Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)
1956-05-28 / 148. szám, hétfő
H árom évi hallgatás után levelet kaptam a barátomtól. „Olvastam elbeszéléseit — írta — és csalódtam önben. Nagy író lehetett volna önböl, de végül is firkász lett. Propagandán és haszontalan erkölcsi prédikációkon kívül semmit sem tartalmaznak elbeszélései. Történeteinek elejét olvasva, az ember már előre tudja a végüket, és már nem keltik az olvasóban a régebbi megelégedést..." Terjengős levél volt. Barátom magas polcra emelkedett, ahonnan oktatása igen szépen hangzott. Nagyon gazdag ember volt, száz meg százezernyi rúpiát forgatott a zúgtőzsdén. Gyapot, cement, vas, papír, motorok, autók, szájrúzs — spekulált ő mindennel a világon! Az áru, amelyre rátette kezét, eltűnt, majd egy idő múlva borsos áron került elő a feketepiacon. Barátomat azonban sohasem vonták felelősségre, mert osztozkodott azokkal, akik felelősségre vonhatták volna. Barátom szerette az irodalmat, rajongott a költészetért, szívesen olvasott elbeszéléseket és regényeket. Hatalmas könyvtárral rendelkezett. Kedvelt íróit mindig dicsérte és boldogan látta vendégül őket. Levele így hát alaposan megszomorított. Mindenki, aki ír, becsüli müvét, örül, ha megdicsér, és elkeseredik, ha hibáiról hall. Ebben a tekintetben az irodalmár semmiben sem különbözik más emberektől, akik jutalmat várnak munkájukért. A levél a négyórás postával érkezett. Átfutottam, majd elolvastam még egyszer, aztán harmadszor is, zsebrevágtam és elindultam otthonról. Lehorgasztott fejjel haladtam, szomorú gondolatok rajzottak körülöttem. Hirtelen barátom szeretője jutott eszembe. Annak idején, amikor barátom még Bombay-ban élt, szeretőt tartott, ahogy mások papagályt és majmot tartanak. Ez az életörömmel teli lány két szolgával lakott kényelmes házában, amelyben karosszékek, divány, meg rádió is volt. Előbbi ura, aki a kiadásait fedezte, Gulbanónak hívta, bár igazi neve más volt. Mióta a barátom tartotta el, tőle új nevet kapott: Rampjari lett. Igen naiv lány volt, helyzetéről megfeledkezve szeretetet várt a férfitól, akihez tartozott. Előző gazdája pénzt ugyan adott neki, de szeretetet nem. Dehát hogyan is adhatott volna neki a szerencsétlen, mikor eszébe sem jutott? A barátomnál sem találta ezt meg. De ez nem hiába forgolódott hosszú ideig a fekete piacon: szerelmi ügyeibe is belevitte ugyanazokat a fogásokat. Fel tudta használni a lány hiszékenységét, megvalósíthatatlan reményeket keltett benne. Ogy az ujja köré csavarta, hogy a lány, foglalkozását feledve, szerelmes dalokat énekelgetett. Rampjarinak nemsokára gyermeke született — szakasztott apja: ugyanazok a barna szemek, világos haj, vastag ajkak. Barátom nagyon szerette a fiát, de a szülés után Rampjari teste elvesztette számára vonzóerejét és érdekességét. Ráadásul ezekben a napokban már a Delhiben építendő nagy cukorgyár tervezésén törte a fejét. Mikor a gyerek egy éves elmúlt, barátom váratlanul elutazott Bombay-ból és nem hagyta meg sem Rampjarinak, sem nekem, sem senki másnak, hová megy. Eltűnt úgy, ahogyan árucikkek tűnnek el a piacról. Most, három évre jött tőle ez a levét. A szegény Rampjarira gondolva az jutott az eszembe: miért ne látogatnám meg, hogy lássam, hogy van, mit csinál? Már régen nem hallottam felőle. • * • M ár hat óra felé járt az idő, amikor házához értem. Felbaktattam a lépcsőn és kopogtam. Egy vén szolga pillantott ki, hunyorgott, de mikor megismert, mosolyogva kérdezte: — Megjött a kereskedő úr? — Nem, egyedül vagyok —' válaszoltam. — Tessék befáradni — mondta erre, szélesre tárta az ajtót és félreállt — tessék befáradni kérem. — Hol van az úrnő? — érdeklődlem. — Elment. És a szolga némileg meglepve tekintet rám, mintha azt akarná mondani: „Hát ön nem tudja, hogy minden este elmegy és csak reggel tér haza? Tudhatná, hogy ilyen az élete, még akkorról, amikor együtt jártak ide a kereskedő úrral. Hát mért kérdez most ilyeneket?" Leültem a díványra. Ugyanaz a diA BARÁTOM FIA Krisan Csandar indiai író elbeszélése ÜJ szö 1S36. május 28. vány volt, ugyanaz a szoba, virágváza, rádió, telefon, folyóiratok, a tálcán félig szívott cigaretta. A szalonból belátni a hálószobába, az ágyon égszínkék ruha hever, mellette hintaló áll. Szemem végigsiklott a szobán, majd feltettem a szokásos kérdést: — No, Rambharose, hát hogy vagy? A szolga körülpillantott és így szólt: — Uram, az én nevem most nem Rambharose, hanem John. — John? — Igen. És az asszonyom sem Rampjari, hanem miss Sophie. — Miért? John szájában megvillantak fekete fogai: — A házunk gazdája kereskedő, Braganzának hívják és keresztény. Itt minden az övé. Nagyon gazdag. — Öh! — Parancsol egy teát? — kérdezte John. • Hallgattam. — Vagy valami hűsítőt? — Pudingot adjál neki! — szólalt meg egy négy év körüli fiúcska. R ögtön megismertem: ugyanaz az aranyos haj, magas homlok, barna szempár, vastag ajak. Barátom fia khaki színű kis nadrágot és piros inget viselt. Térdemre ültetettem és megsimogattam. — A bácsi anyuka barátja? — kérdezte a gyerek. Nyeltem egyet és azt válaszoltam: — Igen. Mi mást mondhattam volna ? — Anyuka nincs itthon — magyarázta. — Éjszaka sose szokott itthon lenni. — Hát hová megy? — kérdeztem lágyan. — Munkába megy — susogta a kicsi. — Reggel jön haza. Kisvártatva azt kérdezte: — Nézzünk képeket? — Jó, nézzünk. Leugrott a térdemről, beszaladt a hálóba és kihozta a Times of India évi mellékletét. Felkapaszokodott a térdemre és azt kérdezte: — Rá tetszik gyújtani egy cigarettára? — Nem — válaszoltam. — Az én anyukám cigarettázik. Nálunk mindenki cigarettázik, a bácsi miért nem? — Az anyukád cigerattázik? — Bizony, mindjárt megmutatom a dobozát. Érte akart menni, de nem engedtem. — Nem kell, nézzük inkább a képeket. A kisfiú kinyitotta a íapot, amelyben színes hirdetések voltak. Az első lapon órásüzletek reklámja pompázott. — Ezek itt órák — ujjongott a gyerek. — Mind nagyon szép órák! A bácsinak melyik tetszik? Rámutattam a legkisebbre. — De hisz ez női óra — lepődött meg a kicsi. — Ezek a nagyok a férfiórák. — Jól van, majd olyat ajándékozok neked. A gyerek felkacagott. A következő oldalon kozmetikai cikkeket reklámoztak. Egy krémre, egy rúzsra, meg egy üveg parfömre mutatva, így szólt a kicsi: — Anyuka mindig ezt veszi. Meg ezt is. Tessék anyukának krémet ajándékozni, meg ezt is, meg ezt is. — Jól van, neki ajándékozom. Tovább lapozott. A képen papírreklám, sűrű erdőben nagy-nagy fák állnak. — Mi ez? — kérdem a gyereket. — Erdő! Ebben lakik Tarzan. Szájához teszi a kezét és kiabál, így ni, mint a cica! Ha-ha-ha! Láttam Tarzant a moziban. Anyuka engem is magával vitt. Meg a bácsika is velünk volt. Ö! Hát nem tetszik ismerni? Hoszszú-hosszú bajusza van és vörös-vörös szeme. Nagyon félek tőle. Egyszar éjjel, amikor a bácsika nálunk aludt... Rémülten fordítottam egy lapot. Az Orientál Line gőzhajók képe tárult elénk. — Hajó — örvendezett a gyerek. — Tetszik tudni? — Tudom — feleltem megnyugodva. — Tessék nekem adni! Éppen egy ilyen hajó kéne nekem. Ilyen nagy, meg ilyen fehér. — Jól van, neked adom. — De hol tetszik szerezni? — Veszek a piacon. — Jó. De tengert is tessék hozn!. — Azt is hozok. — De hol tetszik venni? Tengert nem árulnak a piacon? — Nem, a tenger a kikötőnél alszik. Egyszer odalopózom, kötelet kanyarítok a tenger nyakába és idevezetem. — Kötélen? — ujjongott a fiúcska, — Ogy mint a lovakat szokás? Én is elmegyek a bácsival! — Jól van, együtt megyünk — válaszoltam és tovább lapoztam. — Anyuka meg a bácsika sose visznek magukkal. Más kisfiúk pedig együtt szoktak menni az anyjukkal. Ez miért van így? C ordítottam egy lapot. Töltőtoll* reklám: két örökíró toll van rajta. Az egyiknek vékony a tolla, a másiknak vastag. — Melyik tetszik jobban? — kérdezte a gyerek. — A vastagtollú. — Miért? — Mert az szépen ír. — Ő! Nekem a másik! — Jól van, vegyük azt. No, nézzük tovább. Utána elbeszélés következett katonákról. A képen egy katona dobolt. — Ki ez? — kérdeztem. — Én vagyok! Én dobolok! A következő lapon egy férfi vízzel telt vödröt cipelt. A kisfiú felkiáltott: — Ez meg a szolgánk. Azután nagysebesen megkereste azt az oldalt, ahol a whisky-reklámok voltak. — Ahá! — mondta. — Ez meg a brandy. Anyuka azt is szokott inni! Büszkén felnézett és azt kérdezte: — Tetszik inni? Hozok. O-o-ott van, az ágy alatt. — Nem, nem szeretem a brandyt, nagyon keserű. Szomorúan bólintott. — Én sem szeretek semmit, ami keserű. Tessék csak megsimogatni a térdemet, itt bibi van, tetszik látni? Jóddal bekent sebre mutatott. — Nagyon fáj! Anyuka keserű orvosságot tesz rá. — Keserű orvosságot! — kérdeztem meglepve. — Igen é* attól nagyon fáj. És azt akarom, hogy édes orvosságot tegyenek rá, é-édeset, mint a cukor! — Majd én hozok neked olyat. A kisfiú átfonta a nyakamat vékony kdrocskájával, orcáját az arcomhoz szorította és azt mondta: — De biztosan tessék hozni! Megígéri? — Meg. — Jól van ... Most valami nagyőri KULTURÁLIS HÍREK Nemzetközi fizikus értekezlet kezdődött Moszkvában, s ezen a részt vevő szovjet és külföldi tudósok a nagy energiájú részecskék fizikájának kérdéseiről tartanak előadásokat. A moszkvai Művész Színház a következő évadban New-Yorkban a Broadway egyik legnagyobb színpadán bemutatja Tolsztoj Anna Karenináját. Ugyanakkor megállapodás jött létre a Bostoni Filharmonikusok hatnapos szovjetunióbeli vendégszereplésére. Saskin, a Moszkvai ^ Nagy SzínhÄ igazgatóhelyettese, sajtóértekezletein közölte, hogy ősszel, londoni vendégszereplésük során a száztagú balettegyüttes Csajkovszkij Hattyúk tavát és Prokofjev Romeo és Júliáját adja elő. Az előadáson a londoni Király: Opera- és Balettszínház zenekara működik közre szovjet karmester vezetésével. * * * A francia-szovjet orvosi napok alkalmából szovjet tudósok utaztak Franciaországba. Három, eddig ismeretlen Petőfi-verset fedeztek fel Hemády Ferenc, a pécsi egyetemikönyvtár könyvtárosa a múlt század negyvenes éveiben megjelent pécsi Aurora Almanach szerkesztőinek iratai között három, eddig ismeretlen Petőfi-verset fedezett fel. A Petőfi-versek a költő barátja, Szeberényi Lajos kézírásában maradtak fenn. A három vers közül kettőt Örömfy Vidor néven őrzött meg a kézirat. Örömfy Vidor Petőfi színész-álneve volt. A két költemény valószínűleg az 1838—39-es tanévből származik, amikor Petőfi Selmecbányán járt iskolába. A harmadik vers alá Petőfi családi nevét, Petrovich Sándort írta Szeberényi. A versek felfedezője ugyanezen kéziratok között megtalálta Petőfi egyik népszerű versének, a Kuruttyónak egy eddig ismeretlen változatát is. Alább közöljük a három verset: Sokalta már az ég Az ember bűneit; Lemosni áldozat Képes csak vétkeit. Keblemen mért Kérded, bú, 'S lantom hangja Szomorú ? Zeng e vígan Csalogány A magános Éjszakán? Áldozat Választa a, végzés. 'S reád borút hoza. Virulni induló Vérrel kivitt haza! Bű A pacsirta Zeng panaszt, Ha nem éldel Szép tavaszt; Gili árván Szomorú; S én ne tudjam Mi a bú? A* kiért e' S/zív dobog Értem égni Az nem fog; A visszatért Mert népek büniért Te löl az áldozat, Feletted leng vadul A zordon kárhozat. Jó szülőmet Rejti sír, Adni mást až Ég se' bír; 'S szép hazámon Leng ború, Hogy ne lennék Szomorú? Örömfy Vidor. Üjra szelíd öleden, szeretett szép földe hazámnak Lel pihenést vándor sorsharag űzte fiad. Szólni akar sokat és szépet 's üdvözleni téged' 'S e' szent órában szózatos ajka kihalt. Ám, hogy szíve tiéd, szíve* jobb érzési tiéid Szüntelenül: légyen csókjai' lángja tanú. Petrovich Sándor. szépet rriutatok. Tessék lehunyni ä szemét. Megtetterií. — Ki ne tessék nyitni, mert megölöm. Evvel beszaladt a hálóba. Kihúzott az ágy alól két kis revolvert, visszarohant és nekem szegte. — Piff-puff! — kiabálta és elsütötte őket. Azután zsebrevágta és tisztelgett. Én vissza. Akkor így szólt: — Nézzük meg a galambokat — Hol vannak? — Alszanak a galambdúcban. Anyuka nem éjjel alszik, hanem nappal, a galambok meg nappal sétálnak és éjjel alszanak. Az egyik az úr, a másik a hölgy. — És melyik a hölgy* — Az amelyik így jár, így ni, hogy kidülleszti a mellét. Egyszer tojások estek ki a farka alól, kis kék tojások. Az egyiket feltörtem és anyuka megvert. Ha sok brandyt iszik, mindig nagyon megver. Ettől van ez a bibi is a lábamon... Verés után meg mindig nagyon simogat. Csokoládét is ad. Egyszer rettenetesen megvert. De az máskor volt.. s Hát az hogy történt? — Nem tetszik elmondani senkii nek? — Nem. — Az utcán játszottarrí. Ott voli a fehérneműmosó ember fia is. Meztelenül szaladgál, egész fekete... Vele játszottam és elvettem az üveggolyókat... Azt mondta: „Add visz-' sza a golyómat!" De nem adtam. Erre csúfolni kezdett: „Szajha fia vagy! Szajha fia vagy!..Sírva fakadtam és hazaszaladtam. Anyuka nagyon megvert. De nem mondta meg, mi az, hogy szajha fia. A bácsi tudja, mi az a szajha? N em bírtam válaszolni. A nyel-? vem szinte odatapadt a szájpadlásomhoz. A gyerek fejecskéjében pedig tovább mozogtak a gondo-" | latok, vastag ajka megremegett, las? san szólt: ? — Az anyukám jó, 6 nem lehet I szajha. Biztosan apám az. Nem is jön f soha hozzánk. Persze, ő a szajha! Anyuka azt mondta, hogy nem is fog jönni soha. Mért nem jön? — t kérdezte és a szemembe nézett. í Elfordultam és belelapoztam a Times of India-ba. Az egyik reklámról szép gyermekarc mosolygott ránk. Barátom fia rátekintett és azt mondta: — Átvágom á torkát! — Miért? — Átvágom 'és kész! — Dehát miért? — kérdeztem újból— Mert... mert.., miért néz rám és nevet? — a fiúcska hangja halk volt, de elkeseredett gyűlölet érzett . belőle. — Mindig néz és nevet: „HiÍ 'hi-hi! Hi-hi-hi!..." Egy gyors mozdulattal beledöfött a képbe és több helyen átvágta. A mosolygó gyermekarc eltorzult. Becsuktam a Times of India-t, letettem az asztalra és a gyereket levettem a térdemről. A kés villogott a kezében. Meghökken. e nézett rám. Behívtam a szolgát. — Rambharose!.. i ööö!.., John! John! — Parancsoljon, uram! — Elmegyek, barátom. — Igen, uram. Mit mondjak az úrnőnek? — Hogy mit? — ismételtem halkan. — Mondd azt, hogy nem volt itt senki. Megsimogattam a gyerek fejét, aki még mindig szorongatta a kést. Lecobta a kést a padlóra, a díványra vágta magát és felzokogott: — Anyuka!... Anyuka!... Anyukához akarok menni!.., M ilyen elbeszélést írjak, bäŕä• ' tom? Szórakoztató novellát vidám éjszakákról? Vagy erről a kisfiúról, akinek nyakán már ma ott látom a kötelet? A kisfiúról, aki már most átvágja a mosolygó gyermek torkát?... Igen, barátom, tudom, hogy elbeszélésem nem szerzi meg önnek azt az élvezetet, amit a konyak, vagy egy szajha szerelmes daiocskája okoz. Dehát hiába! Mostanáig nem árultam műveimet a feketepiacon, ahol ön cukorgyárat szerzett. Ha kereskednék művészetemmel, édes sziruppal fűszerezhetném meg életét. De ezt sohasem fogom megtenni: az 3n fia áll előttem és elbeszélésem az ő új életéért küzd. (Szirmai Marianne fordítása).
