Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-18 / 230. szám, szombat

oáziatôk Mikor megérkeztem, — festői dombos vidéken röpített ide az autóbusz —, nemsokára megállapítottam, hogy a falut pár óra alatt feltérképezni lehetetlen. Lemondtam róla, hogy életéről minden lényegest feljegyezzek. De — gondoltam —, ha már itt va; gyik, végigjárom a községet s elbeszélgetek néhány emberrel. Biztosan hallok valami olyan tanulságosat, amit érdemes lesz másokkal is közölni. Nem is csalódtam. Kovács Irmával, a helyi nemzeti bizottság dolgozójával indultunk el. Séta A falu végén új házak állnak, állami kölcsön igénybevételével épültek. Csinosak, tágasak, ablakaik nagyok, — bármely város utcáját ékesíthetnék. Mellettük téglaégető emelkedik, az építkezések tovább folynak. Nő a falu." A szembejövő emberek elmondják, hogy az idei gabonatermés igen jó, de a kukoricával meg a krumplival bajok lesznek a kevés eső miatt. Nagy a forróság. Az égen csak egykét pamacs-felhő lebeg, a napsugarak, mint tüzes dárdák hullanak a földre. Gesztetén e pillanatban két cséplőgép van. Az egyik vígan dolgozik, száll körülötte a por, libeg a lányok fejkendője, a gépbúgás messzire elhallatszik. Ám a másik az árokpart közelében hever, valami hibája van, nem vehetik hasznát. Néhány napja pihen itt s nincs melege, nem panaszkodik. Nem így az emberek. Azok panaszkodnak, s kissé haragosak is. S ez nem is csoda. A feledi gépállomás bejelentette, hogy két gépet küld. készüljön fel a falu a cséplésre. Be is hordták a termést, s minden más gondot félretéve, várták a gépeket. A gépek megérkeztek, de az egyik betegen. A gabonának nem igen tesz jót, ha napokig a forró napon várakozik. A gépállomásról pedig azt üzenték, hogy csak egy hét múlva jönnek ki megvizsgálni a beteg gépet. — Az újságban megdicsérték a gépállomást — mondja egy falubeli —, úgy látszik, nem érdemelte meg. Továbbmegyünk i poros úton a kastély felé. öreg bükkfák alatt járunk, a kastély kertjében. Jobboldalt tekepályát veszek észre, nem régen csinálták; szombaton délután meg vasárnap Itt szórakozik a fiatalság. Följebb röplabda-pálya van. Ennek végében állítják fel a dobogót, ha valamilyen szabadtéri előadást rendeznek. Falócák vannak itt felhalmozva, hetek óta nem nyúlt hozzájuk senki. Rongálódnak, áznak, kopnak. Az ifjúság csak nagy harc árán érte el, hogy a kertben teke- és röplabda-pályát létesíthessen. Az állami gazdaság igazgatósága nem akarta megengedni. A kastélyban az állami gazdaság alkalmazottai laknák. De a kertre semmi szükségük, azt nem használják. Miért akart hát az igazgatóság gátat emelni a fiatalok tervei elé? Nem tudja senki. Vannak még emberek, akik rejtélyesen gondolkodnak, s fékezik a jó előretörést. Mert minden épeszű halandó tudja, hogy sokkal jobb dolog, ha a fiatalok a kastélykertben röplabdáznak, mint hogyha a kocsma borszagú levegőjét szívják. A kastély Ütött-kopott. A falu szeretné megkapni ezt az épületet, hogy kultúrházat varázsolhasson belőle. Csinálnának nagy színpadot, nyitnának könyvtárat, vennének ping-pongasztalt. De ezzel várni kell, míg felépülnek a gazdaság új lakóházai s azokba költöznek át a kastély lakói. A szép, nagy istálló már épül, majd csak elkészül a lakótelep is. A gazdaság különben ebben az évben megnő, a közeli tanyákat s az eddig elhanyagolt földeket is hozzákapcsolják. A kastély kéményén gólyafészek van. A góiyamama repülőútra indul, suhogtatja a szárnyát, ízleli a levegőt. A levegő vakítóan fényes. lélek A volt cselédsor egyik lakásában vagyok, egy ötvenéves nénivel beszélgetek. Férje húsz évig szolgálta Putnoki Móric kegyelmes urat, mint kocsis és mint béres. Ma az állami gazdaságban dolgozik. Van egy szép kertjük is. A pirosarcú, gömbölyded néni csipőretett kézzel mesél, én az ajtófélfának dőlve hallgatom. Elmondja, hogy ők ketten kibírható sorban éltek, mivel nem volt gyerekük. De a sokgyerekes cselédek, bizony, családostul nyomorogtak. Figyelem, amikor az uraságról beszél. Nem haragszik rájuk, de nem is szerette őket. Ám mit tesz a türelem: oda lyukadunk ki, hogy mégis sokkal kellemesebb ezt mondani: „intézd el ezt, elvtársam", mint ekképp hajlongani: „méltóztassék megengedni, kegyelmes uram, hogy elvigyek egy ölnyi fácskát". Az emberi lélek lassan takaródzik ki. Különösen a falusi ember lelke. Egy kérdés újra és újra felbukkan: a cselédházak lebontásának kérdése. Látom, hogy a néninek igen fontos ez, kérdezgetni kezdem felöle. Pár perc múlva megtudom a következőket: megállapítást nyert, hogy a cselédház igen rozoga, legjobb lesz, ha lebontják. Rútítja a falut, meg rövidesen életveszélyes is lesz benne lakni. A „lebontó" bizottság kiszállt, és csakhamar meggyőzte a lakókat arról, hogy legjobb lesz, ha mielőbb kiköltözködnek. Kivéve ezt a nénit, akivel beszélgetek. Mert ez a néni nem akar kiköltözködni a cselédházból. — Miért? kérdezték a hivatalnokok. A néni azt felelte, ő innen élve ki nem megy. Miért? kérdem most én is és nem nyugszom, míg a kérdésre választ nem kapok. Érzem, hogy most megint a lélek mélyére kell bevilágítani. Megmondták neki, hogy jobb lakást kap, mint emez. Nemet intett a fejével. Kérlelték, de hiába. Több mint harminc éve laknak itt. Talán az uraság emlékéhez való hűség okozza e viselkedést? Válaszaiból kitűnik, hogy ilyesmiről szó sincs. Micsoda hát? Talán a csupasz büszkeség, mely nem tűr irányítást, még jószándékú tanácsot sem? Nem. Az se. Beszél a néni s végre, végre fény villan a homályba. Mikor a férje feleségül vette, ide hozta, ebbe a lakásba. Fiatal életük boldogságának, beteljesült szeremüknek tanúi ezek a falak. Az ajtó repedése, a gerendák, a küszöb, minden az ifjúkori forró napokrM beszél. S oly jó hallgatni beszédüket! Ezért nem akar kiköltözni Innen. Az emberi lélek összetett valami. Én, aki magam is erősen dobogó szívvel megyek el diákkori szerelmeim ablaka alatt, értem ezt nagyon. A szerelem ereje csodálatos. Még a régi szerelemé is, mely csak emlékekben él. A hivatalos személyek bólintottak, s kijelentették, hogy meghagyják a családot a házban. A tőlük jobbra és balra eső részt lebontják, de az ő lakásukat egyelőre nem. A néni már nem nyugtalan. A türelem és szeretet, mellyel Gesztetén találkoztam, s mely két öregedő szív harmóniáját biztosította, mély tiszteletre kényszerít. Az ilyen pillanatokban úgy gondoljuk: gyönyörű dolog embernek lenni. De egyszer (s nem is sokára) a néni alighapem újra nyugtalan lesz. Akkor, ha elvégzik az utolsó meszelővonást a gazdaság új lakóházam. Akkor talán majd maga megy be a hivatalba, hogy megkérje az illetékeseket: adjanak nekik is egy szobát abban a csudaszép házban. Mert — amint már mondtam — a lélek igen összetett valami. S ha ezt nem veszed észre, törd össze a tollad, betűvető. Megbántott ember Mustos Józsefhez azzal állítok be: a kulturális életről szeretnék hallani valamit, s azt mondták, ő az irányitója. — Csak voltam — mondja, s leteszi az ollót, mellyel szöveteket vagdalt varrógépe mellett. Negyven év körüli, barna ember, öt éve a helyi Csemadok elnöke. A kulturális élet gyönyörűen virágzott ebben a faluban. A színjátszók egy sereg darabot mutattak be, köztük a Dulszka asszony erkölcsét, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és a Pünkösdi királyságot. A darabokat Mustos József rendezte. Nyáron is játszottak, ami faluhelyen nagy szó. A kör tagjai rendkívüli lelkesedéssel dolgoztak, próbáltak. Tánccsoport is volt, a táncokat a szabómester leánya, Mustos Aliz tanította be. A virágzás ma is tartana, ha meg nem jelenik a láthatáron egy Czene nevű ember, aki szerencsésen hervadásnak indította. Ez az ember elírigyelte Mustostól a „dicsőséget", s a színjátszókör és tánccsoport tagjainak egy részét „elhódította" tőle a CSISZ számára. A jól összekovácsolt együttest szétbontotta, most pedig egyik csoport sem képes azt nyújtani, amit valamikor. Mustos bátyám pedig azt mondja, ö vagy jót csinál, vagy semmit. Ennek az embernek, kinek héttagú családja van, s mégis annyit és oly eredményesen fáradozott a kultúráért Gesztetén, elvették a kedvét a kultúrmunkától, s egy kicsit az élettói is. Mert akkor volt boldog, mikor ott állt a dobogó előtt, s verejtékezve magyarázta a szereplőknek, hogyan képzeli a következő jelenetet. A színdarab, a vers nemesebbé kovácsolja a lelket, tanít, nevel. Itt Gesztetén, fontos volna, hogy a Csemadok jól működjék. S Mustos elvtárs, a kultúr-virágzás lelke ma kedvtelen, lehangolt, megbántott ember. Vissza kell adni régi kedvét, s a Csemadok házatáján rendet kell teremteni, — de mielőbb! A színjátszókört újra egyesíteni kell. Eddigi sikerei jogot adnak Mustos elvtársnak ahhoz, hogy ő vezesse a színjátszók körét, de a teljes létszámút, úgy, mint a múltban. S ha Czene elvtárs segíteni akar neki, biztos, hogy az elnök nem űzi majd el maga mellől. Ezt is itt említem meg: a színdarabokat eddig a Jednota raktárhelyiségében játszották le. Fáradságos munkával színpadot emeltek, összehordtak néhány díszletet, s függönyt vásároltak. Nemrégiben a Jednota áruval zsúfolta tele a raktárt, s száműzte onna Tháliát. A nézőtér lócái a kastélykertben hevernek. A lakosság felajánlkozott: brigádmunkában felépíti az új kultúrházat. A vezetőség gyengesége miatt csupán annyi történt, hogy néhány könyvet hordtak arra a helyre, ahol a művelődés otthonának kellene állnia. A kastélyt — ismétlem — az állami gazdaság nem engedheti át. Itt volna az ideje, hogy ebben a faluban, melynek állandó orvosi rendelője, saját állatorvosa és nyolcéves iskolája van, a kultúrház kérdése is megoldódjék. Világos, mint a nap, hogy az új világ teljességéhez a lelkek ápolása is hozzátartozik. Rozi néninél Vanó Rozi néninél ülök, a konyhában. Tyúkanyó bejött az udvarról, valami magot szemelget az asztal alatt.. A macska is betér, álmosan járkál előttünk. Rozi néni hetvenöt esztendős kis öregasszony. Papucsban, fekete kendőben ül a zsámolyon. Valaha szobalány volt a kegyelmes úrnál, ma nyugdíjat kap. Egyedül van, nagyon egyedül: gyermekei nincsenek, férje még fiatal korában elhagyta. Küzdelmes múltjáról beszél; elmondja, hogy az uraság kertjébe járt dolgozni s egyszer a kegyelmes aszszonynak megtetszett a szorgalmas gyorskezű lány, bevitte a konyhába segíteni. Később szobalány lett belőle. Mindent tud a kastély egykori urairól. Putnoki vastag bottal állt lesbe gyümölcsösében, s ha meglátta, hogy a cselédgyerekek szedik a földről a hullott almát, kegyetlenül végigvert rajtuk a husánggal. A régi nagy dorbézolások emlékét is felidézi Rozi néni. — Nyáron, fiam, olyan vót a kastély, mint egy üdülő. Tele volt vendéggel. Szólt a zene, húzta a cigány, majd belegebedt. Folyt a bor, csörögtek a poharak, recsegtették az asztal lapját a „rossz, fehér öklök". Jöttek az autók meg a kocsik, hozták az ékszeres, lenge úri nőket meg a kifent bajszú fenegyerekeket. A cselédek markán megvastagodott a kéreg, s szívükben nőtt a keserű némaság. Meséli Rozi néni, hogy a tanyán, ahová sűrűn kijárt a birtok ura, élt egy lány, aki keservesen megfizetett azért, hogy a természet szépnek, sudárnak, kívánatosnak teremtette. Gyereke született az uraságtól, fiúgyerek; sírhatott szegény nagy szégyenében. Elég belőled, kegyetlen múlt, süss reánk, napocska! Az úton, melyen tizenegynéhány éve az úri hintó suhant végig, mur«;ásoK igyekeznek az épülő istálló felé. A cséplőgép búg, valahol messze. Rozi néni pedig régi szerelmes dalokat énekel. A dalok tiszták, kedvesek, mint az egyszerű, jó emberek lelke, amely megszülte őket. Az élet, mely nehéz és szomorú volt, megváltozott, megszépült, itt Gesztetén is. A szerelem, az szép volt mindig, s szép most is. A szerelem teljességéért sokszor nagy harcot vívnak a tiszta szívek. Az új élettel is így van ez. Mert az sem kevésbé kedves, mint a szerelem. Veres János. írta: Guy de Maupassant ľiclet harangoztak. Az iskola kaU púja tágranyílt. Kisfiúk rohantak ki a szabadba, de ahelyett, hpgy mint máskor hazaszaladnának ebédelni, megálltak és összesúgtak. Ma jött első ízben iskolába a kis, ványadt Simon — Blanchotte leányasszony fiacskája. Mindnyájan hallottak odahaza Blanchotte-ról, de nem éppen dicséretes dolgokat,- .noha az asszonynép szemtől szembe kedveskedett a fiatal anyának. A háta mögött annál többet pletykáltak róla. A kis Simon ma került először fiúk közé. Nem igen játszott velük, elhúzódott tőlük. Egyik nagyfiú, lehetett vagy 14—15 éves, megvető szemhunyorítással csak ennyit mondott: — Tudjátok, Simonnak nincs ... papája! A fiúk komisz, kegyetlen pillantással méregették a sápadt Simont, aki ijedten, zavarodottan őgyelgett közöttük. A nagvfiú, aki az imént Simont leleplezte, büszkén nézett körül és foghegyről megkérdezte a gyereket, hogy hívják. — Simonnak hívnak! — Simon... és? — Csak Simonnak — hebegte a kisfiú. Majd a második és harmadik kérdésre ugyanezt válaszolta. A kölykök úgy vihogtak, nyerítettek, akár a csikók. A nagyfiú diadalmasan ismételte: — Halljátok? Nincs apja! Halálos csönd lett! A fiúk úgy néztek Simonra, aki sápadtan támaszkodott egy fához, mint valami tengeri szörnyre. A kisfiú végre nagy kínnal kinyögte: — Van nekem papám! — Hol? Hol? — visszhangzott a kegyetlen kérdés. A fiúk karban zengték: — Hol? — Simon iszonyú kétségbeesésében egyik kisfiúhoz fordult, hiszen annak sincs papája, minthogy a mamája özvegyasszony. A másik kisfiú büszkén rávágta, hogy de bizony neki van papája: a temetőben! Ez nagyon tetszett a kölyköknek, s karban zengedezték, hogy: — A temetőben, a temetőben. Az egyik fickó Simon felé kapott, s úgy ordította: — Nincsen papád, nincsen! Simont elfutotta a düh és a fájdalom. Megragadta az ordítozó fiú!, s addig püfölte, míg a földre rogyott. De még estében is azt bömbölte a kölyök, „nincsen papád!" Óimon halkan zokogni kezdett. ^ A többiek csak erre vártak s újból gúnyolni kezdték, mire a fiúcska egy marék kavicsot kapott fel és feléjük dobta. A lurkók gyáván meghátráltak. Simont kimondhatatlan fájdalom fogta el. Elrohant, egyenesen le a folyóhoz. Gyermekleikében szörnyű elhatározás született meg. A folyóba akarta magát dobni, hogy véget vessen szenvedéseinek. Közben azonban erőt vett rajta a gyermekek játékösztöne, és felkapott egy nedves kis arany szemű leveli békát. Aztán újból kitört belőle a sírás. Egyszerre csak érezte, amint súlyos kéz nehezedik a vállára. Megfordult, s egy jóarcú, hatalmas munkásembert pillantott meg, aki melléje állt. Jóságos mosollyal csak ennyit kérdezett: — Miért sírsz? A kisfiú mindent elmondott a férfinak, aki ezt válaszolta: — Gyere, kisfiam, hazakísérlek anyukádhoz. Ne félj, majd neked is lesz ... apukád! Blanchotte-röl, a kisfiú hajadon édesanyjáról, azt hallotta a kovácsműhelyben, ahol rövid ideje dolgozott, hogy egyike a falu legszebb leányainak. Hazakísérte a gyereket, s látta, hogy a magas, komoly, sápadt fiatalasszony, aki házikója kapujában fogadta, csak árnyéka az egykori viruló faluszépének ... A kovács kedvesen rámosolygott a fiatalasszonyra. Simon átkarolta anyját és sírva vallotta be, hogy a fiúk megverték, kigúnyolták, mert nincs apja, s ezért meg akart halni. Blanchotte könnyei egybevegyültek fiacsY kája könnyeivel. A kovács azt sem tudta, mint csináljon velük. Menni készült, de Simon a nyakába ugrott s úgy kérdezte tőle: — Akarsz az apukám lenni? — Hogyne, hogyne — felelte a ko

:. vács. Megmondta, hogy Philipnek hívják, Simon pedig még szorosabban átölelte s így szólt: — Jó, megmondom a fiúknak, hogy az én apukámat Philippenek hívják! Másnap az iskolában gúnyos nevetéssel fogadták az új papáról szóló mesét. De Simon többé nem törődött a fiúkkal... TI árom hónapig járt Philippe na" ponta Simon mamájához látogatóba. Munka után elvitte a kisfiút sétálni. De hát Blanchotte-nak nem volt ínyére ez a barátság, mert attól tartott, hogy a komisz, rossznyelvű szomszédasszonyok megszólják érte. Egy napon, amikor a kovácslegények vidám énekszóval dolgoztak a műhelyben, megjelent ott a kis Simon és megkérdezte Philippe-töl, igaz-e az, amit Michaude néni fia mond, hogy ó nem lehet az édesapja, mert Blanchotte mamát nem vette feleségül. — Mondd meg anyukádnak, hogy ma este korábban .jövök, mert — fontos mondanivalóm van! — üzente Philippe Blanchotte-nak. A fiúcska boldogan rohant haza a jó hírrel. A kovácslegények, akik értettek a szóból, egyszerre csak elkezdték dicsérni a szép és derék Blanchotte-ot, aki nem tehetett arról, hogy egy csirkefogó szerelmet hazudott neki s aztán elhagyta... A szépséges Blanchotte két keze keserves munkájával neveli kisfiát... Nagyon derék asszony — ez a vélerrtény Blanchotte-ról a ko-< . vácsműhelyben ... Philippe este'igen későre készült el , munkájával, de mégis elment Blanchotte-hoz. Az asszonyka sápadtan, félve fogadta kései látogatóját. — Miért jön ilyen későn, Philippe, még jobban hírbe akar hozni? A férfi zavarodottan babrált bőrköténye szíjával. — Mit jelent a pletyka, Blanchotte, ha úgyis... — a feleségem lesz? Blanchotte Philippe-re nézett, aztán — feléje nyújtotta ajkát. A férfi pedig felkapta Simont és karján tartva, a sugárzó arcú gyereket, így szólt: — Mondd meg holnap a fiúknak, hogy az apádat Philippe Remynek hívják. Aki pedig téged bántani mer, annak úgy meghúzom a fülét, hogy attól koldul... S

imon másnap reggel, mielőtt a tanítás megkezdődött, felállt a katedrára és sápadtan, remegő szájjal, de büszkén villámló szemmel csak ennyit mondott: — Fiúk! Az én apukám Philippe Remy, a kovács, azt üzeni nektek, hogy ha valaki ehgem bántani mer, annak úgy meghúzza a fülét, hogy attól koldul! Ezt mondta! A fiúk csak nézték a kipirult arcú Simont, szólni senki se mert. Mindenki ismerte a hatalmas termetű kovácsot. Ilyen apukára minden gyetek büszke lehet! (Franciából fordí totta: Gáspárné Dávid Margit) KULTURÁLIS HÍREK A Comédie Francaise kínai vendégszereplést tervez. Színészei nem régen játszottak Moszkvában és most négyhetes vendégszereplésre utaznak Pekingbe és Sanghájba. A milánói Scala és a bécsi Állami Operaház között előadáscsere készül. A bécsiek bemutatják a Scalában Richard Strauss „Die Frau ohne Schatten" című művét, viszont a Scala Bellini „Normá"-jával szerepel Bécsben. A két operaszínpad között művészcserék .s lesznek a szezon elején. Francois Mauriac az „Express" című lapban megerősítette azt a hírt, hogy belépett a Francia—Szovjet Baráti Társaságba. Amint Mauriac írja, teljes mértékben helyesli azt a politikát, hogy a „Comédie Francaise" a Szovjetunióba látogasson és szovjet bílettmüvészek lépjenek fel Párizsban, Paul Robeson angliai vendégszereplése érdekében szinte országos mozgalom indult. A szakszervezetek követelték, hogy a nagy énekest engedje kiutazni az amerikai kormány. Robeson kedvéért Londonban felújítják az „Othellú"-t, a walesi szénbányászok pedig meghívják fesztiváljukra. • * * Lucienne Boyer, a világhírű francia sanzonénekesnő az őszre kelet-európai és szovjetunióbeli turnéra készül. OJ szó 1956. augusztus lft. 7