Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)

1956-05-23 / 143. szám, szerda

IBSEN halálának ötvenedik évfordulójára A Béke Világtanács határozata alapján ma a haladó világ Henrik Ibsen, egy kis nép nagy fia halhatatlan emlékének áldoz, akivel a norvég irodalom bevonult a világirodalomba. • r\ j emléknap köszöntött ránk: ^ Henrik Ibsen, a nagy norvég drámaíró halálának ötvenedik évfordulója. Mielőtt hozzáfogtam volna e cikk megírásához, az érdekesség kedvéért fellapoztam a negyedévszázad előtti megemlékezéseket. Akkoriban a tiszteletlenség és fumigálás Ibsennel szemben szinte kötelező divat volt. A borzas fiatal titánok nem bírták a mértani pontosságú és tisztaságú ibseni dramaturgiát. Ami azonban feltűnt, az az a körülmény volt, hogy a magukat lázadóknak tudó fiatalok nem látták meg Ibsenben a lázadót, vagy nagyon is látták t s igyekeztek ez őst oldalra seperve, kisemmizni. Ibsen halálakor a francia René Doumié „az emberi lázadás legnagyobb tanítómesterét" köszöntötte, a 25 év előtti bratislavai lapokban azonban ilyeneket olvasunk: menekült a problémák megoldása elől. Nem mintha problémái megoldhatatlanok lettek volna, hanem, mert nem voltak problémák. Megtudjuk, hogy darabjai sötét laboratóriumokban, lombikokban kiagyalt kevergetések torz vegyületei. Alkotásai halva született embriók, akik sohse éltek. Es záró akkordként egy fölényes knock-aut: „Papiros-élet volt egész életed, mint ahogy papirosszagú volt tninden írásod". Ez az ütés aztán mellétalált: Ibsen sírkövén nincs név, csak egy kalapács. Ibsen kalapáccsal törte, zúzta és lapította semmivé a polgári társadalom hazugságait. Adyt idézhetjük, aki a talmit és valódit oly biztos érzékkel tudta mindig szétválasztani : „Ibsent csak rettenve bámulta a mai ember. Megkoszorúzta és hazugnak hazudta, mert érezte, hogy Ibsen veszedelmesebb mindenkinél, ki Spinoza óta Tolsztoiig élt". Papiros-élet hogy lehet ve•srélyes? Papírszag ellen miért kell védekezni?! Ibsen veszedelmes ember volt: leleplező, meztelenítő, megvesztegetheietlen, tollforgató a javából. A tőtMS polgári társadalomban minden igaz, nagy író veszedelmes ember volt: kellemetlen kérdező vagy vádoló. A századvég irodalmi típusának leghitelesebb képviselői csak az Ibsenek és Zolák lehettek. Papirosfigurák? Az irodalom halhatatlanjai és a történelem tényezői. I

bsen drámaíró volt és a modern dráma kialakulása nélküle elképzelhetetlen. Ős volt, első, alap és minta. Hogy a modern német dráma „Ahnherrje", őse Ibsen volt, ez nemcsak a legilletékesebbnek, Alfréd Kerrnek a megállapítása. de irodalmi közhely is. Amikor Németországban bemutatták a Kísérteteket, Hoffary dán egyetemi tanár jövőbe figyelmeztető ujjal mondotta: „Vigyázzatok! Ma az irodalom új szakasza kezdődött". Ibsennel valami új kezdődött: a modern ember bevonult a színpadra. A modern ember: a polgári társadalom teremtménye. És ez a bevonulás nem volt öntetszelgő ünneplés, tapsváró igenlés, öröm és nevetés, de fogaknak csikorgatása, döbbenetes leleplezés, meztelenítés: igazság. És ez az igazság a társadalmi hazugság feltárása volt: emberek nyomorúsága és nyomorultsága. Hazugság és öncsalás megállapíthatatlan hólabda-játéka, mint kórság és betegség. E társadalom emberei hazugságban élnek, mert ez a mindennap törvénye, az élet kényszere és a felelőtlenség kényelme. A Népgyűlölő Stockmann doktorja ezt vallja: „Arról a j nagy felfedezésről akarok beszélni, amire rájöttem, arról, hogy a mi összes életforrásaink meg vannak mérgezve, hogy a mi egész polgári társadalmunk a hazugság pestises talaján nyugszik." A Társadalom támaszaiban e polgári lét oszJqjitartói, korifeusai lába alól Ibsen irgalmatlanul kihúzza a talajt: „Minden — ingoványra épült. Minek van itt érvénye? A látszatnak és hazugságnak, és semmi másnak. A hazugság, mint alap! Gondold meg, mit adsz fiadnak örökül". Ibsen a színpadra: pellengérre vitte a polgári társadalom alaprealitását: a hazugságot. És ez hallatlan volt az ő korában! A századvég: a tőkés kor önmegelégedettségének, hízelgő öntükrözésének kora volt. De a valóság: kétszínűsködés és álszenteskedés. Soha emberek még így el nem idegenedtek egymástól: otthonukba menekültek — új hazugságba! E világ embere valahol menthetetlenül mint hazugság lelepleződött: vagy kint a fórumon vagy otthon, vagy mindkét helyen. A hazugság annyira beette magát e világ zsigereibe, hogy a Vadkacsában Ibsen már nélkülözhetetlenségére mutathatott rá: „Vedd el egy átlagembertől a hazugságot, és elvetted életét." Peer Gynt tragikus figura marad mindvégig minden látszatkönnyelmüsége ellenére is: nem tud és nem akar kikecmeregni a társadalmi és önalkotta hazugságok szövevényéből. A dráma kezdőszava: „Hazudsz!" — alapmotívum marad végig. A századfordulón Ibsennél és Ibsennel kegyetlenül igazolódott Stendhal prognózisa, kinek Julián Sorelje halálos ágyán átkozza meg a századot: „Kortársaim befolyásának csak bűnt és rontást köszönhetek. Három lépéssel a halál kapuja előtt, utolsó monológom is csak képmutatás. Fuj, XIX. század!" Ibsennel kapcsolatban Thomas Mann a XIX. század „titáni morbiditásáról" beszél. És ennek a titáni betegségnek látleletezése nem lehetett egyszerű papírmunka, de lehetett adalék, történelmi akta, a művészet hitelével megteremtett kordokumentum! Plehanov, Ibsen korának marxista esztétája, Ibsen műveit a szociológusok számára egyenesen kötelező olvasmányként ajánlja! Papírfigurákból szociológusok nem szoktak tanulni, mert érdeklődésük tárgya: az alakok és helyzetek realitása, hitele! Ibsent „lelkiismeret-tanácsosnak" nevezték. Az erkölcsi és társadalmi éberséo e korban nem utolsó sorban tőle indult ki. Arthur EIoesser, a kortárs vallja: „ő aktivizált minket. Életünkben létezett egy Ibsenvilág, mely kimondhatatlanul szigorú és éber volt. ellensége minden álmodozásnak". Ez a szigorúság, ez a követelmény persze kényelmetlen, sőt kimondottan ellenséges volt egy olyan világban, melynek főtörekvése a másról beszélés^ az elaltatás és elvonatkoztatás. Ibsen, a „papírfigúra" egész életében támadások pergőtüzében állt. Ibsen tudatában volt küldetésének, hatásának és jövőjének. Amikor egyik darabját védelmezi, ezt írja: „Könyvem a jövőé. Azok a fickók, akik miatta lármát csaptak, még saját valóságos élő jelenükkel sincsenek kapcsolatban." Ha a kapcsolat-szót felerősítjük és azt mondjuk: nincsenek tisztában jelenükkel, akkor megkapjuk a kor szociológiai igazságát. Egy társadalom, melynek — tőkeérdekeltségéből adódón — a hazugság az alapja, nem lehet kapcsolatban, nem lehet tisztában a valósággal, önmagával. Ez a társadalom: morbiditás. A hazugság nem ad jövő-kapcsolatot, a hazugság nem tisztáz. Moralitása: hazugság és ez álerkölcsről Ibsen csak halotti bizonyítványt állíthat ki: „Ez a morális vászon úgy szaglik, mint a halotti lepel." Ibsen, szimbolikus és történelmi drámáit leszámítva, majdnem minderL darabjában otthonuk légkörében ragadja meg embereit, ott, ahol nem lehet világgá színészkedni, alakoskodni, kinti frázisokkal handabandázni, mellre ütni, ott, ahol az emberek, családok egymásra vannak utalva és ahová, hol félelemből, hol számítva elbújnak, elzárkóznak a kinti világ, a közösség áramköre elől. Ez otthonukban a „társadalom támaszai" vagy szomorúságban vagy hazugságban marasztaltatnak el. Nóra — ha akarom, —. forradalom egy pohár vízben, egy „babaház", egy babanő története, de kihatásában Nóra emberré eszmélése olyan felismerési és tudatosítási folyamatot indított meg, amilyet kevés emberi megnyilatkozás mondhat el magáról. A Nóra, a ,,Babaház" forradalomként hathatott an nak a századnak a végén, melyet a francia forradalom hozott létre! Ibsen a polgári világ leleplezője, kérdezője volt, de felelni nem tudott. Nem is akart: „az én tisztem a kérdezés, a felelet nem az én dolgom. Ibsen tisztában volt szerepével: ő, aki még nem lehetett szocialista, ma ga is az általa leleplezett világ fog lya, megkötöttje lett: ő ki mondhat igazságot ott, ahol mindenki bűnös?' — kérdezi a jégszigorú Brand. Nor végiában a munkásmozgalom még gyerekcipőben sem járt: a negyedik rend történelmi szerepét Ibsen még nem kalkulálta be kérdéseibe. De a dolgozót meglátta és a társadalom hazug támaszainak ünneprontón meg is mondotta: „Csak egyetlen egyszer legyenek jelen este egy elbocsátott munkás házában, abban a pillanat ban, amikor ez a munkás hazatér és szerszámait a sarokba állítja." De a társadalom támaszai az általuk elő idézett helyzetben és helyen soha sincsenek jelen: a hazugság, az ön megelégedettség sohse nézhet az igazság szemébe! Ibsen határai és korlátai a dolgozó osztály változtató szerepének fel nem ismeréséből adódnak. Plehanov ily szemszögből summázott mondata máig érőn maradt érvényben: „Mialatt Ibsen lázadást prédikált, lényegében • maga sem tudta, hogy ez a forrongás hová vezessen." Ibsen, aki tudatosan csak. kérdező volt és látleletező, nem adhatott feleletet, nem hozhatott gyógyulást. Ibsen nem mondhatott végitéletet és nem mutathatott történelmileg érvényes kivezető utat. Szerepe, küldetése más volt, és ezt betöltötte. Ibsen, a kis norvég nép fia, Európa emberi és szociális lelkiismeretének egyik ébresztője és ébrentartója lehetett. N

em élt mindig Norvégiában, huszonhat évig önkéntes száműzetésben hol Németországban, hol Olaszországban tartózkodott. Látta, tudta a világot és amikor a németek a franciákon aratott győzelmeik után, nem tudtak betelni önmagukkal, Ibsen óva intette a vakokat: „A győzelem magában hordozza a vereség csíráit és a kard egykönnyen sújtó bottá változhat", ami a németek esetében pontosan be is következett. A cári elnyomatás oroszaira gondolva, máig hatón ítélt meg egyet-mást: „Micsoda isteni szabadságharc támad majd ebből! Oroszország egyike a föld ama kevés országainak, ahol az emberek még szeretik a szabadságot és áldozatot hoznak érte". A szolgaság és hazugság ellen, az ember szabadságáért szólt Ibsen egész életműve kezdettöl-végig, a kalapácsos sírig. A kezdet kezdetén — 1841-ben — ott áll a verselő grimstadi patikussegéd, és egyik versének címe: „Magyarországhoz." Ibsen vérző szívvel így ír: „Szomorú hírek jönnek a magyarok földjéről. A barbárok hordái megölték a szabadsághősöket, zsarnokság uralkodik a szabadság romjain. Elfolyt ^zegény ország, legjobb fiaidnak szíve-vére. Megdöbbenve nézed te, Európa Kardja, pusztulásodat. De borzalmas éjedre hajnalpír fog felragyogni, jönnek kései nemzedékek, melyek trónokat fognak megdönteni és benneteket meg fognak bosszulni, s akkor a,magyar nép — bátor, győztes csoportoknak harci kiáltása lesz." I

bsen évek múltán is emlékezőn visszatér e költeményre „melyben bátorítottam őket, hogy a szabadság és az emberiség javára küzdjenek állhatatosan a zsarnokok elleni igazságos harcaikban." E sorok alapjában Ibsen életművének indítékát is elárulták: Ibsen Európa lelkiismerete volt kezdettől, a zsarnokság és hazugság ellensége, egy jobb jövő úttörője. Sírjára ötven év múlva is megilletődött tisztelettel rakhatjuk le emlékező szavainkból font koszorúnkat: Köszönetünket. FÄBRY ZOLTÁN Jogászavatás a Károly-Egyetemen Hosszúkás borítékban meghívót hozott címemre a postás. Díszes, nyomatott betűkkel arról értesít Václav Čermák, hogy a prágai Károly-Egyetem nagy aulájában jogásszá avatják. Ismerősöm portás volt abban az üzemben, amelyben ma is dolgozom, s ha jól emlékszem, valamilyen ipart is tanult. Portásnak a harmincas évek borzalmas munkanélkülisége következtében szegődött. — Hogy oklevelet kapna? — gondolom hitetlenkedve: — Hiszen már negyvenekét éves elmúlt és úgy tudom, középiskolát sem végzett. Az avatás napján türelmetlen kíváncsisággal indultam el a Karolinumba. Együtt akartam örülni Čermák elvtárssal élete nagy ünnepén. Az ősrégi Karolinum gyönyörű gótikus enkélyü, középkori épület. Díra-í dekrétum kibocsátását, amellyel a cseh nemzet elsőbbséget szerez magának a Károly-Egyetemen? Senki sem sejtette, hogy ő lesz a cseh történelem egyik legdicsőbb alakja: Húsz János. Az ógörög nyelv bölcs tudósa, a chotéŕim Matouš Kolin, BacháSeJc rektor és a szerencsétlen sorsú Jese-i nius Is sorra felvonulnak szemem előtt. Jesenius volt az első, aki nálunk a boncolást tanulmányozta és alkalmazta. 1621. júniuá 21-én huszonhetedmagávaí a fehérhegyi csatavesz-i tés után az Óváros téren kivégeznék, mert társaival fellázadt a Habsburguralom ellen. Az őrgona ünnepi hangjai felzavar^ nak a gondolataimból. Kitárulnak a díszbejárat szárnyai, és ünnepélyes lassúsággal lép a .ierembe a menet. A Károly-Egyetem épülete szes aulájában magával ragad a hajdani idők légköre. Ünnepélyes érzés vesz rajtam erőf, visszafojtom lélegzetemet. Hiszen évszázadok eseményeinek, a cseh nemzet dicsőségének és gyászának volt színhelye ez a terem. Az aula tágas, hosszú, négyszögalakú helyiség. Bejáratával szemben feltűnik az utcáról már megcsodált gótikus erkély belső része. Ódon, kisebb oltár díszíti. Főfalán a dél-csehországi Jindrichúv Hradecben készült értékes gobelin-kép. Oldalt az életnagyságúnál is hatalmasabb bronzszobor IV. Károly cseh királyt és császárt, a prágai egyetem alapítóját (1348) ábrázolja. A szobor alatt hoszszú asztal és karosszékek az egyetemi méltóságok, a rektor, a dékán és az avató számára. A meghívott vendégek valamivel hátrább, bőrrel bevont, támlás padsorokban foglalnak helyet. Erőt veszek meghatottságomon. Gondolataim a múltba kalandoznak. Magam elé képzelem a régmúlt tanárait. Magam előtt látom tisztes, komoly alakjukat, a taláros, méltóságteljes megjelenésű, szakállas tudósokat, akiknek vitájában IV. Károly szívesen és gyakran vett részt. Látom a XIV. század vidám diákjait, jókedvű egyetemi hallgatóit, kiknek képei a falakat díszítik. Hosszú kabátot, testhezálló szűk nadrágot viseltek, övükbe erősített kalamárissal és lúdtollal. Nagy kópék voltak ezek a tréfás fiatalok, akik közül a nagy gondolkodó Tomáš ze Štítného ritka komolyságával tűnt ki. Ő volt az első, aki könyveit cseh nyelven Irta. Egy másik, nyugtalan természetű, fénylő szemű diákról ki hitte volna, hogy néhány év múlva az egyetem rektora lesz? Ki gondolta volna, hogy ez a fiatalember IV. Károly utódjánál, IV. Václavnál kivívja a Kutná HoElől történelmi viseletében a pedellus, jobbjában arany jogar. Mögötte kettős sorokban az ünneplőbe öltözött jelöltek. Az avatő, a dékán és a rektor követik őket hivatalos talárjukban. Vastag aranylánc jelzi tudományos méltóságokat. Orgonabúgás kíséretében végigmennek a termen, fellépnek az emelvényre, A közönség felállva üdvözli őket. -._.... . Felhangzik a himnusz. Ünnepélyei csöndben emelkedik szólásra a dékán. Közli az avatandók névsorát. A rektor felkéri az avatót, avassa fel a jelölteket. Az avató felolvassa a jelöltek fogadalmát, melyben hivatalosan megfogadják, hogy hűek maradnak népi demokratikus köztársaságunkhoz, annak alkotmányához és tiszteletben tartják törvényeit. Jobbjukkal megérintik a jogart, így tesznek ünnepé-: lyes ígéretet. • A munka dalának elhangzása után a megjelent hozzátartozók, barátok az újdonsült jogászokhoz sietnek, hogy kifejezzék jókívánságaikat. Odaléptem én is ismerősömhöz. Václav Čermák, üzemem egykori 'portása ma promovált jogász! Hosszú évek fáradalmas munkájának eredménye ez. Bizonyítéka annak, hogy a tudomány legmagasabb foka senki elől sincs nálunk elzárva. Őszinte örömmel megszorítottam régi elvtársam kezét, és további sok sikert kívántam neki. Meghatottan, nedvesen fénylő szemmel mondott köszönetet. Mögötte álló felesége zsebkendővel törölgette a boldogságtól kicsordult könnyeit. Tizenöt éves fia és pionírkendős kislánya belécsimpaszkodtak kétoldalról. A gyerekek nem sírtak, bátran és b taszkén tekingettek körül. Szemük ezt sugározta: „Ugye, milyen api^ánJc van!" Ünnepélyes hangulatban, a gyönyörű jövőbe vetett szilárd hittel hagytam el az ősi Karolinum épuľetét. Kardos Márta Irodalmi est Nyitrán A Csemadok nyitrai helyicsoportja pártunk megalapításának 35. évfordulója alkalmából irodalmi estet rendezett. A irodalmi est célja az volt, hogy Július Fučík élete< és munkássága méltatásával a hallgatóság megismerje azt a hatalmas erőfeszítést, amelyet pártunk régi harcosai folytattak az emberi élet jobbátételéért és a boldogabb jövőért. Kratichvila Kálmánnak nagy tetszéssel fogadott irodalmi előadását kultúrműsor követte, amelyben a Csemadok nyitrai tagjai, Sípos Jánosné, Korgó Marika és Kratochvíla Kálmán — József Attila, Tóth Árpád és Ady Endre verseit szavalták, Grébnerné Kucsera Margit pedig magyar népdalokat énekelt. Kremenák Etel O J SZÖ 1956. május 25, 5