Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-14 / 14. szám, szombat

v Hozzászólás a szlovák nyelv tanításához A jó iskola megadja a lehetőséget a szlovák nyelv elsajátítására Az Oj Szó december 17-i száma ^^ „Mi legyen a gyerekből?" címmel hosszabb cikkben foglalkozott a szlovák nyelv tanításának kérdésével a magyar iskolákban. Igen örvendetes tény, hogy aí Üj Szó hasábjain ilyen valóban fontos kérdés helyet kapott s még örvendetesebb, hogy a cikkhez már többen — mindannyian a probléma fontosságának tudatában és a jó szándéktól, vezettetve — hozzászóltak. Mint a szlovák nyelv tanítója, a kérdéshez magam is szeretnék hozzászólni. Bevezetőül leszögezem, hogy a december 17-i cikk lényegében a valóságot írja, véleményem szerint azonban kissé túlzás lenne teljesen általánosítva megállapítani, hogy „az alsó- és középfokú magyar iskolák nem adnak megfelelő alapot a szlovák nyelv elsajátítására, ezekben az iskolákban a szlovák nyelv tanítása olyan alacsony fokon áll, hogy az innen kikerülő tanulók még csak passzív szlovák nyelvismerettel sem rendelkeznek". Ezt olvasva önkéntelenül is azt kérdezhetné bárki: miért kell akkor egyáltalán a szlovák nyelvet tanítani a magyar iskolákban, hiszen még az alapot sem adják meg ott, s a végzett tanulók még passzív (tehát semmilyen) szlovák nyelvismerettel sem rendelkeznek

1 A fennálló sok-sok nehézség ellenére ez még sincs egészen így. Mi a helyzet valójában? Pillanatnyilag a magyar iskolákban a szlovák nyelvet három csoportba osztható ianítók tanítják: 1. olyanok, akik szlovákul egyáltalán nem (vagy csak nagyon keveset) tudnak, 2. szlovákul tökéletesen beszélő, de nem szlovákszakos tanítók és 3. képzett szlovákszakos tanerők. Talán kissé mulatságosan hat az első csoportba osztott tanítók minősítése, azonban sajnos — ez a tény. Be nem avatottak most azt kérdezhetik: miért tanít hát szlovák nyelvet valaki, aki maga sem tud szlovákul? A válasz egyszerű: mert a tanterv előírja. Kik tehát az első csoportban említett tanerők? Az elemi (3—5) osztályok tanítói, akik a maguk osztályában minden tantárgyat kötelesek tanítani, hogy a hivatalos előírásoknak megfelelően a heti óraszámukat letudják. Ezért igen sok esetben előfordul, hogy bár a többi tantárgyakat szép sikerrel, eredményesen tanítják (hiszen az elemi fokozat tanítói legnagyobbrészt képzett tanerők), a szlovák nyelv tanításában a nyelv ismeretének hiánya miatt csak igen gyér eredményeket mutathatnak fel. így aztán, amikor a tanuló a 6. osztályba kerül, bizonyítványai alapján és tanterveink szerint már a szlovák nyelvtanulás 4. évébe lép, holott igen sokszor valójában csak itt kezd megismerkedni a szlovák nyelv alapjaival. E

z az állapot nagy hátránya a szlovák nyelv oktatásának a magyar tannyelvű iskolákban. Kit hibáztathatunk miatta? Az elemi iskolai tanítókat, akik munkájukat lelkiismeretesen végzik és a magyar nyelven oktatott tantárgyakat eredményesen tanítják? Kétségtelen, hogy őket nem. Mi lenne tehát a megoldás ? A felsőbb iskolai szervek által kiadott utasításban el kellene rendelni, hogy a nyolc- és tizenegyéves iskolákban a szlovák nyelvet már a 3. osztálytól kezdődően szaktanító vagy szlovákul tökéletesen beszélő tanító tanítsa. így biztosítani lehetne azt, hogy a szlovák nyelv tanítása az elemi osztályokban is eredményesebb, sikeresebb legyen. Az eddigi hozzászólók közül többen azt ajánlották, hogy a szlovák nyelv oktatását már a 2. osztályban, söt az óvodában kezdjék el. Ügy vélem, az óvodai nyelvtanítás kellő irányítás nélkül keveréknyelvet szülne, s később az iskolában mind a magyar, mind a szlovák nyelv tanítóinak csak többletmunkát jelentene a helyes magyar és szlovák beszédre való visszaszoktatás. A három-ötéves pyermekek — bár kétségtelenül fogékonyak a nyelvtanulás iránt, könynyen magyar ragokkal látnák el a szlovák szavakat és megfordítva. Helyes tehát, ha a szlovák nyelv tanítása csak a 3. osztályban kezdődik, amikor a gyermek nyelvtani megkülönböztető készsége is fejlettebb A Szovjetunióban a nem orosz tanítási nyelvű 7—10 éves iskolákban szintén a 3. osztálytól kezdődően tanítják az orosz nyelvet. A szovjet pedagógiai tapasztalatok és módszerek átvétele nálunk minden esetben bevált, feltételezhető tehát, hogy ezen a téren is beválik. Érdekesnek tartom Csúzi Cs. Ferenc elvtársnak az Üj Sző január 4-i számában közölt javaslatát, hogy „a szlovákul tökéletesen tudó magyar tisztviselők is résztvehetnének a tanításban". Ehhez a javaslathoz két kérdést szeretnék fűzni: 1. feltételezhető-e, hogy a tökéletes szlovák nyelvtudású tisztviselők minden pedagógiai és módszertani előképzés nékül sikerrel tanítanák a szlovák nyelvet és a pontos és alapos ismereteket megkövetelő szlovák irodalomtörténetet? 2. Valóban oly nagy-e a szlovákul tudó magyar tanítók hiánya, hogy iskolán kívül álló személyeknek a tanításba bevonása szükségesnek mutatkozik? Az első kérdésre csak nemleges választ lehet adni. Nem elég ugyanis, ha valaki egy nyelvet tökéletesen beszél. Ahhoz, hogy tudását, ismereteit át is tudja adni, elengedhetetlenül fontos, hogy megfelelő pedagógiai és módszertani képzettsége legyen. Nemcsak az a lényeges, hogy m i t tanítunk, hanem elsősorban az, hogy hogyan tanítunk. S nemcsak tanítani kell, hanem megtanít an i ! Csupán konverzálni a nyelvtani alapok mellőzésével nem lehet. A nyelvtani szabályok megmagyarázása pedig, pedagógiai és módszertani gyakorlatot követel meg, s ezzel néha még a szakképzett tanerők sem rendelkeznek kellő mértékben. A szlovák irodalomtörténet oktatása nem pedagógusok által még nagyobb nehézségekbe ütközne, mert egy idegen nyelv tökéletes ismerete még nem azonos az illető nyelvet beszélő nemzet irodalmának ismeretével. Végeredményben tehát nem iskolai személyek bevonása a szlovák nyelv iskolai oktatásába nem ajánlható, nemcsak a már fentebb említett okok miatt, hanem azért sem, mert ilyesmit — igen helyesen — az iskolai hatóságok sem engedélyeznének. A mi a második feltett kérdésemreadandó választ illeti, hangsúlyoznom kell, hogy nem állnak rendelkezésemre adatok a szlovákul tudó magyar tanítók elosztásáról az összes szlovákiai magyar iskolákban, azonban ismerem a helyzetet az ipolysági Tizenegyéves Magyar Középiskolában, melynek magam is tanítója vagyok. Az ipolysági iskolában a 30 tagú tantestületből a felsőbb (6—11) osztályokban három szlovákul tökéletesen beszélő tanerő tanítja a szlovák nyelvet, de szükség esetén még 2—3 tanítót be lehetne vonni a szlovák nyelv tanításába, akik szintén jói bírják a szlovák nyelvet. Valószínűnek tartom, hogy az ipolysági iskolához hasonló helyzet a szlovákul tudó tanerők számát illetően nem egyedülálló. A szlovák nyelv tanításával szorosan összefügg a szlovák nyelv tanulása. Az oktatás folyamatában a tanító az ismeretek átadója, a tanulók azok átvevői. Legyen szabad szólnom néhány szót a tanulókról is. A szlovák nyelv oktatásának feladata az, hogy a tanulók a nyelvet elsajátítsák. Ehhez azonban sem a tanító alapos felkészültsége és nyelvi tudása, sem a jó tantervek és tankönyvek nem elegendők. Nagy szükség van a tanulók részéről is a feltétlen érdeklődésre és szilárd akaratra. Nem üres szólás-mondás, hogy aki egy idegen nyelv megtanulásához azzal az elhatározással kezd hozzá, hogy az illető nyelvet megtanulja, már meg is tette a fél utat az idegen nyelv megtanulásának- rögös útján. Tanulóinkban feltétlenül meg kell lenni az akaratnak, s ha ez megvan, az eredmény nem maradhat el. Az iskola megadja a lehetőséget a szlovák nyelvalapjainak elsajátítására, sőt a tanulo szorgalma és kitartása esetén az aktív nyelvismeret megszerzésére is. A siker érdekében természetesen a szlovák nyelvtanulás nem szorítkozhat csupán az iskolai órákra és a szlovák nyelvű házi feladatok elvégzésére. Igen jó, ha magyar diák szlovák diákokkal is barátkozik, velük szlovákul beszél, távol^ szlovák barátaival levelez, hogy szlovák helyesírási ismereteit és fogalmazási készségét az iskolán kívül is fejlessze. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire bővíti a szókincset, javítja a kifejezési és stíluskészséget a szlovák kcnyvek és újságok rendszeres olvasása, a szlovák nyelvű rádióadások hallgatása. Ez utóbbi a helyes kiejtés, szép szlovák beszéd fejlesztését is nagyban támogatja. Amennyiben a szülők vagy legalább az egyik szülő beszél szlovákul, igen helyesen teszi, ha gyermekével szlovákul is elbeszélget. Cokan szeretik hangoztatni, hogy ** a nyelvtanuláshoz veleszületett tehetség, jó nyelvérzék kell. Ez nem igaz. A jó nyelvérzék legfeljebb megkönnyíti az idegen nyelv tanulását, de az akarat és kitartás hiánya itt is meghiúsuhatja a sikert. Vitán felül áll, hogy minden józanul gondolkodó diáknak nagy akarattal kell arra törekednie, hogy elsajátítsa a szlováknyelvet. Elsősorban kötelességük azonban nagy súlyt fektetni a szlovák nyelv tanulására azoknak a tanulóknak, akik szellemi képességeik folytán alkalmasak a főiskolai továbbtanulásra. Az ilyen esetekben nem engedhető meg, hogy a szlovák nyelvismeret hiánya akacHilya legyen képességeik kibontakozásának s a köz javára való felhasználásának. A szlovák nyelvet tanuló diákok számára azonban feltétlenül megszívlelendő a következő jó tanács: Tanuljunk mindenkor ésszerűen, a magolás és főleg a megértés néküli magolás legteljesebb mellőzésével. Jó megfogadni azt a tanácsot is, melyet diákjaimnak tréfálkozva gyakran ajánlok: Tanulás közben szabad gondolkodni is! Ami a felnőttek szlovák nyelvtudását illeti: Igen helyes, hogy a Csemadok Szlovák nyelvtanfolyamokat FrantiSek Buriánek! <J)ávizSii benyom Ások Nem könnyű dolog néhány szóval elmondani, milyen benyomást kelt az emberben Párizs. Különösen akkor, ha az első találkozásról van szó. Párizs sok tekintetben figyelemre méltó, rendkívül szép város, csupa lüktető élft. A bulvárokon, amelyeken végeláthatatlan gépkocsitömeg hömpölyög, annyi sok széppel találkozunk, annyi bizonyítékát látjuk annak, hogy az ezeréves kultúra, finom izlés és a földi élet szépségeihez való örömteljes viszony országában vagyunk, hogy ez elbűvöl bennünket. De ez a forgalmas belváros csak az egyik arca Párizsnak. Eszembe jut az a csendes zug a sziget mögött, ahol a Notre-Dame van, a csendes folyópa/t. ahol elhagyatva áll egy régi gázlámpa, ahol úgy látszik, mintha a Szajna is álmodozna, lassabban folyna s mintha az idő is megállna a parton üldögélő horgászok fölött. Ezt a zugot is megmutatta nekünk Jean Kanapa író, a La Nouvelle Critique című marxista folyóirat vezető szerkesztője. Szürke szemében mosoly villant, amikor így szólt hozzánk: „Ez hát Párizs..."'Nem bántuk, hogy ólmos, borús nap volt és csendesen szemergett az eső. Ez is hozzáülik a stílusban oly egyöntetű párizsi épületek kopottszürke színéhez. De ezert az örömteljesen lüktető és mélán álmodozó, poétikus Párizson kinthetetlen a helyzet s hogy mi odahaza kissé túl egyszerűen fogjuk fel a dolgokat. Annál inkább értékeli az ember a francia elvtársak óriási munkáját, amelyet ezek oly nehéz körül• mények közt végeznek és annál jobban értékeljük azokat a sikereket, amelyeket az utóbbi napokban elértek. Hamarosan meggyőződtünk Párizsban arról is, mily kevés történt eddig a kultúránkra (s ezzel egyszersmind életünkre) vonatkozó ismeretek terjesztése érdekében. Az a kevés cseh és szlovák mű, amelyeket a háború főtt fordítottak le franciára és néhány háború utáni mii még vagjjúbó sem adhat összefüggő képit (leiünkről. Ezért tárgyalásokat folytattunk a lapszerkesztőségekkel és a kiadóvállalatokkal arról, hogy behatóbban és rendszeresebben ismertessék a francia olvasókkal irodai A munkát és kultúránkat. Honfitársaink is vannak Francia3 országban. Ďouaiban találkoztunk olyan hazánkbeli bányászokkal és aszszonyaikkal, akik már évtizedek óta Franciaországban élnek. Kenyérkereset után 'mentek idegenbe. De mindmáig nem felejtették el anyanyelvüket, baráti csoportokat alakítanak, amelyek érdeklődéssel figyelik hazánk új életét. Eljöttek a „Sziréna" című film bemutatójára Douaiba. Üdvözöltek bennünket Dechyben a városháÍ

J

PTĽŤ F*T~ PRC 1 9 Elsősorban ezzel a Paruzsal akarkul tökéletesen beszélő magyar tanítók szívesen fognak bekapcsolódni mindenütt az ilyen tanfolyamok vezetésébe. Feltétlenül meg kell oldáni a szlovákul nem beszélő magyar tanítók nyelvtanfolyamainak mielőbbi megszervezését is. Ezzel kapcsolatban megismétlem az Üj Szó egyik múlt évi augusztusi számában megjelent .cikkemben tett javaslatomat: a tanítók kerületi továbbképző intézetei és a járási pedagógiai irodák szervezzenek a magyar tanítók számára egységes tantervek szerint szlovák nyelvű tanulmányi ciklusokat, amelyek kötelező vizsgákkal zárulnak. E ciklusok természetesen hosszabb ideig (2—3 évig) tartanának, de a kívánt eredményt minden bizonnyal meghoznák. Megszervezésük nagyban megkönnyítené a magyar tanítók, különösen a fentebb említett 3—5 osztályos tanítók munkáját a szlovák nyelv oktatása terén. W égezetül szeretném megnyugtatni a gyermekeik jövöjét féltő magyar szülőket. Meggyőződésem, hogy a tanítók derekas munkája, a szülők támogatása és a tanulók akaratereje képes a szlovák nyelv megtanulásának problémáját megoldani, s így a szlovák nyelv tudása minden magyarnyelvű tanulónak megadja a kellő alapot bárminemű főiskolai végzettség elnyeréséhez. SÄGI TÓTH TIBOR tunk megismerkedni, mégpedig elsősorban a szó harcosaival — az írókkal. Ezek régi ismerőseink voltak. Wurmsert, Daixot, Vercorst fordításokból ismerjük, mások pedig, mint Tzara, Marcenac, Kérel, Dobzynski, Kanapa jártak Csehszlovákiában. A többiek, mint a Monod-házaspár, Camarra, Kédros nagy érdeklődést tanúsítanak országunk iránt. Persze a többi haladó író, mint Chamson, Vildrac és a szlávlsztika terén dolgozó tudományos munkások is érdeklődnek hazánk, életünk iránt. Valamenynyien annak a kívánságuknak adnak kifejezést, hogy mélyítsék el kulturális kapcsolatainkat Franciaországgal. ^ Rövid ott-tartózkodásunk alatt nem tudtunk ugyan találkozni Aragonnal, Stíllel, Sartreval és a többi hírneves íróval, ellenben elbeszélgethettünk és eszmecserét folytathattuhk a doi ai bányászokkal, egy párizsi klinika rokonszenves fiatal orvosával, szóval különböző környezetben élő és doíguzo emberekkel, az olvasókkal. S míg az írókkal az alkotóművészet kérdéseiről és a francia kultúra helyzetéről folytattunk eszmecserét, ezekkel elbeszélgethettünk arról, milyennek látják ók a francia irodalmat. Mindenütt azt tapasztaltuk, hogy Franciaországban nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is igen bonyolult, néha első pillantásra átte„írónőjüket" — Marié Majekivul van meg equ mas Párizs is. A „ , , , ..... .. , " ^ . .... , zan, ahol különösen melegen koszondolgozok Parizsa, akik szamara nehe- ,,,, ,, . zen elérhetők a fényes kirakatokban pompázó luxus-cikkek. A taxisofőrök Párizsa, akik a kormányválság napjaiban azt mondták: „Ez nem mehet így tovább!" A hajléktalan, pénztelen emberek Párizsa. S egyszersmind azok Párizsa, akik küzdenek azért, hogy a fennálló társadalmi renddel együtt megszűnjenek mindezek az elfőtték rovát. Küldöttségünk, amelynek tagjai Marié Majerová nemzeti művésznő, Dominik Tatarka szlovák író és én voltunk, kétheti franciaországi tartózkodás után a jól elvégzett feladat boldog érzésével tértünk haza. Örömmel töltött el bennünket az, hogy Franciaországban gyarapodnak a haladás erői, hogy tovább élnek a régi nemzeti hagyományok, hogy francia elvtársaink sikeresen harcolnak a reakció ellen. Meggyőződtünk arról, hogy semmi sem egyesíti a franciákat úgy, mint az amerikaiak elleni gyűlölet, akik azt hiszik, hogy dolláraikkal megvehetik a francia nép büszkeségét és magas kultúráját. Meggyőződtünk arról is, hogy könynyen megértethetjük magunkat a francia néppel, ha velük együtt felidézzük a közelmúlt emlékét, a háborút, a náci koncentrációs táborokat, ha azt kezdjük fejtegetni, mi jobb az emberiség jövőjére: a béke vagy az atomháború? Midőn decemberben elhagytuk Franciáországot, az új választások álltak a figyelem középpontjában. Mindenütt feszültség volt észlelhető. Mert ez nem volt közönséges választás. Erezni lehetett, hogy Franciaország válaszútra jutott: most dől el, melyik úton halad tovább. Erezni lehetett, hogy ez a választás feleletet fog adni az utóbbi időben felmerült politikai kérdésekre, a béke vagy háború kérdésére. Ma már tudjuk' hogy a francia nép a békét választja, hogy haladó élcsapata, a kommunista párt, egyre több és több követőre, egyre több bizalomra és erőre tesz szert. Küzdelme még nem ért véget, de Franciaország Kommunista Pártja jóval előretolta arcvonalát. Jack London, Amerika nagy írója 1876.1. 12. - 1916. XI 22. Nyolcvan esztendővel ezeiótt, 1876. ' sokról is ír, kegyetlen, durvalelkű ionnóv 1 'í_un t->n llr»*-l4-/-\-(-4-<-> v>-\ /•*<-, „ nrin 4,. „ „„ „ ' .1 . _ '' 1 _ 1' l 1 i i I ., f • január 12-én pillantotta meg a napvilágot Jack London, a századforduló éveinek legnagyobb amerikai írója. Alacsony sorból származott és mindössze tizenhárom éves, amikor egy mosodában munkában kell állnia hogy magát és beteg édesanyját eltartsa. London hamar felismeri az osztályellentéteket, éles szemmel látja, hogy Amerika dolgozó népét egy maroknyi tőzsdéző, üzérkedő had fosztogatja és osztályöntudata teljesen megérik, amikor a Kommunista kiiáltvány a kezébe kerül. Huszonegyéves korában Londont elraqadja az aranyláz, egy kalándo'társasággal ő is Alaszkába megy, de itt nem lel aranyra, hanem kimond\ hatatlan szenvedések közt olyan élményanyagra, amely a tollat nyomja kezébe. Visszatér és sorra írja különös, varázsos hangú, kalandokkal teli elbeszéléseit és regényeit, melyekben az ismeretlen tájak és tengerek hívása ugyanolyan megejtő hangot kap, mint a vadonnak, az irdatlan erdőségeknek Alaszka jégmezőinek, a farkasoknak világa. De emberi farkatengerészekről, akikkel hányatott fiatalságában összehozta sorsa. 1903-ban jelenik meg legszebb müve, a Vadon szava, amely egy csapásra világhírűvé teszi nevét. Bámulatos realitással és finom költői hevülettel rajzolja meg ebben a regényben egy Buck nevű kutya kalandos sorsát. Buckót elrabolják . Kanadába hurcolják s szánvonszoló munkára fogják. A jégmezőlköin nyers erővel tombol a létért való harc emberek és állatok közt -egyaránt és a vad környezetben Buckbói előtörnek az ősi farkasösztönök, egyre zengőbben, egyre ellenállhatatlanabbul hangzik feiéje a vadon hívó szava. Buck a szabadság vágyától hajtva kiszökik a kegyetlen emberi -világból és a farkasok falkajának vezére lesz. Buck sorsával az író arra a bestialitásra és lelki eltorzulásre mutat rá, amelyet a meggazdagodás vágya, az arany láza vált ki az emberi társadalom farkasaiból. Ugyanakkor érzékeny művészi tollal megrajzolja az egyszerű ember végtelen becsületes- I ségét és hűséges szívét. Onéletrajzú regényében, a Martin Édenben a legszenvedélyesebben tiltakozik a kapitalista világ ragadozó mivolta, civilizációjának máza és a lélektelen gépies robot ellen, amelyben nincs eszmény és nincs cél; London egész élete szakadatlan harc volt és minden sorában az embertelenség, a fénytelen élet ellen emelte fel tiltakozó szavát. „Az ,élet szerelme" című elbeszélésében, amelyet Lenin is szívesen olvasott és nagyra értékeit, egész életfilozófiáját szinte sűrítve adja. Jack London ma legkedveltebb írója az amerikai proletariátusnak és könyvei a Szovjetunióban százezres példányszámban jelennek meg. De mi is szívesen vesszük a kezünkbe ennek a nagy amerikai szellemnek könyveit, amelyekből sugárzik az igazságért, s a jobb életért harcoló szenvedélyes hite. E. V. ŰJ SZÖ 1956. január 14.