Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-14 / 45. szám, kedd

A rekkenő hőség korán beérlelte a füvet az aszóvölgyekben és hamarosan a gremjacsij-logi kolhoz harmadik brigádja is fölkerekedett szénát kaszálni. A kaszások pénteken reggel mentek ki a sztyeppére és szombaton este Dávidov lakására benyitott Nagulnov. Sokáig ült szótlanul, görnyedten, borostás képpel, Dávidov ha ránézett úgy érezte, vendége megöregedett e néhány nap alatt. Borotválatlan állán itt-ott őszülő sörték csillantak ezüstösen. Vagy tíz percig hallgatva füstölt a házigazda meg a vendége, egyikük se ejtett egy szót, egyik se akarta elsőnek kezdeni a beszélgetést. Nagulnov már szedelődzkö- § dött, amikor végre megkéitíezte: — Utánanéztél-e, hogy Ljubiski- | néktól mindenki kiment-e a kaszáló- | ra? | 5 — Akit kijelöltek, mind elment, | mi bajod velük ? — Holnap reggel ellátogathatnál ~ brigádjához, megnézni, hogyan vég- 1 zik a dolgukat. | — Alig mentek ki munkára és | máris ellenőrizgessünk? Nem volna | még korán? — Holnap vasárnap. — Hát azzal meg mi baj? Nagulnov száraz ajka alig észre- | vehető mosolyra rándult: — A Ljubiskin brigádjában csupa | templomjáró van, úgy isszák a temp- | lomi maszlagot, mint okos ember a 1 vodkát, különösen azok, akik szok- = nyát viselnek. Kimenni még kimen- | tek a kaszálóra, de ünnep napján az | ördögnek se fognak kaszát a kezük- | be. Meglátod, a fehérszemélyek egyi- | ke-másika még Tubjanszkojéba is el- | megy templomba, márpedig a munka a nem vár, az idő is megfordulhat, — | eső támad, akkor aztán kutyakapa- = rékot hordhatunk be, nem szénát. 1 — Jól van, holnap regjjel kime- 1 gyek, utánuk nézek. Senki sem hagy- f hatja ott a munkát. Köszönöm, hogy | szóltál De miért van csak Ljubis- § kinnál — ahogy mondod — csupa | templom járó? | — Akad ebből az áldásból a többi | brigádon is. De a harmadikba jutott | a legbővebben belőle. — Értem. És te mit csinálsz hol- = nap? Talán az első brigádba mész? 1 Nagulnov vonakodva válaszolt: •> | — Nem megyek én sehova, néhány | napig otthon maradok. Valahogy igen | törődöttnek érzem magam ... Mint- | ha három napig csépeltek, hat napig | tiloltak volna .. A gremjacsijlogi pártsejtben az | volt a szokás, hogy mezei munkák. | idején minden kommunista kötelességének tartotta, hogy odakinn legyen a földeken. Rendszerint még jóval előbb költöztek ki a mezőre, mint ahogy megérkezett a körzeti bizottság utasítása. Most is szükséges lett volna, hogy Nagulnov ott legyen valamelyik brigádban, Dávidov azonban megértette társa lelkiállapotát, ezért így válaszolt: — Hát akkor maradj otthon, Makar. Talán még jobb is lesz így: legyen valaki a vezetők közül a faluban, ha valami történnék. Ezt az utolsó mondatot Dávidov csak azért mondta, mert nem akarta egyenes szóval Makar tudomására hozni, mennyire együttérez vele. Nagulnov, mintha csak ezért jött volna, búcsúvétlen kiment a házból, de alig múlt el egy perc, már vissza is tért, bűntudatos mosollyal a képén: — Olyan i fejem, akár a lyukas tarisznya, még arról is megfeledkeztem, hogy elbúcsúzzak tőled. Ha majd visszatérsz Ljúbiskinéktől, nézz be hozzám, mondd el, hogyan éldegélnek a templomjárók, merrefelé forgatják a szemüket: a lovuk lába alá-e, vagy a tubjanszkojei templom keresztjére. Aztán mondd meg azoknak a keresztrelesó csodabogaraknak, hogy az már nagyon régen volt, emikor Krisztus szűk esztendőben mannát dobált le az embereknek az égből, azt is csak egyszer tette életében, de a kozákoknak nem fog télin szénét készíteni, akármennyire is bíznak benne! Egyszóval indítsd meg végre odakinn a mezőn a vallásellenes propagandát! Magad is tudod, hogy éppen ilyenkor adódik alkalom a beszédre. Sajnálom, igen sajnálom, hogj. nem mehetek veled, mert vaüásellenességben nagy segítMIHAIL SOLOHOVi UJ BARÁZDÁT SZÁNT AZ EKE V Fordította: Tóth Tibor Rajzolta: Lőrincz Gyula jiHiiiiiiitiiiiiiiiiiaitiiiatisiiiiiiiiiiiitittiiiiiiiiiiiHiuaiiiiiaiiiiiiiiiitiiiiiiitiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiii •iiaiiiiiaiiaiiiiianaiiai!iiia]iaiiaiiiiia!iaiianaiiaiiaiiaiiaiiiiiaiiaii>iiiiiiiiaiiaiiaii_ | | I J^Átagatás J)íikaLÍ S^&Lak&im dL j Még szendereg a sztyeppe a kék decemberi éjszakában. A Don mentén keskeny sávban nyújtózik a dérlepte erdő. A folyó havas jégpáncélja alá bújt. Csendes, alszik. Álom borul még a falura is. Csak itt-ott pislákol egy-egy ablakszem, jelezve, hogy a ház gazdája koránkelő ember. E néhány megbújó fény között már messziről feltűnik a Don magas partján álló Solohov-ház kivilágított ablaka. Az író, régi megszokásból, hajnali ötkor ébred. A késői téli virradat már íróasztalánál találja. Az O j barázdát szánt az eke második könyvének új fejezetei fekszenek előtte. Az emberi érzelmek szövevényes világa, a hősök találó jellemzése, zamatos beszéd, csattanó humor tölti meg az oldalakat. A természet leírása elénk varázsolja a virágzó, tavaszi sztyeppét. A könyv oldalairól úgy árad felénk a rügyfakadás édes illata, mint a májusi reggelen kitárt ablakon, s szinte halljuk az életre ébredt föld minden mozdulását. Mégis, a kéziratban itt-ott aláhúzott szavak ugranak ki, amelyeken megakad az író tekintete. Egyes szavakat nem tart elég kifejezőeknek, úgy érzi, hogy feleslegesek, vagy éppen kevesetmondóak. S egy-egy oldalt keresztül is húz, néhány lapot papírkosárba vet, majd nyomban hozzálát az új változat megírásához. Néha, amikor a munka nagyon vontatottan halad, fogja a vadászfegyvert, s kimegy a sztyeppére, a Don menti erdőkbe, vagy nyár idején horgászni indul a folyóra. Visszatérve nemcsak vadászzsákmányt, hanem új benyomásokat is hoz. A természet megfigyelése, a közeli és távoli tanyák kozákjaival való találkozások, egy-egy félig elfelejtett, de rendkívül találó szó, amelyet egyik-másik öreg sztyeppei embertől hall — mindennek hasznát veszi majd, ha a könyvén dolgozik. Megtörténik az is, hogy vadászni vagy horgászni indulva félútról visszatér, hogy minél előbb íróasztalához ülhessen. Ez olyankor fordul elő, ha a leirt szavaknál jobbak, kifejezőbbek jutnak eszébe. Ilyenkor aztán néhány új, határozott vonással megrajzolja, kiegészíti azt a szépet, amelynek elmosódottsága nem hagyta nyugodni. Ha összegyűjtenénk mindazt, amit Solohov írt, meglátnánk azt az óriási munkát, amelyet Solohov müveinek megírására fordít, Solohov azonban rendszerint megsemmisíti fogalmazványait. Olykor végigmegy a falun, elbeszélget az emberekkel, tréfálkozik, mintha kéziratáról teljesen megfeledkezett volna. Szemöldöke azonban néha meg-megrándul, valamit néz, majd váratlanul megszólal: — Bocsánat, megyek dolgozni. Nem nyugszik meg még akkor sem, ha könyve már | eljutott az olvasók millióihoz. A Csendes Don és § az 0 1 barázdát szánt az eke köteteiben ezer - | nyi új javítást látunk. Önmaga iránti egyre növekvő | igényessége arra készteti, hogy ne siessen a kézirat = kiadásával. Csak akkor szánja rá magát, hogy egy- § egy fejezetet közlésre adjon, amikor már mindén szót | tízszer is ellenőrzött, amikor már nem kételkedik š megrajzolt hősei alakjában, s a legapróbb részletekig | átgondolt minden eseményt. Ekkor is csak azért ad- | ja ki kezéből egy-egy fejezet kéziratát, hogy az ol- » vasók véleménye alapján még egyszer ellenőrizze, | mielőtt beilleszti a regénybe. Vesenszkaja falu, ahol Solohov lakik, 150 = kilométerre fekszik a vasúttól. Az író mégis úgy érzi, | hogy nincs elszakítva az élet zajától hangos Moszkvá- | tót, de még a világ legtávolabbi, legeldugottabb szeg- | lététől sem. A vesenszkajai levélhordó naponta egész " halom levelet kézbesít neki. Egy sem marad válasz § nélkül. Solohov sajátos őszinteségével és együttérzé- § sével válaszol az embereket nyugtalanító kérdésekre. | Keleten és Nyugaton szélesedik a Szovjetunió bará- š tainak köre és Mihail Solohov, napjaink legnagyobb = írója kicsi falujából arról beszél, hogy elérkezett az § idő, amikor a világ haladó íróinak egy asztalhoz kell = ülniök, hogy megtárgyalják az irodalmi problémákat és § közösen meghatározzák az irodalom további fejlődé- | sének és az emberiség szolgálatának útjait és lehető- | ségeit. | És sok külföldi író szíves-örömest kész eleget tenni š Solohov felhívásának. Solohov nem nagyon kedveli a kérdezősködést, de | tudja, hogy elkerülhetetlen, s elmondja gondolatait. = — Mit tart Mihail Alekszandrovics a legérdekesebb 1 irodalmi újdonságnak? — Szívből örülök N. Csukovszkij B alt i - t en g e- | r i égbolt és L. Obuhova G l u b in - G o r o dok | című könyvének. Az elmúlt esztendő, az irodalmi mü- ? veket tekintve, nem valami gazdag, tehát — mind- | annyian jobbat várunk. | — Mik a tervei az új, 1956-os esztendőben? — Már egészen közeljutottam az Üj barázdát szánt | az eke utolsó könyvének befejezéséhez — mondja So- 1 lohov. — Egyet-mást a régebben megírt fejezetekből | át kell dolgoznom. Az első félévben nyomdába adom f a könyvet. Ősztől kezdve A h a z á é r t h a r c ol n ak 1 első könyvének befejezésén dolgozom. | Tudjuk, hogy a Solohov tollából kikerülő oldalak i az élet lapjai lesznek, amelyeket nem szürklt meg, 1 nem tesz érdektelenné az idő. Nagy művészi sikereket f kívánunk az írónak és várjuk alkotásait. <m Jevgenyij Ljufanov I iiMii»ninm«Miwiniuiiiiiiiniiiiwi™mii«imi»»m^^ ségedre lehetnék. Szónoknak talán nem lenne jó vallásellenes agitátor, ból pedig szerdán ment el, pontosan nem is vagyok a legkiválóbb, de hidd és ott a brigádnál egy el testvér, az öklöm minden vitában mindent elronthatnál! megmondaná a magáét! Ha azzal va- — Hát én nem fogok veled vitáz lamit leszögezek, akkor az ellen- ni erről — jegyezte meg szárazon hája, — a dombon megállt egy kefelem már aligha válaszol, mert be- Nagulnov. — Láss utána, csak aztán vés ideig, visszanézett a falura, azszélni állva szokás, ki is látott már rajta ne vessz! tán eltűnt a szemem elől a rosszfekve vitázni? A fekve tett felszó- Te megszoktad, hogy mézzel ke- féle! A nénjétől megkérdeztem, merlalásokat az elnök se veszi figye- negesd ezeket az egykori kisgazdá- re vette az útját Lukerja? De a nélembe! kat, én meg úgy agitálom meg őket, ni se tud semmit. Lukerja csak anyNagulnov egyszerre megélénkült ahogy a magam partizán lekiismerete nyit mondott neki és vidáman csillogó szemmel folytat' ta: jót! — Tudod mit, Szjoma, mégis csak Mintha ki tudja milyen hosszú időelmegyek veled! Megeshetik, hogy re vennének búcsút, keményen szőném értesz szót az asszonyokkal a rongatták egymás kezét. Nagulnov Makar szemébe nézni és közömbösvallási kérdésben, akkor talán még keze bütykös volt és hideg, akár a séget erőltetve hangjára csendesen hasznomat is veszed. Te nem isme- kő, szemében már kihunyt az iménti megjegyezte: red a mi aszonyainkat: abban ne eleven tűz és helyét elfoglalta a kiblzz, hogy tavasszal, amikor először mondhatatlan titkolt fájdalom. „Nem nálni senki sem fogja, kerültél a szemük elé, nem látták könnyű neki most..." gondolta Da- — Sohasem szorult rá senki sajnálel a bajodat; ha másodszor alkal- vidov, mialatt erőt vett sajnálkozá- kozására s mondjuk meg őszintén muk nyílik rá, biztosan szétszed- sán. testvér, hogy szerelem dolgában Tyinek a csőrükkel. De ha velem vagy, Nagulnov már a kilincset fogta, moska jócskán lefőzött bennünket, mitől se félj! Én már tudom, ho- amikor ismét visszafordult Davidovhoz, így van ez, vagy ahogy te szoktad gyan kell bánni ezzel az ördögfaj- de nem rá nézett, hanem valahová mondani, ez tény! Mit ráncolod az zattal! oldalvást s amikor megszólalt hang- orrod? Talán nem tetszik? Nem Dávidov erővel elnyomta neveté- ja fojtottan csendült: sét és riadtan széttárta két kar- — Az én egykori élettársam és a szavaddal tudom. A magam szemével láttam, amikor reggel elindult — kezében kis batyu volt, benne nyilván a ruhogy megyek, parancsolja. Megyek is már. Minden amerre a szemem lát. Ez minden... Dávidov hallgatott. A Makarral szemben érzett szégyen ismét eluralkodott rajta. Nem volt képes — Hát akkor szerencsés utat! Sajját: mondom, én se örülök neki, de hová tekeredhetsz az igazság elől? Lute szived királynője elment a falu- kerja igen könnyen túljárt az eszünkön, nekem is meg neked is. S 1. .1 S ZO 1956. február 14. — Nem, nem, nem! Hová gon- ból. hallottad már? dőlsz! Nem kell nekem a te segít- Dávidov, aki még mit sem tudott miért? Hát csak azért, mert eleven séged, megleszek én magam is! Az- rőla, hogy Luska már néhány napja ördög, nem is igazi fehérszemély. Azt tán meg talán hiábavalón aggodal- örökre búcsút mondott szülőfalujá- hiszed, fáj a hasa a világforradamaskodsz. Annyi biztos, hogy a kol- nak, megdöbbenten, de magabiztosan lomért? Egy fenét! Fütyül a kolholektivizálás első hónapjai óta az em- válaszolt: zokra, a szovhozokra, még a szovjet berek sokkal értelmesebbek lettek — Ez lehetetlen! Hová Is menne hatalomra is. Csak táncolni, minél már. De az is biztos, hogy te. Ma- iratok nélkül? Bizonyára a nagynén- kevesebbet dolgozni és rázni a ronkar még ma is a régi rőffel méred jénél húzódott meg, várja, mikor ül gyot. ez az ő pártonkívüli programőket! el a szóbeszéd Tyimofejről. Jól is ja! Ha valaki ilyen asszonyt akar — Hát ahogy te akarod, én me- van ez így, nem volna helyes, ha maga mellett tartani, akkor kenje hetek is, maradhatok is. Csak azt most mutatkoznék az emberek előtt, be jó ragadós szurokkal a kezét, hittem, segíthetek neked, de ha már Rosszul járt azzal a Tyimofejjel... azzal fogja a szoknyáját, a szemét ilyen nagy vitéznek tartod magad, Makar gúnyosan mosolygott, mint- pedig húnyja le és feledkezzen meg regulázd meg őket egyedül. ha azt akarná válaszolni, „Hát velem mindenről a kerek világon De úgy — Ejnye már, ne vedd rossznéven és veled talán jobban járt?", de egé- vélem, ha egy percre elszundikálsz, a szavamat, Makar, — fogta engesz- szen más valamit mondott: akkor az asszony akár kígyó a bőtelőre a szót Dávidov. — De belőled — Kezében van az útlevél, a falu- réből, kibújnék a szoknyából és anyaszült meztelenül futna el oda, ahol húzzák a talpalávalót. Hiába, ő már csak ilyen, az istenverte Lukerja! Azért szűrte össze a levet Tyimoskával is Annak idején Tyimoska vasárnaponként harmonikával járta be a falut, ott csellengett a lakásom körül, Luskát majd a fene ette érte és csak azt várta a nyomorult, mikor teszem ki a lábam a házból. Mire való volt nekünk ezt a kígyót tartani? Az ő kedvéért megfeledkezni a forradalomról meg a szovjet munkáról is? Kalákába háromnyomásos birtokot venni? Kész isten csapása! Isten csapása és burzsoá csökevény. Inkább az első fűzfára akassza föl magát akár háromszor is egymásután, semmint hogy mi ketten, te Szjoma meg én egy ilyen ringyó kedvéért eltávolodjunk a pártos eszmeiségtől! Nagulnov újból megélénkült, kiegyenesedett, orcája kipirult Az ajtófélfához támaszkodva cigarettát sodort, rágyújtott és két-három mély szippantás után már nyugodtabban és csendesebben, néha suttogóra fogva a hangját folytatta: — őszintén bevallom, Szemjon, egyenesen féltem tőle, micsoda rimánkodást csap majd az egykori feleségem, ha meglátja Tyimoskát holtan ... Dehogyis! A nénje mesélte, hogy könnytelen szemmel, jajsző nélkül ment oda hozzá, letérdelt előtte és csendesen csak annyit mondott: „Hozzám szálltál, fehé

tr sólymom és a halálba röpültél .. Bocsásd meg nekem, hogy nem őrizhettelek meg a halálos bajtól". Aztán leoldotta fejéről a kendőt, kivette hajából a fésűjét, megfésülte Tyimoskát, megcsókolta az ajkát és elment. Elment tőle és egyszer se fordult vissza! Makar hallgatott egy ideig, aztán megint hangosabb szóval folytatta, és Dávidov társa rekedtes hangján váratlanul rosszul palástolt büszkeséget érzett: — Ez volt a búcsúzáSa. Hát ez talán emberséges dolog? Megmutatta az átkozott némber, hogy micsoda kemény szíve van! De most már igazán megyek. Még egyszer minden jót. Ezért jött hát Makar... Dávidov kikísérte a kertajtóig, aztán visszatért a sötétes szobába és világot sem gyújtva az ágyra vetette magát Nem akart sem emlekezni, sem gondolkozni, csak egyet áhított, a feledést hozó álmot. De az álom elkerülte szemét. Gondolatban hányszor elátkozta magát, amiért hebehurgyán, forró fejjel kikezdett Luskával. Hisz viszonyukban egy cseppnyi szerelem sem volt... Aztán megjelent Tyimofej és Luska percnyi habozás nélkül szakított vele, ismét összeédesedett Tyimofejjel és mindent eldobva magától a szeretett férfihez szegődött. Ügy látszik, nem lehet elfelejteni az első szerelmet... Itt hagyta a falut, még' búcsút sem vett tőle. Valójában mit is keresett volna nála az az asszony? Hisz attól, aki drága volt neki és nem élt már, elbúcsúzott, mire kellett volna neki még Dávidov is? Mindennek megvan a maga rendje. És az az egész szennyes história Luskával olyan, akár egy befejezetlen levél, amelyet egy félbehagyott mondat közepén darabokra tépnek. Csak ennyi, semmivel serr több. Dávidov forgolódott keskeny ágyán, kétszer is felkelt, cigarettára gyújtott, de csak akkor aludt el, amikor már virradt és mire kivilágosodott, fel is serkent álmából. A rövid pihenés nem üdítette fel. Felkelt és olyasmit érzett, mint nehéz mámor után: szomjúság gyötörte, kibírhatatlanul fájt a ;eje, ajka száraz volt, időnként könnyebb szédülést érzett. Nehézkesen térdére ereszkedve sokáig kereste csizmáját, benyúlt az ágy alá, az asztal alá, sorra vette a sivár szoba minden sarkát, s amikor fölállt, vette csak észre, hogy a csizma a lábán van Bosszankodva felsőhajtott, s maga elé suttogta: — Most aztán rajtam a sor. Ez így nem mehet tovább, ez tény! Átkozott Luska! Négy napja nincs a faluban, én meg csak nem bírok szabadulni tőle... A kút mellet övig levetkőzött, jéghideg vízzel locsolgatta forró testét, nyögött, jajgatott, fejét prüszkölve beledugta a vödörbe és hogy egy kis könnyebbséget érzet, elindult a kolhoz istállója felé. * * * Alig egy órt múlva már kinn is volt a harmadik brigád szállásán. (Folytatás az 3. oldalon.) i