Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-13 / 13. szám, péntek

1 Alan Winnitigton riportsorozata ^ VILÁG TETEJEN „A REJTELMES TIBETBEN" •(Második folytatás.) A szerzetes sárkányt ereget Mindenfelé szerzeteseket lehet látni. Gazdagokat finom borvörös csuhában és szegényeket rongyokban, amelyeknek színe valamikor a gazdagokéhoz hasonlíthatott, háromesztendős szerzetes-csöppségeket és sárkányt eregető szerzetesfiúkat, akik anyai pofonoktól kísérve rakoncátlankodnak. Minden negyedik tibeti szerzetesnek születik és igen korán kezdi nőtjenségi fogadalommal járó pályafutását. Ha a tibeti családban valaki megbetegedett, adakoznak a szerzetesnek, hogy imádkozzék. Most azonban Gsamdo modern kórháza tele van tibetiekkel — köztük sok szerzetessel. A kórházban megnyitása, 1952. óta 300 000 beteget kezeltek. Az állatorvosi állomásnak azonban sokkal nehezebben sikerült meggyőznie a mélyen vallásos pásztorokat, hogy nyájaikat oltassák be a járványok ellen. Mégis az állomás mozgó brigádjai eddig már 25 000 jószágot oltottak be. Modern szerszám, kerékpár — és tánc A pekingi kormány a múlt évben 60 000 mezőgazdasági szerszámot ajándékozott a körzetnek. Az új állami árúház ma zsúfolva van parasztokkal, akik nagy érdeklődéssel keresik az új szerszámokat. Ugyancsák nagy az érdeklődés a keletnémet kerékpárok iránt is. A legnagyobb változást a szállítási szolgáltatás csökkentése hozta ezen a vidéken. Azelőtt a népnek abba kellett hagynia, akármivel is foglalkozott, hogy bármiféle ellenszolgáltatás nélkül teljesítse szállítási kötelezettségét a hivatalnokok, a nemesek, vagy a kolostorok parancsára. A felszabadulás után a népi tanácskozó testület úgy döntött, hogy a helyi és a központi kormányzat térítést ad mindenfajta szállítás után, noha fennmarad a nemesek és a kolostorok kényszermunkához való joga. Csamdóba ma eljutnak az új filmek, a modern táncok és a friss könyvek. így épült a 2700 kilométeres csoda Lhassza, Tibet. — „Ha 130-nál magasabb a vérnyomása, akkor nem engedhetem Tibetbe" — mondta Pekingben a doktor, miközben felpumpálta az érszorítőt. Ettől annyira megijedtem, hogy vérnyomásom az égig szökkent. A hatás láttán a doktor gyorsan kijelentette: „No jó. végeredményben a maga dolga, hogy megy-e vagy sem". A vérnyomásmérő lassan visszasüllyedt a normális 118-ra... Mi, alföldiek a fennsíkra kerülve, az első egy-két hónapban szinte kapkodunk levegő után. De ha a szervezet egészséges, fokozatosan több vérsejtet termel és elegendő oxigénhez jut. Ilyen magasságban sokkal jobban kel! táplálkozni. Csak az a bökkenő, hogy a víz forrpontja itt igen alacsony — annyira, hogy az ember nyugodtan bemárthatja a kezét a lobogó vízbe, mégsem forrázza le. Vagyis a főzés sok üggyel-bajjal jár, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az egyetlen rendelkezésre álló tüzelő a rosszul égő jaktrágya. „Talán majd száz év alatt"... Itt, 4500 méter magasban építette meg a kínai népi felszabadító hadsereg tibeti segítséggel a Lhasszába vezető utat a múlt év végére, 2700 kilométeres szakadatlan küzdelmet jelentett ez, 16 meredek hágó, 12 sziklás partú folyam, csuszamlós homokd 0j sz

ö J 1956. január 13. A világtól elzárt Tibet gyönyörű hegyvidékein rövidesen üdülőket építenek. Képünkön a Damala San-hegység 5000 m-es magasbatörő meredek bérceit látjuk. hegyek, váratlan elötörő vizek, mocsarak, gleccserek és földrengések ellen. És még ez év vége előtt az útépítők elérik az indiai határt. — Éppen elég nehéz volt a hegyek és az elemek elleni harc, de a maradi gondolkodás elleni küzdelem még nehezebb volt — meséli Lag Nir,g-teh, a hatalmas építkezés vezetője. Nyugaton tanult kínai mérnökök széttárták a karjukat és azt mondták: egy ilyen út megépítése a lehetetlenséggel határos. Nem ismerjük a tényeket, amelyekkel számolnunk kell — mondták. — Nincsenek adataink. Nem tudunk semmit a talajviszonyokról. Alföldi emberek képtelenek ilyen ritka levegőben dolgozni. Tibetben pedig nincs elég munkaerő. Ekkora magasságban még soha senki sem épített utat. Ilyen építkezéshez egy évszázadra van szükség. így mondták ezek a mérnökök. Csum Bajdzsang jakokat ment A népi felszabadító hadsereg katonái azonban látták: útra mindenképpen szükség van ahhoz, hogy Tibetben meginduljon a fejlődés és ne legyen elmaradott vidék, kitéve mindenféle imperialista ceslszövésnek. A katonák munkához láttak. Derekukba kötelet kötve függtek olyan mély szakadékok torkában, hogy nézni is szédítő. Amíg az út el nem készült, addig kompresszorokat sem lehetett ide szállítani. A robbantásokhoz műiden festői szépségű Hsin Lu Hai-tó. A tó déli partján emelkedő hegycsúcsokat örök hó takarja. egyes lyukat kalapáccsal — vésővel kellett a gránitba fúrni. S kezdetben már három-négy pörölycsapás után kimerültek ... Tibetnek nincs felesleges élelmiszere. A katonák egész szükségletét a kínai síkságról kellett odaszállítani. Erre csak a jakok voltak alkalmasak, azokat pedig csak tulajdonosaik, a tibeti nemesek beleegyezésével, jobbágyaik, a jakpásztorak segítségével lehetett igénybe venni. Míg a kuomintangisták és a kínai császárok kényszermunkát alkalmaztak, addig a népi felszabadító hadsereg jól megfizetett minden egyes málháért. Egy fiatal tibeti lány, Csun-Bajdzsang, aki azóta már a csengtui nemzetiségek intézetének hallgatója, azzal tett hírnévre szert, hogy keresztülvezetett egy jakkaravánt a rettegett Csula-hegyen, sőt hóviharban is keresztülvágott a hegyoldalon, hogy megmentsen néhány jakot. Az út a tibetiek segítségére, a nép pedig az út segítségére sietett. A magas bérek még néhány szerzetest is arra csábítottak, hogy civilruhát kölcsönözve, munkába álljanak. Egy tibeti paraszt, akinek a Gjance-tó áradása elpusztította otthonát és egész termését, elmondotta, hogy őt és társait az útmunka mentette meg a nyomortól. Loszan Dordzse — akinek a neve jóindulatú villámlást jelent — azt mondja: — Hallottam, hogy a népi felszabadító hadsereg jól megfizet az útmunkáért és segít helyreállítani a kárunkat. így aztán feleségemmel együtt eljöttem. Napi 11—^13 dollárt keresünk teljesítménybérben. Azelőtt sohasem kerestem fél dollárnál többet. Sőt, mi több Dordzse új lakáshoz jutott az első tibeti állami lakásépítkezés során. 15 centiméterre a szakadék szélétől A kínai hadseregre jellemző alapossággal minden egyes autókaraván sofőrjei kutatóbrigádokat választóttak. Ezek a brigádok összegyűjtötték a tapasztalatokat, hogyan fokozható a motorok teljesítménye ilyen nagy magasságban. Ki is kísérleteztek néhány igazán ötletes eljárást az üzemanyag sűrítésére az emelkedőknél és ritkítására a lejtőkön, a hűtőfelület növelésére stb. Ezeknek a gépkocsivezetőknek vasidegzettel, egy autóversenyző gyors ítélőképességével és a kiváló szerelő szaktudásával kell rendelkezniök. Igaz hősiességre van szükség ahhoz. hogy a sofőr egy feneketlen szakadék szélétől 15 centiméterre vezesse kocsiját a hóeséstől láthatatlan úton, miközben közvetlen közelében egy másik autókaraván halad. Néhány kavics — vagy hegycsuszamlás? A BSmi vidék hatalmas szúz erdőrengetege gyönyörködteti ugyan a szemet, ám csuszamlós homokhegyei és talajvize miatt a leggyűlöltebb hely. Utunk során többször is találkoztunk munkabrigádokkal: azokat a hatalmas szikladarabokat fúrták, amelyek az éjszaka folyamán zuhantak az útra. Egyszerre csak azt veszi észre az ember, hogy némi kavics és homok pereg le a hegyoldalon. Néhány kavics hullik összesen, vagy valódi hegycsuszamlás következik, amely dzsipünket az út másik szélére, az óránként ötven kilométeres sebességgel rohanó hegyi folyó árjába sodorja? Nem tudhatjuk előre, legfeljebb olyan gyorsan hajtunk, ahogy csak tudunk. Az útszakasz főmérnöke szerint a legtöbb veszélyből sohasem lesz baleset. „Egyetlen autóutast sem ölt még meg a lezuhanó szikla — mondja. — Vagy olyan lassan gördülnek lefelé, hogy már előre látni lehet a veszélyt, vagy ha gyorsan abhannak, akkor az úton túl esnek le". Ez mindenesetre megnyugtató. (Folytatása következik.) őszinte beszélgetés BORISZ POLEVOJ ÜTI JEGYZETEIBŐL A

nyár végén levelet kaptam az óceánon túlról, Hovvard Fast írótól. „A szovjet mezőgazdasági küldöttség látogatása csodákat tett nálunk — írta. — Az egész ország üdvözli őket. A KözépNyugat szeretettel és lelkesedéssel fogadja a küldöttséget. Mint már bizonyára hallotta, az amerikaiak szinte hajbakapnak, hogy melyikükláthassa vendégül az orosz parasztokat". Howard Fast szavait akkor különösnek találtam. Az Egyesült Államokban tíz éven át szünet nélkül folyt a szovjetellenes propaganda, a nép kormányunk minden intézkedéséről célzatosan elferdített formában értesült, a moziDaij, a bulvár-irodalomban a legellenszenvesebb vonásokkal rajzolták, a világ fö gonosztevőinek mutatták be a szovjet embert. És mégis ilyen melegen fogadják a szovjet embereket, akik beutazzák országukat és őszintén beszélgetnek velük, válaszolnak kérdéseikre. Néhány hónappal később magam is útnak indultam az Egyesült Államok felé. Ekkor azután meggyőződhettem róla, milyen igaza volt Howard Fastnak. Már az Atlanti-óceánon, az Ile de Francé gőzhajón nagy érdeklődéssel vettek körül bennünket, hét szovjet újságírót az amerikaiak.^ Már az első nap sok ismeretséget kötöttünk, különböző korú és világnézetű emberekkel. Éltek az alkalommal, hogy elbeszélgessenek velünk a Szovjetunióról, életünkről, törvényeinkről, kultúránkról és irodalmunkról. Egyik ismerősünk, egy szerelőgépész — hatalmas termetű ember, szája sarkában elmaradhatatlan kis pipával — azt mondta: — Sokat faaaatiák itt maqukat. de leqvenek türelemmel és ne is csodálkozzanak ezen. Az államokban méq több kérdésre kell maid válaszolniok. Az úisáaok az utóbbi években mindenféle ostobaságot írtak a maguk orszáoáról. mi oedi.q szeretnők tudni az iqazat. Amikor azután Amerikában utazqattunk. qyakran eszembe jutott ez a oipás óriás, azok eqvike. akiknek törhetetlen munkakedve, üqyesséqe. fáradhatatlan két keze teremtette ennek a távoli orszáqnak minden kincsét és büszkeségét. Iqaza volt, amikor azt mondta, hoov sok kérdésnek nézünk méq elébe: csakuqyan akárkivel ismerkedtünk meq. lett léqyen az munkás vaqv gyáriparos, hivatalnok vaov közéleti személyiség, mindenütt uqyanazokkal a kérdésekkel ostromoltak bennünket a szovjet nép életére vonatkozólaq. A hidegháború évei nem múltak el nyomtalanul. A nekünk szeoezett kérdések néha ostobák, néha valósáoqal hajmeresztőek voltak. Megkérdezték oéldául: Ízlésük szerint választhatnak-e nálunk hivatást a fiatalok? Van-e nálunk személyi tulajdon? Igaz-e, hogy az írók kötelesek „felülről" ióváhaovatni regényeik, darabiaik. verseik tervét? Türelmesen válaszoltunk minden kérdésre. Láttuk, mennyire örülnek az emberek, hoqy eleven cáfolatát kapiák a torz, szovjetellenes meséknek. láttuk, milyen érdeklődéssel hallgatták szavainkat életünkről, hatalmas építkezéseinkről, szociális vívmányainkról. terveinkről és álmainkról. Sok érdekeset láttunk Amerikában, de a leuiobban ezek az őszinte beszélgetések tetszettek nekünk, ezek az élénk, nyílt eszmecserék, amelyek igazi kölcsönös meqértést teremtettek. Különböző nemzetiségű. merőben ellentétes politikai meqgyőződésű. kissé feszélvezett és óvatos, egymást nem ismerő emberek ültek le az asztal körül egv-egv amerikai otthonban. És azután naofényre kerültek a legegyszerűbb igazságok: mindegyikük szereti hazáját, családját, gyermekeit. a maga nemzeti szokásait és haqvományait, mindeqvikük békére, kölcsönös megértésre, a barátsáq helyreállítására törekszik. E

gyik este, amikor televíziós adásról indultunk hazafelé a clevelandi stúdióból, azt kértük: kopogtassunk be az eqvik útmenti házacskába. hiszen az ablakok méq viláqosak. A háziqazdák már lefeküdtek ugvan. de amikor meqtudták. hogv kik a váratlan látogatók, vendégszeretöen aitót nyitottak. Percek alatt felöltöztek és iókedvűen mutatták meg kellemes kis otthonukat. Aztán legdráqább kincsüket is bemutatták: a szöszi Jamest és Marcot, akik durcásan dörzsölqették a szemüket a rácsos kisáqyban. meq a pöttöm Karent. aki üqvet sem vetve kései látogatásunkra, édesdeden aludt tovább. Félóra múlva a díványon ültünk és olvan otthonosan beszélqettünk. mintha szomszédok lettünk volna. Edward Mazurkewicz, a háziqazda katona is volt. EuróDában harcolt. Amikor hazatért, örökölt eov kis qépiavító-műhelvt. íov vásárolhatták a kis házikót, amit már az utolsó centig kifizettek — mint házigazdánk büszkén hangsúlyozta. Most gépész és qéDkocsivezető. — Remek fiúk az oroszok. Sose fele item el. miiven reménykedve vártuk mindiq a hadiielentést a keleti frontról. — mondotta. Aztán hirtelen meqkérdé'ži: — Na és mit gondol, nem lesz úl háború ? Azzal szidni kezdi a háborút és mindazokat, akik háborúra szomjaznak. háborúról beszélnek és írnak. Alig egv órát töltöttünk a kis otthonban. és ióbarátőkként váltunk el. E

gy másik alkalommal Phoenix városban, Arizona fővárosában a helyi/szakszervezetek ve-etője kivitt bennünket a munkásnegyedbe. Egy láthatatlan határvonaltól kezdve egyszer csak megszakadtak a tiszta, szép házacskákkal beéDÍtett, távíróoszlopmagasságú, zöldelő pálmákkal beültetett utcák és szűk sikátorok nyíltak meg, roskadozó, furnírlemezzel és rozsdás vassal pótolt falú viskók fogadtak. Maszatos gyerekek csapata kergetett egy girhes kutyát, a szél lengette a drótokra aggatott száradó fehérneműt. — Maguknak biztosan csak az új városrészeket mutatják meg, de most láthatják, hogyan élnek a munkások — mondta a szakszervezeti vezető. Elvitt minket egy gyárba is. Nem élvonalbeli gépgyárba, hanem ócska berendezésű kis ruhagyárba, ahol pár száz fehér és színesbőrü nő görnyed a haragosan duruzsoló gépek fölé. Bejártuk a műhelyeket, beszélgettünk a munkásokkal. Amikor kifelé menet elhaladtunk az egyik lány mellett, akivel szintén elbeszélgettünk, éreztem, hogy valaki a zsebembe nyúl. Kis cédulát találtam abban a zsebben. Ez volt ráírva: „Elvtársak! Sok gonosz hazugságot beszélnek nekünk önökről. De mi nem hisszük el. Mi, ennek a gyárnak a munkásnői, békét akarunk és harcolni fogunk a békéért. A béke pedig annyi, mint a Szovjetunióval való barátság. Üdvözöljük Moszkvát! Béke! Béke! Béke!" Utazásunk hivatalos volt. Ritkán jártunk egyedül, kísérők nélkül. Valószínűleg azért hallottunk kevés ilyen megindító szót. De a levelek, amelyeket virágcsokrokban, gyümölcsös kosarakban, vagy egyszerűen szállodai szobánk ajtaja alá csúsztatva találtunk, elmondták azt, amit az egyszerű amerikaiak nem tudtak fennhangon elmondani. Amikor ezeket a leveleket és cédulákat lapozom, forró baráti szívek dobogását érzem. „A lapok sokat hazudnak rólatok. Én Sztálingrádban dolgoztam az első ötéves tervben. Szeretlek titeket, testvéreim. Éljen a Szovjetunió!" „Fiúk, adjátok át egy amerikai f munkás üdvözletét Lenin országának!" „Imádkozunk, hogy népeink barátságban éljenek, és hogy ne legyen a földön háború. Mondják ezt el a feleségüknek is." „A lapek azt írják, hogy szűkösen megy maguknak. Ne lógassák az orrukat. Mindent el fognak érni. Az egyszerű Amerika magukkal van. Egy barátjuk". .Nemrég Moszkvában kaptam kézhez egy levelet, amit küldöttségünk után küldtek San Franciskóból. Éltes asszony írhatta, mert említi, hogy tizenkét unokája van. A levél a többi között ezeket mondja: „Talán tudomást szereznek róla, hogy a mi újságjaink és rádiónk már megint szítani kezdi a hidegháború parazsát. De tudniok kell, hogy az egyszerű amerikaiak szíve azokkal van, akik a békét és a népek barátságát akarják. Nem akarom, hogy gyermekeik közül, vagy az én tizenkét unokám közül csak egy is atombombától pusztuljon el. A háború szörnyűség és minden becsületes ember ellene van." ost, amikor ezen az érdekes amerikai utazáson elgondolkodom, nem a felhőkarcolók, nem a kitűnő utak, nem a hollywoodi technika csodái jutnak elsősorban eszembe, hanem az egyszerű amerikaiak becsületes, nyílt arca, a szívélyes, őszinte esti beszélgetések az amerikai otthonokban. Hiszem, hogy ez a nép — akár csak a többi nép — nem akar háborúi, nem akarja, hogy rombadőljön mindaz, amit gondos kezei megteremtettek, nem akar értelmetlen áldozatokat és szenvedést. Hiszek abban, hogy az egyszerű amerikaiak, — épp úgy mint minden nép — békében akarnak élni és együtt akarnak működni a többi néppel. (Megjelent a moszkvai Pravda ianuár 9-i számában) I