Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-20 / 232. szám, hétfő

A Müveit Nép és a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó „Világjárók" sorozatában igen gondos kiállítású könyv Jelent meg nemrégen, amely egyaránt gazdagítja utazási irodalmunkat és népszerű tudományos kiadványainkat. Heyerdahl fiatal norvég néprajzkutató világsikert aratott művétől, a „Tutajjal a Csendes-óceánon"-ról van szó, amely szerencsés módon elégíti ki a fiatalságnak — de a felnőtteknek is — tudásszomját és kalandvágyát. A Kon-Tiki expedíció ötlete — KonTiki volt a Csendes-óceán végtelen vizein 700 kilométeres utat megtevő tutaj neve — a néprajzi tudomány egy régi, vitás kérdéséből származott. Hogyan népesedtek be a föld legnagyobb tengerének, a Csendes-óceánnak elszórt, apró szigetei, különösen Polinézia szigetvilága, amikor az a környező három lakott földrésztől, Ázsiától, A tudomány és a kaland nyomában TUTAJJAL ta, de végleg meg nem akadályozta a bizarr ötlet megvalósítását. Heyerdahl öt társával Callaoban, Peru hadikikötőjében kilenc szál balsafából, minden modern segédeszköz felhasználása nélkül olyan tutajt épített, mint amilyenekkel — a talált feljegyzések szerint — az inkák rendelkeztek. 1947. április 28-án indult el a KonTiki kalandos útjára. Százegy napig tartó, izgalmakban, veszélyekben gazdag hajózás után hajótörést, jobban mondva tutajtörést szenvedjek alig néhány száz méterre céljuk előtt, az A Csendes-óceán térképe, amelyben kilométeres útját Dél Ausztráliától és Amerikától egyaránt sok ezer kilométernyi távolságra van? Az érvek többsége amellett szólt, hogy Polinézia lakossága maláji, tehát ázsiai eredetű, s nyugatról kelet felé, Melanézia és Mikronézia szigetein át, egyikről a másikra vándorolva jutott el vendégoldalas, vagy kettős, hullámjárást álló csónakokon a végtelen tenger legtávolabbi sziget c sopotjaira. Ez volt a véleménye Cooknak, Ausztrália felfedezőjének is, aki elsőnek járt az európaiak közül ezeken a paradicsomi szépségű szigeteken. Azóta a különböző szaktudományok számos érvet hoztak fel emellett a felfogás mellett, két ellenérvre azonban nem tudtak kielégítő választ adni. Az egyik az, hogy a Csendes-óceán keleti, Amerika felé eső részének egyes szigetein — nevezetesen a Husvétszigeten — de Polinézia számos szigetén is már az első felfedezők ismeretlen eredetű, hatalmas, 10—12 méter magasságú kőszobrokat és piramisokat találtak, olyanokat, amilyeneket Kö, zép- és Dél-Amerika őslakói, az inkák emeltek. Ezt a tényt mással, minthogy Dél-Amerika ősi kültúrnépei nyugat felé hajózva eljutottak Óceániába, megmagyarázni nem lehet. Erre mutat a másik ellenérv is, az hogy a Csendes-óceán tekintetbe jövő térségében az uralkodó szelek és ten- %ger-áramlások iránya kelet-nyugati. A kérd?• tehát az, mi valószínűbb: le tudták-e győzni Dél-Amerika őslakói primitív tengerjáró eszközeikkel a DélAmerika és Óceánia között tátongó, végtelen, hétezer kilométeres vízsivatagot, vagypedig Délkelet-Ázsia maláj lakosai küzdöttek meg a szigetről-szigetre vezető, lényegesen kisebb távolságokkal, az uralkodó széllel és tengeráramlatokkal szemben? Heyerdahl, aki már a háború előtt etnográfiai tanulmányokkal foglalkozott Polinéziában, szintén szembe került ezzel a tudományos kérdéssel. Különös élességgel fogalmazódott meg benne a dilemma, mikor feleségével egy évet töltve a Marquesas-szigetcsoport Fatuhiva nevű szigetén, öreg bennszülöttek elbeszéléseiből megtudta, hogy a lakosság körében keletről tutajokon érkező, fehérbőrű, rőt szakállú ősök hagyománya él. Ekkor fogamzott meg benne az ötlet: bebizonyítja, hogy az annak idején a dél-amerikai ősi kultúrnépek rendelkezésére álló eszközökkel lehetséges átkelni a Csendes-óceánon. A közbejött világháború elhalasztóta a vastag vonal jelzi a Kon-Xiki 7000 -Amerikából Polinéziába. Alacsony-szigetcsoporthoz tartozó Raroiá-sziget korallzátonyain. Maga a 101 napig tartó út — ez a könyv lényeges tartalma. A legérdek' feszítőbb a két ízben is több napig tartó viharok leírása, majd küzdelmük a céljuk előtt húzódó korallzátonyok megkerülésére, amikor puszta életükért harcolnak. Mégis a könyv legeredetibb, legszebb fejezetei azok, ahol mindennapos életüket írja le az óceán végtelen magányában, körülvéve mégis annak millió lakójával: cetekkel, bálnákkal, delfinekkel, repülő-halakkal, polipokkal, rákokkal, moszatokkal, olyan közvetlen kapcsolatban és közelségben, ahogyan kultúrember még talán sohasem férkőzött hozzájuk. Ennek a számunkra, szárazföldi emberek számára annyira szokatlan, ismeretlen világnak a leírása hatásosabb, mint a paradicsomi szépségű szigeteké, ahol partot értek, hiszen azokat már számtalan felfedező, utazó, író annyiszor s sokszor szebben leírta. Persze, a fehérember kizsákmányoló, kegyetlen uralmának nyomán ma már Óceánia legeldugottabb szigetein sem sok maradt abból a csodálatos, romlatlan boldogságból, ami Cookot, a Bounty hajótöröttjeit, de még a múlt század második felében is a holland van Zantent annyira elbűvölték. Heyerdahlnak és öt társának tehát sikerült bebizonyítaniok az adott tételt: lehetséges, hogy dél-amerikai kultúrnépek — valószínűleg az időszámításunk szerinti ötödik és tizenkettedik évszázadok közötti időben — több hullámban eljutottak Polinéziába. A tudósok többségének megállapítása szerint azonban a lakosság nagy része ázsiai, maláji eredetű. A tudományos vita tehát tovább folyik, de az öt fiatal norvég és egy svéd kalandos útjának megmaradt egy kitörölhetetlen eredménye: az ember győzelme az elemek felett. Sz. L. * * * Helyerdahl könyvéből közöljük az alábbi részletet: Felhős, szuroksötét éjjel volt. Torsteln a tutajlámpát a feje mellé állította, hogy az őrségen álló jobban láthassa, hova lép, ha rajta keresztül megy ki, vagy jön be a kabinba. Négy óra tájt a'ra ébredt, hogv t .lámpa felborult, és valami hosszú, hideg, nedves iószág vergődik a füle melett. — Repülőhal, — villant át a fején félálomban. Utána tapogatott, hogy kidobja a kabinból. A vergődő valami azonban jóval hosszabb volt, mint egy repülőhal s úgy tekergőzött, akár a kígyó. Torstein undorral engedte el és á lámpa után nyúlt, hogy megnézze világosságnál. De látogatója közben megszökött és átcsúszott Hermanhoz, aki rémülten riadt fel. A zajra, mocorgásra én is felébredtem. Először azt hittem, hogy nyolckarú polip került hozzánik, amely ugyancsak gyakori ezeken a vizeken. A lámpa fénye azonban egy hosszú, vékony állatra esett, amelyik — amint Hermán diadalmasan tartotta két markában — angolna módjára vergődött. Körülbelül egy méternyi és kígvőkarcsú volt, bután kidülledt, nagy fekete szemmel. Hoászú orra és hosszú hegyes fogakkal teli, veszélyes álkapcsa volt: fogai olyan éles szélűek voltak, akár a kés és vieszahaillthitők voltak a szájroadléshoz, hogy megkönnyítsék a zsákmány lenyelését. Hermán barátságtalan szorításának hatására a ragadozó előbb egy, aztán még egy 20 cm-nél is hosszabb fehér halat adott ki gyomrából. A kígyőalakú hal szörnyű fogazata ugyan erősen megtépte őket, de félreismerhetetlenül mélyvízi halak voltak. A dühösen vergődő kigyőszerú hal vékony bőre a hátrészen kékeslila, hasén Dedia acélkék volt és pikkelyei, nyomban lefosztattak ott, ahol hozzáértünk. Lármánk Bengtet is felébresztette. Az orra alá tartottuk a lámpát meg a hosszú halat és megkérdeztük, hogy látott-e már effélét? Nagy álmosan felült és ünnepélyesen kijelentette: — Nem! Ilyen hal nincs is! Azzal megfordult és aludt tovább. Bengt barátunk nem is tévedett sokat. Utólag ugyanis kiderült, hogy ennek a fajnak élő példányát mi láttuk először. A zoológusok tudtak ugyan a létezéséről, de eddig csak a csontvázát sikerült egyszer-kétszer megtalálni DélAmerika partján és a Galapos-szigeteken. Geminvlusmak vagy kigyómakrélának nevezték el, mert élő példányát még senki sem látta. De ha valóban mélyvízi hal. ,ak'<or csak nappal tartózkodhat a mélyben, amikor a fény vakítja kidülledt nagv szemét, úuy látszik azonban, hogy a sötét éjeken felfellátogat a vh felszínére, amint erről saját tapasztatalaink alapján meggyőződhettünk. Május huszonnegyedike volt. A tenger lassú hömpölyéssel sodorta tutajunkat; a nyugati hosszúság 95°án és a déli szélesség 7°-án voltunk. Az idő dél felé járt, A soros szakács ebédre két reggel fogott nagy aranymakrélát bontott fel éppen és a beleket a vízbe dobta. Én fürdővel akartam magam felüdíteni, KifeküdXízméteres koszobrok a Csendes-óceán közepén levő Húsvét-szigeten. E kőszobrok titkát akarta megfejteni a KonXiki-expedíció tem hát a tutajorra, ahol a víz pompásan körüllocsogtatott és ahonnan — a kötelvégbe fogózkodva — mélyebbre lehetett látni a krist.ii-tiszta tengerbe. Hírtelen eqv jókora, mintegy kétmíteres hal bukkant fel előttem. Tüstént visszahúzódtam és a tűző napfénytől átforrósított tutajperemre ülve lestem a halat, mikor egyszer csak a tutajfaron ülő Knut éles kiáltását hallottam: — Cápa! — rikoltotta rémülettől elcsukló hangon. A cápákat már nagyon megszoktuk a tutaj körül és egyik sem keltett soha ekkora izgalmat. Valami egészen különös példánynak kellett hát felbukkannia. Mondanolm sem kell, hogy mind az öten társunk segítségére rohantunk. Knut az imént a tutajfar kiálló gerendáin guggolva mosta fehérneműjét. Amint közben felpillantott, olyan szörnyű ábrázat nézett vele szembe, amilyenről még álmodni is borzasztó Igazi tengeri szörnyeteg volt, de olyan óriási és olyan fél Imet keltő, hogy ha a mesék hétfejű sárkánya, vagy a tengerészmondák óriásörege merült volna fel előttünk, akkor sem lepődtünk volna meg jobban. A feje széles és lapos volt, akár csak a békáé, és oldalt két kis szúrós szem ült messze egymástól. Varangyéra emlékeztető állkapcsa legaiabb másfél méter széks lehetett, sz.. ja _ szögletéből hosszú A szörny úgynevezett cetcápa volt. Ez a legnagyobb cápafaj s egyben a világ legnagyobb testű hala, amelyet ez idő szerint ismer a tudomány. Nagyon ritka állat, de néhány példányát már megfigyelték a trópusi tengerekben. Közepes hossza mintegy 15 méter, súlyát peuig zoológusok 1,5 tonnára teszik. Látt;k azonban már 20 (méteres példányt is. Egy megszigonyozott cetcápa-kölyökből —' még pólváskorban lehetett a kiesbe — a halászok 300 ko-os májat szedtek k: és mindkét fogsorában három-háromezer éles, hegyes fogat számláltak meg. A mi példányunk akkora volt, hogy amikor alánk úszott, elől a feje, hátul pedig az egész farka kilátszott a tutaj alól. És olyan hihetetlen torz alakú, lomhán mozgó teremtés volt, hogy mikor bamba ábrázatára néztünk, nsm tudtuk megállni kacagás nélkül, bár jól tudtuk, hogy farkának egyetlen suhintásával szétverheti tutajunkat. Az A Kon-Tiki szép napos időben simán ereje állandóan, naponta átlag 70 kilo rojtok lógtak alá. A bőre barnás volt, apró fehér pettyekkel. A rettenetes fej 'mögött roppant tömegű test következett, hosszú, vékony farokkal, amelynek hegyes vége "elfelé irányult. Ebből is látható volt, hogy hívatlan látogatónk nem a cetfélék közé tartozik. E sátánfajzat egyideig nyugodtan és lustán úszott utánunk a kormánylapát mögött. Lomhán csapkodott a farkával, közben pedig apró szemével űgy vigyorgott rink, mint egy buldoggkutya, Hatalmas hát- és farkuszonya többnyira kiállt a vízből, és ha az állat hullámvölgybe került, széles hátáról úgy folyt le a víz, mint egy mélven fekvő korallzátonyról. A rettenetes száj előtt egész raj zebracsíkos pilótahal úszott legyező alakú rendben, a szörny hátán pedig •"»ész állatkert lapult a sokkféle tengeri élösd'ből, nem is szólva azokról a jókora remorákokról vagy gályatartó halakról, amelyek szívókoronu íukkal tapadtak rá, hogy vele utazzák be a tengert. A tutaj hátsó részén, hat legerősebb horgunkra függesztve, egy 12 kilós dorádó lógott, amelyét cápacsalétekként akasztottunk ki. A pilótahalak többször is odaúsztak, megszagolták, de nem kóstoltak belé. hanem visszatértek urukhoz és parancsolójukhoz, a tenger rémkirályához. Ere a szörny maga Indította meg gépezeté,. — nert valóban olyan volt, mint mikor egy gőzös indul meg — és kényelmésen odaúszott az aprócska falat felé. Próbára tettük. Beljebb húztuk a haladt. A szörny erre lassan, lustán egészen a tutaj mellé került, úgyhogy minden részletében pompásan megfigyelhettük. De a világért sem tátotta volta ki a száját. Mindössze egy kis rést nyitott a szája szélén és úgy szürcsölte be ezt a mi fogalmaink szerint meglehetősen nagy halat, minth- azt akarta volna kifejezni, ho.-jy ilyen semmi zsákmányért em érdemes kinyitni az egész kaput.. Olyan közel voltunk ehhe* a sátáni teremtményhez, hogy az a hátával nemcsak a tutaj oldalát, hanem szinte bennünket 'is súrolt, mi pedig — mintha eszünket vesztettük volna — valósággal fuldokoltunk a nevetéstől e hihetetlenül fura állat láttán. Walt Disney képzőelőe™ ,e sem tudna kieszelni olyan fertelmesen ocsmány tengeri szörnyegeteget, mint >ez volt itt előttünk, iszonyú állkapcsával közvetlenül a tutaj közelében. halad az oceánon. Az áramlás és a szél méterrel hajtja előre állat egyre szűkebb és szűkebb körben keringett körülöttünk, mi pedig csak vártuk, hogy mi fog történni. Valahányszor átkerült az egyik oldalról a másikra, mindannyiszor kilökte a kormányaidat villájából. Ilyenkor a széles lapát végigdörzsölte a hátát. t Szigonyainkat kézbevéve, döfésre készen álltunk, de hát akár fogpiszkálókat is elővehettünk volna, mert a mammutnagyságú szörnnyel szemben ezek a szigonyok sem értek többet. Szerencsére a szörny nem adta tanújelét semmiféle rossz szándéknak, csak éppen nem akart a közelünkből távozni. Ogy kísért bennünket, mint hű kutya a gazdáját. Ilyen vendéggel még nem voltak tapasztalataink, sőt nem is számítottunk hasonló tapasztalatra. Kalandunk a tutaj körül úszkáló tengeri monstrummal olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyszerűen nem tudtuk komolyan venni. A cetcápa csak egy órát időzött aggasztó közelségben, de nekünk úgy tetszett, mintha már egy napja úsznék a tutaj után. Végre Erik már nem bírta türtőztetni magát és meggondolatlan kiáltozásunk által felbátorítva, közvetlen közelről teljes erejéből beledöfte kötélre kötött, éles acélszigonyát a szörnyeteg fehérpettyes fejébe. Annak sem kellett több. A következő pillanatban a lomhának vélt test az acélizmok óriási tömegévé változott. Hogy ezután mi történt, arról magam sem tudok pontosan számot adni. Előbb suhogó hangot hallottunk, amint a szigony kötél átrepült a tutaj peremén. Utána valóságos vízesés támadt, mikor a szörnyeteg fejjel lefelé a víz alá fúrta magát. Hárman, akik a tutaj széléhez a legközelebb álltunk, szinte bukfencet vetettünk a kötél hirtelen rándulásától, a másik kettőn meg tüzes korbácsként vágott végig az elszabadult vége. A kötél, amely eredetileg a tutaj oldalához volt erősítve, elég vastag lett volna egy nagyobbfajta bárka elvontatására is, most mégis úgy szakadt el nagy csattanással, mintha vékony fonal lenne. Néhány másodperc múlva pedig a szigony letört nyele is fölbukkant a habok közül, tőlünk vagy 180 méternyire. Utána egy raj izgatott pilótahal surrant végig mellettünk, hiába próbálta utóiérni urát és parancsolóját Mi még sokáig lestük, vajon felmerül-e újra a dühöngő tengeri rém, hogy bosszút álljon rajtunk a könnyelmű támadásért — de szerencsénkre nem láttuk többet. OJ szo 1956. augus£faft 21.