Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-14 / 45. szám, kedd

(Folytatás a 4. oldalról.) Messziről észrevette, hogy a brigádban valami nincs rendjén: a kaszálógépeknek legalább a fele nem dolgozott, a sztyeppén megbéklyózott lábú lovak legelésztek, a fonnyadó sarjúrendeket senki se gereblyézte össze, ameddig a szem ellátott, egyetlen szénaboglya se púposodott ... A brigádszállás mellett kiterített ponyván hat kozák csapkodta a kártyát, a hetedik lyukas bocskorát foltozgatta, a nyolcadik meg aludt, kényelmesen elterülve a mozgóház hátsó kerekének árnyékában, arcát belefúrta gyúrött, sáros vászonköpenyébe. Mihelyt a játékosok megpillantották Davidovot, lustán feltápászkodtak, egy kivételével, aki könyökére támaszkodva szemmelláthatólag még mindig az iménti vereségen rágódott, miközben lassan és töprengve keverte a kártyát. Dávidov lovát csak közvetlenül a ponyva előtt állította meg és dühtől sápadtan kiáltott rájuk: — Hét ez meg miféle munka?! Miért nem kaszáltok? Hol van Ljubiskir.? — Ma vasárnap van, — jegyezte meg bizonytalanul a kártyások egyike. — Azt hiszitek, a jó idő megvár benneteket? Mi lesz, ha esni kezd? Dávidov olyan hevesen rántotta meg lova gyeplőjét, hogy az állat ijedten oldalt ugrott, rálépett a ponyvára, s megriadva a szokatlan süpeddő talajtól, felágaskodott és elfelé táncolt Dávidov megingott a nyeregben, de az utolsó percben sikerült megvetnie lát^t a kengyelben és megmaradni a ló hátán. Hátra dűlt amennyire lehetett, szorosra fogta a gyeplőt s amikor végre úrrá lett az egyhelyben táncoló állaton, még nagyobb hangon kérdezte: Hol van Ljubiskin, mondjátok meg végre?! — Amott kaszál a domboldalon, balról a második gép az ővé. De miért kiabálsz, elnök? Vigyázz, mert még megszakad a torkod... — válaszolta csípősen Usztyin Rikalln, egy éltes, zömök kozák, akinek orra fölött egy vonalba nőtt össze őszes busa szemöldöke, s kerek képét olyan sűrűn tarkázta a szeplő, akár a pötytyök a pulyka tojását. — Miért lustálkodtok? Mindnyájatokat kérdezlek, feleljetek! — Dávidov valósággal fulladozott mérgében. Rövid hallgatás után a békés természetű, beteges Alekszandr Nyecsajev, aki a faluban Dávidov szomszédságában lakott, válaszolt: — Ügy áll a dolog, hogy nincs aki hajtsa a lovakat. Az asszonyok, meg a lányok közül is egynéhányan elmentek a templomba. Mi meg, akár akarjuk, akár nem, kénytelenek vagyunk megtartani az ünnepet... Kértük őket, a megátalkodottakat, felejtsék el egy napra á- jámborságukat, de beszélhettünk nekik, ránk se hederítettek! Vagyis semmiképpen se bírtuk őket itt tartani. Könyörögtünk nekik így is, úgy is, dehát a kaszálógéphez nem köthettük őket, azt már magad is belátod, Dávidov elvtárs! — Jó van, elhiszem, de akkor miért nem dolgoztok legalább ti, férfiak? — faggatódzott már kissé erőt véve indulatán, de még mindig igen nagy hangon Dávidov. A ló alatta semmiképpen sem akart megnyugodni, riadtan a fülét hegyezte, bőre alatt apró rezdülések futottak végig Dávidov rövidre fogott gyeplőszárra] tartotta féken a hátasát, simogatta selyemsíma, meleg nyakát és türelmesen várt a válaszra, de ezúttal kínosan hosszúra nyúlt a csend ... — Mondtam már, nincs kivel dolgozni. Az asszonyok elmentek, — magyarázta most már kelletlenül Nyecsajev és közben a többiekre pislogott, mintha támogatást várna tőlük. — Hogy-hogy nincs kivel? Nyolcan vagytok, négy kaszálógépet elláthatnátok! De ti inkább a kártyát keveritek Nem vártam volna, hogy így törődtök a kolhoz dolgával, nem gondoltam volna soha, ež tény! — Hát akkor mit gondoltál? Azt gondoltad, hogy nem vagyunk emberek, hanem igavonó barmok? — tette fel kihívón a kérdést Usztyin. — Ezzel meg mit akarsz mondani? — Van a munkásoknak pihenőnapjuk? — Van, de a gyárak vasárnap se állnak le, s a műhelyekben a munkások nem kártyáznak, mint ti. Megértetted? — Vasárnaponként valószínűleg a másik váltás dolgozik, mi meg itt egymagünk vagyunk, mintha megátkoztak volna, Hétfőtől szombatig húzzuk az igát s még vasárnap se bújhatunk ki alóla, hát micsoda rend ez? Ilyet parancsolna a szovjet hatalom? A szovjet hatalom azt parancsolja, hogy ne legyen különbség a dolgozó emberek között, de a törvényeket ti magyarázzátok, a magatok hasznára forgatjátok. — Mit kerepelsz itt? Mit kerepelsz? — kiáltott fel ingerülten Dávidov. — Szénát akarok télire biztosítani a kolhoz minden állatának, meg a ti tehénkéiteknek is, érted? Hát mi ez, talán Eddig már egymás torkának estek volna..." Dávidov időt akart nyerni, hogy felkészüljön az összecsapásra ^Jsztyinnal s talán másokkal is, akik az oldalára állnak, ezért megkérdezte: — Amikor elnöknek választottak, te rám szavaztál, Usztyin Mihajlovics? — Nem, tartózkodtam. Miért szavaztam volna rád? Ogy hoztak ide, mint zsákban a macskát... — Magam jöttem. — Egy kutya az, akkor is csak zsákba macskát kaptunk veled, hét mi az ördögnek szavaztam volna rád, amikor fogalmam se volt róla, micsoda alak vagy? — Most pedig ellenem vagy? az én hasznom? Az én zsebem dagad tőle? És még te beszélsz, te nagyszájú ?! Usztyin megvetően legyintett: — Nektek csak az a gondotok, hogy idejében teljesítsétek a tervet, még ott is, ahol fű sem sarjad. Azt meg hiszi a fene, hogy törődtök az állatainkkal. A tél végén, amikor vetőmagot hordtak az állomásról Vojszkovojéba, hány ökör pusztult el az úton? Az ember számlálni se győzte! Te meg most az orrunknál fogva akarsz vezetni? — A vojszkovojei kolhoz ökrei azért pusztultak el, mert a magadfajta bitangok földbe ásták a gabonát. A kolhozba beléptek, a magot azonban eldugták. De valamit csak vetni kellett, így aztán mi mást tehettek volna, úttalan itakon hajszolták az ökröket vetőmagért, abba pusztultak bele az állatok, ez tény! Te talán nem hallottál róla? — Nektek csak a terven jár az eszetek, a tervet akarjátok teljesíteni, azért törődsz most a szénával, — hajtogatta konokul a magáét Usztyin. — Hát talán azt hiszed, hogy én egymagam zabálom meg ezt a sok szénát ? A köz javáról gondoskodom, azért töröm magam! Mi köze ehhez a tervnek? — ordítozott türelmét vesztve Dávidov. — Te csak ne kiabálj, a mennydörgéstől úgy sem ijedek meg, tüzéreknél szolgáltam valamikor. Jól van, mondjuk, hogy te mindnyájunk javáért töröd magad, de mi a fészkes fenének hajszolod az embereket éjjel-nappal, hogy megszakadjanak a munkában? Éppen éz a ti tervetek! Te csak azt nézed, hogy érdemeket szerezz a körzeti főnökségen, a körzetiek a kerületiek kedvében akarnak járni, mi meg megszakadunk a ti kedvetekért. Hát talán azt hiszed, hogy a nép mit sem lát? Azt gondolod talán, hogy az emberek mind vakok? Jól látnak azok mindent, de hová legyen, hová tekeredjen az ember, hogy megszabaduljon tőletek, a magadfajta szekértolóktól? Talán letehetünk a hivatalodból téged, vagy a tehozzád hasonlókat? Nem! Igy aztán azt csináljátok, ami az eszetekbe jut, Moszkva messze van, Moszkvában nem tudják, hogyan keveritek ti itt a magatok kásáját... Nagulnov attól tartott, hogy Davidovnak az asszonyokkal gyűlik meg » baja. Must meg éppen a férfiakkal akadt össze. De ettől nem könnyebbült meg a dolga. A kozákok óvatos hallgatásából Dávidov megértette, hogy kiabálással most mit sem érne el, inkább csak ártana az ügynek. Türelemre volt itt szükség, no meg a leghathatósabb fegyverre, a meggyőzésre. Figyelmesen, hosszan nézett Usztyin dühös képébe és közben azt gondolta: „De jó, hogy nem hoztam magammal Makart! — Hát hogy is lehetne máskép? Ogy bizony, ellened vagyok! — Hát/akkor a kolhoz közgyűlésén vesd fel a kérdést, hogy váltsanak '.e engem. Ahogy a gyűlés dönt, úgy lesz. De aztán meg is indokold a javaslatodat, különben leégsz! — Ne félj, nem égek le, különben sem sürgős a dolog, minek sietnénk vele. De addig is, amíg még elnök vagy, mondd meg, hová sikkasztottad el a szabadnapjainkat? Az egyszeregynél is egyszerűbb lett volna válaszolni erre a kérdésre, de Usztyin nem engedte szóhoz jutni Davidovot : — Miért van az, hogy a körzetben, a városban szolgáló kisasszonyok vasárnaponként kipingálják a pofájukat, kipúderezik magukat és naphosszat sétálgatnak az utcákon, este meg táncolnak rogyásig, moziba járnak, a mi asszonyaink és leányaink pedig kénytelenek vasárnap is húzni az igát? — Várj már egy kicsit, emberi szóval kérlek! — Nekem nincs mit várnom! Várni nem várni, emberi szót, igaz szót úgyis hiába várunk tőled! — Hagysz-e már végre beszélni engem is? — kiáltotta vörösre gyúlt képpel Dávidov. — Rám ne ordíts! Én nem vagyok a Nagulnov Luskája! — Usztyin szélesre tágult orrlyukakkal szítta be a levegőt és furcsán remegő hangon, szapora szóval folytatta: — Hiába töröd magad, itt nem engedünk ugatni! A gyűléseken annyit beszélsz, amennyi csak kifér a szádon, de itt miénk a szó. Éš a kártyát ne hányd a szemünkre, elnök! A kolhozban mi vagyunk a gazdák: ha akarunk, dolgozunk, ha nem akarunk, pihenünk, ahhoz pedig kurta vagy, hogy ünnep napján erővel munkába kényszeríts minket! — Befejezted? — kérdezte Dávidov, aki már alig-alig bírt erőt venni indulatán. — Nem, nem fejeztem be. S utoljára még azt mondom neked: ha nem tetszik neked a mi rendünk, akkor kotródj vissza az ördög öreganyjába, ahonnét jöttél! Senki sem hívott a falunkba és ha isten is úgy akarja, megleszünk valahogy nélküled is. Nem vagy te napvilág, hogy hiányozz nekünk. Ez már nyílt kihívás volt. Dávidov világosan látta, mi a célja Usztytnnak, de már nem bírta türtőztetni magát. A szeme káprázott és vagy egy percig vakon meredt Usztyin busa szemöldökére, elmosódó kerek képére és félig öntudatlanul érezte, hogy a lovaglóostor nyelét szorongató jobbkeze a görcsös szorítástól fájón elzsibbad. Usztyin szemben állt vele, megvetőn, zsebrevágott kezekkel, szélesen szétvetett lábakkal... Usztyin egyszerre levetette eddigi közönyét és a kozákok szótlan támogatását érezve maga mögött, elégedetten és konokul mosolygott, összehunyorította mélyenülő kék szemét. Dávidov egyre jobban sápadt, hangtalanul mozgatta elfehérülő ajkát s nem volt képes egy szót mondani. Elszánt harcot vívott önmagával, minden erejét megfeszítette, hogy megfékezze vak dühét, nehogy tettlegességre vetemedjék. Mintha valahonnan messziről hallotta volna Usztyin beszédét, a szavak értelme és hanghordozása fájón vésődött be agyába: — Miért harapdálod az ajkadat, elnök s miért hallgatsz, mint hal a vízben? Talán elharaptad a nyelvedet, vagy nincs mit mondanod? Azt hittük, beszélni akarsz, most meg úgy bámulsz ránk, mintha vizet vettél volna a szádba ... Látom már, egy szót se bírsz kinyögni az igazság ellen! Jobb lesz, elnök, ha békén hagysz bennünket és nem ingerled magad ilyen jcicsiségek miatt. Inkább szállj le jóbarát módjára a lovadról, ülj le közénk — Nagy munka idején, nyáron ... — Nálunk mindig nagy munka ideje van, télen is meg nyáron is, amíg le nem telik a kerek esztendő, egyre csak munkaidőről papoltok. — Azt akarom mondani... — Ne koptasd a nyelved! Nincs mit mondanod nekünk. Dávidov figyelmeztetően felemelte kezét: — Megállj Usztyin! Usztyin azonban szapora sebes beszédével újból letorkolta: — Én úgy is állok előtted, mint egyszerű munkásember, te meg ülsz a ló nyergében, akár a földesúr. kártyázni, durákozni. Ogy ám, testvér, az ilyen játékhoz ész kell, ez nem kolhozvetés... Az Usztyľ mögött álló kozákok egyike elnevette magát, de a követközi pili nntan már vissza is fojtó;ta kacagását. Egy rövid percre kínos csend támadt.. Nem lehetett mást hallani, csak Dávidov ziháló lélegzését, a távolból a kaszálógépek zakatolását és az ég kékségébe belevesző pacsirták gondtalan, békés énekét. Dávidov lassú mozdulattal feje fölé emelte a lovaglóostort, megsarkalta a lovát. Ugyanabban a pillanatban Usztyin egy lépést tett előrefelé, balkezével megragadta a ló kötőfékét, maga pedig jobbfelé tért ki, valósággal nekifeszült Dávidov lábának. — Meg akarsz ütni? Rajta, próbáld meg! — mondta fenyegetően csendes szóval. Kiugró pofacsontján megfeszült a bőr, szemében csúfondáros kihívás, türelmetlen várakozás villant. Dávidov azonban az ostorral kifakult csizmájának szárára csapott és felülről nézve Usztyinra, mosolyt kényszerített arcára é6 hangosan így szólt: — Nem. Usztvin. nem ütlek meg' Hiába reménykedtél, fehérek cimborája! Ha tíz esztendővel ezelőtt kerültél volna a szemem elé — akkor másképp beszéltem volna veled ... Olyan választ kaptál volna, hogy egyezer s mindenkorra eleged lett volna belőle, te kontra! Egy könnyed lábmozdulattal félretolta Usztyint és leugrott a lóról. — Ha már megfogtad a lovam kötőfékét, Usztyin Mihajlovics. ekkor vezesd is el, kösd meg. Azt mondod, üliek le kártyázni veletek? Tessék, igen szívesen! Osszatok, rajta! A fordulat váratlanul érkezett. A kozákok egymásra néztek, aztán nehézkesen letelepedtek a ponyva körül. Usztyin a lovat a mozgószállás kerekéhez kötözte, leült Davidovval szemben, kalmük módra maga alá 6zedte . a lábát és néha-néha éles pillantással méregette ellenfelét. Semmiképpen sem volt hajlandó beismerni, hogy alul maradt a Davidovval folytatott szócsatában, s ezért úgy döntött, hogy folytatja a beszélgetést: — A szabad napokról még egy szót se mondtál, elnök. Véka alá rejted a bölcsességedet... — A beszélgetésünk java majd csak ezután következik, — jegyezte meg sokatmondón Dávidov. — Ezt hogyan értsem? Talán fenyegetni akarsz? — Már miért is fenyegetnélek? Leültünk kártyázni, tehát félre üres szóbeszéddel. Lesz még idő. hogy szót váltsunk ... De most meg, minél inkább megnyugodott Dávidov, annál nagyobb mértékben vett erőt az indulat Usztyinon. Nem is játszotta végig a fordulót, megvetően ledobta a kártyáját a ponyvára és kezével átölelte a két térdét. —* Mi az ördögnek játszanánk, beszéljünk inkább a szabadnapokról. Te azt hiszed, elnök, hogy a szabadnapok dolga csak az embereket nyugtalanítja? Pedig nem úgy van! Tegnap reggel megyek befogni a lovakat. Hát a barna kanca sóhajt egy keserveset és azt mondja emberi szóval: „Hej, Usztyin, Usztyin, micsoda élet is ez itt a kolhozban! Köznapon is dolgoztatnak, se éjjel, se nappal nem kerül le nyakamról a hám, aztán meg vasárnap se fognak ki az igából. Hej, azelőtt nem ilyen életem volt! Vasárnap dolgoznom sose kellett, legföljebb ha vendégeket kocsikáztattam, vagy lakodalmasokat vittem. Azelőtt menynyivel is jobb volt az én életem!" A kozákok csendesen ugyan, de egy érzéssel nevettek. A vak is láthatta, hogy mind Usztyin oldalán vannak. De mégis várakozóan elhallgattak, amikor_ Dávidov öklével vakargatta az ádámcáütkája táját, halk szóval megkérdezte : — És kié volt az až érdekes kanca, mielőtt a kolhozba került? Usztyin ravaszul hunyorított és félszemével Dávidov felé vágott: — Talán azt hiszed, hogy az enyém ? Ho^y az én szavammal beszél? Nem, elnök, most aztán alaposan melléfogtál! Tyitoké volt a kanca, a kulák gazdaságból való a dög. Amikor a gazdája még a maga kezére gazdálkodhatott bizony nem úgy élt, mint most a kolhozban: tél idején meg se szagolta a mindenféle moslékot, csak rabon élt, azon koDOtt el a foga. Nem is élet volt az. ami ennek a kancának kijutott régente, hanem valóságos fényűzés! — A kanca tehát vén, mert elkopott a foga, ugy-e? — vetette oda váratlanul Dávidov. — Vén, vén, úgy is mondhatnám, hogy élemedett. — bólogatott készségesen Usztyin, aki a kérdésben nem sejtett semmi gonosz szándékot — Akkor pedig hiába hallgattad végig ezt a beszédes kancát, — jelentette ki meggyőződéssel Dávidov. — Miért hallgattam volna hiába? — Hát azért, mert kulák kancának kulák a szavajárása is. — De hisz most kolhozbéli... — Szemre te is kolhozbéli vagy, de valóságban a kulákok nótáját fújod. rFolvtatáss következik.) O J S 7 O r» 1956. február 14. J