Új Szó, 1956. június (9. évfolyam, 152-181.szám)

1956-06-12 / 163. szám, kedd

Jörök András ritkán vesz kezébe ceruzát vagy tollal. Most azonban ír. Lassan, bizonytalanul szánt végig tolla a papíron. A szoba hűvös, Török András homlokán mégis verejték gyöngyözik. Talán a toll nehéz? Ingujjra vetkőzött. Zsebkendőt húz elo, végigtörli homlokát, tisztességben megőszült üstokét. A toll újból elindul. Serceg a papiron. A betűk hol eltávolodnak egymástól, hol szinte egymásra szaladnak. Török András homlokán a ráncos, napégetett bőr újra kifényesedik. Újból a zsebkendő után nyúl és nagyot, mélyet sóhajt. Most feltekint a falra, az egyenletesen ketyegő, aranyozott szegélyű kakUKkos órára. Nézi, sokáig nézi, majd feláll. Két lépéssel ott terem az óra alatt. Keze reszket, amikor utána nyúl. Leemeli a falról és az ágy sarkába te*zi. Mégegyszer ránéz, aztán újból, az asztal mellé telepszik. A toll 'újabb sorokat vés a papírra, aztán a jotb sarokba kerül az aláírás: Török András, házszám 91. Gondosan összehajtogatja a papírt, borítékba teszi, megcímezi, és jndul, hogy gyereket szerezzen, aki elviszi a rendeltetési helyére. Nincs itt szükség postára, hisz nem megy a levél messzire, csak a harmadik szomszédba a szövetkezet irodájába. Mikor visszatér, a tűzhely körül szorgoskodó felesége ijedten néz rá. — Mit ölöd magad, András, még belebetegszel. Török András felsóhajt. — Már nem. Elküldtem a levelet. Ojból a magam gazdája leszek. Nem űznek belőlem tovább bolondot. — Kész az ebéd András. Túróscsuszát főztem, tudom, szereted. A gazda csak legyint, és mint akinek nehezére esik a beszéd, csak foga közt szűri: — Nem kell! Kalapját mélyen a szemébe húzva kilép a konyhából. Helyet keres magának a kert fái alatt. Egész délután nem is mutatkozik. Ledől. Aludni oróbál, de nem jön álom a szemére, mintha a fák előtt is szégyelné, hogy ilyenkor, a legnagyobb doiugidóben a aüvösön henyél. Gondolatban künn jár c hatalmas búzatáblákon. Látja a gépeket, amint úsznak a hatalmas búzatengerben, látja a csoportját is, amint keresztekbe rakják a kávékét. Szeretne közöttük lenni. Érzi, tudja, hógy az ő helye üres. Már mozdul is, mintha indulni akarna, de mégsem megy. Csúfol űztek belőle. Hanyat. fordul, zsíros kalapjával takarja le az arcát, így aka" megszabadulni a maró vágytői, mei\ arra serkenti, hogy kapja magát és induljon az aratók felé, estig hozza rendbe a hibát, a lemaradást, amit a közösséggel szemben elkövetett. De visszatartja, visszaszorítja a gyepre sértett önérzete, s ez az önérzeten esett sajgó seb mindennél erősebb. Amig így viaskodik magával, addig a szövetkezet földjén nőnek, gyűlnek a búzakeresztek. A nap keményen perzselj a tarlót, víz ütán áhítoznak a csomózok i6. A vízhordó fiú végre megérkezik a friss vízzel. Az aratók körülállják. A csoportban ezen a napon többen is megkérdezték: — Hol maradt az öreg Török? Most ivás közben újból felvetődik, vajon mi lehet az öreggel? Választ senki sem tud adni. Csak Varga Márton röhög fel. — Lehet, hogy a kakukkos órájában gyönyörködik. Több szót nem vesztegettek az ügyre. A csoport tagjai munka után látnak, de valami nyomasztó légkör nehezedik a tarló fölé, az aratók agyára, szivére. Kevés szó esik ezen a délutánon, csak Varga Márton szája jár szaporán. — Gyönyörködik az órájában — ismétli. Utána jót nevet, mint aki a világ legjobb tréfáját mondta. Józsa Péter leteszi a kévét és dühösen mordul a fecsegőre. — Inkább a kezed járna ügyesebben, te ... — és megvetően elfordul. A szilvafák árnyéka már hosszúra nyúlt, de Török András még mindig nyitott szemmel fekszik a poros pázsiton. Arcáról leesett a kalap és messze gurul, mint a gazdasszony kezéből kiszabadult szakajtó. Kék szeme kifejezéstelenül nézi a úszkáló bárányfelhőket. Lehet, hogy nem is látja őket, mert messze jár most a gondolata. Hej, még ejy évvel ezelőtt. Akkor i6 aratás volt. Örült, nevetett, mert dús volt a termés. Még egy árva kalászért is lehajolt, hogy minél több kerüljön a zsákba. A csoport tagjai szerették, a vezetőség SZARKA ISTVÁNí KAKUKKOS ORA dicsérte szorgalmáért. Aztán jött az ősz. Éppen krumpliszedésből tért haza azon a szürke, ködös őszi estén, amikor a postás levelet hozott. Már a boríték elárulta, hogy hivatalos. Háromszor is elolvasta a levelet. Hitte is, nem is. Aztán átugrott a szövetkezet irodájába. A levelet megmutatta az elnöknek. Az meg mosolygott, aztán bólogatott. — Hát András bátyám, hívják, kitüntetik, mivel jól dolgozott. — Dolgoztam, hát hogyne dolgoztam volna, de honnan a csodából ismernek engem a fővárosban. — Eljut a h:r még meszebbre is András bátyám, ne teljen, nem lesz egyedül. Az elnöknek igaza volt. A szépen feldíszített teremben sokan voltak. Török András figyelmesen végighallgatta az ünnepi beszédet, amikor pedig a jutalom szétosztására került a sor, harmadiknak szólították. Négyezer koronát, egy díszoklevelet és egy szép kakukkos órát adtak a kezébe. Hirtelenében nem is tudta, mit szóljon. Kissé akadozva köszönte meg az ajándékot és Ígéretet tett, az elkövetkező években még jobban dolgozik, hoi^y minél gazdagabb kalászt adjon a közös föld. Kicsit szégyelte is magát, hogy csak így egyszerűen fejezi ki gondolatait, de szavát mégis tapsorkán fogadta. Az ő szemében pedig két könnycsepp csillogott. Az otthoniak is együtt örültek Török Andrással. Büszkék voltak ők is, hogy a községükből valakit kitüntettek. Török András is azt hitte, hogy mindenki vele együtt örül. Akkor még nem is gondolt arra, mennyi kellemetlensége lesz az óra miatt. Nem fordult meg a fejében, hogy Irigység is él az emberekben. Pedig az irigység már akkor bontogatta szárnyait. Varga Márton már akkor sanda szemmel nézett Törökre. Aztán csend lett. Ügy látszik elfelejtették a jutalom dolgát. De nem, mégsem felejtették el. Éppen kukoricaszárat vágtak a csoport tagjai. A déli ebédszünetet is kurtára fogták, s alig hogy bekapták az ételt, Török András azt indítványozta, ne húzzák tovább az időt A csoport tagjai induitak, csak Varga Márton dörmögött, akár a medve, aztán egyenesen odafordult Törökhöz: — Ügy látszik, magának már ütött a kakukkos órája. Török Andrást megdöbbentette a gúnyos hang. A csoport tagjai felnevettek. Ettől a naptól kezdve hiába mondott akármit, a kakukkos órára hivatkozva mindig letorkolták. Ha esőre állt az idő és szorgalmazta, hogy a here minél előbb kazalba kerüljön, azt vetették oda: — Talán már ütött a kakukkos óra? Varga Márton, a csoport lustája pedig egyre élesztgette a gúnyt, a bántás maró tüzét. Török Andrásnak pedig nem volt maradása a csoportban. ÍKeggeli fények 10 o .i s z o 1956. június 12. KITOL KERJEK pennámnak erőt, hogy hűen írja le a tátrai reggelt? Mert nem könnyű úgy beszélni, hogy mindenki, aki szavamat hallja, benne érezze magát ebben a sugaras, illatos, hangos káprázatban. A fecskék kezdik. Fészkük itt van, az eresz tartóvasán, s ők ébresztenek hangos csiviteléssel. Fiőkáik még meztelenek. A szülők cikázva röpködnek, villog fehér ingmellényük, szárnyuk tintába mártott kicsiny, karcsú vitorla. A Nap valahol Késmárk fölött horgonyoz. Az ember gyorsan öltözködik, hogy minél előbb kimehessen a szabadba. Közben az ablakon keresztül besodródik a szobába a fecskék nem szűnő, harsány, féktelen, boldog beszélgetése. Az erdő felett halványkék pára lebeg, hosszan elnyúlik, fogy, míg végül egészen felissza a Nap. A távoli sík ölén játék-házakból összerakott falucskákat látni, városok tetői ragyognak. Messze délen azúros, átlátszó fátylak mögött, hosszú hegylánc húzódik, tömören, palaszürkén. És északon? Acélkék hegyek, nyakukban fehér felhő-batyukkal, felhőprémekkel, felho-gallérokkal. Felső részükön néhány élesebb fehér esik, a mélyebb vágásokban megmaradt kevés hó. Hajnali rózsaszín fátylukat már levetették a sziklák. Most aranyos napfényben mosdanak, langyos szelekbe törülköznek. Az ember csak megy a kavicsos úton, megy az erdő felé, szívja a fák közül kisóhajtó jóillatokat, nézi a füvek kivont kis kardpengéit, s nem gondol semmire — megy egy kicsit kábán, mert a levegőben van valami részegítő, szédítő. Ügy érzem magam, mintha egy pohár hort ittam voina. pedig nem ittam én semmit, csak a tavaszi reggel mákonyát lélegzem. A bogarak sárga pimpó-napernyók árnyékából másznak elő, vadibolya, szamócavirág henceg a fű közt. A fenyők, mint higgadt öregek állnak, a nyírek levelei csillogva remegnek. József Attilát hallom: EzUst derűvel ráz a nyír egy szellőcskét és leng az ég Kunkorodó, bodros, pufók bolyhos füstöket virágzik a kémény, hírt adva az emberről, akit eddig még nem láttam, de aki már felébredt a házakban s valószínűleg reggelijét készíti. A rigók, a pintyek, a cinkék, a harkályok hangja! Micsoda hangverseny! Fütyölés, pityegés, trillázás, kopogás. Késönkelők, ó de sokat vesztettetek! Ki korán kel, az nem aranyat lel. Napfényt lel, szépséget lel, illatot lel, jó hangulatot lel és ébredő életet lel az erdei úton — ha van szeme és Iát, ha van füle és hall, ha van szíve és érezni tud. S még jobban belészeret a ezerszínű életbe. A patak. A fahídra árnyék borul, a korlátnak támaszkodva áilok. Fejem lassan hűl — meleg a reggeli napsugár, mely a lombok közt utat keres és talál s az erdő földjére most aranyfoltokat csókol. A szem és szív felszívta már nagynehezen, ami eléje toppant, ami körülveszi; — s most végre magamat is észreveszem a tavaszi reggel közepén. Meglátom magam: itt állok, vállamon tavaszi kabát, zsebemben könyv. Tóth Arpád összes versfordításai. S mert a vers csaknem olyan drága és fontos nekem, mint a tavaszi levegő, amit beszívok, versekre gondolok, azokra, melyek ebben a kis könyvben rejtőznek. Közben sustorognak a patak ragypgó kis zuhatägai, melyekre sárga békavirág nevet a kövek közül. Milyen nagyszerű például Rimbaud verse, „A részeg hajó". Itt van a százhatodik oldalon. Talán ez a versszak 1 ragad meg a legjobban: „ ... és át sok hónapon, mint ha dag ály robog, a sziklagátak ellen: holdkóros vízi csorda, rohantam nem tűnődve, hogv szentsz űzes fokok ragyogó lába zúz és orrom elsodorj a." Nem akarom én a mi új költészetünket Rimbaud-hoz mérni. De a szép verset olvasva újra meg újra arra kell gondolnom, hogy a mi verseinkből ez a tűz, ez a lüktető szenvedély hiányzik, ez a sodrás, mely itt ég e vers sorai között. Mi inkább fejünkkel dolgozunk, s pihenni hagyjuk a szívet, talán rösteljük lobogó érzelmeinket s igyekszünk elfojtani őket. Pelig Petőfi és Vörösmarty nagy versei is arra tanítanak, hogy le kell venni a koloncot lelkesedésünkről, — hadd fogja gyeplőjét az ész, de ne olyan szorosan, hogy vágtatását döcögéssé fékezze! Eszembe jutnak a „Levél Arany Jánoshoz" című vers befejező sorai... Az esztergályos ebben a szép, életkedvet dajkáló tavaszi reggelben talán az esztergapadjára gondolna e kis hídon állva, a kőműves a rózsaszín falakra, melyeket felgyógyulása után megépít. Én versekkel lélegzem. Lapozgatom a könyvet... S MIKOR VISSZAFELÉ indulok, újra csak rámekhóz az előbbi hang: tanulj a természettől is, költő! Nézd, milyen rend, milyen céltudatosság van benne. Nincs benne semmi fölösleges; milyen szigorúan komponált tökéletes egész. De ugyanakkor milyen színes, milyen harsogó, milyen Darázslóan dús, milyen lázasan sóhajtó. A kis bolt mellett cseresznyefa virágzik. Lent, mifelénk, mar érik a cseresznye. Itt. északon, a hegyek alatt, lassúbb a tavasz. Csak most öltöztette menyasszonyi díszbe ezt a fiatal fát. Habos ágait hiún nyújtogatja. Az első ember! Az útszéli padon fiatal, szőke nö ül, olvas. Stendhal regényét olvassa, látom a fedőlapot. Nyári ruhában van, a villamost várja, amely itt ál! meg, a bölcsödével szemben, s amely majd munkahelyért viszi. Olvas a napon, kihasználja ezt a pár percet is. Mellette a fenyőn madarak ugrálnak, óvatosan haladok el előtte, nehogy megzavarjam. Az árkon túl két félmeztelen munkás dolgozik. Háromlábú tornyot állítanak fel, melyre láncos csiga kerül. A csigával egv lámpaoszlop cementalapját engedik majd le a megásott gödörbe. Bőrük barnára sült, vastag izmaik megfeszülnek egy-egy. mozdulatra. Hátukra apró fény-szigeteket szűrnek a levélrések. Iskolába siető gyerekek hangos beszélgetése veri fel a csendet. A közeli szanatórium betegei kisétálnak, a fák közé, egyre jobban benépesül a környék. A korareggeli vándor megáll és mozdulatlanul néz. Már sejti, hogy ezt a reggelt nem fogja tudni megírni. Ehhez kevés a sző. De valamit megállapított: az egész szép tavaszi rengelben a legszebb mégis — az ember. Veres János. ^ Már ä Sip íš leáldozott, amikor a gondolataival viaskodó embert felesége hívő szava riasztotta fel. — Gyere már, András, keres az elnök. Az ember nehézkesen állt föl. Lépése bizonytalan, mint aki most ocsúdik a bor mámorából. Az elnök köszöntését alig-alig f"g>.dja — Mi lelte magát, András bátyám? Ki akar lépni? — Kilépek — mondja az öreg. és homloka újból gyöngyözik — kigúnyoltak, bolondot űztek belőlem. Tovább nem maradok a közösben. — Jól gondolja meg, András bátyám. Az ügyet majd a taggyűlés elé visszük. Na, jó éjszakát! Másnap reggel már mindenki tudta, hogy Török András beadta a kilépési nyilatkozatát. Bántotta őket, hisz alighanem ők is ludasok a dologban. Gúnyolták, de nem gondolták, hogy így a szívére veszi. Varga Márton most is megpróbált valami élcet faragni, ám oly fagyosan néztek rá, hogy torkán akadt a szó. Szombat estére hívták össze a taggyűlést. Török András is ott van. Nem néz se jobbra, se balra. Homlokát tenyerébe fektetve gondolkozik. Körülötte a csoport tagjai ülnek. Beszélnek hozzá, de ő nem válaszol. Varga Márton is ott ül a közelében. Arcán most semmi nyoma a gúnyos mosolynak. Komolyan néz maga elé. Az elnök röviden előadja a gyűlés egyetlen napirendi . pontját. Török András ügyét. Szavait csend követi. Senki nem szól, csak hol az egyik, hol a másik krákog. Végre a hátulsó sorokból egy bátortalan hang töri meg a csendet. - Mondja el, András bácsi, mi bántja, miért akar kiválni közülünk? — Ügy van, mondja el — hangzik egyszerre többfelől is. Török András homlokát elönti a verejték. Zsebkendőt húz elő, sokáig f'rülgeti homlokát, aztán megszólal. Hangja tompán cseng, akár a repedt harang. Kilépek, mert bolondot űztek belőlem. Iparkodtam, de ahelyett, hogy megbecsülték volna, gúnyoltak. Nem bírom ezt tovább! A teremben nő a feszültség. Percekig tart a néma csend, aztán Jóska Péter kér szót. Küszködik a szavakkal. — Török András csoportunk legszorgalmasabb tagja. Ezt valamenynyien tudjuk. Azt mondja, nem becsültük meg, bolondot űztünk belőle. Igaza van, megértem őt. Fáj neki, mert az gúnyolta a legjobban, aki nyomába sem léphet. Varga Márton kezdte a gúnyolódást, de mindanynyian hibásak vagyunk, mert követtük a példáját. A harmadik sorban ülő Varga Márton megrázkódott, mint akit ostorcsapás ér. Józsa Péter most egyenesen Török Andráshoz fordul: — Ne haragudj ránk András, maradj közöttünk. Ezt akarom én, ezt akarja a csoport, az egész szövetkezet. Török András úgy tesz, mintha a homlokát törölné, de a kendője egy kicsit lejjebb csúszik. Már nem hallja, miről beszélnek a további felszólalók. Jól esett neki, amit Józsa Péter mondott. Könnyet csalt szemébe a szép szó, a tudat, hogy szeretik, becsülik. Csak arra rezzen fel, amikor az elnök megkérdi: — Ügye, marad, András bátyám? Ügy érezte most magát, mint akit álmából riasztanak föl. Hirtelen nem is tudja, mit mondjon, csak az ajka mozog, de hang nem iön ki belőle. Végre halkan, nagyon halkan ezt mondja: — Várjatok holnapig, gondolkozni akarok. A gyűlés után gondolataiba merülve tér haza, vacsora nélkül fekszik le. Felesége az asztal sarkára könyökölve figyeli. Nem akarja kérdésekkel zavarni, várja, hogy ő szólaljon meg. Hosszú hallgatás után végre megszólal. — Anyjuk, akaszd fel azt az órát, húzd is fel, reggel korán kelek. Török Andrást másnap reggel a felkelő nap első sugarai már a tarlón találták. Nem sokkal későbben Varga Márton a csoport lustája érkezik. Ketten vannak. Egy darabig néznek egymásra. Varga szólal meg elsőnek. — András bácsi! Ne haragudjon rám. Ezután dolgozzunk mindig együtt, nem akarok továbbra is a csoport lustája lenni. Kezet fognak. Mind a kettőjüknek nedvesedik a szeme. Lehet, hogy a hajnali harmattól, de az is lehet, hogy mástól.