Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-13 / 13. szám, péntek

Szívvel-lélekkel léptem a szövetkezetbe Mire képes az ügyszeretet, a kö­zös munka iránti hűség, arra igen élénk és szemléltető példával szolgál Czikő Pálnak, a mártonfalai szövet­kezeti elnöknek példás munkássága. Múrtonfalü apró kis község a '•ima- I szombati járásban. A járás székhelyé- | tői csaknem 20 kilométernyire fekszik. ! Mindössze 71 ház van benne. Maga a i szövetkezet 185,77 hektár földön gaz­dálkodik, amelyből a szántóföld közel 100 hektárt tesz ki. Tagjainak száma 34. JS Ismételjük, kicsi a szövetkezet — tagjai többnyire idősebb földművesei? — mégis 1953 őszén és 1954 tavaszan komoly válságon ment keresztül, és mi tagadás, voltak öregek, akik elég fiatalosan harcoltak a szövetkezet el­len. Ez abban az időben történt, ami­kor Czikó Pál, az elnök Leleszen tar­tózkodott egy héthónapos mezőgazda­sági tanfolyamon. Mire visszajött, rej­télyes módon megindult a bomlás. A termés betakarítását még valahogy el­végezték, de amikor az 1953-as évi őszi vetésről volt szó, az elnök ma-, gára maradt és csupán Gál Béla könyvelő tartott ki mellette. Az elnök ebben a súlyos helyzetben sem vesztette el a fejét, noha bátyja, Czikó Lajos, aki vele egy udvarban lakik, ugyancsak a kilépőkkel tartott. Az elnök ezekben a szeles őszi na­pokban igazán csak kint a határban érezte jól magát körültekintő munkája közben. Néha egyes tagok kijöttek hozzá és feltették neki a kérdést: — Minek fáradozol annyit a vetés­sel, hisz kilépünk?! — Azért fáradozom — válaszolta — hogy legyen nektek is mit enni. Ezen az őszön ismerte meg iga­zán az elnök a gépállomás jelentösé­• gét, mert — amint többször hangsú­lyozta — a gépállomás és a traktoros­brigád valamennyi dolgozója melléje állt, és segítette öt abban, hogy az őszi munkálatokat kifogástalanul el­végezze. A tavaszi vetésre nem maradt több négy hektárnál. E megerőltető munka ellenére az elnöknek arra is jutott az idejéből, hogy az esti órák­ban elmenjen a tagokhoz és harcoljon a szövetkezetért. A viták néha elnyúl­tak az éjjeli órákig is, de többnyire eredménytelenül végződtek, még saját bátyjával sem tudott zöld ágra ver­gődni. E kudarcok ellenére egyetlen pillanatra sem csüggedt, töretlen meg­győződéssel tovább harcolt és szilár­dan hitt abban, hogy a közösség esz­méje diadalmaskodni fog az ellenséges propagandán. Természetesen az állatállományról is kellett gondoskodni. Ezt a kérdést úgy oldotta meg, hogy beszélt -J köz­ségben néhány idősebb földművessel, akik öregségi segélyt kapnak és e^zek, akik mindennapi életük során érezték népi demokratikus rendünk segítségét, vállalták ezt a munkát. így, ezeknek a nyugdíjasoknak a segítségével húzta át a nehéz telet, amíg bekövetkezett a tavaszi olvadás. — Meg kell azt is jegyeznem — mondja az elnök —, hogy nemcsak a gépállomás, hanem a helyi és a járási nemzeti bizottság is komoly figyelem­mel kisérték erőfeszítésemet, minden kívánságomnak eleget tettek, hogy könnyítsenek munkámon. Tavasszal a járás gondoskodott arról, hogy egy ál­landó instruktor legyen nálunk. Olva­dáskor megérkezett Máté Mátyás elv­társ, akinek eredeti foglalkozása leve­lek kézbesítése volt, és megmutatta nemcsak szóban, hanem tettben is, . hogyan dolgozik egy kommunista. A propaganda legmeggyőzőbb formájához folyamodott, úgy végezte a munkát, mint én, Gál Béla könyvelő, vagy Gál János, a nemzeti bizottság elnöke, aki közben belépett a szövetkezetbe, mert mint párttag kötelességének tartotta, hogy ebben a válságos helyzetben se­gítsen. Érdemes pár szóval jellemezni a szövetkezet elnökét, aki most lett párttag, és akit a harcok és az állandó önképzés arra indított, hogy 47 éves korában párttagnak jelentkezzék. Az első, ami szembeötlő Czikó Pál elv­társnál, az átható értelmes tekintete. Ama emberek közé tartozik, akik dia­lektikusan gondolkoznak és a jelensé­geket fejlődésükben látják. Ez abból is kitűnik, hogy 1953-ban a vetési munkálatokat, melyeket a gépállomás segítségével, de a szövetkezetből úgyszólván egyedül végzett, kereszt­és sűrüsorosan végezte el. Ennek a kitartásnak aztán meg is volt az ered­ménye. Amint tavasszal Máté Mátyás, az instruktor megjelent a határban, hogy a vetési munkálatoknál segítsen, az elnök bátyja volt az első, aki fivé­rétől munkát kért, utána egymásután jelen'.keztek a többiek is. — Az egész — mondja mosolyogva az elnök — olyan volt, mint a tavaszi olvadás. Amint kisüt a nap, egyszerre minden zöldülni, élni kezd. így volt ez nálunk is 1954 tavaszán. Mondanunk sem kell, hogy ezúttal a napsütést maga az elnök példás ma­gatartása és a járási nemzeti bizott­ság komoly segítsége jelentette. Máté Mátyás, a rimaszombati járás postása ott maradt egészen 1954 decemberéig, amíg a mártorfalai szövetkezet an.v­nyira megerősödött, hogy segítség nél­kül is megállt a lábán. Ma már nemcsak hogy megáll a lá­bán, hanem biztos léptekkel előre ha­lad. A szövetkezet idén búzából két­száz, árpából háromszáz százaifi ra teljesítet® beadását, marhahúsból hatvan, sertéshúsból pedig ötven má­zsát adott be terven felül. A munka­egységekre 12 koronát fizetnek, azon­kívül természetben 2 kg búzát, 1 kg árpát vagy zabot, 5 kg szénát és ugyanannyi szalmát adnak minden le­dolgozott munkaegység után. Ugyan­ekkor 96 darab szarvasmarha számát a egy korszerű marhaistállót építettek, amely már tető alatt van és előrelát­hatólag már május elsején terelik ide az összes állatokat, amelyek most 7—8 istállóban vannak szétszórva. Ezenkívül tavasszal hozzáfognak egy fiaztató építéséhez 50 anyasertés szá­mára, és egy baromfifarmot is létesí­tenek 500 tyúk befogadására. Hídmérleget is építenek, mert most már nemcsak a hozamázerinti, hanem a pótjutalmazásra is rátérnek, amely módszer alkalmazásánál nélkülözhe­tetlen a pontos ellenőrzés, tehát a mérleg is. A fejlődés mozzanatairól az el­nök őszinte lelkesedéssel számol be. Elmondja az eredményeket, de ugyan­akkor feltárja a nehézségeket is. Kis ceruza van a kezében, ezzel gyakor­lott mozdulatokkal számokat ír le az előtte fekvő papírlapra. E számok támasztják alá lelkesedését és ugyan­ekkor a számokon keresztül mint egy varázslatos szemüvegen át tekint a jövőbe. Elmondja, hogy nagyobb gondot kell fcrditania a szövetkezet állatál­lományának fejlesztésére, mert ez hoz­za a legnagyobb és a legbiztosabb hasznot. Minap például három pár hízóökröt adtak el, amelyekért 45 300 koronát kaptak. Pontos kimutatást ad a juhállomány jövedelméről is. 1954­ben 83 anyajuhot szereztek be 47 000 koronáért. A juhokat pár napra rá lenyírták é.s csupán a gyapjúért 14 000 koronát kaptak, a fennmaradt befek­tetett 33 000 koronát pedig az 1955­ös esztendő juhállomány-szaporulata és terméke teljes egészében behozta. Ma az a helyzet, hogy a szövetkezet­nek 176 darabból álló juhállománya van a szorgalmas és tervszerű munka eredményeként, holott nem is olyan régen voltak a tagok között egyesek, akik azzal az indokolással tiltakoztak a juhok vásárlása ellen, hogy letapos­sák a legelőt és kárt tesznek a ha­tárban. A vezetőségnek komoly har­cot kellett vívnia a juhállomány léte­sítéséért. Ugyanez volt a helyzet a közös istálló építése körül is. Sokan hallani sem akartak a közös istálló­ról, mert féltették a szövetkezet va­gyonát a sok hiteltől; többen meg­jegyezték, hogy nem baj, ha az ál­latok több istállóban vannak elhelyez­ve, mert fontos, hogy tető alatt van­nak. — Hát — mondja az elnök — igen fontos a tető, de a nagyüzemi me­zőgazdálkodásnál a közös tető a dön­tő. — E pillanatban mosolyán látni, hogy az új istálló messziről vöröslő tetejére gondol, majd némi szünet után folytatja: — Azt, hogy állataink szét vannak szórva, megsínyli nálunk a tejhozam. De májustól másképp lesz, erről meg vagyok győződve. Nem hiába harcoltam oly elszántan a közös istálló építéséért. Keserves harc volt ez is... A taggyűlésen csak az asz­szonyok segítségével tudtam megsza­vaztatni felépítését. Az asszonyok bizony sokat se­gítettek és hűséges, odaadó munká­jukkal nagyban előrelendítették a szö­vetkezet fejlődését. Most is számos kipirult arcú fiatal és idősebb asszony hányja ki a trágyát a két juhakolból. Ott van közöttük Gál Borbála, a nő­bizottság fiatal elnöknője, Bárczi Ka­talin, Czikóné, a szövetkezet e'nőké­nek a felesége és még több asszony, akik a trágyakiteregetésben is részt vesznek éppúgy, mint az aratá6, a cséplés és a dohánygondozás mun­kájában. A szövetkezet elnöke hang­súlyozza, hogy az új istállóhoz szük­séges építöanvag kirakásánál és szállításánál Mártonfala női is méltó módon vették ki részüket a munká­ból. És amíg az asszonyok ott foglala­toskodnak a juhakol tisztítása körül, Galló József, a 64 esztendős juhász már friss szalmával almozza az óla­kat. Sűrű, tömött, öszbeboruló baju­száról derű és jókedv sugárzik. — Nálam bizony egyetlen juhnak sem szabad megsántulnia — mondja a szakember biztonságával és szigo­rával — mihelyt látom, hegy baj van, mmd.iárt kezelésbe veszem a lábát. De meg kell látni... és érteni kell a kezeléshez is. Amint magyarázza a kezelési módot, az embernek az a benyomása, hogy egy szakképzett pedikűrössel is fel­venné a versenyt. De ez nem is cso­da, 8 éves korától juhokat gondozott és 6zereti foglalkozását. Szépen keres, havi jövedelme meghaladja az ötven munkaegységet. Csupán gabonából az idén ledolgozott munkaegységei után 20 mázsát kapott. Ezzel a keresettel azonban nincs megelégedve, még több jövedelemhez szeretne jutni. Ezt a többletet az 1956-os esztendő terve biztosítja szflmára, ha a juhállományt 240-re növeli. — r Ez meglesz — vágja rá kapás­ból az öreg, és mi meg vagyunk róla győződve, hogy így is lesz. Van még egy öreg a szövet­kezetben, akinek nevét érdemes fel­jegyezni. Czikó Illésnek hívják, het­vennégy éves, és a szétszórt állatállo­mány egyik istállójában ö gondoz né­hány szarvasmarhát. Ott van köztük az ő tehene is, de valamennyi állat oly kiváló erőnlétben van, hogy az ő tehenét sem lehet megkülönböztetni a többitől. Az elnök elérzékenyülve beszél róla. Azt mondja, hogy Czikó Illés ma, het­vennégy éves korában is példát mu­tat a többi tagnak. Amikor az elnökhöz azzal a kérdés­sel fordulok, mi adta néki az erőt, hogy 1953-ban felvegye a harcot a kilépőkkel, a következőket válaszolja: — Amikor 1952. augusztus 28-án beléptem a szövetkezetbe három és fél hektár földemmel, két ökörrel, te­hénnel, két üszőborjúval, két sertés­sel, néhány baromfival, ezenkívül gaz­dasági felszerelésemmel, akkor nem­csak formailag, hanem munkám ered­ményeivel, és azzal a töretlen hittel és akarattal léptem a szövetkezetbe, hogy a közös gazdálkodással megte­remtjük községünkben a biztos jólé­tet. Ez a meggyőződés akkor is ural­kodott bennem, amikor a tagság zö­mével ellentétbe kerültem és egyedül kellett vetnem, A szidalmak, ame­lyek lépten-nyomon értek, nem fog­tak rajtam, mert alapjában minden tagot úgy ismertem, mint saját test­véremet és tudtam, mihelyt az ered­mények megmutatkoznak, ők is hívei lesznek a szövetkezetnek, akárcsak én. És hogy ez így van, azt mi sem bizonyítja 'jobban, minthogy néhány nappal ezelőtt két Ikerfivér jelentke­zett tagnak a szövetkezetbe: Boros Dezső és Zoltán, akik most szereltek le és látva munkánk eredményét, osztozni akarnak velünk a jólétben, a munkában és a nehézségek leküz­désében. Szabó Béla. Többen követik Urbán Lajos példáját Hét taggal bővült a pelsőci szövetkezet Az évről évre mindjobban fejlő­dő pelsőci szövetkezet lehetővé te­szi, hogy a tagság anyagi jóléte ál­landóan emelkedjék. A szövetkezet ma ' már a nagyüzemi gazdálkodás útját járja, tavaly több száz marha és sertés részére modern, jól szel­lőztethető istállót és ólakat építet­tek, ezenkívül tyúkt'armot is léíesí. tettek. A jólét emelkedését mi sem fejezi ki szemléltetöbben, mint az a jtény, hogy 1955 ben 24 koronában állapították meg a munkaegység értékét, és a jelek azt mutatják, hogy a mostani zárszámadásnál ez az érték még növekedni fog. Mindezt a fejlődést természete­sen a kívülálló egyénileg gazdálko­dó kisparasztok is látják, és ennek tudható be, hogy január 7-ér. hét kisparaszt kérte felvételét a szö­vetkezetbe. Alapos és jól megfon­tolt elhatározás müve volt ezeknek a kisparasztoknak a belépése. Nem fér kétség l'ozzá, hogy valanienv­n.vien szívvel lélekkel fogják végez­ni munkájukat a szövetkezetben a maguk és a közössé? vagyonúnak gyarapítása érdekében A hét kisgazda meg is ünnepelte ezt a lépést, aznap, amikor a köz­ségi hangszóró bejelentette a szö­vetkezethez való csatlakozásukat. A jó ízletes bor mellett Boros Mik­lós és Molnár Miklós régi szövet­kezeti tagok az őszinte elismerés hangján mondottuk, hogy csak „a közösségben van az erő". Az újonnan belépő hét tag között ottvan Urbán Lajos, értelmes, ha­ladó szellemű, igen tapasztalt öt­hektáros gazda is, aki egyeníleg is példásan teljesítetté beadását, és jókarban tartott földjei szép ter­mést hoztak. Mégis, ő is belátta, hogy be kell lépnie a szövetkezet­be. az új világért küzdői soraiba, mert csak így segítheti valóban a szocializmus építését a falun. Előreláthatólag az ő példaját még többen fogják követni. Prihradszky Lajos A múlt esztend ei jó termés után másk éppen gondolkodna k Az idén még több cukorrépát termelnek, mint az elmúlt esztendőben A múlt esztendőben még a tornai szövetkezetesek is bizalmatlanul tekintettek a cukorrépa termelésere. „Hiszen — amint mosdották — nálunk mée sohasem termelték ezt a növényt, hogv is fizetődne hát ez ki a tornai határban?..." ilyen és hasonló hangokat lehetett úton-útfélen hallani, amikor a szövetkezetesek mégis elhatározták, hogv három hektáron megpróbálják, milyen termést hozna nekik a cukorrépa. A kísérlet fényesen sikerült. Ősszel saiát szemüknek 'nem akar­tak hinni, amikor látták, hogy a munkaerő hfánva ellenére 330 métermázsás hozamot értek el hektáronként. Ez a nozam szép jö­vedelmet biztosított számukra. A szövetkezet a cukorrépatermésért készpénzben 22 331 koronát, ezenkívül 297 kg cukrot. 138 mázsa melaszt kapott és a gyártási termékekből közel 28 mázsa takar­mányhoz jutott. A takarmányrépából 750 mázsás hozamot értek el hektáronként. (Tudósítónktól). ^eee AZ ÖREG RÉVÉSZ / zsák József Oácsi a negyedi te­mető mellett lakik. Innen már messzire ér a tekintet, elka­landozhat a letarolt havas mezőkön. De az öreg Izsák bácsi nem néz már messzire,- csak a temetőig, elfá­rad a tekintete azon túl. Nem is csoda, hiszen két év híján hetven éves, s ilyen korban inkább már be­felé fordul a szem s emlékeit sze­mezgeti. Tartásán még nem érződik a kor, dereka még egyenes, mint a mohos csernek, amit sem a vihar, sem föld­indulás nem tudott meggörbíteni. Magyaros bajusza kackiásan kun­korodik még s valami fiatalos hety­keséget kölcsönöz arcának. Pedig nem hetyke ö már többé, csak fáradt, elhasználódott ember. Valaha révészkedett, s rajta ma­radt mesterségének neve. A révész Izsák sokat tud ám mesélni, — mon­dogatják róla a bennszülöttek némi mosolygással és némi tisztelettel... Alkonytájban kopogtatunk be hoz­zá. A csend ráfeküdt már a falura. Izsák bácsi örvendező szeretettel fo­gadott, mintha régi ismerősei lettünk volna. Pedig alig néhány órája talál­koztunk elsőízben vele, amikor teli kórsóit lóbálva ballagott az artézi kútról hazamenőben. — Ő, ó, hát mégis csak felkeres­tek fiaim! Hát elnéztek szerény haj­lékomba! Széles mozdulattal hív be a tiszta szobába. — Tessenek csak beljebb, oda h évűi­re. F gyszerű, tiszta falusi szobában ľ* találtuk magunkat. Ágy, asz­tal, szekrény, régimódi ka­roslóca. A falon néhány avítt és friss fénykép. A tűzhely tövében szikár öregasz­szony motozott. Sűrű nézéssel fordí­totta ránk a szemét. — Az asszony — pislantott Izsák bácsi... Felesége bólingatott és kissé kíván­csian, kicsit bizalmatlanul hordozta rajtunk tekintetét. Letelepedtünk a széles barna asztal mellé. A szó nehezen, akadozva indult Izsák bátyó szeme nedvesen rebbent a fényben. Nem nézett ránk, mesz­szebb tekintett, gondolatai ott bo­lyongtak valahol évei sűrű erdejében. Egyszerre esak ölébe ejtette kezét és szava kicsordult. A gyermekkoráról mesélt. Kora /A árvaságáról. Mostohájáról, Anda Julisról, a földhözra­gadt szegénységükről. Szavai nyomán iszapos, nehéz sors bomlott ki előt­tünk. A múlt vigasztalan zsellé'élete, átkos, sötét élet. — Az aratás volt a legnehezebb, fiaim, mert alvásra sem jutott idö — mesélte elakadó lélegzettel Izsák bá­tyó. Fuldokoltunk a forróságban, dél­időn meg ebéd helyett keserűséget nyeltünk, mert a nagygazdáné raga­csos, dohos kenyeret hozott ebédre. Rántott levest meg kenyeret, semmi mást. Visszaküldtük, de hiába, más­nap megint csak azt hozta. Izsák bátyó szeme égő parázs, ahogy folytatja. — Egy ízben másfél hétig nem hunytam le a szemem. Éjjeli egy óra­kor keltem, holott este 11-ig dolgoz­tam. Ott háltunk a szérűn s én al­vás helyett a csillagokat bámultam, hogy milyen messzi is vannak. Azt gondoltam, hogy a szegény ember öröme is ilyen messzi van, fent a csillagok ragyogásában. Mindig hű­ségesen dolgoztam, elsr voltam a munkában. De soha egy szót, soha egy pohárka pálinkát nem kaptam a gazdámtól. Izsák bátyó vállát megrágta a zo­kogás. Nehezen szakadt fel torkán a szó. — Soha fiaim, soha, pedig jól esett volna! Mikor megnyugodott kissé, révész életéről beszélt. — Hét évig voltam révész, de az is kórházzal végződött. Beleszakadtam a zsámoly cipelésébe. Ej, nem is jó erről beszé'cni, rossz idők voltak na­gyon. Nem is ejt egy szói többet a múlt­ról. Felkel az asztal mellől, odamegy a falon függő képekhez, nézi és mo­solyba csillan véreres szeme. Aztán minket is odaint. A z egyik képre mutat elnehe­j^l zült kezével. A képről ked­ves gyermekarc kacag ránk. — Az unokám — tárja szélesre karját Izsák bátyó. — A drága kis unokám. Nézi a képet és mintha csak ma­gának mondaná: Neki már jó lesz. Nem szolgál más­nak, a gazdagoknak. D. Gy. OJ S 2 0 1956. január 13. 5

Next

/
Thumbnails
Contents