Új Szó, 1956. április (9. évfolyam, 92-120.szám)

1956-04-10 / 100. szám, kedd

(Folytatás a 3. oldalról) jesztjük a megoldandó fontos kérdéseket előzőleg a pártszervezetek elé, hogy állást foglalhassanak velük kapcsolatban. Fártunkban is az a helytelen gyakorlat kapott lábra, hogy a Központi Bizottság ülésein csak beszámolókat hagytak jóvá a további munka irányelveiként és nem olyan határozatokat hoztak, amelyek szabatosan és félreérthetetlenül fejezik ki a Központi Bizottság állásfoglalását a megvitatott kérdéshez. Éppen a határozat fejezi ki a kollektivitást, mivel lehetővé" teszi, hogy egybefoglaljuk a Központi Bizottság tagjainak a vita során elmondott kollektív tapasztalatait. Ha csupán a beszámolót hagyják jóvá irányelvként, úgy a határozatokból gyakorlatilag kirekesztik a Központi Bizottság tagjainak vitafelszólalásaiti Gyönge a vezető elvtársak személyes kapcsolata is a dolgozók tömege.vei, kevéssé ismerjük az embereket, örömeiket és gondjaikat. Ügy véljük, hogy a Központi Bizottság munkáját kollektív módon oly színvonalra kell emelnünk, hogy példaképül és okulásul szolgáljon minden alsóbb pártszervnek. lay érjük el leginkább annak biztosítékát, hogy a hozott határozatok helyesék legyenek, és még inkább felkeltjük a párt tömegeinek és minden dolgozónak alkotó kezdeményezését. A kollektivitás elvének érvényesítése a pártmunkában azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a választott pártszerveknek kell dönteniük minden apróságban, hogy az egyes pártmunkásokat mentesítjük a felelősségtől a gondjukra bízott munkaszakaszért. A kollektivitás ilyetén fordított értelmezése éppen ellenkező eredményekre, az aktivitás fejlesztése helyett a munka elbürokratizálására vezetne. Kollektíván kell megvitatni és eldönteni az elvi kérdéseket, emellett a kollektivitást az egyes dolgozók legnagyobb fokú önállóságával, kezdeményezésével kell egybekapcsolni és ezeknek a pártmunkásoknak hosszú huzavona nélkül, a határozatok szellemében rugalmasan kell megolcamok a mindennapi élet gyakorlati kérdéseit. Egyre nagyobb jelentőségű lesz, hogy a pártot cselekvőkészen és tüzetesen tájékoztassuk valamennyi fontos párton belüli problémáról, valamint bel- és külpolitikánk új feladatairól. Az egész pártot, különösen pedig aktíváját az eddiginél sokkal inkább kell tájékoztatnunk párton belüli utakon valamennyi fontos kérdésről. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa hangsúlyozta a pártélet lenini elvei és normái felújításának mérhetetlen jelentőségét, elsősorban a kollektív vezetés elvéit, könyörtelen harcot hirdetett a személyi kultusz minden megnyilvánulása és csökevénye ellen. A kongresszus megállapította, hogy évek során át ténylegesen nem volt a pártban kollektív vezetés, ami negatívan nyilvánult meg a párt tevékenységében. A pártélet lenini normáinak ez a megsértése az SZKP-ben összefügg a J. V. Sztálin körül kialakult személyi kultusszal. Ez a személyi kultusz, amely Sztálin körül fokozatosan kialakult, végül a pártélet elveinek kiforgatásához és megsértéséhez vezeti és a pártnak, valamint a szovjet társadalomnak sok kárt okozott. Már a tudományos szocializmus megalapítói, Marx és Engels is elitélték a személyi kultusz minden megnyilvánulását. Marx hangsúlyozta, hogy elvi okokból sohasem engedte meg, hogy közzétegyék az ő személyével kapcsolatos dicsőítéseket, nem engedte, hogy az Internacio- nále érdemeit egyéneknek tulajdonítsák. Ugyanilyen határozottsággal ítélte el a személyi kultuszt V. I. Lenin is. Könyörtelen harcot ; jtt a „hősökről" a történelem alkotóiról, a „h knek" a tömegek fölé való helyezéséről szóló szerista szubjektív idealista elméletek ellen Hangsúlyozta, hogy csak aki meg van gy ve a nép alkotó erőiről, az harcolhat ért keresen. V I Lenin mindig hangsúlyozta a párt döntő fontosságát a szocialista társadalom fejlődés ;i"k megoldásában. Kiemelte a pártnak, mint az ország uralkodó pártjának jelentőségét és msgkövetelte, hogy kivétel nélkül minden ko lunista betartsa a pártélet vezetéséről szóló e'/oket. Büszkén beszélt a pártról, mint a nép vezéréről és tanítójáról. Követelte, hogy minden fontos kérdést a párt ítéljen meg. Harcolt a pártdemokrácia és a demokratikus centralizmus betartásáért és megszilárdításáért. A kollektivitásban látta a pártmunka legfőbb elvét. A vezetés kollektivitása a demokratikus centralizmus elvein épült kommunista pártnak magából* a lényegéből ered. „Ez azt jelenti — hangsúlyozta Lenin —, hogy a párt minden ügyét közvetlenül, vagy képviselőik útján az összes párttagok irányítják egyforma joggal, minden kivétel nélkül, emellett minden egyes funkcionárius, az összes vezető kollégiumok, a párt «összes intézményei választhatók, ellenőrizhetők és visszahívhatók." (Művek 14. kötet). Mint ismeretes, maga Lenin ezen elvek legszigorúbb betartásának példaképe volt. A legsúlyosabb időkben, a polgárháború és a külföldi intervenció ideje alatt is rendszeresen egybehívták a pártkongresszusokat és a Központi Bizottság teljes üléseit, amelyeken kollektíván oldották meg az összes fontos kérdéseket. Ezeket a lenini elveket később abban a mértében, ahogy a személyi kultusz terjedt, megkerülték és egyre jobban az a gyakorlat alakult ki, hogy egy személy döntött. A személyi kultusz, amely egy történelmi személyiségnek természetfölötti képességeket és jellemvonásokat tulajdonít, ahhoz vezetett, hogy a nagy sikereket, amelyeket a szovjet nép kommunista pártjának vezetésével a szocialista társadalom felépítésében elért és azokat a győzelmeket, amelyeket a Szovjetunió a fasizmus fölött a második világháborúban aratott, jogtalanul Sztálin érdemének tulajdonították és e győzelmeket Sztálin különleges vezéri képességeivel magyarázták. A Szovjetunió Kommunista Pártja elismeri J. V. Sztálin történelmi érdemeit és józanul értékeli hozzájárulását a forradalomhoz és a szocializmus felépítésének művéhez. Sztálinnak az Októberi Forradalom előkészítésében és megvalósításában, a polgárháborúban és a szocializmusnak a Szovjetunióban való felépítéséért vívott harcban szerzett érdemei általánosan ismertek. Ismert az is, milyen szerepet játszott a leninizmus védelméért vívott harcban a Lenin halála utáni első években. A Központi Bizottság többségével együtt védelmezte a leninizmust és a pártnak az iparosításra és a kollektivizálásra való orientációját a leninizmussal szemben ellenséges irányzatok — a trockisták, a jobboldali opportunisták és a burzsoánacionalisták ellen vívott harcban. Ebben a harcban képzett marxistának mutatkozott, népszerűségre tett szert. Azonban Sztálin tevékenységében fokozatosan olyan vonások nyilvánultak meg, amelyek elősegítették a személyi kultusz kialakulását. S mert hiányzott belőle a szerénység, nemcsak nem ellenezte saját személyének ünneplését, hanem ellenkezőleg személye dicsőítését ösztökélte és támogatta. Idővel, ez a személyi kultusz egyre ártalmasabb formát öltött és nagyon károsan hatott a gyakorlatban. Sztálin egyre jobban ignorálta a pártélet alapelveit, a kérdéseket gyakran maga oldotta meg. s mindez a pártélet elveinek eltorzításához, a forradalmi törvényesség megsértéséhez, felelőtlen és szélsőséges megtorlásokhoz vezetett. E helytelen módszerek és adminisztratív formák alkalmazása folytán a biztonsági szervek, a párt és a társadalom fölé emelkedtek. A személyi kultusz következtében terjedtek el a hibás módszerek a pártmunkában és a gazdasági felépítésben. A személyi kultusz durván megsértette a pártonbelüli és szovjet demokráciát. Elősegítette a bürokratikus munkamódszerek terjedését, a hibák elleplezését, a valósáig álcázását, fékezte a nép alkotó kezdeményezését. Iqy történhetett meg, hogy több mint 13 évig nem hívták egybe a pártkongreszszust és több éven át nem ült össze a Központi Bizottság. A személyi kultusz és a pártélet lenini elveinek belőle származó megsértése következtében a pártban és az államban vezető helyre furakodhatott olyan provokátor és ügynök, mint Berija, provokácios tevékenységet fejthetett ki, számos pártfunkcionáriust elpusztított, mint például az úgynevezett „leningrádi esetben"; kirívó provokáció volt az orvosok esete. is. A személyi kultusz és az ennek alapján kialakult egész vezetési rendszer komoly károkat okozott a Szovjetuniónak a második világháborúban is, főleg a Szovjetuniónak a hitleri Németország által történt megtámadása utáni első időben. A háború után káros következményekre vezetett a nemzetközi munkásmozgalomban, elsősorban Jugoszlávia kérdésében. Sztálin komoly hibákat követett el a mezőgazdaság terén is. , A személyi kultusz béklyókba verte az elméleti gondolkozást és az ideológiai munka stagnálására vezetett. A dogmatizmus lés az iskolamesteri módszerek a személyi kultusz közvetlen terméke, amely ahhoz a nézethez vezetett, hogy csupán Sztálin fejthet ki elméletet és azt a többiek csak népszerűsíthetik. A személyi kultusz egyik jellegzetes megnyilvánulása J. V. Sztálin rövid életrajza, amelyet közvetlen részvételével szerkesztettek. A személyi kultusz, .amely J. V. Sztálin körül terjedt el, komolyan fékezte a szovjet társadalom fejlődését. Ezért az SZKP megalkuvás nélkül keresztülviszi Sztálin kultuszának felszámolását, hogy teljes mértékben felújíthassák a pártevékenység lenini elveit és normáit. Ebben rejlik az SZKP nagy ereje, amelynek hálásak vagyunk azért, hogy ily erélyesen harcol a személyi kultusz ellen és ezzel bizonyítja be magasfokú elviességét a párt életében és a marxizniUs-leninizmus nagy alkotó erejét. Bármilyen súlyos következményekkel járt azonban a személyi kultusz, a Szovjetunió Kommunista Pártjának és a szovjet nép legszélesebb tömegeinek áldozatkész tevékenysége nagy győzelmeket aratott a szocialista társadalom építésében, a német imperializmus elleni háborúban és a Szovjetunió háború utáni felépítésében. A párt és a nép, a lenini eszmék azok, amelyek ezekre a győzelmekre vezettek. Mindazok után, amit a kollektív vezetés elvének megsértéséről és a személyi kultusz ápolásáról mondottak a Szovjetunió Kommunista Pártjában, e szerfölött fontos és elvi jelentőségű kérdéssel kapcsolatban figyelembe kell vénünk saját hazai viszonyainkat is. Leplezetlenül meg kell mondanunk, hogy a mi pártunkban is mindnyájan, kivétel nélkül behódoltunk a személyi kultusznak, mi is terjesztettük e kultuszt, különösen attól kezdve, hogy pártunk az államban uralkodó párt lett. Ezzel kapcsolatban megsértettük a pártélet lenini elveit, átvettük, utánoztuk és tovább fej•lesztettü'k azt a párt szempontjából káros rendszert, amelyét a Szovjetunió Kommunista Pártjában hosszú esztendők során Sztálin alakított ki. Ez a gyakorlat magából a pártvezetőségből indult ki és fokozatosan egész rendszer alakult ki, amely káros hatással volt a párt- és közéletre. Emlékezzünk vissza, elvtársak, néhány ilyesfajta jelenségre. Vegyük például pártunk IX. kongresszusát, amely hazánkban kitűzte a szocializmus építésének fő irányvonalát. Mennyi fölösleges pompa volt ott, égig dicsérése az egyes személyiségeknek. Gondoljunk továbbá arra, hogy még nemrég értekezleteinken, a Központi Bizottság ülésein és gyűlésein is hasonló jelenségek voltak tapasztalhatók, amelyeket aztán tovább vittek egész pártunkba. Mindama nagy érdemek mellett, amelyeket Gottwald elvtárs szerzett a tőkés rend megdöntéséért, a szocializmus győzelméért folytatott harcban, és amelyeket senki sem vont kétségbe, meg kell mondanunk, hogy közismert szerénysége mellett is gyakran olyan érdemeket tulajdonítottak neki, amelyek a pártot és a tömegeket illették. Ez az érinthetetlenség légkörének kialakulására vezetett Gottwald elvtárs körül, annak a nézetnek elterjedésére, hogy „Gottwald elvtárs gondolkozik helyettünk", és meggyöngítette pártunkban is a kollektív vezetést. Ez például abban nyilvánul meg, hogy a Központi Bizottság tagjai passzívan elfogadtak mindent, amit eléjük terjesztettek. Arról van szó, hogy gyökeresen kiirtsuk a személyi kultusz minden mai megnyilvánulását és minden tekintetben megszilárdítsuk a kollektív vezetést. A Központi Bizottság 1953ban harcba hívott a személyi kultusz ellen és munkájában érvényesíteni kezdte a kollektivitás elvét. Ez a harc azonban következetlen, felemás volt. És noha pártunk X. kongresszusa a pártszabályzatban leszögezte a személyi kultusz türhetetlenségét, megnyilvánulásaival mindmáig találkozunk. Ez a gyakorlati politikában is megnyilvánult és érthetően visszatükröződik a propagandában, a történetírásban, az irodalomban és a műalkotásokban. Súlyos hiba, elvtársak, ha élő személyiségek szobrait állítják fel és ha egyes gyárakat, utcákat és iskolákat élő személyekről neveznek el. Ez oly messzire ment, hogy még egyes miniszterek is hagyták, hogy kifüggeszszék arcképeiket a hatáskörükbe tartozó hivatalokban. Iskolapéldája ez a talpnyalásnak, hízelkedésnek. Sok esetben a párt foganatosította sikeres intézkedések, a párt elérte eredmények érdemét egyéneknek tulajdonítják. Nem vonjuk kétségbe a vezető funkcionáriusok vezető képességeit. De nem tulajdoníthatjuk egyes emberek érdemének azt, ami a párt, a munkásosztály, valamennyi dolgozó műve. Nálunk pedig ez történt annak ellenére, hogy a párt az efféle jelenségeket elítélte, sőt még ma is felbukkannak ehhez hasonló esetek. A személyi kultusz elleni harcban azonban sokkal többről van szó, mint egy személy bírálatáról, a munka egész értelmezéséről van sző, amely fékezője volt a fejlődésnek ét számos kárt okozott. A munkának csak olyan értelmezése lehet marxista, amely a néptömegek döntő szerepének tudatából indul ki és olyan munkairányelveket tűz a párt elé, amelyeknek alkalmazása lehetővé teszi, hogy felszabaduljanak a tömegekben rejlő óriási erők. Ha nem értjük meg, miként tért át a Szovjetunió Kommunista Pártja a XIX. kongresszus után a munka előbbi értelmezéséről az utóbbira, úgy nem fogunk fel semmit a XX. kongresszus tanulságaiból, elkerüli figyelmünket az a legértékesebb felismerés, amely oly hatalmas lendületet adott a munkának a Szovjetunióban, oly jelentős sikerekre vezetett minden szakaszon az utóbbi időben. Milyenek voltak a személyi kultusz gyakorlati következményei? Derékbatörte a tömegek aktivitását. A pártfunkcionáriusok tömegeit arra nevelte, hogy tétlenül bízzanak abban, amit a „személyiség" elhatároz, amilyen „irányelvet, utasítást" ad. A kommunisták ilyen körülmények között megszűnnek önállóan gondolkozni, csupán az irányelvek végrehajtói lesznek. Ez a párt elbürokratizálódására vezet, meggyöngíti kapcsolatát a tömegekkel. A pártnak pedig nincs szüksége nem gondolkodó tagokra, paszszív végrehajtókra/akiknek minden apróka kérdésben felsőbb utasításra van szükségük, hanem önálló kezdeményezőképes, gondolkozó tagok kellenek neki. A pártnak olyan tagokra van szüksége, akik képesek helyesen orientálódni. helyes következtetéseket levonni és döntéseket hozni, önállóan küzdeni a legnehezebb körülmények között is. A tévedhetetlenség és érinthetetlenség nimbuszának kialakulása a vezető funkcionáriusok körül a Központi Bizottságtól kezdve a járási pártbizottságokig kényszerűen a pártmunka lenini elveinek megsértésére vezet — a kollektivitás elvének, a párton belüli demokráciának, valamennyi tag egyenlőségének, a bírálat és önbírálat elvének megsértésére. Ott, ahol személyi kultusz alakul ki, komoly túlkapások következnek be a kádermunkában is. Ha mindent egy személy, vagy a szerv néhány tagja képes megoldani, úgy nincs szükség önálló, kezdeményezőképes, gondolkozó emberekre, elég, ha az „utasításoknak" készséges végrehajtói akadnak. Az ilyesfajta embertípus, aki fenntartás nélkül, kritika nélkül magáévá teszi a vezető minden nézetét, rohamléptekkel halad felfelé, ennál gyorsabban, minél inkább megtűrik a vezető dolgozók maguk körül ezt a kritikátlan légkqrt és nem küzdenek ellene erélyesen. Az ilyesfajta légkörben aztán könnyen lábrakap az önelégültség, a munkában való igénytelenség, és maguknak a vezető dolgozóknak a tevékenysége is pangani kezd. önálló, gondolkozó, alkotóképes kommunisták számára viszont az ilyen légkör elviselhetetlen lesz. Ha pedig bírálnak, gyaícran jogtalanul eltávolítják őket a munkából. A személyi kultusz ápolásának egyik jellemző vonása a funkcionáriusok szerénytelensége. fennhéjázó magatartása köz- és magánéletükben. Minden funkcionáriusnak tudnia kell, hogy a tisztséget, amelyet a politikai vagy közéletben betölt, a párt ruházta rá, és a pártnak, a munkásosztálynak és az egész dolgozó népnek felelős munkásságáért. Mindig szem_ előtt kell tartania, hogy ha nem tart fenn szoros kapcsolatot a néppel, amelynek érdekeit a párt politikája juttatja kifejezésre, soha raerr* töltheti be helyesen a rá bízott tisztséget. Sok funkcionárius igen gyorsan megfeledkezik ezekről az elvekről. A közéleti funkciók elvégzésének ez alapvető értelmezésével szorosan összefügg a funkcionárius személyes magatartása és magánélete. Sok párt- és közéleti funkcionárius, akiket a párt állított helyükre, hamarosan elfelejti, hogy felelősséggel tartozik a pártnak és a népnek. Az ilyen emberek fennhéjázásukkal, viselkedésükkel gyakran visszatetszést keltenek az emberekben, bizalmatlanságot ébresztenek bennük a párt iránt. Az ilyen emberek azt képzelik, hogy funkciójuk révén már bármit megengedhetnek maguknak, számukra nincsenek korlátok. Meg kell mondani, elvtársak, hogy életünkben a kelleténél több a szerénytelenség, a fennhéjázás. Hogy is ne esnénk gondolkozóba, elvtársak, az olyasféle jelenségek fölött, hogy bizonyos funkcionáriusok előnyben részesítik egyéni kedvteléseiket a kötelességteljesítés rovására. Vagy mit mondjunk például az olyan közéleti tényezők gyermekeinek neveléséről, akiket már zsenge fiatal koruktól arra ösztökélnek, hogy az életet apjuk pozícióján keresztül nézzék. Ezek a gyerekek elszakadnak a közösségtől, már gyermekfejjel ránevelik őket a fennhéjázásra, szerénytelenségre, és úgy vélem, ha majd felnőnek, kevés hasznára lesznek társadalmunknak. Gyakran találkozunk az ehhez hasonló jelenségekkel. Tartsuk mindig szem előtt, mit kíván tőlünk a párt, és tanuljunk szerénységet Lenintől. Küszöböljünk ki életünkből minden fennhéjazást és szerénytelenséget. Annak a harcnak azonban, amelyet az idealista személyi kultusz ellen folytatunk, semmi köze a kispolgári anarchista nézetekhez, melyek tagadják a vezéreknek, a tömegek szervezőinek szerepét. A marxizmus ellenkezőleg, értékeli a tapasztalt vezetők és szervezők jelentős szerepét, forradalmi tapasztalatait és politikai előrelátásuk nagy jelentőseit a tömegek helyes vezetésében. A párt ilyen vezető dolgozókat nevel magának, harcban kipróbálja, bizalmával kitünteti és munkájukban ellenőrzi őket. Természetes, hogy a vezető dolgozók munkásságukkal tekintélyre tesznek szert, megnyerik a tömegek bizalmát és szeretetét, amely harcos áldozatkészségükből, eszmei határukból és politikai előrelátásukból táplálkozik. A személyi kultusz elleni harc tehát nem jelenti a vezető káderek szerepének kisebbítését, tekintélyük gyöngítését, hanem azt, hogy küzdünk a vezetők babonás tisztelete, szerepük idealista eltúlzása és az ebből következő káros következmények ellen. Számolnunk kell azzal, hogy ellenségeink visszaélnék a személyi kultusz elleni harccal, hibáink és fogyatékosságaink feltárásával. A pártnak és a népnek azonban meg kell mondani a teljes igazságot, hogy hasonló jelenségek ne ismétlődjenek meg és meg kell mondani a teljes igazságot azért is, hogy a párt és a nép tudja: kötelessége ellenőrizni a párt vezetését. Ez megerősíti a párt egységét és a néppel való kapcsolatát. A személyi kultusz valamennyi megnyilvánulásának kiirtása pártunkban és rajta kívül, a kollektív vezetés elvének rendületlen betartása pártunkban megteremti annak előfeltételeit, hogy egységét tovább szilárdítsuk Ez az egység annál erősebb lesz, minél következetesebben érvényesítjük a pártélet valamennyi alapelvét, fejlesztjük a párton belüli demokráciát, a bírálatot és az önbirálatot, s tovább törekszünk szervező munkánk lényeges megjavítására fentről le. A valóság azonban úgy fest, hogy a párt tagjai és a pártonkívüliek gyakran nem mernek bírálni. A személyre való tekinti i nélküli nyílt bírálatot még mindig fékezik Mem ritka eset, hogy a dolgozókat egy .ner;e:t . jhurcolják a bírálatért és rosszabb m, ..ara osztják be, igen gyakoriak és a legkülönfélébbek a bírálat közvetett elnyomásának formái. Ez például abban nyilvánul meg, hogy keveset törődnek a dolgozók jó szándékú tanácsaival és észrevételeivel, az ilyen emberekkel szemben ellenséges légkört alakítanak ki a munkahelyen és egyszerűen ellenzékieknek bélyegzik őket. A bírálat fejlesztésének leghathatósabb módszere a felülről jövő önkritika. Nem bírálhatunk csupán lefelé, nem szólva őszintén az önbírálat szavaival a magunk munkájáról. Amíg nem indulunk meg a felülről jövő önbírálat útján, amíg a tévedhetetlenség köntösébe burko'ódzunlc. mindaddig az emberek nem hiszik el, hogy őszintén beszélünk a bírálatról és az önbírálatról. Helytelen az a vélekedés, hogy a bírálatot és önbirálatot az ellenség kihasználja. Azok, akik rágalmazni akarnak bennünket, mindig találnak rá ürügyet. De ha elhallgatjuk hibáinkat és fogyatékosságainkat, ezzel csak nehezebben szabadulunk meg tőlük. A vezető dolgozók szűk köre egymaga nem képes leszámolni a hibákkal, s ha hallgatunk róluk, ez azt jelenti, hogy nem mozgósítjuk a hibák ellen a tömegeket. Sőt ellenkezőleg. Ha nyíltan feltárjuk és megoldjuk a fogyatékosságokat, hibáinkat, ezzel kiütjük ellenségeink kezéből propagandájuk utolsó fegyverét. (Folytatás az 5. oldalon) I ' t Az SZKP XX. kongresszusa és tanulságai pártmunkánk számára