Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-27 / 58. szám, hétfő

v Ivan Pefrovics Pavlov VERES JÁNOS: á KIRálYFI H

úsz esztendővel ezelőtt halt meg Ivan Petrovics' Pavlov, korunk egyik legnagyobb íiziológusa. Munkássága új szakaszt jelent a modern orvostudományban. Rjazan városában 1849-ben született. Édesapja pap volt. Középiskoláit a helyi lelkészi szemináriumban végezte. Oroszországban abban az időben feltartóztathatatlanul terjedtek a nagy demokraták, Belinszkij, Gercen, Csernisevszkij, Dobroljubov, Piszarev haladószellemü gondolatai, akik bátran harcoltak a reakció ellen, a jobbágyság megszüntetéséért, a szabadsag eszméiért. A fiatal Pavlov figyelemmel kísérte a materialista világnézet lelkes hirdetőinek harcát. Olvasta a forradalmi demokraták cikkeit, amelyekben kifejtették a természettudomány jelentőségét a társadalom fejlődésében. Önéletrajzában ezt írja: A hatvanas évek irodalmának, elsősorban Piszarevnek hatása alatt szellemi érdeklődésünk a természettudományok felé fordult és közülünk sokan — így én is — elhatároztuk, hogy az egyetemen a természettudományokat fogjuk tanulmányozni. 1870-ben a pétervári egyetem fizikai-matematikai fakultásának természettudományi osztályára iratkozik be. Ebben az időben fénykorát élte ez a kar. Nagytekintélyű és kiemelkedő előadóképességű tanárai, közöttük 1. F. Cion tanár valamennyi ŕiziológus hallgatóra óriási hatást gyakorolt. Pavlov, Cion tanár veztése alatt írta első tudományos munkáját a hasnyálmirigy idegrendszerének fiziológiájáról. Munkáját aranyéremmel tüntették ki. Miután a természettudományi jelölt fokozatát elérte, az Orvosi-Sebészeti Akadémiára is beiratkozott. Nem azzal a szándékkal, hogy orvos legyen, hanem hogy az orvosdoktori fokozat alapján később fiziológiai katedrát nyerhessen. 41 éves korában kapott tanári tanszéket és saját laboratóriumot. Ugyanakkor kinevezték a Kísérleti Orvostudományi Intézet fiziológiai osztályának vezetőjévé is. Megfelelő anyagi eszközök azonban nem álltak rendelkezésére, kutatásait szűkös anyagi körülmények között végezte. A korlátolt gondolkozású cári hivatalnokoknak nem állt érdekében, hogy a haladószellemű demokrata tudós forradalmi tanai utat törjenek. A Tudományos Akadémia tagja' is csak a Nobel-díj elnyerése után három évvel lett. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Pavlov helyzete merőben megváltozott. Lenin személyesen gondoskodott róla, hogy a világhírű tudós semmiben ne szenvedjen hiányt és mindene meglegyen, amire tudományos kutatásainál szüksége van. 80. születésnapja alkalmából a Leningrád melletti Koltusiban (most Pavlovo) különleges kutatóvárost építettek, ahol Pavlov és tanítványai a párt és a szovjet nép gondoskodástól körülvéve, ideális körülmények között folytathatták munkásságukat. Pavlov végtelenül szerette hazáját és népét. Nemsokkal halála előtt mondotta: „Akármit cselekszem, mindig arra gondolok, hogy amennyire erőmből telik, elsősorban szülőföldemnek szolgálok. Hazám most óriási társadalmi átalakuláson megy keresztül. Megszűnt a gazdagok és szegények közötti mély szakadék. Még sokáig szeretnék élni, hogy lássam e társadalmi átalakulás végső eredményeit."' 87 éves korában tevékeny munka közben halt meg. Mik azok a felfedezések, amelyek Pavlovo t halhatatlanná tették és a világ legnagyobb tudósai sorába emelték? I

van Petrovics Pavlov az idegrendszer kutatásának szentélte életét. Merészen hozzáfogott az idegrendszer legbonyolultabbnak és az ő idejéig hozzáférhetetlennek látszó nagyagykéreg kutatásához. A Pavlov előtti korszakban a tudósok kételked tek abban, hogy egyáltalán lehetséges lesz valaha a nagyagykéreg működését. másszóval a szellemi működést objektíven elemezni. Ennek tudható be, hogy a szellemi működésről általában idealisztikus elképzelések uralkodtak és nyugaton egyesek még ma sem mondtak le erről a téves álláspontjukról. Pavlov feladata igen nehéz volt, mert ismeretlen területre bocsátkozott és teljesen újszerű kísérOJ SZO 1956. február 22. leti módszereket kellett kidolgoznia Pavlov a nagyagy működését, illetve a szellemi működést nem elszigetelve vizsgálta, hanem a környezet teljes egységének meghagyásával. Híres, ma már klasszikus kísérleteit kutyákon végezte olymóáon, hogy azoknak meghagyta mozgásszabadságukat, cselekvőképességüket az ó megszokott környezetükben és úgy vizsgálta az állatok viselkedését. Pavlov nevéhez fűződik az úgynevezett feltételes reflexek felfedezéssé amelyek — mint később megállapította — az állat szellemi működésének alapját képezik. A feltételes reflex azt jelenti, hogy a szervezet reagálása, viselkedése mindig a környezetnek megfelelő, célszerű és biztosítja a szervezetiek az adott körülményekhez való ideális alkalmazását. Ezzel véget vetett annak a tévhitnek, amely szerint a szervezet viselkedése, reagálása, átvitt értelemben tehát a szellemi működés felsőbb hatalomtól származik. A szervezet viselkedése mindig a környezethez alkalmazkodik, ettól függ. A körülmények, a környezet megváltozásával a szervezet viselkedése is előbb-utóbb megváltozik, tehát nem egy merev, felülről adott tulajdonságról van szó, hanem célszerű berendezésről. Az állatok szellemi tevékenysége ilyen feltételes reflexekből áll. Feltételes azért, mert bizonyos körülményekhez van kötve és amennyiben ezek megváltoznak — a reflex i.s megváltozik. Ha megváltozik a környezet, célszerűen megváltozik a szervezet viselkedése is. Másszóval a környezet és a szervezet reakciója harmonikus egységet alkot. Pavlov, amikor az állatok viselkedését ilymódon sikeresen elemezte, hozzáfogott az ember szellemi működésének objektív vizsgálatához. Habár az ember és az állat szellemi működésében lényeges eltérések vannak, mégis vonatkozik az emberre is, amit Pavlov az állatoknál megállapított. Az ember szellemi működése is elsősorban feltételes reflexekből áll, amelyek persze igen bonyolultak és nehezen elemezhetők, de lényegükben azonosak azon alapvető jelenségekkel, amelyeket Pavlov feltételes reflexeknek nevezett el. Pavlovnak sikerült az emberi szellemi tevékenységről lerántani a titokzatosság leplét. Pavlov nemcsak zseniális kutató volt, hanem kiváló szervező és tanító is. Új iskolát alapított, amely az ő vezetése alatt sikeresen dolgozott, és továbbfejlesztette a nagy mester eszméit. Az új eszméknek természetesen sok ellenvetöje akadt, akik idealista beállítottságuknál fogva nem tudtak megbékélni az új tanokkal. Pavlov tanítása azonban igazságánál fogva győzött és állandóan nagyobb tért hódít a modern orvostudományban. A Szovjetunióban, de más államokban is hatalmas kutatóintézetekben dolgoznak Pavlov tanítványai, akik az új tanokat szüntelenül tökéletesítik és kutatásaik eredményeit nyomban átadják a gyakorlati orvostudománynak. P

avlov iskolája új alapokra helyezte az ideggyógyászatot. A kísérletek és megfigyelések alapján sok olyan jelenséget magyarázott meg, amelyek előtt az orvostudomány régebben tehetetlenül állt. Pavlov tanának óriási a filozófiai jelentősége is. Segítségével sikerült a szellemi világ rejtélyeibe behatolni, amit azelőtt az idealisták lehetetlennek tartottak. Ez a tan a materialista világnézet egyik szilárd oszlopává vált. Pavlov tudományos ismereteit nem őrizte féltékenyen, tudatosan feltárta a nyilvánosság előtt. Azon tudósok közé tartozott, akik a tudományt nem tartották öncélúnak. Mindig azt az álláspontját hangoztatta, hogy a tudománynak elsősorban*a gyakorlati feladatok megoldását kell szolgálnia. Pavlovnak ezt a tulajdonságát gyönyörűen jellemezte Július Fučík, amikor azt írta: „Ez,a tudós tudományát nem zárja be vastag könyvekbe, vagy > a laboratórium falai közé. Munkájának eredményeit a munkások és kolhozparasztok is ismerik. Az egyszerű emberek milliói persze nem hatolhatnak be kutatásai mélységébe, nem tudják elmondani tudományos munkáinak tartalmát, de valamennyien megértik, hogy Pavlovnak sikerült az emberi szervezet nagy titkát leleplezni és segíteni az embernek saját maga megismerésében, " tehát az embert erősebbé tenni." KIS ÉVA ikor a legkisebbik Csomós fiú tegnap este hazajött a kőbányából, anyjának rögtön feltűnt, hogy nem olyan a gyerek, mint máskor. Sápadt volt s szótalan. Lehúžta bakancsát, lekaparta róla az erdei úton ráragadt sáros havat, s papucsban ült a vacsorához. — Itthon maradsz? — kérdezte Csomós néni, mikor leszedte az asztalt. — Itthon, — felelte a fiú. Többet nem is szólt, a tűzhely mellé húzódott valami könyvvel. Szokatlan volt ez nagyon. Máskor, ha bekapja a vacsorát, mindig átöltözködik, hosszan fésülködik a tükör előtt, mely a fiókos szekrény fölött függ, aztán fütyörészve lép ki az ajtón. Lukácsékhoz jár, le a faluvégre, ott tölti mindig a szombat, estét. Nem titok már a faluban, hogy tavasszal egybekelnek Lukács Mariskával. — Valami bajod van? — kérdezte aggódva az édesanya. — Nincs semmi bajom, — válaszolta bágyadtan a fiú, felpillantva a könyvből. Nemsokára felállt, rövid ideig lézengett a szobában, majd megszólalt újra: — Vesse meg az ágyat, anya. Mikor veszhettek ezek össze? — tűnődött Csomósné, de nem kérdezett töle semmit. Ha magától nem mondja... Majd megtudja holnap. De most, vasárnap délután, már biztos, hogy nem a szerelem bántotta t.gnap a fiút. Kilelte a hideg, fekszik a csíkos dunna alatt, s pettyes bögréből teát kortyolgat. Arcán lázrózsák, homloka, mint a tűz. Vacogó foga megkoccan a bögre szélén. Anyja az ágy végénél áll, kezeit összekulcsolja, mozdulatlanul figyeli. Apja az asztalnál ül, de tekintete az újság lapjáról gyakran felrebben, az ágyra figyel. — Ne aggódjanak, — vacogja a beteg — megfáztam egy kicsit. Reggelre elmúlik. Megyek munkába. — Még mit nem! — korholja az anya — ebben a hidegben végiggyalogolni az erdőt. Betegen. Dehogyis bocsátlak! De közben reméli, hogy csakugyan elmúlik reggelre a baj. ... Este kilenc óra. A beteg hánykolódik az ágyon, félrebeszél, liheg. Ott áll már az" ágy mellett az apja is. Csomós néni szeméből kitolakszik egy könnycsepp, s végiggurul az arcán. — Átmegyek Laciékhoz a lázméröért — mondja az öreg Csomós és megkeresi a kucsmáját. A nyíló ajtón szél süvít be, mely

1 odakint bolondul kavarja a ritkán hulló havat. Ketten jönnek vissza, Bori ángyi maga hozza a lázmérőt a harasztkendö alatt. — Jaj, lelkem — mondja és nézi, ahogy Csomósné beteszi a kicsit elcsendesedett gyerek hóna alá. — Jaj, lelkem. Némán várnak. Azután egyszerre hajolnak mindhárman a lámpa fénykörébe a lázmérővel. Negyven fokot mutat. Csomósné visszarebben az ágyhoz, mert a beteg megint nyugtalan. — Drága csillagom — csitítja remegő hangon. Bori ángya Csomósra pillant. — Orvos kellene — mondja s besimítja haját a fejkendő mögé. Szótlanul bólint az öreg. — De ilyen állapotban nem vihetem be... Öt kilométer az út a kisvárosig, öt vissza. A hóesés szűnik, de a szél csak fúj. Ilyen lázas beteggel nem szekerezhet tíz kiíométert. — Menj be, oszt próbáld kihozni az orvost — kérleli felesége. — Nappal se szívesen gyön, hát még éccaka — válaszolja. Telnek a negyedórák. A beteg összefüggéstelen szavakat mond, szinte az egész ágy, az egész szoba lángol 8 láztól. Csomósné barna keze a durmán, lehajol, segítene, de nem tud, tehetetlenül fordul hátra. Szemében néma kérés. — Eredj no, János, ittmaradok én 1 velük — teszi le a kendőt Bori néni. — Add elő a bőrlajbimat — moccan meg az öreg. Hatvan éves, lábát köszvény kínozza. Felöltözik, a favágó kesztyűt is felhúzza. Szótlanul megy, az ajtón megint befütyül a szél. Kucsmáját szeméig lehúzta. Hiszen ha szánon mehetne. De a dűlőn kevés még a hó. Benyit az istállóba, lámpát akaszt a szögre. ... Alábbhagy s újra felsüvít a szél. A pöttöm falu alszik. Csak egy ház ablakából sóhajt ki a sötétségbe a „pétró-lámpa" fénye. A szekérzörgésre kibújnak a kutyák s csaholni kezdenek. 2. A kisváros Fö utcáján döcög a szekér. Fel-felhorkannak a lovak. Elmúlt már tizenegy óra is. " A ház előtt, melyen megvilágított felirat hirdeti, hogy itt lakik a szolgálatos orvos, megállítja az öreg Csomós a lovakat. Leszáll, nézelődik, megnyomja a csengőgombot. Nem mozdul senki. Megnyomja még egyszer. Nyílik az ablak, álmos asszonyi hang hallatszik a szobából. — Ki az? — Jó estét/ kívánok — mondja az öreg, szinte röstelkedve, hogy ilyenkor alkalmatlankodik. — Mit akar? A bátyó közelebb lép, s elmondja, minek jö.tt, hogy beteg a gyerek. Az asszony hervadó már. szeme alatt zacskók, haja becsavarva. — Jó meleg pokrócot hoztam — fejezi be az öreg. — Hová való? — kérdezi az orvos felesége. Megmondja azt is. Az asszony beljebb húzódik, az öreg úgy véli, azért, hogy meg ne fázzék. Közben — de lehet, hogy csak képzelődik —, mintha suttogást hallana odabentről. — Nincs itthon a doktor űr — hajlik ki újra az asszony — beteghez ment. S csukná be az ablako.t. — Messze ment? — kérdezi Csomós. — Mert várnék egy darabig. — Nem tudom, hova ment. Ha akar várhat. Bezárult az ablak. A kucsmás ember toporog az ablak alatt. Rágyújt, de nehezen, mert fúj a szél. Körüljárja' a szekeret, visszamegy az ablak alá. Felet üt a távoli toronyóra. Lélek se jár, csak a szél makrancoskodik. Mire gondol az öreg? A beteg gyerekre. Meg az orvosra. Hógy .jöhetne már. Egyszer kezelte őt is. — Goromba ember — emlékezik vissza —, majd kilökött a rendelőből. De egye fene, csak meggyógyítsa az embert. — Ilyenekre gondol. Éjfél... Leveszi a pokrócot a lovakról s \felkapaszikodik az ülésre.' Megfordul a szekér, a lovak lassú kocogással visszafelé indulnak. 3. — Hóóóó! Nem messze a város szélétől, az országúton megáll a fogat. Motorkerékpár reflektora villan végig az úton. Motorzúgás nem hallatszik. A fény mégis közeleg, de lassan. Csomós János előre figyel. Ki lehet az, a hollófekete éjszakában? Valaki tolja a masinát. — Mi a baj ? — kiált oda. — Jóestét, öregapám! Szálljon máile, segítsen rajtam. A hang gazdája fiatal ember lehet. Odacammog az öreg. a másik meg letámasztja a gépet. Mindketten a reflektor fényébe lépnek. — Bedöglött ez a gebe — mondja a motoros, de közben mosolyog, kivillognak a fogai. Szája felett vékony bajusz. — Ide megyek a városba. A keresztútnál megállt, valami baja történt. Gondoltam., betolom már gyalog. De ha találkoztunk, megkérném, tartsa ezt a micsodát, hadd vizsgáljam meg. Zseblámpát húz elő a bőrnadrágból, s átnyújtja. — Szívesen — mondja az öreg. Mosolyogni nem tud, alig érzi az arcát a jeges széltől.. — Ide világítson! Homlokára tolja a szemüveget, töpreng, matat. — BeduguRt a benzincső — szól később, -i- Rögtön meglesz. — No, hiszen annyira nem sietek. . A fiatalember dolgozik, de közben beszél. A szüleinél volt látogatóban, egy közeli faluban. Disznótor, volt, meg á menyasszonya is ott volt, hát elrepült az idő. Most meg már aludna, mer.t reggel kezdődik a szolgálat. — Mi a szakmája, ha szabad kérdeznem? — tudakolja az öreg. — Orvos vagyok — feleli a fiatalember. — Igaz. elfelejtettem bemutatkozni, doktor Barta vagyok. — S könyökét nyújtja, merthogy a keze olajos. — Orvos? Itt a városban? — Itt. Két hónapja helyeztek ide. — Azért, mert nem ösmertem a doktor urat. Csak az öreq Szirmait ösmerem. Most is nála voltam. — Minek? — komolykodik el a motoros, miközben kezét törölgeti valami rongvdarabba. S nem nyugszik, míg az öreg töviről hegyire el nem mondja fia betegségét S a mai este történetét. Türelmetlenek a lovak. — Várion egy percig. — Az orvos karórájára néz. — Én kiszaladok a fiához. — A doktor úr? — Én hát. Csak hazaugrom a táskámért. Az öreg meglepetve tekint az orvosra. Szemében ott é.q a kérdés: — Valóban megteszi? Az orvos nézi az öreget, de nem őt látja. Gyermekkorába tekint. Mikor kisiskolás volt. rőzsét hozott az erdőből s beszakadt alatta a folvó jege. Kihúzták, de utána beteg lett Anyját látja, aki kezét tördelve állt az ágya mellett. Azt szeretné mondani az öregnek — aki lám, csak hasonlít egy kicsit az édesapjára —, hoqv embernek lenni ma ranq és felelősség. De ezt nem értené meg. Csak ennyit mond: — No, bátyám, induljon csak. Ne féljen, én utolérem, még el is hagyom. Begyújt, nyeregbe pattan, s elrobog a város felé. Csomós János percekig áll, hátrább tolja kucsmáját, csóválja a fejét. Aztán — mit tegyen? — felül a szekérre és elindítja a lovakat. Elállt a szél, néhány csillaq előmerészkedik a felhő mögül. Rég elmúlt már éjfél. _ Befordul a dülőútra s odacsap á lovak közé. Egyszerre motordurrogást hall a háta mögött. Utolérte a doktor, s lefékez mellette. — Elfelejtettem megkérdezni, hogy merre laknak a faluban! — kiáltja a motor puffoqásán keresztül — A templom mellett! Amelvik házban a lámpa ég! — Köszönöm! — s robog tovább éktelen ropoqással a qép. Fénye már csak kis folt. az is eltűnik egy domb mögött. — Nemsokára hazaérünk. Fecske — mormogja a bajusza alatt. Most sem igen hiszi, hoqy valóság volt, ami történt. Talán álmodta elbóbiskolva az ülésen. De a ropogás most a falu felől hallatszik! Közeleg a fénypont. Itt is van már mellette. Az orvos most sem állítja le a motort, leteszi a lábát, a szemüvegét feltolja. — Minden rendben! — kiáltja. — Hagytam neki orvosságot. Három napiq feküdni fog, aztán elmehet vasgvúrónak. — Hogy háláljam meq a doktor úrnak? — hajlik le a szekérről az öreg, majdnem lefordul az ülésről. — Ne tréfáljon, mert megharagszom! — kiabálja amaz nevetve. — Holnap este megint kinézek a fiához. Jóéjszakát! S elrobog a gép a fekete éjszakában. Az öreg feláll a szekérben. Meqfordul és néz, néz utána sokáig. Leül. de csak pillanatok múlva csap a lovak közé. Meleqséq cirógatja a szíve tájékát. — Nem ember volt ez — qondolja* de csak úqy játékból, örömében —, hanem á jótevő mesebeli királyfi..

; ... Két óra elmúlt. A szekér az udvaron, a lovak a meleg istállóban. A pöttöm falucska teljesen sötét. Kihúnyt a fény abban a z egy ablakban is. Bent csendben alszik a beteg, s a másik ágyban nyugodtan, mázsás terhétől megszabadultan dobog az anyai szív. A mezők, a széles földek is alusznak az immár csillagos éq alatt. S a királyfi? A királyfi — királyfihoz eqváltalában nem illő módon — fején svájci sapkával, fülig betakarózva horkol szobájában. Mert kihűlt hajnalra a szoba, hiába fűtötte be jól este a vaskályhát a háziasszony. P. O. Hviezdoslav: Mikor a test többé már nem remél, a sápadozó, ajakról búcsú hördül s a góliátok feje porba gördül, az élet nagy kalandja véget ér? Vagy félocsúdva új erőre tér? A jog s igazság őrévé dicsőül, jólétet termő, megbecsült törvényt ül, az elnyomottak védelmére kél? Jog és igazság: bűvös, büszke két szó: erősebb frigy, mint börtön és i lakat. Varázsszavára nyílik minden béklyó, s a tövistépte sebre enyhet ad. Ha van köztünk, uram kegyedre méltó, e szörnyű próbát kiállnurik ne hagyd! A „Véres szonettekéből fordította: Rócz Olivér »