Uj Szó, 1955. október (8. évfolyam, 236-261.szám)

1955-10-13 / 246. szám, csütörtök

6 'im® 1955. október 13. * v v\ r"' -. ^ S. 5 ' A szatíra szó irodalmi és színházi körökben az utóbbi időben talán a leggyakrabban használt kifejezés. Jó szatírát akarnak írni az írók, jó szatírát szeretnének játszani a színházakban és nem utolsó sorban jó szatírát szeretne olvasni, illetve hallani a közönség. A szatíra találó fegyverével kitűnően rámutathatunk a mindennapi életünkben mutatkozó fonákságokra, felnyithatjuk a szemét azoknak, akik azt hiszik, ebben a rendszerben bírálni nem szabad, vakon és dogmatikusan k«ll hinni, hogy minden, ami történik, az helyes. Humorral nevelni és nevettetni a legeredményesebb. Ezzel a merész eszközzel azonban csak azok élhetnek, akik minden mellékgondolat nélkül, valóban őszintén akarják a helytelent, a rosszat megváltoztatni, megjavítani, akik fenntartás nélkül hívei népi demokratikus rendszerünknek és igazán szeretik hazájukat, népüket. A prágai színházlátogató közönségnek alkalma volt meggyőződnie arról, hogy a varsói szatirikus színház, a „SYRENA" nem fél őszintén, élesen, de amellett nevelőhatásúan pellengérre állítani a humor pontosan célzó nyilával, a kifigurázásra érett megnyilvánulásokat. Mint minden külföldi színház szereplését, a varsóiakét is, nagy érdeklődéssel várta a közönség. Ezt az érdeklődést fokozta az a körülmény, hogy szatirikus színházról volt szó és hogy a színház több munkatársát színdarabjaik, írásaik alapján Csehszlovákiában már ismerték. A művészi igazgató, Jurandot „Ilyen időket élünk" (Taková už je doba) című darabját nagy sikerrel játsszák több színházunkban. Stefánia Grodzienská kiváló szatirikus írónő, a színház dramaturgiai tanácsának tagja, konferansziéja és irodalmi munkatársa, tárcái, karcolatai évek óta rendszeresen megjelennek a lapokban. Stefánia Grodzienská a következőket Irta a Literárny noviny számára: .Semmi nem okozhatott volna nagyobb örömet nekem, mint a Literárni noviny szerkesztőségének kérése, hogy írjak valamit az olvasóknak magamról. Hisz néhány nap múlva ismét Prágában leszek, abban az elragadó városban, amely után szinte illetlenül vágyom, — sőt már-már úgy tűnik fel, hogy hűtlen vagyok az én legdrágább Varsómhoz. Hűtlen vagyok? Gh drága olvasóim! — Asszony vagyok, tehát soha senkihez nem vagyok hü! Szerelmes vagyok Varsóba, de ugyanakkor szerelmes tudok lenni Prágába is. És éppen ezért különös örömmel tölt el, hogy beszélhetek magamról a csehszlovákiai olvasóknak. Amiiwr az érthetetlen érthetővé válik írta: Kis Éva Igézően szép vagyok, remek alakom van és gyönyörű lábam. Színészi tehetségem vetekedik fülbemászó hangommal és puha, bámulatraméltóan könnyed mozdulataimmal. A fáma Varsó legelegánsabb asszonyának tart. Mivel nem illik, hogy túlságo^n sokat írjak magamról, csak erre a néhány szerény szóra szorítkozom. Amint leírtam e sorokat, — a nálunk uralkodó szokás szerint ellenőrizte Joanna, a kislányom. — De anyu! — kiáltott fel a gyerek — hiszen temagad arra tanítottál engem, hogy ha az ember hazudik, akkor azt okosan tegye. Elfelejtetted, hogy néhány nap múlva saját szemükkel meglátnak az olvasók! Megszégyenítve éreztem magam. A gyereknek igaza volt!" * • « A „SYRENA" tagjai, annak ellenére, hogy a szatíra legkomolyabb eszközétől, a nyelv kifejező erejétől meg voltak fosztva, kitűnően érzékeltették mondanivalójukat. Elég volt egy mozdulat, arcfintor, kifejező hangsúlyozás, egyszerű, de rendkívül ötletes díszlet és néhá'iy bevezető cseh sző ahhoz, hogy a néző számára az érthetetlen érthetővé váljon. Grodzienská konferanszié ját csehül állította össze. Főleg az ő érdeme, hogy meleg, szívélyes légkör és szoros kapcsolat alakult ki a közönség és az együttes között. Rögtön az első szám: „A ritka vendég" ügyesen kifigurázza a beosztott nem őszinte, hízelgő viszonyát feletteséhez. Jurandot „Táncmester" című monológiát Adolf Dymsza államdíjas, az egyik legjobb lengyel komikus adta el. Bemutatja, hogyan akar egy „haladó szellemű" táncmester a keringő, tangó és szamba tanítása közben új „eszmei" tartalmat adni ezeknek a táncoknak. Az „Álmodozók" című jelenet két Londonban élő lengyel, egy volt földbirtokosnő és egy exminiszter találkozását mutatja be. Találóan kigúnyolják — a nagyvárosokban bevett szokássá vált — pendliző esztrád-színészeknek egyik helyről a másikra való rohanását. Az est sikeres száma „A Kűri Kupkában már derül" kipellengérezi a falusi témájú sematikus filmeket. K. Brusikiewicz magánszáma az ideges emberről nevetőorkánt keltett a nézők között. Az énekszámok sem arattak kisebb sikert, akár Julián Sztatler sanzonjaira, akár a nyugati slágerek és lengyel népdalok mulatságos egyvelegére gondolunk. A színházi kritikus ingadozását a miniszter jelenetében remekül adják elő J. Duszynski és J. Pietraszkiewicz, akik egyébként Grodzienskával együtt a konferanszié szerepét is betöltik. Elgondolkoztatta a nézőket Irena Kwiatkowska államdíjas színésznő mély és megrázó művészette] csehül előadott monológja, „Az igazgatóné". Grodzienská a szerzője ennek a lélektani tanulmánynak beillő szatírának, amelyben az egyszerű származású igazgató ugyancsak egyszerű származású felesége felteszi a kérdést: mi az oka, hogy magas állást betöltő férje, akinek a súlyos időkben hűséges párja volt, ma már nem tartja őt méltónak arra, hogy társaságba, fogadásokra magával vigye. A varsói együttes páratlan siker: aratott. Nem volt néző, aki ne érezte volna, milyen közel áll hozzánk, a m> szívünkhöz mindaz, ami a lengyel elvtársaknak fáj, aminek örülnek, amin javítani akarnak. Hiszen nálunk majdnem teljesen azonosak a problémák. A számok, ha élesen is bírálják a népi demokratikus Lengyelország életében megnyilvánuló fogyatékosságokat, szerető segíteni akarással vannak átitatva. A háromórás műsor alatt egyetlen szó sem esik a szocializmus építésének nagy feladatairól és mégis valamennyien érezzük a mai idők nagyszerűségét, ezt a leírhatatlan örömet, hogy éppen mi építjük a szocialista társadalmat. Ebben rejlik talán a „SYRENA" legnagyobb művészete. A prágai közönség nem egyhamar felejti el ezt a szép estet. Őszintén megszerette és szívébe zárta a lengyel színházkultúra művészi képviselőit. A Német Demokratikus Köztársaság új nemzeti díjas művészei és tudósai Wilhelm Pieck, a Német Demokratikus Köztársaság elnöke az állami ünnep alkalmából átnyújtotta az idei Nemzeti Díjak odaítéléséről szóló okiratot több száz kitüntetett irónaik, művésznek, tudósnak, technikusnak és a termelésben élenjáró dolgozónak. A Nemzeti Díj első fokozatával a Münchenben élő Leonhard Frank nyugat-németországi írót tüntették ki humanisztikus szellemű munkásságáért. A Nemzeti Díj második fokozatát Ludwig Renn író, Rudolf Wagner-Regény zeneszerző és az „Erősebb az éjszakánál" című film kollektívája, Slatan Dudow rendező, Kurt Stern és Jeanne Síern, a film fozgatókönyvének írói és Wilhelm Koch-Hogge színész kapták. A kitüntetettek közt vannak még Hans Maichwitza, Erwin Strittmatter írók, Alexander Abusch kritikus, Johann Cilensek zeneszerző, Johanes-Ernst Kohlét orgonaművész, Max Linger festőművész és Max Valentin színházigazgató. A tudomány és technika területén a Nemzeti Díj első fokozatával Gustáv Hertz Sztálin-díjas és Nobel-díjas akadémikust, a lipcsei Marx Károlyegyetem tanárát, a világhírű atomfizikust, továbbá Max Volmer professzort a kiváló vegyészt és a Wismut-bánya kollektíváját tüntették ki a munkafolyamat ésszerűsítése terén elért iránymutató eredményekért). Tízéves az Albán írószövetség Tíz évvel ezelőtt alapították Tiranában az Albán írószövetséget. Az elmúlt tíz év alatt az albán írók gárdája állandóan nőtt. A Szövetség tagjainak kétharmad része fiatal szerző, akik irodalmi pályájukat a fasizmus ellera harcokban vagy még később, mnt az új élet építésének aktív részvevői kezdték. Az elmúlt tíz év fodyamán több mint száz eredeti müvet adtak ki kb. 150 000 példányban, ami az albán irodalom történetében még sohasem fordult elő. Meg kell említenünk, hogy Albániában a felszabadulás óta sokkal több könyv jelent meg, mint Guion Buzuku 1555-ben megírt első irodalmi művének kiadása óta 1914-ig. Az új albán irodalom sokat ígérően fejlődik. Ez idén például kétszer több irodalmi művet adtak ki, mint tavaly. J. Duszynsky, St. Grodzienská és J. Pietraszkiewicz konferansziék a „Syrena" szatirikus színház első prágai fellépésén Az albán írók ma regényeket és .színdarabokat, operaszövegkönyveket, filmforgatókönyveket írnak. Az albán szerzők művei a Szovjetunióban, a népi Kínában, a népi demokratikus országokban, Franciaországban és sok más or-' szágban is megjelentek. Kulturális hírek A pekingi opera 60 tagú együttese október elején vendégszereplésre Stockholmba érkezett. A Kínai Népköztársaság művészei 6 operaelőadást tartanak Svédországban. • * • A Libération írja, hogy egy olasi tiszt Verona utcáin egy hétéves fiúcskával találkozott, aki egy régi hegedűvel játszott. A tiszt elkérte a kisfiútól a hangszert és megvizsgálta: a hegedű hiteles Stradivárius volt. . * . Velencében' átadták a Csehszlovák Állami Film küldötteinek azokat a dijakat, amelyeket filmjeink az idei nemzetközi velencei filmfesztiválon nyertek. Az ünnepségen a Biennale igazgatója, dr. Ottavio Croze beszédet mondott, amelyben kiemelte a csehszlovák film magas művészi és erkölcsi értékeit. * * * Kirk Douglas amerikai filmszínész, aki már második esztendeje él Párizsban, filmet készít Vincent Van Gcgh, a nagy flamand impresszionista festő tragikus életéről. * * * Albert Lortzing „Cár és ács" című operája alapján filmet készit a DEFA, a Német Demokratikus Köztársaság filmvállalata. • * * A Szovjetunióban most forgatjak Mihail Solohov „Csendes Don" című regényének filmváltozatát. A filmet Szergej Geraszimov rendezi. Mit jelent a gépek erkölcsi kopása, és von-e ilyen a szocializmusban ? (Megjelent a Partvijnaja Zsizny 1955. évi 11. számában. Rövidített szöveg.) T-I a egy kapitalista gépgyár ügynőkétől megkérdezzük, vajon mekkora a cég által gyártott gépek élettartama, feleletül felsorol egy sereg adatót a főbb alkatrészek tartósságáról és kijelenti, hogy a gépek évtizedekig üzemképesek maradnak. Valóban így is van: például néhány angal gyárban még ma is találhatunk a műit század végén készült gépeket. A gyarmati országokban pedig, ahol az emberi munka különösen olcsó és a tőkéseknek nem fizetődik ki a műszaki újítások bevezetése, valósággal özönvíz előtti gépekkel találkozhat az ember. Ha azonban a gépek élettartama felől egy olyan tőkésnél érdeklődünk, aki a gyárában alkalmazza azokat, az illető válaszában valószínűleg nem csupán a gépek élettartamát fogja bizonygatni. Képzeljük csak magunk elé egy modern kapitalista gyár valamelyik műhelyét. Ebben a legjobb állapotban levő gépek sorai állnak előttünk. Mindegyiken ott látjuk az előállító cég gyári védjegyét, s erről megtudhatjuk, hogy a gépeket nemrégen, mindössze pár évvel ezelőtt gýártották. Tájékozatlan emberek bizonyára csodálkoznának, ha megtudnák, hogy a gyáros ezeket a gépeket ki akarja dobatni, s helyükre újakat szándékozik állíttatni. Pedig ilyén esetek előfordulnak. A gép még a tizedrészéig sem használódott el, fizikai „halála" még igen messze van, s értéke máris katasztrofálisan lecsökkent, mivel nem képes versenyezni az új, tökéletesebb gépekkel. Ez az a jelenség, amelyet Marx a gépek erkölcsi kopásának nevezett. Az erkölcsi kopás lényege az, hogy egy bizonyos idő elteltével — függetlenül attól, hogy részt vett-e a gép a termelésben, vagy használaton kívül volt — az illető gép elavul. Üj, tökéletesebb, nagyobb teljesítményű gépek jelennek meg a piacon, vagypedig ugyanolyan típusúak, de kevesebb munkával késziiltek. A legmagasabb profit utáni hajsza új gépek alkalmazására kényszeríti a tőkést. Ha azonban megvan a lehetőség arra, hogy a tőkés a régi gépekkel is magas profithoz jusson, nincs az a kapitalista cég, amely ne kísérelne meg mindent a technikai fejlődés gátlására. A nagy monopóliumok tudatosan gátolják a technika haladását, a meglevő berendezést mesterségesen óvják az idő előtti elértéktelenedéstől. így például az amerikai „Bell Telephon Co." birtokában a második világháború előtt közel 10 000 szabadalom volt. A cég által megvásárolt találmányok közül több mint 5000-et. sohasem alkalmaztak. Tömegével hozhatnánk fel hasonló példákat. Az amerikai üzletemberek nyíltan meg is mondják: „Minek pazarolják a társaságok profitjukat az olyan találmányok bevezetésére, amelyek felboríthatják piacukat és elértéktelenítik a meglevő üzemi berendezésüket?" A szocialista társadalom mentes ^^ a konkurrenciaharctól, a termelés anarchiájától és a termelőerőket pusztító gazdasági válságoktól. A szocialista termelési viszonyok a gazdasági feltételek minden irányú figyelembevétele és a kommunista építés konkrét feladatai alapján lehetővé teszik a technika tervszerű fejlesztését és tökéletesítését. A szocializmusban a technika fejlődéséhek nincsenek határai. Hogyan áll a gépek erkölcsi kopásának kérdése a szocialista társadalomban? A szovjet közgazdászok egy részének az a felfogása, hogy a szocializmusban nem áll fenn és nem is lehetséges a gépek erkölcsi kopása. A Nagy Szovjet Enciklopédia 2. kötetében például az Amortizáció címszó alatt azt olvashatjuk, hogy nálunk a technika fejlődéséből nem következik a gépek erkölcsi kopása. Az úgynevezett erkölcsi kopás jelensége a címszó írója szerint csak a tőkés gazdaságban fordul elő. A kapitalizmusban fizikailag teljesen üzemképes gépek lomtárba kerülnek, mivel alkalmazásuk gazdaságilag nem rentábilis ..." Ily módon a címszó írója mintegy arra a következtetésre jut, hogy a szocializmusban a fizikailag üzemképes gépeket még abban az esetben is használni kell, ha azok gazdaságilag nem rentábilisak. L. M. Kántor Amortizáció és javítás a Szovjetunió iparában című, 1949ben megjelent könyvében a következőket írja: „Ha a technikai haladás következtében a meglevő állóalapok értéke lecsökken, semmi szükség nincsen arra, hogy az amortizáció kiszámításánál az eredeti értékükből induljunk ki... Mihelyt új, tökéletesebb konstrukciójú gépeket találnak fel, a régi gépek többé már nem lesznek rentábilisak, ha az eredeti értékükből indulunk ki. Alacsonyabb értékkel számítva azonban továbbra is rentábilisak maradnak." A moszkvai Ordzsonikidze Műszaki és Közgazdasági Egyetemen a szocialista ipar üzemgazdaságtanának taflszéke elkészítette a Szocialista ipar üzemgazdaságtana című tankönyv vázlatát. Ebben ugyancsak arról van szó, hogy a „szocialista" gazdaság a maga előnyei folytán nem ismeri a gépek erkölcsi kopását", hogy a Szovjetunióban nincsenek meg azok az okok, amelyek az erkölcsi kopást előidézik és elértéktelenítik az állóeszközöket, s így károk sem keletkeznek az elértéktelenedés^ sel kapcsolatban. Ebben a könyvben is éppúgy, mint a szocialista, társadalmi viszonyok közepette a gépek erkölcsi kopását tagadó más művekben, a szerzőknek az a fő érvük, hogy a nagy üzemekben elavultnak számító gépeket fel lehet használni a kisipari termelőszövetkezetekben, a gépállomásokon. „Ily módon sem a vállalatot, sem a népgazdaságot nem éri károsodás" — olvassuk a tankönyv vázlatában. Világos, hogy itt a szerzők összekevernek két különböző kérdést: az erkölcsi kopást és az elavult gépek felhasználását. Kétségtelen, hogy a szocializmusban mind a régi, mtad az új gépeket sokkal eredményesebben lehet kihasználni, mint a kapitalizmusban. És amíg léteznek technikailag jól és kevésbé jól felszerelt népgazdasági ágak, a régi gépeket mindig át lehet helyezni oda, ahol még szükség van rájuk. Természetesen a régi gépek ettől még nem válnak újakká. Hogyan lehet azonban az elavult, kis teljesítményű gépek kényszerű felhasználását úgy feltüntetni, mintha az úgyszólván társadalmunk törvényszerűsége lenne?! Az élet meggyőzően bizonyítja, hogy a népgazdaság gépesítésének fejlődésével nemcsak az állami iparvállalatok kapnak új gépeket, hanem a gépállomások és a kisipari termelőszövetkezetek is. i