Uj Szó, 1955. november (8. évfolyam, 262-287.szám)

1955-11-24 / 282. szám, csütörtök

1955. november 24. ül SZO 7 A kultúra nyomában Felsőszelin AKIVEL CSAK találkozom a falu­ban, mindenki legyint, amikor a kul­túrtevékenységröl érdeklődöm: — Két-három évvel ezelőtt még volt Szelin kultúra. Vándorzászlót is nyert a Csemadok-csoport. De most... Hogy mi a baj? Hát nin­csen fiatalság kérem. Mind itt hagy ­ia a falut. Elmennek tanulni, dolgozni máshová. Keresem a kultúrotthont. Akiket megszólítok, a vállukat vonogatják, és lemondóan Jelelik: — Kultúrotthon bizony nincs. A Csemadoknak nleg a CSISZ-nek van egy helyisége, de ott most nem talál senkit. Az EFSZ-nek is van egy nagy terme, abban meg termény volt, s még nem hozták rendbe. Amikor magyarázom, hogy a kultúr­otthonon nemcsak kultúrházat, hanem olyan szervet is értek, amely a kul­túrtevékenységet irányítja a község­ben, szintén ez a válasz: — Itt olyan nincs. Betérek a helyi nemzet' bizottság irodájába. Az eltiök iratok V'<>r bön­gész az asztalnál. Amikor a község kulturális életéről kérdezem, feleme­li a fejét, s jelentő tfutel jete i közli telem: — A Nagy Októberi Szocialista For­radalom 38. évfordulójára szép kul­túrműsort adtak az iskolák. Ez nem sok, gondolom magam­ban, s várom a folytatást. De az nincs. Behivatja Matajs elvtársat, az ő hatáskörébe tartozik a kultúra, úgy­mond, hát számoljon be ö. Matajs elvtárs előadói hangnemben kezdi a beszámolót: — Az „Osvetová beseda" előre ki­dolgozott terv szerint működik. — Hogyan? — vágok közbe — hi­szen úgy hallottam, hogy itt nincs is ilyen szerv. — Ki mondta? — kérdezi olyan hangon, hogy így lehet érteni: ki mert ilyesmit mondani? Kénytelen vagyok a helyi nemzeti bizottság elnökére mutatni, példáid ö sem tudta, hogy van itt kultúrotthon és annak veze­tősége is volna. — Ja, ha úgy kérdezi, hogy „kul­túrotthon", azt nem is tudják. De ha az „Osvetová beseda" felől érdek­lődik, azt mindenki tudja, hogy lé­tezik — s már folytatja is ünne­pélyes stílusban a beszámolót. Ai egyházi szónokok állítólag a lé­lektől veszik az ihletet, aminek a ne­ve latinul spiritus. De van egy folya­dékféle is, amit ugyancsak spiritus ­nak neveznek latinul, s ennek is meg­van az a jó tulajdonsága, hogy ihletet ad az embernek. Mi tagadás, úgy ér­zem, hogy Matajs elvtársnak az utób­bi adta az ihletet. De nem bánok már semmit, örülök, hogy valakitol felvilágosítást kapok. Elsorolja, hogy az „ Osvetová beseda" tanácsa, — amelynek a tömeg szervezetek kül­túrfelelősei a tagjai, — negyedéven­ként ülésezik. Szépen működik a rá­diókör is. Minden csütörtökön kul­túrjélórát tartanak a helyi ieadóban, s az elmúlt hét főbb eseményeit is­mertetik. Mivel éppen szerda van, hát elha­tározom, hogy másnap meghallgatom ezt a félórát, de kisül, hogy régóta rossz a leadó, és Bratislavaból még nem jöttek ki megjavítani. — A fó dolog a falu népének ne­velése —. mondja Matajs elvtárs, és felugrik, juttáoan kezet nyújt, s kiviharzik a szobából. Mire felocsú­dom, már a szomszéd helyiségből mu­togat ki az ablakon, hogy ott jön az auioousz, majdnem lekésett róla. ÓRÜLi tíM, hogy végre nyomában vagyok: Szelin a kultúrának, s köz­uejun egy autóbusz, kezdhetek min­dent elölről. Próbálom magamat vi­gasztalni, hogy talán zöldágra vergő­döm, ha nem a kultúrotthon műkö­dése, hanem az „Osvetová beseda" munkája felől érdeklődöm a faluban. No meg aztán a csehszlovák-szovjet barátság hónapja van, hát gyerünk Maštrla elvtárshoz, a szlovák közép­iskola igazgatójához, ő a Csehszlo­vák-Szovjet Baráti Szövetség helyi szervezetének elnöke, legalább tájé­koztat arról is, milyen műsort készí­tettek elő a barátság hónapjára. A műsorban kultúrszámok is van­nak. A különféle előadásokat filmve­títés, a szlovák és magyar középis­kola, valamint a CSISZ és Csemadok kultúrműsora tarkítja. Megtudom, hogy jó kultúresoportja van itt a CSISZ-nek. Szépen működő színjátszócsoportja, sőt énekkara is txtn. Maštrla elvtárs rendszeresen foglalkozik a tagokkal, s munkájá­nak van is eredménye. De ha már egy tömegszervezet el­nökénél vagyok, aki tagja az „Osve­tová beseda" tanácsának, annak mű­ködése felöl is érdeklődöm. — Nem tudom, hogy lenne itt ilyes­mi — hangzik a válasz. — De hiszen negyedévenként gyűlé­sük is van — erősítem, amit Matajs elvtárs mondott. — Az lehet, de én csak szeptem­ber óta vagyok itt, és azóta nekem nem mondta senki, hogy itt „Osve­tová beseda" is létezik. — Hát a barátság hónapja mű­sorának tervét nem közösen állították össze? — Nem, kérem. Magam csinál­tam. Különös, hogy nemcsak a kultúr­otthon, de az „Osvetová beseda" lé­tezéséről sem tudnak a faluban még azok sem, akiknek pedig kellene róla t'idniok. Vajon Maštrla elvtárs a hi­bás. hogy nem kutat egy olyan szerv után, amelynek létezéséről mindenki­nek tudnia kell me a községben ? Nem hiszem. Inkább az „Osvetová beseda" működik igen nagy csöndben. DANAJKA JÁNOS, a Csemadok he­lyi csoportjának elnöke már többet tud mondani a kultúrotthon vezető­ségének működéséről. Utoljára nyá­ron volt gyűlésük, s Matajs elvtárs már kilátásba helyezte az újabb össze­jövetelt, hogy megbeszéljék a téli kultúrműsort. — Ha szükség van a községben szereplésre, szólnak, hogy adjunk, mű­sort — számol be a kultúrotthon ve­zetőségének munkájáról. De nézzük csak, hogy dolgozik a Csemadok-csoport. — Jót — feleli Danajka elvtárs la­konikus rövidséggel.— Elég jól — te­szi hozzá rövid gondolkodás után. — Ojévre kabarét rendeztünk, farsang­ra a „Legényfurfang"-ot játszottuk, tavasszal három egyfelvonásossal lép­tünk fel, május 9-én a nöbizottSággal karöltve a „Kubo"-t, nyáron pedig a „Finom úriház" -at adtuk elő. — S azóta? — Azóta szünetel a kultúrmunka a sürgős betakarítási munkák miatt. Az énekkar május 9-én lépett fel utoljára. Bánszky és Hasák tanító elvtársak vezették, de már nem győz­ték szusszal. Ha az egyik vezényelt, a másik pótolta a zongorát, adta a hangot, maga is dalolt vagy hegedűvel kísérte a dallamot. — Nincs zongora — panaszkodnak a tanítók, panaszkodik az elnök. Nincs zongora, hát a Csemadok-csoport le­teszi a lantot, ahelyett, hogy aktí­vabb munkához fogna, és összegyűj­tené a zongorára valót. Vajon a CSISZ-ben nincsenek-e ilyen nehézsé­gek? — mégis dolgoznak a tagok. És jól dolgoznak. — Jobban dolgoznak kulturális té­ren, mint mi — szólja el magát Da­najka elvtárs. — Szóval a CSISZ vezet a kultúr­munkában? — szegezem neki a kér­dést. — Azaz, hogy majdnem jobban dol­goznak, akarom mondani, majdnem úgy dolgoznak, mint mi — igyekszik fölül maradni, és elvenni élét önkri­tikájának. — De az igaz, hogy nem, megy úgy a munka, mint pár évvel ezelőtt — ismeri be. Vajon mi lehet ŰZ oka, hogy így alábbhagyott Felsőszelin a kültúrte­vékenység? — Nincsenek fiatalok — panasz­kodnak mindenütt. Most már csak azt nem értem, a CSISZ-ben kik dolgoznak. Elnézek a kenderfeldolgozó üzembe is. Számos munkás dolgozik itt. Könyvtáruk van, mintegy háromszáz kötettel, olvasnak is, de semmiféle kultúresoport nem működik az üzem­ben. — Nincsenek fiataljaink — hangzik az idősebbeket lebecsülő válasz. Hát velük már nem lehet dolgozni? Pedig de szívesen emlékszik vissza minden­ki a két-három évvel ezelőtti időkre, amikor még volt kultúrmunka, győze­lem és vándorzászló, amikor még vol­tak Szelin fiatalok. Hej, régi dicsőség! Meddig tart még babéraidból? Mert már Szelin bárhogy is akarnának — igaz, nem vettem észre, hogy nagyon akarnak — új babérokat szerezni, nincs kivel dolgozni. Nem marad más hátra, mint a sütkérezés a már tűnőfélben levő régi fényben. MÁR KOMOLYAN aggódtam a köz­ség sorsán — mi lesz itt ötven év múlva, ha nincsenek fiatalok — ami­kor az autóbuszra • várva — no nem ihletszerzés, csupán melegedés cél­jából — betértem a sarki kocsmába. Meglepetésemben még talán köszön­ni sem tudtam, -supán szemem csil­logott az örömtől: fiatalokat fedez­tem fel Szelin! Nem egyet-kettőt, hanem egy egész kocsmával. Nem is úgy néztek ki, mintha búcsúznának falujuktól, sőt olyan jókedvvel ütöt­ték a bankot, hogy vártam, mikor jajdul már fel fájdalmában az öreg makk-ász. De láttam az arcukon, hogy talán szívesebben ülnének egy másik jól fűtött helyiségben — ha volna ilyen — és a kártyát is szívesen el­cserélnék egy jó könyvvel. Más szó­rakozással is örömmel eltöltenék a pihenés idejét, ha akadna valaki, aki hívná őket és foglalkozna velük. Matajs elvtárs, ' Danajka elvtárs és a többiek! Vannak itt Szelin fiatalok, csak meg kell látni őket. Ha jó lesz a szervezés, ha a tanítók közül nem­csak kettő-három kapcsolódik be a népnevelési munkába, és ha a szeliek nem a két-három évvel ezelőtti idők­re fognak • sóvárogva visszakacsingat­ni, hanem a jövőbe néznek K és meg­fogják a munka nehezebb végét, meg­nyerhetik még a vándorzászlót. Azt hiszem, ebben az öregek is szívesen segítenék a fiataloknak. Jakab István „BODZALÍGET" A. Kornyejcsuk komédiája az Állami Faluszínhdzban A csehszlovák-szovjet barátság hó­napjának keretében az Állami Falu­színház magyar művészegyüttese a bratislavai Művelődés Háza kistermé­ben bemutatta Alekszandr Jevdokimo­vics Kornyejcsuk „Bodzaliget" című négyfelvonásos komédiáját. A jellemeiben és párbeszédeiben egyaránt a mai világot ábrázoló, hite­les figurájú, eleven színjáték a Szov­jetunióban 1950-ben indult el diadal­útjára. Azóta hazánkban is több szín­ház nagy sikerrel mutatta be, s a Bod­zaligetet ma már úgy értékelik, mint a szocialista realista irodalom egyik je­les alkotását. Kornyejcsuk komédiája falun ját­szódik le és a máról szól. A mának is egy nagyon aktuális problémáját tár­gyalja: a maradi és a fejlődő közötti harcot. Az egyik kolhoz elnöke, Ro­mánjuk megelégszik az eredmények­kel. Nyugodtan ül babérjain, és nem tart lépést a fejlődéssel. Maradi néze­teit helyettese, Vakulenko támogatja. A fejlődés azonban nem áll meg, Ro­mánjuk és Vakulenko hamar ellentét­be kerül a haladóval, az újjal, elsősor­ban a fiatalsággal. A kolhoz maradi vezetőjének sok nézeteit.rése és gyakori összecsapása van a halászok brigádjának vezetőjé­vel, a falu-szovjet elnökével és egy fiatalokból álló élmunkás-csoport ve­zetőjével. Az összetűzésekből győzte­sen a fejlettebb nézeteket képviseflő fiatalok kerülnek ki, akiknek helyes bírálata a maradiakat is jó útra térí­tette. Kornyejcsuk színjátékában nem ha­nyagolja el a fiatalok érzelmi világá­nak ábrázolását. A műben szereplő lel­kes fiatalok életét, egymáshoz való tiszta viszonyát Kornyejcsuk úgy áb­rázolja, hogy az számunkra is például szolgál. Ami az Állami Faluszínház magyar együttesének munkáját illeti, arról el­mondhatjuk: lelkes együttes ez, amely erejéhez és tehetségéhez mérten min­dent megtesz, hogy színészi munkája elérje a művészi fokot. Egyeseknél még csak az igyekezet, másoknál már ko­moly eredmény látható. Számos alakítás tehetséges színészi munkára vall. Gondolunk itt elsősor­ban Németh Violára, aki Vaszilisza szerepében igazán jó színészi munkát nyújtott, Kiss Lajos és Brezina Otília ugyancsak dicséretet érdemel. De el­ismeréssel kell szólnunk Munk István rendezői munkájáról és az együttes többi tagjairól is. Munkájukon láthat­juk, hogy szeretik hivatásukat, és a legjobbat akarják adni. A közönség gyakori tapssal jutalmazta lelkes já­tékukat. H. B. A Dolná Strehova-i Madách-kastélyban Már kívülről lehet látni, hogy Itt „nagytakarítás" volt. A hatalmas cí­mer a múlt időket idézi, de a fráss festés rajta a mát állítja elénk, mely a múlt hagyományain új életet épít. A kastélyban jelenleg iskola van. Bateľ elvtárs, az iskola igazgatója egyúttal gondnoka is a kastélynak. Lelkesedés, szinte rajongás árad sza­vaiból, amikor magyaráz. Elmondja, hogy ez év június 15_én kezdték meg a tatarozás! munkálatokat 115000 koro­na költségvetéssel. A tervezett mun­kálatokat már elvégezték, s jövőre újabb tatarozást terveznek. Oj padló, új ablakok kerülnek a kastélyra, s I 1956 novemberében, Madách halálának évfordulójára márvány emléktáblát is helyeznek el. A Madách-szobában kis Madách-mú­zeumot akar berendezni Bateľ elvtársi Találunk már itt különböző Madách­vonatkozású újságcikkeket. Az ember tragédiájának különféle kiadásait, a Madách-családra vonatkozó hiteles fel­jegyzéseket és egyéb apróságokat. Bateľ elvtárs örömmel venné, ha kap­na emléktárgyakat, amelyek a nagy író személyével kapcsolatosak, hogy elhelyezhesse őket a kis múzeumban. Szabó László, Ipolybalog. ESTE H AT ÖRA UTÁN írta: SZILY IMRE „Ha majd vége lesz a háborúnak, gyere, látogass meg. Minden este hat órától megtalálsz a Kehely­vendéglőben", — mondta Svejk, a derék katona, Vodickának, az öreg hidásznak, amikor Bruckban, a frontra menetele előtt elvált tőle. „Minden nap van ott valami jó móka" — ígérte Svejk, és „ha tűi nagy lesz a csend, majd valamit kitalálunk." — „Tehát háború után, este hatkor" — szólt utána Vo­dička. C vejk, Hašek regényének hő­^ se szerette a Kehely-ven­déglőt, ott üldögélt legszívesebben. Szerette az ottani légkört, a go­romba kocsmárost és a kocsma mindennapos vendégeit. Közismer­ten tettetett együgyűségével szí­vesen elfilozofálgatott, sajátságo­san egyéni módján szidta az im­perialista háborút és harcolt az osztrák-magyar államapparátus léleknélküli csontos bürokratiz­musa ellen. Lényegében ebben a kochmában kezdődik a Bretschnei­der titkos rendőrrel való beszél­getéssel a derék katona háborús kalandjainak népszerű története. Emlékszünk jól, hogy ez a sok bonyodalomra alkalmat szolgálta­tó beszélgetés Palivec kocsmáros jelenlétében játszódott le. Itt tar­tóztatták Te Svejket és állították elő a rendőrségen. Szabadlábra helyezése után megint a Kehely­kocsmát részesítette előnyben és csak azután megy haza szerény otthonába. Szellemes kis történe­teit a Kehelyben meséli el isme­rőseinek és képzelete gyakran tér ide vissza. Itt mondja el a napi eseményekről időszerű különvéle­ményét. Prága nem sajátíthatja ki Svej­ket magának, Svejk az egész vi­lágé. Különc prágai csodabogarak szívesen jártak a Kehelybe. Új­ságírók is. Egy rendőri riporter itt öltözködött be rendőrtörzsőr­mesternek és uniformisában ala­posan megtréfálta a császári idők cilinderes helytartósági tanácsos urát. Jószívű ember volt Svejk. Itt, a Kehelyben vigasztalta Palivec kocs­máros feleségét, aki azon jajveszé­kelt, hogy tiszteletre méltó élete párját tíz esztendőre ítélték, mert a söntésben felakasztott Ferenc Jó­zsef képét a legyek bepiszkolták. A Kehelyben mindenki jól érezte magát, mindig akadt ott valami móka. Hašek* halhatatlan alakja az egész világon nagyon népszerű. Hívei gyakran gondoltak erre a szerény kis vendéglőre és örömest mentek volna alkalomadtán a Ke­helybe, ahová Svejk valóságban és gondolatban minduntalan visz­sza-visszatért. Haše és Švejk híveinek ez az óhaja sokáig nem volt teljesíthető. Ä kocsmát az első világháború után bezárták és csak annyit tudtak róla, hogy an­nakidején Prága 2. kerületének Na bojišti 1732-33 összeírási szám alatti négyemeletes házában volt, és hogy ez a ház semmiben sem különbözött az öreg prágai bér­házaktól. Nevét onnan kapfa, hogy a ház alapjának ásásakor egy kely­het találtak ott. A prágai vendéglátóipar nem­** zeti vállalat a spartakiád előtt újra üzembehelyezte a Ke­hely-sörcsarnokot. Az ódon helyi­ségeket korszerűsítették, a szobát, amelyben Svejk üldögélt, kibőví­tették, hogy több vendéget fogad­hasson és Josef Lada nemzeti mű­vésznek a falakon elhelyezett il­lusztrációi kifejezően szemléltetik Svejk, valamint minden rendű és rangú társának hányatott sorsát. Az eredeti söntés szintén megna­gyobbodott, hozzácsatolták Palive­cék volt lakását. A falon ott függ Ferenc Jóska színes lenyomata, de ma már nem forog fenn a veszély, hogy a legyek neveletlensége miatt valakit bezárjanak. Külön­ben az egész vendéglő ragyog a tisztaságtól és jólesik elüldögélni ott, ahol több mint negyven esz­tendővel ezelőtt Svejk itta a fris­sen csapolt, fehérhabú sört. A „de­rék katona" kedvenc asztalánál prágai, dolgozók vacsoráznak. Ma­gam is élvezem az ízesen • fűsze­rezett marhatokányt, a Kehely különlegességét. Nem hiszem, hogy a többi vendég a szomszéd asztaloknál mélyenszántó filozofál­gatásra adta volna fejét. Szóra­koznak és közben — a napi ese­ményeket vitatják. Valami furcsa meghatottság fog el. Ügy érzem, mintha ez a kék szemű, mosolygó egyszerű Svejk itt ülne közöttünk, együtt söröznénk és hallgatnánk, amint csípős humorával gúnyolja a régi világ maradiságát. Milyen kellemes itt „este hat óra után" elüldögélni. Megnyug­tató a múlt nyomában járni, ha tudom, mennyivel szebb, biztatóbb a jövő. Nagy az érdeklődés a Kehely iránt. A vaskos vendégkönyvbe elsőnek Borisz Polevoj írt be né­hány kedves szót. Csehszlovákia nagy barátja Kopecký és- Štoll elvtársak társaságában töltött itt egy kellemes estét. C gyre több a bejegyzés a c vendégkönyvben. — Mi­előtt elmegyek, én is bekanyarí­tom a nevem és odaírom: A Ke­helynek — nem kell cégér!

Next

/
Thumbnails
Contents