Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)

1956-05-21 / 141. szám, hétfő

SENKI NEM TUD úgy répüfn! a boldogság szárnyáh, mint az én feleségem. Ha szálltában betévedt hozzánk az aranymadárka, az ő lelke is legkisebb hívásra meglebbent és suhant. Egyszer hosszú és nehéz idő után újra eljött a boldogság. Képet változtatott megint. Űgy jött, hogy ne ismerjünk rá, csak az utolsó pillanatban. Szárnya suhintásáról sejtettük csupán, hogy közeledik immár. Hetek óta kerülte szemünket az álom. Nem tudtunk aludni jóformán egész éjszaka. Hiába szállt pillánkra lefekvéskor, pár óra múlva messze menekült. Nem volt nyugalma a mi ágyunkban. Olyan lapos volt a szalmazsákunk, hogy valósággal a deszkákon feküdtünk már. Az ágyat én készítettem öt-hat esztendővel ezelőtt, s a keresztdeszkái, amelyek annak Idején szépek, szélesek, s amenynyire tellett tőlünk, rugalmasak is voltak, elfogytak már rég. Hosszú, hideg telek idején a tűzre vándoroltak. Karóval, hasított deszkaszállal pótoltam a helyüket. Ki tudja hányszor, mert egyedül nekik adatott meg a boldogság, hogy változhassanak. Viruló akácból nvesett karó, abból ágyalj, végül forgács és láng lett belőlük is. Nekünk csak az arcunk sápadt, s a hajunk változott. Belelopakodott idő előtt egy-egy ősz szálacska, bújva s szégyenkezve, mint a korai dér. Első időben, ha megébredtünk éjjel, egymásra kacagtunk. Vagy én szólaltam meg, vagy a feleségem. De leginkább én lebbentettem szét hangomat a sötétben. — Ébren vagy? Már kacagott. Felült az ágyon, két kezét a térdére kulcsolta, úgy kaogott. Amikor felgyújtottam a villanyt, úgy nézett rám, mintha bújócskában egymásra találtunk volna. — Jó reggelt, — szokta mondani, s nevetett a szemembe. Én elnéztem a szoba sarkai felé, s bólogattam. Addig bólogattam, míg én is elkacagtam magam. Végig sorra gondoltuk, hogy mivel tömhetnénk meg a szalmazsákunkat. Egyszer fűnél maradtunk, máskor szakadt ruhánál, mindenféle rongynál. Szalmáról nem beszéltünk. Egyszer akartunk venni, de egy napi keresetem kérték cserébe, s nem vitf rá a lelkünk, hogy ennyi pénzt kiadjunk, mert annak a pénznek a helyét semmivel sem tudtam kipótolni. Hordtam már a kuk<-rícahánc-ot, szereztem ahol tudtam, téptem erős levelű füvet, nyalábjával hordtam két hatalmas zsákkal a hátamon haza. De nem volt semmi haszna. Nagyon későn szedtem, törött a levele, szétporzott a szára. Meg

;nt csak a deszkákon feküdtünk. Ahogy telt az idő, úgy múlott a mi éjszakai nevetésünk is. Megrontotta egész napunkat a tömetlen szalmazsák. Ki hitte volna, hogy ilyen apróságon mennyi minden múlik, s hogy az élet menynyi változatban követeli a jogait. Nem tudtuk betömni a száját, s nap mint nap éreztük, hogy bosszút áll érte. Eltörődött testül, fáradtan ébredSÄNTHA FERENC: tünk. 5 szemeink alá sötét karikát vont az álmatlan éiszaka. DECEMBER KÖZEPE táján járt az idő. amikor beállítottam egy terménykereskedőhöz. Szalmát, szénát s egyéb hasonlókat árult. Csúnya, hajlott hátú. alafsonv ember volt. Ritka rút ember, csupa görbeség mindenik darabja. Mindene hajlott volt. akárcsak a háta. Hamar megegyeztünk. Két hosszú délután dolgozom majd nála, s annak fejében megkapom a három kötés szalmát. Sokat dolgoztam már m'ndenféle munkát, de ilyen derűser még egy napom sem telt. Kocsikat raktam, udvart takarítottam, hó még nein esett, hát csak sepergettem. Délután, amikor kicsi nyugodtság volt s nem látta senki, megállottam a legnagyobb szalmakazal előtt. Ügy tornyosodott fölöttem, hogy ha egész mellé léptem, úgy tetszett, hogy a felhőket súrolja. A következő percben befészkeltem magam a kazal oldalába. Szelíden suppant alattam s olyan jó helyet engedett magába, hogy időbe került, míg talpra tudtam állni. Szép lassan körüljártam, s jó mérlegelés után kiválasztottam a három legszebb bálát. Nem szégyelltem, hogy épp úgy viselkedem, akárcsak egy gyermek. Beszélgetni kezdtem az én három csomómmal. Sorra odamentem hozzájuk. Elmeséltem rendbe, hol s milyen sors vár rájuk. Azt is elmondtam, hogy legyenek büszkék, s becsüljék magukat, mert akkorára nőtt a tisztességük, hogy emberpár álma fogant testté bennük. Olyan álom, ami az esti csillagokról csordul a szemükre s hajnalhasadásra illan. Az aranymadaracska, ki feleségem lelkét olyan könnyűszerrel kapta fel magára, ott suhantotta szárnyait fejem fölött a hűvös levegőben. Arany port szórhatott a szárnyáról, ahogy néztem, ragyogott minden körülöttem. Engem is meghintett bizonyára, mert aki csak az udvarra bejött mind csak nekem köszönt. Igy aztán ismeretségre is bőven tehettem szert. Első s utolsó alkalommal történt, egyszer életemben, hogy szándékolt akarattal hasznot is merítettem az ilyesmiből. Mert az utolsó napomra az egyik kocsis ember megígérte, hogy eljön, s hazaviszi a szalmát. AHOGY AZ UTCÁMBA értünk, előreszaladtam és kitártam a kaput. Az udvarra dobáltuk a szalmát. Mintha ünnepelni akarna a világ, csendes kis pelyhekben elkezdett havazni. Elbúcsúztam a szekeres embertől, s bementem a szobába. Nem szóltam egy szót sem a feleségemnek, még csak nem is köszöntem, Az egyik székhez léptem s a karjára akasztottam a kabátomat. Éppen varrt valamit, s az én szótlan jöttömre ölébe engedte a ruhát és a tűjét. Nézett egy darabig, aztsn rámköszöntött: A BOLDOG — Jő estét kívánok, ha nem haragszik érte. Rá sem néztem. Odmentem a bevetett ágyunkhoz, s elkezdtem kitakarni. Még mindig nem szólottam. Hánytam a párnákat, egyiket a székre, másikat az asztal tetejére. Alig tért magához a nagy ámuldozásából. Odafordult a legkisebb fiához, s rányitotta a szemét. — Hát ezzel az emberrel mi történt ? ___ Aztán odalépett hozzám. Hátratette a két kezét, s nézte hogy dolgozom. Amikor a csupasz szalmazsákot a vállamra vettem, csak akkor kiáltott fel. Ügy röppent a hangja, mint galamb szállna. — Szalma! — kiáltotta, s összecsapta a két tenyerét. Annyi idő se telt, míg egyet pillantottam, már az ajtónál volt. A gyermek a nyomába szaladt, s hallottam, hogy meg sem állnak az udvar közepéig, ahová a szalmát borítottam. Amikor kimentem, már oldotta az egyikről a kötést. Nem hagyta, hogy egyedül tömjem meg a zsákot. Beszaladt, felvette a kabátját, s odatérdelt mellém. Csóvázta a szalmát, adta a kezembe s mikor megmondtam, hogy az ára is rendezve van már, akkor még jobban megáradt, mint a tavaszi csermely. Intett, hogy a sarkaira vigyázzak, üres ne maradjon véletlenül egy sem, fektessem a szalmát hosszában szálára, a két szélét pedig egyenes csóvákkal igazítsam feszesre, tartósra. Aztán felkapta a fiát, s ráült egymás után a két bontatlan kötegre. Ringatódzott rajta, aztán térdére állította a gyermeket s énekbe csordult. Valami apröcska gyermekdalocskára énekelte végig, hogy szalmát hoztunk haza, s most a zsákot tömjük, majd bevisszük a szobába, s hogyha bevetettük, úgy fogunk aludni rajta, hogy megirigyelnek az angyalok. FEKVÉS IDEJÉRE rendben volt az ágyunk. Amíg a vacsorát ettük, az aranymadárka ott hordozta egyre feleségem kedvét két ragyogó szárnyán. S mikor lefeküdtünk, utánunk lebegett. Ott hintáztatta magát a fejünk felett. Ügy lebegtette magát, hogy aki látni tudta, elhitte azt is, hogy fent kereng a magasságos égben. Feleségem pedig épp olyannak látta. S lassan én is elkezdtem repülni. Végignyújtozkodtam a puha, erős ágyon. Ereztem, hogy melegít, nem fázik a hátam. Késő este volt már, amikor eloltottam a villanyt. Feleségem fejét a vállamra vontam, ö pedig odasimította a homlokát az arcomhoz. Egy-egy kis kacagás kibuggyant a száján. Aztán szép csendesen az utolsó is elhalt. A kályhában még izzott valami kis parázs. Néha fel is lobbant s gyönge, kedves hangon duruzsolt is hozzá, mintha erős tűz lenne. Örült a játéknak, s a sok kis nevetését felküldte a falra. A mennyezeten táncolt, ott töltötte kedvét. Egyedül voltam már és hagytam, szólaljon, keljen a gondolatom. Alattam megzizzent a szalma a mozdulatomra. Nem akartam hallani a hangját, s hogy űzzem a fülemből, előhívogattam a feleségem kacagását. Hogy jártam én is a hajlott emberke udvarán. Mintha az egész világot hoznám haza onnan. Hej, aranymadárka, de furcsa jószág vagy! Egy röpke pillanatra még velem is megláttattad magad. Mintha tényleg suhannál. De furcsa jószág vagy! Mindenüvé így szólsz? Hogyha újra eljössz, lebegtesd magadat, s én is hozzád szállok. Berzenkedj, s azt fogom mondani, óh de messze szárnyalsz. A feleségem kacagni kezdett. Azt hittem már alszik, de kacagott, úgy kacagott, hogy megrebbent mellettem a válla. Csendesen reászóltam. — Sok lesz a boldogság, hagyjál holnapra is. De akkor megéreztem, hogy arcomon, a homloka alatt forróság fut végig, s kicsi erecskékben a nyakamra szalad. S amikor ujjaim elő! eldugta az arcát, már biztosan tudtam, hogy sir a feleségem. Alig tudtam mozdulni először. Aztán mintha parázzsal érintenének, úgy fordultam, s meggyújtottam a villanyt. Megfogtam a vállát. — Miért sírsz? FEJÉT BEFÚRTA a két párna közé, és nem válaszolt. Csak zokogása szakadt fel a hangomra. Nem szóltam többet, amikor intett a karjával, felnyúltam a falhoz, eloltottam a meggyújtott világot. Két karom elnyújtottam magam mellett, s feküdtem csendesen. Zokogott, olyan fájdalmasan, ahogy már régen nem hallottam. Az árnyékokat néztem, hogy halnak, születnek és kergetik egymást, fent a vakolaton. Miért sírsz? Minek kérdeztem. Lám ő sem válaszolt. Hát mondja el szavakkal? Üljön föl, beszéljen? Rátettem kezemet az arcára, forró volt, mintha égne. — Ne sírj. Hagyd el!... ne sírj. Mintha bocsánatot kérne, úgy válaszolt vissza: — Nem sírok már... Megcsuklott a hangja. Aztán karját a mellemre fektette, s lassan megcsendesült. Csak a lélegzésén hallottam, hogy nem szállt el belőle, csak megbújt a sírása. Csendesen szólalt meg, szinte csak suttogta: — Nézd meg a kicsiket, hátha kitakaróztak ... Felkeltem, s a kályha homályánál sorra néztem őket. Hogy nőnek! A legnagyobbik lába már kibúvik a ta-» karója alól. , KULTURÁLIS HÍREK A Jugoszláv írók Szövetségének az 1955. évi irodalmi díjakat odaítélő bizottsága Novak Szimics írót Testvérek és bálványok című regényéért 200 000 dinárral, Blazso Koneszki költőt versgyűjteményéért 200 000 dinárral és Marko Risztics írót és költőt Három halott költő című esszéjéért ugyancsak 200 000 dinárral jutalmazta. Rabindranath Tagore, a nagy indiai költő születésének 95. évfordulójáról emlékeztek meg Delhiben május 8-án az irodalmi és kulturális társaságok gyűlésein. * • • Hat Rembrandt-kép érkezett Leningrádba Hollandiából. A képeket a nagy művész 350. születési évfordulója alkalmából rendezendő kiállításon mutatják be. • * » A III. Nemzetközi Színművészeti Fesztivál folyik Párizsban július 18-ig. A fesztivált a Sarah Bernhardról elnevezett színházban tartják, ahol tizenkilenc kiváló együttes mutatja be tudását. * * • A Moszkvai Művészszínház jugoszláviai vendégjátéka során Pagogyin A I Kreml toronyórája, Tolsztoj Szelleme" sek és Csehov Három nővér című darabját adja elő. A társulat részleteket mutat be a Karenina Annából és i Holt lelkekből. A nápolyi San Carlo Színházban nagy sikerrel adták elő Borodin Igor herceg című operáját, amelyet huszonkét éve nem játszották Nápolyban. • • • Drezda fennállásának 750. évfordulója alkalmából az ünnepségek során a Leningrádi Filharmonikus Zenekar is vendégszerepel. A hangverseny szólistája Dávid Ojsztrah lesz. A párizsi Theatre National Populaire Jean Vilar, a kitűnő rendező-igazgató vezetésével a szovjet kulturális ügyek minisztériuma meghívására ősszel Moszkvába és Leningrádba látogat. A harminchat tagú együttes előadja Moliére Don Juan és Marivaux A szerelem diadala című színművet. A Don Jua-nelőadás címszereplője Jean Vilar lesz. Nazim Hikmet török költő új színművét A különcöt Varsóban bemutatták. F

él évszázad telt el azóta, amióta Hazsllnszki gimnáziumi tanár Rozsnyón felvetette a várostörténeti múzeum alapításának gondolatát. A régi bányászvárosban megértésre talált kezdeményezése. Rövid időn belül annyi régiség, a vidék jellegzetességeinek, gazdagságának, természeti szépségeinek annyi anyaga gyűlt össze, hogy néhány kisebb helyiségben megnyithatták a múzeumot. Nem volt ez még múzeum a szó igazi értelmében, de az a néhány szekrény s a bennük elrendezett tárgyak megvetették az alapját a rozsnyói múze amnak. A kezdeményezés nagy jelentőségét az akkori Országos Bányászati és Kohászati Egyesület gömörborsodi szakosztálya is felismerte. Különböző segélyeket szereztek, összegyűjtötték az ércbányászatban gazdag vidék altalaji kincseit, épületet állítottak fel a múzeum részére, majd egyesültek a várostörténeti múzeummal: Igy született meg a „Bányászati-kohászati ás Rozsnyó-városi múzeum'', melynek anyagát Tichy múzeumigazgató rendezte. Ez a múzeum Szlovákia egyik leggazdagabb honismereti múzeuma volt. A háború, s a későbbi évek válságos időszaka következett ezutűn, feLlőtlen Intézkedések, s a múzeum k'költöztetése. Ekkor vesztek el a gyűjtemény legnagyobb értéke:. 1954ben vetődött fel ismét a múzeum visszaállításának gondolata. A nemzeti bizottság Molnár Béla elnölrkel az ál^ui a sa-.lS 5= —? ii!ü»t£

:"is szervek Újjászületett kultúrintézmény Megnyílt a Rozsnyói Járási Múzeum segítségével megkezdte a megrongált épület tataroztatását. A Keletszlovákiai Kerületi Múzeum dolgozóinak önfeláldozó segítsége, a nagymennyiségű letéttárgy átadása, az elrendezésben heteken át tartó segítségnyújtás lehetővé tette, hogy május 13-án a Rozsnyói Járási Múzeum, ez az újjászületett kultúrintézmény megnyithatta kapuit az érdeklődők széles rétegei előtt. A

megnyitás a rozsnyóiak örömünnepe volt. A lakosság a közeli tárnák bányászegyenruhás dolgozó'

val az élen vonult a múzeum elé, ahol ünnepélyes keretek között folyt le a megnyitó ünnepély, amelynek a Csemadok ének- és zenekarának fellépése adott díszes keretet. Aki megnézi a múzeumot, az tudásban gazdagabban távozik. Az öszszegyűjtött anyag csoportosításában a vidék területének jellegzetessége domborodik ki. Jégkori, őskori, kőkori és kelta emlékek beszélnek a régmúltról; munkaeszközök, edények, ékszerek, fegyverek, feltárt sírok visznek a képzelet szárnyain időszámításunk előtti és utáni századokba. A kiállított tárgyak mellett szlovák és magyar szöveg van. Az első teremben a természeti kincsek gyűjteményét, a vasércgyűjteményt látni. A Szeoes-Gömöri Érchegység gazdag vasércben, de helyenként a vastartalmon kívül aranyat és ezüstöt is találni. A berzétei aranylelőhelyekről már 1243-ban említés történt. Csúcsom fölött ma is Aranyvölgynek hívják azt a helyet, ahol az aranymosás vízvezető hányásai most is láthatók. Szép ez a gyűjtemény a terem közepén elhelyezett hatalmas üvegfalú szekrényben. A rózsaszínű cseppköves kalcit Gombaszögről, a dernői barit, a dobsinai dolomit, a csucsmai rhodonit, a vashegyi pirit, az Ochtinán talált hatalmas kvarckristály s a limonitnak számtalan variációja. Ahány le'öhely, annyiféle szín, annyi forma. S itt vannak a kezdetleges bányátechnika, a középkori bányászat munkaeszközei. A nyeles ékek, a faggyúval világító régi bányamécsek, a háncskötél, a háromrészes bőröv, melyen a bányászokat leengedték a mélybe, s a bányászok fapapucsa. A sarokban egy felvonókerék, egy nyers bivalybőri6záik, mely az érc felhordására szolgált, s ugyancsak az ércszállításra szolgáló szántalpas fateknő. üveglapok alatt kis modellek mutatják be a XVI. és XVII. század ércdúsítóit. Mindez azonjpan csak a kezdet. A már meglévő' anyagot fokozatosan egészítik ki a mai kor bányászatának anyagával, amely a gömöri bányászat jelenlegi helyzetéről, s a i bányászat és kohászat jövő fejlődéf séröl ad hü képet. A

törökdúlás Rozsnyót sem kerülte el. Sáncot építettek, 300 6zekér tövist hordtak össze a védelem céljaira. Magyar és török fegyverek gyűjteménye maradt fenn ebből a korból, amelyet a Bebekek és Andrássyaik basáskodása, az utak veszélyessége még válságosabbá tett. Ekkor alakult ki a város és vidékének ipara. A XVII. században már 24 a céhek száma, melyeknek emlékei, a céhjelek, az egyenruhák, a borkannák és korsók, a kékfestők és mézeskalácsosok művészi értékű dúcai, a fazekasok színes korsói és tányérjai sorakoznak a szekrényekben. A török harcok emlékét őrzi a bánvászzászló is a bányászjelvénnyel, az ékkel és kalapáccsal, a város címerével. Aztán itt függ egy későbbi emlék: a gömöri hóhér pallosa, az 1690-es évből. A bányászegyenruhák sok-sok változatát látjuk egy hatalmas üvegszekrényben. Ahány bányatelep, annyiféle a ruha az elmaradhatatlan bőrköténynyel, fokosokkal, tollas csákókkal. Művészi kidolgozásúak a „Testvéri jelvények" a bányák céh-atyamestereinek bevésett neveivel. Aztán a 48-as szabadságharc emlékei: a gömöri felk .lők csákói, kardjai, fegyverei s Rozsnyó zászlaja; a kék pajzs a testvéri jelvénnyel. Végül az utolsó terem a vidék népművészetének sok remekével, úa bányák és kohók gépi berendezéseinek, ércmosók, ércválasztók, ereszkék számtalan kicsinyített másával. T

ablók beszélnek a rozsnyói bányászok forradalmi múltjáról, a kommunisták munkájáról, az ellenállási mozgalom résztvevőinek szenvedéseiről, vértanúiról. Felnagyított fényképmásolatokról olvassuk a harmincas évek egyik pártikonferenciájának határozatát: „Megmentjük a Sajó völgyét a pusztulástól!'' Az akcióbizottság munkát követei, a leépített bányák és gyárak üzembehelyezéséért harcol, a betegsegélyezés rendezését, a minimális emberi jogokat követeli a burzsoá köztársaság tőkéseitől. S amikor ezeket a követeléseket nem kapták meg, folytatták és fokozták a harcot, sztrájkokat, éhségfelvonulásokat szerveztek. Ezekben a fasizmus elleni harcokban hullottak el a munkásosztály fiainak legjobbjai, Kúth Cíh, Drgos, Pindró, Lipták. Vojtkovszki, Igr.áth s a többiek ... Sok minden megváltozott azóta. A dolgozók államában most újjászületett Rozsnyó kultúrintézménye, a múzeum is. Mint minden olyan kezdeményezés, mely a nép javát, boldogulását és felemelését szolgálja. Mészáros Gvula 0.7 1956. május 21.