl­tek a szomszédok is, hogy mindnyájan részt vegyenek ezen a kedves vacso­rán, amelyen két testvér harmincnégy év után újra egy asztalhoz ült. KWWWWWM WHW Mt tlt HM tt HW tWMW ladi ház van ma már a Lenin utcán és a Gorkij téren, ahol nem is olyan régen még sátor alatt laktak a kom­szomolisták. 122 gyermek születését és 57 házasságot jegyeztek már itt be ez alatt az idő alatt az anyakönyv­vezetőnél. Nemcsak a falu nő, de a családok, gyerekek száma is növek­szik. Tavasz van itt nemcsak a határ­ban, de a szívekben is. A vezetőség egyik dolgozó. jávai kimentünk a hét mezei brigád egyikébe. Vagy 25 km-re lehetett a falutól. Ismét végeláthatatlan táblák, melyek olyan hosszúak, hogy a trak­toros 12 óra alatt csak egyszer tud megfordulni traktorával. Micsoda végtelen föld, akárcsak Szibéria. De látjuk már a brigádot, nyolc kis U alakban elhelyezett vagonját, körülötte benzintartályokat, traktorokat, vető­gépeket, mezőgazdasági gépeket. Be­léptünk az egyik vagonba, melyet sí­talpon húztak ide tél idején a trak­torok. Nem is ilyan kicsi, mint gon­föld, a széles határ, a búzatenger séget. Itt ismerkedett meg Viktorral, hullámzása. A gyárban az automati­kus mérlegnél dolgozott és szorgal­mas munkájáért a műhely vezetői gyakran megdicsérték. így utazott el Valja másfél évvel ezelőtt egy fagyos téli napon a szűzföldekre boldogan, komszomo­lista „putyovkával" a kezében. Az állomáson fedett teherautó várta az újonnan érkezett komszomolistá­kat. 90 km-es út után végre meg­érkeztek. — Hol itt a szovhoz — kérdezték körülnézve a puszta sivatagban, ahol néhány sátor, három új fabarak és öt lakókocsi állt nagy összevisszaságban. — Itt van, vagyis itt lesz — mon­dotta jókedvűen a szovhoz igazgatója. — Ez lesz a Lenin utca — mu­tatott egyenesen a sátrak felé. Az ott pedig a Gorkij tér — írt le félkört keze a barakkok felé. Köröskörül pe akivel nyáron, éppen aratáskor meg is esküdött. Az esküvőre társaik hiába keres­tek a kiszáradt sztyeppén virágot. Se­hol egy rózsa, vagy más virág. Ekkor az egyiknek nagyszerű ötlete támadt. Gyorsan eltűnt, és mire a házastár­sak visszajöttek a polgári esküvőről, barátaik egy nagy csokor búzakalász­szal várták őket az iskolában, a szűz­földek első termésével. Mily forró ér­zéseket váltott ki akkor Valja és Viktor szívében ez a szerény búza­csokor. Eltelt az év j s a z iskola hallga­tói mint kész traktorosok és kombáj­nosok tértek vissza szovhozaikba, kol­hozaikba. A Lenin utca és a Gorkij tér ezalatt az egy év alatt csakug>an kiépült. Szép új házak egész sora fo­gadba őket, amelyek között ott volt az övék is. — Hová lettek a sátrak, Pontosan két hétre rá a nö­voszjolovi járási pártbizottság autóján elindultam egy nagy szovhozba, amely doltam. Ágyak, asztal, egy szekrény, csak nemrég ünnepelte alapításának székek és más bútordarabok képezik kétéves évfordulóját. A hepehupás poros mezei út szinte végtelennek tűnt, annál is inkább, mert útközben egyetlen házat, fát sem láttam. Az út szélén ürgék figyelték az autó közeledését, majd nagy gyorsan el­tűntek. Köröskörül a föld felszántva és bevetve. Óriási, ezer hektáros táb­lák húzódtak az út mentén és hiába mereszted a szemed, csak végtelen szűzföldet látsz magad előtt egészen a láthatárig. A meleg következtében, nagyon a berendezést. Egy lány férfinadrágot foltozott. — Valja! — szorítottam meg nem is olyan régi ismerősöm kezét, ö volt az, akivel együtt utaztam. — Hát mégis eljött — kérdezte mosolyogva. — Mi lettünk az elsők a szocialista munkaversenyben — dicsekedett mindjárt büszkén. 9000 ha föld tar­tozik a brigádunkhoz és ebben az év­ben még 2500 ha-t akarunk felszán­gyakran forgószél keletkezik. Messze, tani a szűzföldekből. — A nap su­nagyon messze, kis pontnak tűnő garai bearanyozták a kis mezei brigád traktor kúszik lassan előre. Szinte úgy vagonjait, gépeit, az egész láthatárt tűnik, mintha egy helyben állna. Pe- Valjával együtt. dig 60 000 hektár föld — és ez mind az ideiglenes barakkok — csodálko a miénk. Furcsának és egy kicsit nevetsé­gesnek tűnt akkor az igazgató. Pe­dig igazat beszélt, de ezt csak ké­sőbb értették meg. A 40 fokos hideg ellen januárban bizony nem nyújtott védelmet a sá­tor vékony fala. És a nap legnagyobb részét kint töltötték a szabadban, mert hozzákezdtek az új lakóházak építéséhez, a szovhoz magtárainak építéséhez. Éjszaka a sátorban pedig zott Valja. Ogy eltűntek ezalatt az egy év alatt, mintha a szél fújta vol­na el őket. Később Valja szabadságra utazott szüleihez Pervouvalszkba. El­mondta anyjának, testvéreinek, barát­nőinek, a gyár komszomolistáinak, hogy mennyire boldog, hogy milyen megelégedett a szüzföldön, az új szovhozban. Most pedig vissza utazik a szov­hozba, ahová engem is meghívott. Otthon nagyon sokat mesélt az új dig 50 ezer hektár szűzföldet vál toztattak termékennyé a tyupi szov­hoz dolgozói, fiatal komszomolisták ezekkel a traktorokkal. Két és fél millió pud gabonát adott be a múlt évben az állam raktáraiba ez a szov­hoz. Végre meglátjuk a szovhoz falut széles utcáival, hatalmas magtáraival, kétemeletes központi épületével. Lát­ni már a félig kész kultúrházat is, a villanytelepet, az iskolát, a bölcső­dét, a kórházat, éttermet, az üzletek egész sorát. Két év alatt épült a fa­lu. Több mint száz új, kétlakásos csa­1956 augusztus 27. mint édestestvérek bújtak össze az szovhozról, a komszomolisták életéről, eddig ismeretlen barátnők, hogy a mindenről. A harmadik brigádban dol­vastag pokróc alatt testükkel mele- gozik férjével, ahol mindketten trak­gítsék egymást. Bizony nehéz volt a torosok. kezdet az otthoni kényelmes élet után. — Ha eljön, okvetlenül látogassa Ezért küldték ide a legjobbakat, a meg a brigádunkat is — mondotta legkitartóbbakat és az elszántakat, búcsúzóul a sirai állomáson, ahol le­akik nem ijednek meg egykönnyen a szállt. Engem tovább vitt a vpnat a nehézségektől. Valja is megszokta a szibériai szűzföldek között délnek, a kemény életet, fagyot. Arca eldurvult, Szajáni-hegyek felé. llu*ri úi házakban laknak az új szovho7 dolgozói Megnéztem mezei könyvtárukat, konyhájukat, megkóstoltam vacsorá­jukat és barátságosan elbeszélgettem a brigád tagjaival. Ötvenen vannak itt és mindnyájuknak, mint Valjáéknak is, a központi szovhozban van rendes lakásuk. Az idén a szovhoz dolgozói 4 millió pud, azaz kb. 6000 vagon ga­bonát akarnak beadni az állam rak­táraiba. Napbarnította arcukról le­olvastam, hogy ezt a feladatot is tel­jesítik, mint az 50 000 ha szűzföld fel­szántását. Az elszánt, odaadó hazafiak eddig még nem vallottak szégyent. Mikor kezet szorítottam a brigád munkásai­val, Valja kikísért az autóig, — Na­ayon kérem ­1 mondotta —, adja át forró komszo­molista üdvözle­tünket az egész csehszlovák ifjú­ságnak. És jöjjön el hozzánk aratás­kor is, Horváth Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents