Uj Szó, 1955. november (8. évfolyam, 262-287.szám)

1955-11-04 / 265. szám, péntek

\ 1955. november 4. UJSI0 r ^PDIM ÚIIPXÍI CL "TJÁTM. TÚ ŰÍH &I NEKROLOG A K AS 5 A — BO H U M INI VASÚTRÓL Czir.te hihetetlen, milyen gijo' ** san pusztul a sín, ha nem járnak már rajta vonatok. Ezüstös, sima felületén először aprók3 rózsá­ké . t virágzik ki a rozsda, aztán egy­re nő, gyarapodik, hízik, vele rt-.arja magát a lecsiszolt felületbe, a foltok összeölelkeznek és végül rőt köntös­ként borítják a vasat. Alig múlik el néhány hét, a sín vastagon vise­li magán a rozsdapalástul, a töltés málladozik, ä talpfák repedéseiben penészgomba üt tanyát és egy hó­nap se múlik el, a kőhordalék kö­zül felüti fejét a pittypang vagy a bojtorján. Aztán emberek jönnek, szétszedik a síneket, a rozsdás vasat elhord­ják, vagonba rakják. Visszatérnek még a feltépett talpfákért, összesze­dik a távíródrótokat, kis hidakat és pallókat, jelzőlámpákat. Magukra hagyva pusztulnak a vasútvonal mel­lett magányosan strázsáló házikók is. A sorompóörök máshová költöztek, egyet-másukat elhordták, csak a négy puszta fal marad, azzal pedig ha­marosan elbánik a természet. Egy idő múlva a vasútvonalból nem ma­rad más, csak a töltés. Néhol ugyan az emberek felszántják, máshol még esztendőkig púposodik, teremve ha­szontalan gazt és gyomot. Az egy­kori vasúti állomások helyén gyerekek játszanak. Szétrombolják az apróka várkastélyokat, amelyeket annyi sze­retettel építettek fel színes kavicsok­ból, üvegcserepekből és mohából az ügyes kezű vasutasok, ledöntik a kis virágágyak kerítését, apró lábbal in­diántáncot járnak a virágokon — de azért ki nem ölik és ha egyszer tudat­lan idegen ember téved erre, csodál­kozni fog, hogyan került a szemét­dombhoz hasonló puszta földdarabra liliom meg tulipán, szekfü és pün­kösdi rózsa. Ha őszi napokon jársz ilyen elha­gyott vasúti töltésen, szomorkodnod kéne, ha szemléled az emberi kéz ha­lott. művét. A mulandóság jut az eszedbe és azt suttognád talán ma­gadban: „Hiúságok hiúsága ..." De búsongó elmélkedésedben lépten-nyo­mon megzavar a mozdony vidám füttyszava. Amott a völgy túlsó ol­dalán vonat robog, hosszú teherkocsi­szerelvény, telirakva mindenféle hol­mival: irdatlan lécládákba burkolt gé­pek, teherautók, földgyaluk, a fedett vagonokban talán cipők, szövet áruk garmadával. Talán abban a *cipőben nemsokára valaki egy új szibériai vá­ros utcáin sétál majd, vagy egy pe­kingi kisgyerek aprózza benne a lé­pést iskolába menet. Alig dübörgött el az első, már el­lenkező irányban robog egy másik sze­relvény. Gyorsvonat. Nyitott ablakából valaki integet. Arcát messziről nem látom, de alighanem fiatal lány lesz, aki a kedvesét köszönti, mert ken­dőjét lobogtatja, a férfiember pedig puszta kezével int üdvözletet. • Kjehéz ilyen körülmények között ' ' méltó nekrológot írni rólad, kassa-bohumíni vasút. Hosszú évtize­deken keresztül fogalomként éltél az emberek gondolkodásában, mégis alig­ha akad valaki, aki megsirasson. Va­lószínűleg még a legnekikeseredet­tebb bolond is, aki évtizedeken at őrizte részvényeid csomagját, máig, már lemondott a reményről, hogy árfolyamuk 0,00-ról legalább egyko­ri értékük tizedére emelkednék. Pe­dig múzeumainkból nem szabadna hiá­nyozniuk ezeknek az egykor nagyra becsült és keresett részvényeknek. Ta­lán valahol egy öreg " gróf, egykori dicsőségének és uraságának emlékeit rendezgetve végigsimít száraz tenyér­rel, remegő kézzel a nyomtatott pa­piroson, úgy suttogja maga elé: — De szép idők voltak! Kimúltál, kassa-bohumíni! Hama­rosan kiveszel azoknak az emlékeze­téből is, akik gyerekkorukban, az is­kolapadban ismerték meg a nevedet. Csak öreg nyugdíjasok mesélik még talán unokáiknak, hogy akkor, amikor még a kassa-bohumíni... De az uno­káknak ezek a szavak már mitsem mondanak. Elfelejtenek. Eltűnsz a tér­képről, a lexikonból. Es jól van ez így. Valamikor régen kitalálták azt a mondást, hogy „halottakról jót vagy setnmit". Nem igaz mondás ez, ró­lad pedig, kassa-bohumíni, nem is le­hetne írni csak jót. Amikor megszü­lettél, az az ember, aki ollójával el­nyisszantotta a szalagot, hogy ezzel hivatalosan dokumentálja létezésedet, nyilván sokat fecsegett az áldásról, a a haladásról, az emberi ész diadalá­ról. Te pedig nem hoztál áldást azok­ra, akik annyi reménnyel vártak és építettek. Töltésed vonala százezer­nyi ember végzetének útja volt, akik elmentek tengeren túlra és nem tér­tek vissza többé. Igaz, olyanok vol­tak akkoriban az idők, hogy azok az ezrek gyalog is t elmentek volna, )iisz ha az embernek ninc.s, más választá­sa, gyalog is útra kél hetedhét or­szág ellen. De mind átkot szórtak rád! Megátkozták a napot, amikor beszálltak a vagonba, a percet, ami­kor a vonat elindult a síneden és megátkoztak téged is — talán nem is ok nélkül, téged okoltak a nyomo­rukért. Ezer meg ezer ember. szórta az átkot• rád és mindarra, ami álta­lad jutott• erre a vidékre, kassa-bo­humíni. Te hoztad erre a tájra az üzéreket, talpfakirályokat, A csendörök, akik Korompán az emberek közé lőttek, a te egyik állomásodon szálltak ki a vonatból. A te sínpárodon dübörögtek végig a fegyver szállítmányok, ame­lyeknek vérbe kellett volna fojtaniok a Nagy Októberi Szocialista Forradal­mat. A t é állomásaid peronján feszí­tettek az SS-legények, rövid pihenést tartva a világuralomra törő nagy me­netben. Ezeken a sínpárokon özönlött végtelen folyamként a fa, amelyről Bata lelkendezve írta, hogy a hely­színén tíz fillér volt az ára. Hogyne lettél volna a faüzérek, talpfakirályok és szélhámosok eldorádója, akik több kárt tettek az erdőkben, mint a szú meg a többi féreg együttvéve? Erre haladt végig az érc, amelyet kelet­szlovákiai bányászok ragadtak ki a föld méhéből, minden percben életük­kel játszva, éhbérért. Es tudod, mi lett abból az ércből, mit kovácsoltak belőle? Fegyvert és bilincset, amivel a mi szabadságunkat verték vasba, r z az árnyoldala a haladásnak, I— amely állítólag terajtad ke­resztül tartotta bevonulását az or­szágba. Mielőtt megszülettél, az em bereket egyszerűen megláncoltok, de aztán a világ hatalmasai jobbat gon­doltak ki és az ország testét fonták be vasútvonalak pókhálójával. Még hogy te lettél volna az emberi agy diadala, kassa-bohumíni? Riadt ­szemű, félénk mérnökök terveztek meg és építettek meg téged. Retteg­tek a hegyektől, amelyek útjukba áll­tak, ide-oda forgattak, egyszer jobbra, egyszer balra, mint kutya a pórázán futottak engedelmesen az össze-vissza kanyargó folyó nyomában. Annak a célnak, amelynek szolgálatában építet tek, talán megfeleltél. De a mi mai életünknek csak kölönce voltál, prob tematikus tehertétele. Kanyaróidban fölöslegesen sok szén ment veszendő­be. A szénbárók örültek neki, pénzes­zsákuk hízott tőle, de a népnek, amsly tudja, hogy a szénnek jobb hasznát is láthatja, ez nem volt mindegy. Lassan járhattak csak rajtad a vo­natok, nekünk pedig ma alig jut időnk mindarra, amit el kell végeznünk. Nyomorúságos, ósdi vonal voltál, kassa-bohumíni. Nem feleltél meg ne­küAk. Oj mérnököknek kellett épí­teniük, ugyanott, ahol egyszer már yasút épült. Oj. vonalat, egyeneset és 1 biztosat. Ha az ember végignéz rajta és feléd pillant, hajtííkanyaraidra és ugra-bugrálásodra s elgondolkozik rajta, mi is voltál és kinek szolgál­tál, valahogy vidámabb lesz a kedve. Arra gondol, hogy te is a múlté vagy, azé d múlté, amely népünk mostohája volt. Sohasem értél valami sokat, kas­sa-bohumíni, ma meg olyan vagy, akár a szemétdomb. És szemétdombra kerültek azok is, akiket szolgáltál. Lemeztelenített töltésedet egy mér­nökkel szemléltem, aki azt mondta: — Nézd csak, milyen szomorú lát­vány az elhagyott régi vonal. Akkor jutott eszembe, hogy nekro­lógod kellene írni rólad, kassa-bohumí­ni vasút. Hát megírtam. LADISLAV MŇAČKO A Gumongyárban egyenletesen teljesítik a tervet Már sokszor voltam a bratislavai Gu­mon-gyárban. Mint mindig, most is megmarad az a látvány, hogyan épül, szépül ez a hatalmas üzem. Mindig ta­lálok benne valami újat. Az öreg gyárat már alig látni, mert egyre több új, hatalmas épület veszi körül. Állandóan nő a munkások száma, de még roha­mosabban a korszerű gépi berendezé­sek. Szép és fontos munkát végeznek az üzem dolgozói. Értékes, a múltban nem ismert anyagokból különféle villany­kapcsolókat, magasfeszültségű és más villanyfelszcreléshez szükséges alkat­részeket gyá-tanak itt. Sokat exportra, de még többet saját szükségletünkre. Az év elejétől kezdve egyetlen dekád sem volt, amikor nem teljesítették volna a tervet, sőt mindig valamivel többet teljesítettek, ahogy ezt a terv előírta. Hogyan érték el ezt a szép eredményt? Az üzemi párt- és szak­szervezeti bizottság figyelemmel kíséri a termelés alakulását. A megbeszélés mindig megmutatja, hol kell a segítség. Az üzemi bizottság jól tudja, hogy a munkaverseny a terv .teljesítésének motorja. Ezért erre fekteti a fő súlyt. A bizottság tevékenyen, mozgósítóan működik. Nagy gondot fordít a kollek­tív szerződésben vállalt kötelezettsé­gek végrehajtására. A határidők rend­szeres, szigo~ú betartásával sorra tel­jesítik valamennyi "állalásukat. Az egyik új, tágas üzemrészleg be­járatánál megkérdezem az első mun­kástól, hol találom Végh elvtá»sat. — Károly bácsit? Mindjárt hívom. A részlegen mindenki ismeri, tiszteli „Károly" bácsit, ahogy őt a legtöbben szólítják, aki majdnem félszáz dolgozó munkáját irányítja. Bizony nem könnyű feladat ez. Végh elvtárs úgy vezeti részlegét, hogy munkájuk eredményes legyen. Ezért foglalkozik különös gond­dal beosztottjaival. A csarnok jobb oldalán hatalmas gé­pek működnek. Az egyiken František Aksamit dolgozik társával, Štefan Viš­perrel. Villany telepek számára mű­anyagból nagy szigetelő gyűrűket ké­szítenek. František Aksamitot nem za­varja a motor zúgása. A darúláncok és felvónócsigák nyikorgása. Megérti kérdéseinket és elmondja, hogy azt a munkát, amit most könnyűszerrel vé­gez, a múltban sok izzadsággal, erőki­fejtéssel kellett végeznie. Jozef Jure­ček a függődaru kezelője, körülbelül 5 méter magasságból figyelmesen nézi a munkafolyamatot és a vaskarokat oda irányítja, ahol segítségre van szükség. A terem másik részében különféle esz­tergapadokon vágják, formálják a gyű­rűket, a kisebb-nagyobb méretű mű­anyagokból készült csöveket. Az egyik esztergapadnál elnézem, amint Tóth elvtárs nyugodt mozdulattal mutatja szomszédjának, Ladislav Husemek a már elkészített munkadarabot. — Bizonyára kicserélik tapasztala­taikat, ők a részleg legjobb esztergá­lyosai — mondja Vég elvtárs. A műhelyeket jártuk s nagyobbrészt korszerű gépekre, szorgalmas és köte­lességtudó emberekre találtunk. A 700-as üzemrészleg dolgozói ugyancsak kitesznek magukért. Színes plakátok, feliratok, versenytáblák hirdetik ered­ményeiket. Az üzemi újság arról szá­molt be, hogy Anna Orbánovä, Duleko­vá, Macejková, Lachkovič és Anton Krajčovič a száz százalékos minőség mellett 2080 korona értékű anyagot ta­karítottak meg a harmadik negyedév­ben és'az év utolsó negyedének első havában is jelentős megtakarítást könyveltek el. — Műszakváltásnál első dolgunk, hogy megnézzük a táblán, milyen ered­ményeket, értek el munkatársaink az előző műszakban. Az eredmények lát­tán azt mondjuk „jól ment nekik, gyerünk, nyomjuk meg a gombot", vagy azt, „Valamilyen okból lemarad­tak", hozzuk be a lemaradást. Mert néha bizony előfordult, hogy a szige­telőcsövek előkészítéséhez szükséges anyag hibás és így figyelmesebb mun­kára van szükség, hogy gyártmányaink megfeleljenek a minőségi követelmé­nyeknek — mondja Orbánová elv­társnő. Felsorolhatnánk még jónéhány ki­váló dolgozót. A szép eredmények Dominik Vaní elvtárs, az üzemrészleg vezetője kitartó és körültekintő mun­káját is dicsérik. Hogy miért harcolnak ilyen lendü­lettel a Gumon-gyár dolgozói, erről Tóth elvtárs világosított fel. — Valahogy úgy vagyunk ezzel mondja Tóth elvtárs, hogyha ma 100 százalékra teljesítjük feladatainkat, holnap már 5—10 százalékkal szeret­nénk túlteljesíteni eredményeinket. Erre nevelnek bennünket az üzem öreg kommunistái. így beszél az a munkás, aki példá­san gondozza esztergapadját, amely órapontossággal működik. A Gumon-gyár dolgozói a terv egyenletes teljesítésével, a gyártmá­nyok előállítási költségének szüntelen csökkentésével köszöntik november 7-ét, a dolgozók, a haladó emberiség legnagyobb ünnepét, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 38. évforduló­ját, Erdősi Ede. oiiiiiiiiMiiiiiiiiiiMiiiiiiiiii>iiiiiiiiniitiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiii>iii>iiii<>iii'i ," lllll>,l l" l l" i •¥• Jf. i!!iiiiiiinii[iiiiiiiiiiiiii]liii!iiiiiii«nii:tiiiiii!!ii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiMi:;iiii!iiniii«iiii!ii!iit A zt mondják a székelyekről, hogy ezermesterek. De lehetnek-e olyan ügyeskezűek és eszesek, hogy egy juhpásztor, aki az elemi iskolát sem tudja rendesen elvégezni, csak a téli hónapokban kalandozott a betűk gazdag birodalmában és életében soha­sem lépte át a gyár küszöbét, három év alatt egy acélöntődé legjobb meste­révé váljon? Nehezen hiszi el ezt az ember, de mégis ez történt a traktor­gyárban Bálint Ferenccel. Felkerestem népi szőttesekkel díszített lakásán. Az új gyári negyed egyik kétszobás, für­dőszobás lakásában lakik. Nős, egy fiú­gyermek apja. Huszonnyolc éves, kö­zepes termetű, egyenes tartású, kemény kötésű ember. Világosbarna haja dús, szemé szürkéskék, eleven csillogású, hegyes orra alatt kis nyírott bajuszka, és kiálló gödrös álla erős akaratról ta­núskodik. Nála lakik az édesanyja is. Kedves arcú, kékszemű öregasszony. Szőke haja már megderesedett. Együtt panaszolják régi életüket. Kái­nokon laktak akkoriban. Báilnt Ferenc két éves volt, amikor meghalt az apja. Addig az anyja, Ág­nes asszony, az „apival" együtt haran­gozott, s amikor meghalt, már csak egyedül, összesen húsz évig húzta a harangkötelet. Kellett a kenyér. Ki­lenc gyermekkel áldotta meg a sors. A kis Feri gyakran segített neki, söprö­getett a templomban. Gondoltam, akkor istenes emberek lehetnek, de hogy meggyőződjek, meg­kérdeztem Bálinttól: — Hisz az istenben? — Hiszek, mert nem láttam, — fe­PEZSGŐ ÉLET A VÉN CENK ALJÁN ROMÁNIAI ÚTIJEGYZET: A JUHPÁSZTOR ÉS A TANlTÓ FIA leli s a székely embert jellemző csala­fintos mosolyra húzódik széles ívelésű telt ajka. — És jár a templomba? — Voltam én már ott eleget, amikor az öregasszonnyal söprögettem... Most csak oda szoktam menni néha ahol pohárral harangoznak ... És Bálint Ferenc meséli az életét. Nyolc éves kora óta őrizte a káinoki, árkosi nagygazdák juhait. Földbevájt kunyhóban lakott és éjnek idején álmo­dozva gyönyörködött a sziporkázó csil­lagokban. Amikor már megemberese­dett, tizennégy' éves korában elszegő­dött cselédnek. — Előbb Árkoson Bokor Bélának dolgoztam, majd Köröspatakon másfél évig Tóth Józsefnél laktam, Zalán há­rom évig szán.tottam-vetettem és on­nan bevonultam katonának ... A nincstelen, a kisemmizett ember rövid életrajza ez. De mi követheti ezt? Amikor ez az egyszerű cselédem­ber is látja, hogy körülötte mennyire megváltozott a világ: leszerelt, s vég­leg szakított a múlttal. — Eleget szolgáltam! Gondoltam, bejövök a gyárba. Katonatársaim is mind odamentek .., Bálint Ferenc És gondolkodni kezdett... Hogy menjen? Alig tud valamit románul. Az iskolában^ az ö idejében, igaz, csak ro­mánul taAítottak, de alig" ragadt rá valami, hiszen az év javarészét a hava­sokban töltötte. Megértik-e majd ott, befogadják-e öt? Eszébe jutott Má- niu banditáinak véres magyarüldözése. Igaz, ez már elmúit, soha többé nem tér vissza, de vajon megváltoztak­e az emberek? Keveset tudott az új világ­ról, nekiindult hát világot próbálni... így került 1950 novemberében a fa­lujához közeli Sztálinvárosba, a trak­torgyárba. Akkor építették az új acél­öntődét. Bálintot először elküldték az esztergaművek öntődéjébe előgyakor­latra, hadd ismerkedjék az öntés mes­terségével. Sorvasztó, hideg tél kö­szöntött rájuk. Bálint ekkor visszakér rült, jobban mondva visszahívták az üzembe, mint a begyakorlók legügye­sebbjét és segédkezett az új villany­kemencék építésénél. Lapátolta, hányta a földet, faragta a téglákat. A kemence közepén hordókályhában tüzeltek, mel­lette melegedtek ... Kész lett az egyik kemence, kész a másik ... Végre meg­indult a munka. — Hordtam a vasat.. v Ők meg ol­vasztottak ... Gondoltam, nem jó ez így. Én is a kemencénél akarok dol­gozni ! — Tanuljon, járjon szaktanfolyamra. Az ösztönös tehetség szűk kalitka, át kell törni a falát, — mondotta román mestere. Bálint szót fogadott. Tanult. Segéd­olvasztár, majd olvasztár lett belőle. Egy évig dolgozott így. Ekkor történt az a nagy változás, nemcsak a fejlődé­sében, de a román ember megismeré­sében is ... Egy nap egy ifjú legény került közéjük. Munkásruhában, kezes­lábasban dolgozott velük. A kemence­gödrökből együtt szedték a salakot, együtt gyűjtötték a vasat... Az ifjú ember megkínálta cigarettával Bálinté­kat. Elfogadták. Amikor elment tőlük, Bálint megkérdezte Kis Feritől, munka­társától: — Ki ez a fiatal gyerek? — Azt mondják, hogy mérnök ... — Nem látszik rajta, hogy mérnök lenne, hisz olyan mocskos ... — A munkától... B^limt Ferenc így kezdett megismer­kedni Vedenici Tiberiu mérnökkel, új vezetőjével. Vedenici akkor került ki a sztálinvárosi gépipari főiskolából. Ma­gas, jóképű fiú. Arca barna, olajos, szeme mélyfeketén csillogó. Soha nem fitogtatta könyvszagú tudását, hanem munkásruhába öltözött és tanult a rég] öntőktől. Ez tetszett az embereknek. Nem volt olyan, mint a régi mérnökök, akik három lépésnyi távolságra tartot­ták magukat a munkástól. Az egyik műszak után Vedenici ma­rasztalta a fiatal olvasztárt.' — Ne siessen Bálint elvtárs, beszél­gessünk egy kicsit. És beszélgettek. Az öntöde dolgairól. Sok a selejt, le kellene rövidíteni a csapolási időt. — Sokat, sokat lehetne itt tenni! — mondogatták mind a ketten. Már éjfélre járt az idő. Bálint a tér­dére csapott. — A kutyafáját, lekéstem a vonatot!, Hogy menjek én most haza Káinokra?! (Folytatása következik.) *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents