Uj Szó, 1955. november (8. évfolyam, 262-287.szám)

1955-11-12 / 272. szám, szombat

UJSZ0 1955. november 12. A szovjet kultúra tartalma és alapja Mlitl I Il:l!llllll!IIIIIIIIIIIIII]llllllllllllillllllMllllllllllllllllllllll I I I •llllíltllnilll'lllltlil • IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIillHlllllllll' A csehszlovák-szovjet barátság hónapját minden esztendőben fokozottabb örömmel és fokozottabb felelősséggel köszöntjük. Évről évre mélyebben érezzük át. mit jelent számunkra a szovjet nép barátsága, és milyen döntő tényező ez a barátság és támogatás az országépítés nagy munkájában az összes frontokon, így a kultúra frontján is. Mindössze másfél hónap választ el bennünket az új ötéves terv kezdetétől, melyben minél több és minéi tanultabb tiszta és messzire látó szemű dolgozóra van szükségünk, akik fel tudják mérni a jövőt, és céltudatosan bekapcsolódnak az építés lüktető vérkeringésébe. Munkások, dolgozó parasztok és értelmiségiek világos öntudatára, szabad alkotó kedvére és leleményére van szükségünk, hogy elsöpörve a régi világ még itt maradt akadályait, egy nagy lépéssel közelebb jussunk az emberiség aranykorszakához. Évről évre tisztábban látjuk, hogy a kultúra az a forrás, amely a szabad ember öntudatát táplálja, s erőssé teszi, hogy a békéért és a szocializmusért folyó munkában szilárdan megállhassa a helyét. De milyen is az a kultúra, amely a gyárakban, a földeken, a bányákban s az otthonokban is emberi világot tud teremteni, új embert formál és csatasorba állít, hogy a szocializmus nagy és nemes eszményei valóra váljanak? Vajon olyan-e, amely egy pusztulásra ítélt korhadó rendszert szolgál, és az emberek százmillióit tartja szellemi rabságban? Olyan-e, amely béklyót rak az emberre, háborút táplál, erőszakot dicsőít és az erőszak eszközeivel betaszítja az embert a reménytelen sötétségbe? Olyan-e, melynek minden tettében „füstölög a bomba" és melynek atombombás lovagjait Alekszej Szurkov így jellemzi: Fenyegetőznek, zörgetik a puskát, s aranyuk csörgetik, s a szegényről az inget is lehúznák közben, ha tehetik. A zsarolás nekik — szent kötelesség, csalnak, s a pénz gurul, elgyöngült népek minden csöppnyi nedvét kiszíják cudarul. A felelet világos előttünk. Évről ** évre mélyebben tudatosítja bennünk a barátság hónapja, hogy csakis az ember legteljesebb boldogságáért küzdő szovjet kultúra lehet az eszményünk és példaképünk, az a kultúra, amely testben és szellemben küzdőképessé tesz, eltölt az élet, a munka megbecsülésével, az ember szeretetével, a szabadság, a hősiesség és az igazság tiszteletével. Az a kultúra, amely törvényt ül és kemény Ítéletet mond a profit megszállottjai felett, katonáinkat bátorrá teszi, dolgozóinkat a béke és az építés nagyszerű harcosaivá érleli. Amikor az orosz munkások elvégezték az első önként vállalt ingyenes munkát, és rendbehoztak egy vasúti fűtőházat, Lenin azt mondotta, hogy ez a kezdeményezés nagyobb esemény, mint a königgrátzi ütközet. Lenintől tanulva elmondhatjuk, hogy ma egy újító élmunkás vagy egy példásan dolgozó földművesszövetkezet elnöke nagyobb és maradandóbb hírű hős a szemünkben, mint az ókor trójai Hektóra volt, vagy a gyorslábú Achilles. A szovjet irodalom, amelyet a kommunizmus nemes eszméi hatnak át, minden jelentós alkotása központjába ma az új társadalmat építő és a békéért küzdő embert állítja. Az új kultúrának ez a hordozója ma nagyszerű ügyet szolgál; azért küzd, hogy minél nagyobb sikerrel oldja meg a párt által eléje tűzött feladatokat, Ijazdaggá, erőssé tegye országát és biztosítsa a maga és a világ békéjét. A szovjet kultúra példája nyomán nekünk is az a célunk és feladatunk, hogy „minden munkást és parasztot műveltté" tegyünk. A kultúra eszközeivel mélyítjük el népünkben a szocialista hazafiság érzését, és törekszünk arra, hogy mindent megadjunk neki, amit a burzsoázia megtagadott tőle: jó iskolát, tartalmas könyvet, szórakoztatva nevelő színházat, hogy mindazt, amit a politikai és gazdasági életben sikerült kiharcolnia, a kultúra győzelmével még becsesebbé tegye. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az irodalom és a szellem világában ís forradalmat indított el. Egy örömteljes előretörésnek új korszaka köszöntött be, amelyben gyökeresen megváltozik a munkához fűződő viszony, dolgozóink meghódítják a korszerű technikát és kezdetét veszi az a folyamat, amelynek során a munka valósággal alkotássá válik, eltűnik a szellemi és fizikai munka közötti különbség, az iskola, a könyv és az irodalom közkinccsé válik, átalakul az ember gondolkozásmódja és megváltozik az erkölcse is. Lényegében ez a kultúrforradalom, amely a szovjet példa nyomán nálunk is műveltté teszi az embert. Klépünknek a barátság hónapjában alkalma lesz a szovjet nép néhány kitűnőségét, tudósokat, élmunkásokat, gazdasági szakembereket, írókat és művészeket személyesen is megismerni. Ezeket a vendégeket, akik azért jönnek el közénk, hogy megismertessék népünket szocialista hazájuk magasabbrendű társadalmi berendezéseivel, a technika legújabb vívmányaival és az élenjáró 6zovjet kultúra irányadó műveivel, mély szeretettel köszöntjük. Vendégeinkben annak a népnek fiait tiszteljük, amelynek kultúrája segített megteremteni a szocializmust és felszabadítani az elnyomott népek egész sorát. Az év folyamán sok szovjet filmben és könyvben van alkalmunk gyönyörködni. Egy új világ életformáit és élettípusait tárják elénk ezek a művek. A barátság hónapja alkalmat ad ezt a megismerést elmélyíteni, még jobban megérteni a szovjet kultúra alapját, amely tartalmában, formájában és hatásaiban össze nem mérhető a burzsoá világ kultúrájával. Ez a kultúra a népből született, a néphez tér vissza, a nép szövetségese, és azért oly becses nekünk, akik saját szocialista kultúránk megteremtésén dolgozunk, és szükségünk van az akaratunkat megacélozó, hitünket megerősítő szovjet példákra. A szovjet kultúra nem egy kizsákmányoló osztály eszköze, hanem az új társadalom kultúrforradalmának szülötte, eredménye. Az élet teremtés", amely mindenekelőtt és mindenekfölött békét kíván, — hirdeti ez á kultúra. A szovjet kultúra megérteti a világ legegyszerűbb embereivel is, hogy a békéért folytatott harc létfontosságú ügyünk, hogy „meg kell mentenünk minden gyermeket, minden várost, minden kertet, minden könyvet a bűnözők kis klikkjének, a tébolyodottak gazságaitől", ahogy Ilja Ehrenburg mondja. A szovjet kultúra magasabbrendűségét tanúsítja, hogy a Szovjetunió több mint 60 nemzete egyetértésben építi gyönyörű hazáját, nem ismer nacionalista elszigeteltséget, nemzetiségi gyűlölködést, faji felsőbbrendűséget és a burzsoá világnak egyéb bűnét. I egyen a szovjet kultúra fegyver a kezünkben a burzsoá ideológia maradványai ellen, fegyver a kulákfurfang, a babona, a munkamulasztások, a mételyezők és a kártevők ellen. Éljünk jól felkészülten és biztosan e fontos fegyverrel mindennapi békeharcunkban. | E. V. ^ó barátunk ^Jlja QDayiielooics Az őszi nap már fukarkodik éltető sugaraival, rövid időre kibukkan, de újra elbújik. Az öreg Városháza előtti kis parkban fiatal anyák és csemetéik etetik a tér felett röDködö galambokat. Éppen tizenkettőt üt a Mihálytorony vén harangja és utána a többi harang is megszólal, mindegyik más hangon. Egyszerre csak autótülkölés, motorzúgás, maid emberi hangok és nevetés zavarják meg a kis park és a Gyibrov tér csendjét. Hatalmas autóbusz áll meg, turisták szállnak ki, akiknek Bratislava nevezetességeit mutatják. Orosz szavak ütik meg fülemet. Fűt a kíváncsiság és csatlakozom hozzájuk. Az egyik turista a tér egyik házán elhelyezett márványtábla szövegét szótagolja. „D. J. Gyibrov. a dicső szovjet hadsereg ezredesének örök emlékére, aki a Szlovák Nemzeti Felkelésben a Javorina alatt a fasizmus elleni és népünk felszabadulásáért folyó harcban 1944-ben hősi halált halt." Meghatódva hallgatják, a vezető és a tolmács nem tudnak hozzászólni, nem ismerik a történetet és nem ismerték a hőst. Félreteszem a szerénységet és jelentkezem, hogy városunk kedves vendégeinek felvilágosítást adjak. Teszem ezt azért is, mert hazánk nagy barátját személyesen ismertem. Rápillantok a mellettem álló elvtársra, aki a tábla szövegét olvassa. A meglepetéstől szinte eláll a lélegzetem. — Fedor. te vagy az? — kérdezem ámulva. — Igen, én vagyok — feleli — és máris egymás nyakába borulunk, örülünk a viszontlátásnak. Régi barátok vagyunk, 1938 óta nem láttuk egymást. A szovjet turisták egy csoportjával van itt Kárpátukrajnából. A csoport többi tagjai türelmetlenkedni kezdenek. Hangosan követelik a magyarázatot. Szívesen teljesítem. 1944. szeptember 14-én egy nagy szovjet szállítórepülőgép hagyja el a •kijevi repülőteret. Szovjet és szlovák ejtőernyősöket szállít, akiknek parancsnoka Ilja Danielovics Gyibrov ezredes. A Szlovák Nemzeti Felkelés segítségére sietnek. Az ejtőernyősök a túróci Žabokrekynél szállnak le és csoportjuk néhány nap múlva már 38 harcosra emelkedik. Leszálláskor a rádiótávirdász kapitány lábát törte. Gyib~on ezredes fontos megbízatását selyemre írt parancsban hozta magával. A kijevi partizánvezérkar a szlovák nyugati területek parancsnokának nevezte ki. Feladata az volt, hogy egyesítse és összpontosítsa a bratislavai kerületben szétszórtan, önállóan működő partizáncsoportokat és megkísérelje az átkelést Morvaországba, Brno irányába. A szovjet hadsereg hadműveletei akkor már Lengyelországban az Odera folyó és Ostrava felé irányultak. A partizáncsoport egyik része gyors éjszakai meneteléssel, a másik része lóháton. Domanižán, Trencsénen keresztül. átkelve a Vág-folyón. egész Stará Túráig jutott. Jól felszerelt rádióleadóállomást is hoztak magukkal, melyet a töröttlábú kapitány és a kékszemű szőke Olga Vasziljevna kezeltek. A Hlavina nevű településen ütött tábort az újonnan megszervezett II. Sztálin partizánbrigád parancsnoksága. A brigád zömét Miloš Uher kapitánynak, a Szlovák Nemzeti Felkelés hősének csoportja képezte. Ide jöttek utasításokért a közeli falvak forradalmi nemzeti bizottságai és a különféle partizánosztagok kiküldöttei. * * * Hlavinán nagy volt a sürgés-forgás. A közeli községekből a határontúli csehek és morvák százával jelentkeztek a parancsnokságon. Közülük 60kat nem tudtak felvenni, mert kevés volt a fegyver. Ennek ellenére 1944 októberében a II. Sztálin-brigádnak már körülbelül 800 harcosa volt. Megszervezték az egyes osztagokat, a partizánok letették az esküt. Móra Ferenc: Négy apának egy leánya Az elmúlt évek könyvkiadása érthetetlenül nagyon mostohán bánt Móra Ferenccel. A nagy elbeszélőnek hosszú éveken át úgyszólván alig jelentek meg munkái. Igaz, hibás az irodalomtörténet is, amely Móra értékelésével mindmáig adós. A könyvkiadók ma igyekeznek jóvátenni mulasztásukat: Móra Ferenctől egyre több munkát jelentetnek meg. A sor most az irodalomtörténeten van: írni egy jó Móra értékelést! Örömmel vesszük, hogy Móra Ferenc munkásságát a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó is felismerte. Könyvkiadónkat csak dicséret illeti, hogy Mórának Aranykoporsó és más müvei után most a Magyar Könyvbarátok Köre illetményköteteként „Négy apának egy leánya" című könyvét adta a magyar olvasók kezébe. E könyv ugyan nem tartozik az Irő kimagasló munkái közé, de meggyőzi az olvasót arról, hogy Móra nagy művésze a tollnak. Ebben a könyvében is olyan erővel rajzolja a magyar falu jellemző típusait és olyan különös szeretettel beszél az egyszerű népről, hogy könyve fogyatékosságai ellenére is kedves olvasmányunkká válik. A könyv meséje látszólag könnyű, érzelmes. Főhőse: Varga Márton archeológus, akinek régészeti tanulmányai egy kiadó kezébe kerülnek. A kiadó regényírói tehetséget lát a tanulmányíróban és elhatározza, hogy regényt irat vele. A régész nem veszi komolyan a megbízatást, de mégis téma után néz. Figyelmét egy falura tévedt pesti festő szerelmének és halálának története ragadja meg. Varga elmegy a történet helyszínére, de regényírói szándékát titkolja. Mesterségével, az ásatásokkal foglalkozik és csak titokban kutat a történet után, amelyet sikerül kibogoznia. Megismerkedik a festő szerelmével is. Varga falura költözésével Móra regénye érdekes szerkezetűvé válik. Az olvasó azt kapja, amit Varga ír és ami vele, mint íróval és régésszel történik. A regény története változatossága mellett bőven tartalmaz humort és felvillantja a regényírás műhelytitkait. „A regényíró ne mulattatőja legyen a fölséges népnek, hanem apostola és prófétája" — írja egy helyütt Móra és másutt a kapitalizmus életviszonyait jól ismerő Móra ezt vallja: „Az élet néha nagyobb büntetés, mint 'a halál." Móra Ferencnek a „Négy apának egy leánya" az első regénye. Megjelenésekor „A festő halála" címet viselte. A könyvhöz írt bevezetőjében Móra maga mondja, hogy könyve címét később változtatta meg. A Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó helyesen tette, mikor e kedves könyvet választotta a Magyar Könyvbarátok Köre hívei illetménykötetének. , (h. b.) Megnyílt az újjáépített bécsi Operaház Ausztria a múlt hét végén ünnepelte a második világháború utolsó heteiben súlyosan megrongált bécsi Állami Operaház megnyitását. Az 1869 óta fennálló és a művészi világban nagy hírre szert tevő bécsi opera épületét alig néhány nappal a felmentő szovjet seregek megérkezése előtt amerikai repülőgépek támadása semmisítette meg. A Szovjetunió nemsokára felajánlotta segítségét az épület helyreállításához és 600 tonna acélszerkezetet bocsátott erre a célra rendelkezésre. Ennek ellenére a helyreállítási munkák évekig tartottak, de az eredmény az, hogy a bécsi opera a világ egyik legkorszerűbb és legnagyobb színpadával rendelkezik. Akárcsak nyolcvanhat évvel ezelőtt, most is Beethoven „Fidelio" című operájával nyitották meg a színházat. A drága helyeket, — ezt szó szerint lehet érteni, mert egy páholy 17 000 sillingbe, egy földszinti ülőhely 5000 sillingbe került, — a különféle országok meghívott művészei küldöttségein kívül elsősorban a nemzetközi nagytőke képviselői foglalták el. Ott volt Dulles amerikai külügyminiszter és Ford amerikai autógyáros. A Szovjetuniót viszont egyik legnevesebb zeneszerzője, Sosztakovics, valamint a moszkvai Nagyszínház igazgatója képviselték. A két első előadást, Beethoven „Fideliőját" és Mozart „Don Jüanját" a jelenlevőkön kívül a televíziós és rádióvevők mellett a világ minden részében sokmillió ember hallgatta. Itt kovácsolódott össze a szovjet, szlovák és cseh nép harcos barátsága. Egymás mellett harcoltak a közös ellenség. a fasiszta hordák ellen. Ez a vérrel pecsételt harcos egység alapozta meg a Szovjetunióval az örök barátságot. A brigád parancsnoka „Batykó" volt. így nevezték közvetlen környezetben Gyibrov ezredest. Amikor Szlovákiába érkezett, éppen 55. évét töltötte be. Élete küzdelmes volt. Mint diákot a cári bíróság 7 évi fegyházra, „katorgára" ítélte. A győztes Nagy Októberi Szocialista Forradalom szabadította ki börtönéből. A polgárháború idején a vörös hadseregben harcolt, később hazájának szocialista építésében vett részt. A Szovjetunió megtámadása után, 1941-ben Ukrajnában maradt, hogy részt vegyen a partizánmozgalom megszervezésében. Ahogy mesélte, úgyszólván egy „furkósbottal" kezdte meg a szervezést, később a lakosság és hadsereg hathatós támogatásával küzdötte le a nehézségeket. Jól felszerelt partizánhadseregük volt, tankok és repülőgépek felett is rendelkeztek. A harcokban szerzett érdemeiért a „Szovjetunió hőse" rendjellel tüntették ki. Fián kívül, aki a hadseregben szolgált, senkije sem volt. Feleségét a német fasiszták megölték. Leánya hadipilóta volt és egy támadásnál az életét vesztette. Fiáról abban az időben mit eem tudott. . Ilja Danielovics mindig vígkedélvű, szerény és sokoldalú, de kemény természetű ember volt. Mint ió katona nem ismert megalkuvást, példás, személyes bátorságával tűnt ki. Mindenkihez őszintén közeledett, a gyermekeket nagyon szerette, alantasaival kitűnően bánt. a lakossághoz ió viszony fűzte; mindenki nagyon becsülte és szerette. Gyakran énekelt ukrán, orosz, vagy grúz dalokat. Spártai egyszerűségében annyira ment, hogv viszszautasitotta a vetett ágyat, a legszívesebben fapadon, vagy a földön felöltözve aludt. Ilja Danielovics Gyibrov elvtárs, mint előrelátó, kitűnő hadisztratéga, kidolgozta Stará Turá megtámadásának részletes tervét. Akkoriban az iskola helyiségében német fasiszta katonai parancsnokság székelt. Október 10-én éjjel Batykó parancsot adott a németek megtámadására. A rajtaütésszerű támadás váratlanul érte az ellenséget. Soraiban nagy fejetlenség, zűrzavar támadt és drámai jelenetekre került sor. A partizánok kézigránátokat hajigáltak be az ablakon. A németek vereséget szenvedtek, a brigád egy embert sem vesztett. Másnap a németek ú.i megerősítést kaptak, be akarták keríteni a brigádot. Ez a terv azonban nem sikerült. Éjjel a brigád visszaverte támadásukat és keresztülvágta magát a Javorina hegyen. Egyedül a parancsnok érdeme volt, hogy most sem volt veszteség. * * » A Javorinát sűrű köd borítja. A morva—szlovák határ közelében a turista szállónál járnak az előőrsök. Utánuk megy a parancsnokság, középen Gyibrov ezredessel. A távolban gépfegyver kattog. Futva érkezik vissza az egvik összekötő és jelentést tesz. Uher kapitány néhányadmagával kitör a gyűrűből és ártalmatlanná teszi a gépfegyvert. Közelharc, kézitusa keletkezik. Hirtelen automatafegyver dördül a közelünkben és a mi szeretett Batykőnk ellenséges golyótól találva földre rogy. A golyó halálosan megsebezte nemes szívét és kioltotta életét. Halála után két nappal iött a rádióértesltés, hogy katonai érdemeiért altábornaggyá léptették elő. Az utolsó leheletéig felszabadulásunkért b-rcoló halott hőst a Bošáca község melletti erdőben temettük el. A háború befejezése után porladó csontjait a Szovjetunióba szállították. — Köszönjük, hogy elmesélte nekünk hazánk nagy hősének utolsó harcát — mondta az egyik szovjet vendég. — Volna egy szerény kérésem, elvtársak! Ha visszatérnek hazájikba. menjenek el kérem Kijevbe, s keressék fel a mi szeretett Batykőnk sírját. Helyezzenek el nevünkben egy koszorút élő vörös virágokból azért, hogy eljött közénk és felkelésünkben segített a „kis szlovák testvérnek" kivívni nagy harcát. Milyen kár, hogy a győzelmet nem élte meg velünk együtt, nem tudta egészségben megünnepelni. — Könny csillant meg a csoportvezetőnek szemében. — ígérem, hogy a koszorút a sírra elhelyezzük... — mondja és erősen megszorítja kezemet. I Grek Imre. t