Uj Szó, 1955. október (8. évfolyam, 236-261.szám)

1955-10-01 / 236. szám, szombat

6 m%w 1955. október 1. HONIK Vojtech Cach München-drámája a bratisla/ai P. O. Hviezdoslav Szír házban I. Vojtech Cach, a cseh színpadi sžerzők egyik legrokonszenvesebb alakja, nagy feladatot vállalt magára, amikor eltökélte, hogy színmüveiben, a Budapesten is nagy sikerrel bemutatott Viaduktban (Duchcovský viadukt), a Mosti sztrájkban (Mostecká stávka) és a R61ur.,<-nélkülü*.k című új drámájában, te;vezett pentalógiája harmadik részében hiteles tájékoztatót ad a kö zelmúlt társadalmi képéről és valóságairól. Cach valamennyi cseh társa közül a legjobban érti a múlt pártos ábrázolását és eljut a lényeghez: a múlt feltárásával a néző figyelmét mindazokra az erőkre irányítani, amelyek egy jobb. új világ megteremtésén munkáikodnak. Valamennyi drámájában hidat ver a közelmúlt és a jelen között, utat mutat a tegnap tapasztalatai, erósen ellenőrizhető élményei és jelenünk építő törekvései, céljai között. Ez a dicséretes szándék a bratislavai Hviezdoslav Színházban e napokban bemutatott új drámájában is érvényre jut. Cach rávilágít a müncheni sorsdöntő napok hátterére, feltárja a köztársaság testét hiénák módjára szétszaggató erőket, de megmutatja a káros, romboló erők ellenpólusait is: a nép egyszerű fiait, a hazafiakat, akik készen állottak fegyverrel megvédeni önálló életünket és szabadságunkat. Eredetileg azt tervezte a szerző — amint egy beszélgetésünk során vallotta —, hogy a müncheni kritikus napok történetét magában a prágai Várban játszatja le és hogy mélyebben felfedje a történtek hátterét, elviszi a nézőt a hírhedt lady Astor londoni szalonjában is. E főúri szalonban, melynek Konrád Henleín gyakori vendége volt, született meg az árulás egyik ténye, a „közvetítés" eszméje, lord Runciman küldetése. Cach nagyon helyesen lemondott erről az eredeti tervről és új elgondolása szerint néhány ember sorsával ecseteli az 1938as mozgósítás és a határkiürítés drámai eseményeit. Három család sorsa áll az események előterében: a nem politizáló, de becsületes, hazafias érzelmű Adamira ezredesé, a nácikkal rokonszenvező Janák földbirtokosé és a demokrata érzelmű német Kastner gépészé. E három család köré egy csoport jói egyénített katonát állít a szerző és megkísérli megteremteni velük a határvidék ellenállásának tragikus pillanatokkal és hősi magatartással teli legendáját. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az életünk történelmében oly fontos fordulatról, az 1938-as szeptemberi mozgósításról, köztársaságunk cserbenhagyásáról, akkori vezető politikusaink kapkodásáról, teljes csődjéről és ugyanakkor a kommunisták és más haladó erők ellenálló törekvéseiről irodalmi tükörképet kapjunk. Cach nagy érdeme, hogy a felmutatott tükörkép nem torz, nem művészietlen, és hogy a szerzőnek részben sikerült húsból-vérből való emberek életbevágó személyes ügyévé tenni a müncheni döntést, az árulás tényét. Korszerű irodalmi műveknél minden azon fordul meg, mennyire sikerül az írónak a közösség ügyét és problémáit szívdobog tatóan személyes egyéni sorsokkal összeforrasztani. Ahhoz, hogy Cach tagadhatatlanul érdekes és eszmei mondanivalójával hasznos drámája mélyebben lekössön és megrendítsen, elsősorban az kellett volna, hogy mélyebben valljon embereiről. A drámai mű elsősorban azzal a nagy harccal rendit meg bennünket, amely hősei, illetve hősei belső világában dúl, amelyet a hős önmagával, a külső akadályokkal, az ellenálló erőkkel szemben folytat. E harcban mutatkozik meg nagy, tiszta érzése, áldozatkészsége, hazaszeretete és emberiessége. Cach drámájának központi figurája, Adamira ezredes erős harcot kénytelen vívni konfliktusba keveredik önmagával, környezetével, feletteseivel, mert a müncheni döntést nem tudja magáévá tenni, mint ember és mint katona is fellázad ellene, végül elbukik és önkezével vet véget életének. Adamira ezredes azonban erős konfliktusa ellenére sem válik tragikus hőssé.- csupán összeomló ember, aki nem lát kiutat, lehetőségeket a további — esetJen földalatti — harchoz. Hogy öngyilkossága mégsem hat megfutamodásnak a további nagyobb feladatok és megpróbáltatások, esetleg a forradalmibb érzületet és magatartást megkövetelő illegális munka elől, az annak tulajdonítható, hogy emberéletet ment vele: megmenti a határvidéken parancs ellenére benzintartályokat levegőbe röpítő Bobes Solint a kivégzéstől. A j»ő embere — és ezt helyesen éreztéti Cach pentalógiája harmadik részében — nem lehetett a kételyektől gyötört, ingadozó Adamira ezredes, hanem Jozef Kastner, az Ordnerektő) megtámadott, a Birodalomba elhurcolt és ott talán elpusztított német gépész kommunista fia és a lumpenproletariátus sorából kiemelkedő, lassan öntudatos emberré érő Bobes Solin. H. Cach érdekesen állítja színpadra drámája központi alakját, az ingadozásaival is rokonszenves Adamira ezredest. Heda lánya már jóval erőtlenebbül hat és itt jutunk Cach drámájának gyengéjéhez, emberábrázoló ereje korlátaihoz. Nem értjük, mi késztette Hedát, hogy feleségül menjen a fasisztákkal paktáló Janák földbirtokos üres, jelentéktelen fiához? Cach nyilván nem törődik eléggé alakjai előéletével, jellemük fejlődésével és ezért történhetett, hogy ezt a haladó gondolatok iránt fogékony lányt egyszerűen férjhez adja egy jelentéktelen papirosfigurához. A meglehetősen felületes írói elképzelés eredménye, hogy felü-, letesek a kapcsolatok, s nem az élet törvényei, hanem hiányos írói elgondolás szerint cselekszenek. Heda különös viszonya a kommunista Kastnerrel ugyanilyen papírosizű, az élet aligha teremtett ilyen kapcsolatot, de nem is kívánjuk Cachtól, hogy életet „másoljon", közvetlenül az életből mintázza alakjait, hanem azt, hogy merészebb szárnyalásra bírja írói képzeletét és mélyebben, életük múltjával, teljss gazdagságával képzelje el és jelenítse meg alakjait. A nehezen induló és első felvonásában csaknem széteső drámának csúcsa a történésekkel, drámai eseményekkel zsúfolt negyedik felvonás. Cach ebben a felvonásban erős, vérbeli színpadi szerzőnek bizonyul, a jelenetek tele varrnak robbanó élettel, nagy indulattal és lenyűgöző életigazsággal. Az események sodrában, a csapások hatására az egyszerű katonák hősökké válnak szemünk láttára. Cach itt merészet kísérelt meg: megteremteni az ellenállás legendáját. Megmutatja, micsoda nagy erőket szabadított fel a szeptemberi mozgósítás a veszélyeztetett köztársaság védelme érdekében. Kifogásolható, hogy ebből az áldozatkész heroizmusból túlsókat próbál egyszerre adni. Megfelel a történelmi tényeknek, hogy az idő komolysága, a veszély pillanata erősen mozgósított, ellenállásra lelkesített és hősöket teremtett — de nem ilyen tömegesen. A dráma katonái között — egy századról van szó — Cach csak a kuláknak beillő Mlezivát ábrázolja negatív vonásokkal, a többi, a civilben cukrász Pejsza fegyvert ragad csakúgy, mint a nagyon kedves, bohóckodó Adolf Pupek. Sok ez így, a kevesebb többet adna, hitelesebbé, igazabbá tenné a legendát. Az igazság mindenképpen az, hogy a durva szenvedésnek, a megaláztatásnak hosszú hónapjai, sőt esztendei kellettek, hogy az ilyen Pejszák vag^Pupekek is áldozatot hozó ellenállókká érjenek. A tettre lelkesítő, hatásos negyedik felvonást kamaraszerű befejezés követi. Az újszerű megoldás Cach kezdeményező kedvét és merészségét dicséri. A mondanivaló ugyan szervesen összefügg az előzményekkel, de a dráma itt már túljutva a fordulón, eróssn esik és úgy érezzük, nem a színpadon, hanem mögötte bonyolódnak az események, akár a dráma első három képében. in. A bratislavai Hviezdoslav Színház művészgárdája legjobbjait küldte csatasorba a siker érdekében. Ivan Lichard, aki legutóbb Kornyejcsuk „A nagy műtét"-jéneK (Chirurg Platón Krecset) magasszínvenalú rendezésével bizonyította be rátermettségét, ezúttal ts, noha jóval nehezebb feladat előtt állott, kitűnő munkára tudta lelkesíteni az egész együttest. Rendezésének nagy érdeme, hogy sikerült a dráma sok problematikus részét hitelessé tenni és> áthidalni az indokolatlan ki- és bejárások üres pillanatait. Színpadán forro. izgalmas légkör alakul ki, melyben a pozitív erők párharca, összecsapása a visszahúzó, romboló erőkkel a negyedik felvonásban szinte lélekszorító, a helytállás követésre késztető példájává, legendájává sűrűsödik. És ugyanilyen sikeres a második felvonás katonáinak derűt árasztó jelenetsora, szinte feledteti a nézővel, hogy ennek a környezetfestésnek, a katonák mókázásának édeskevés köze van a dráma tulajdonképpeni történéséhez, összegezve, erről a sikeres rendezésről elmondható, hogy olyan egységes együttest alakít ki, amilyet a prágai Nemzeti Színház kivételével, egyetlen nagy színpadunk sem tud felmutatni. Mikuláš Huba Adamira ezredes szerepéhez talán még fiatal, de játéka, ammt levetette kezdeti elfogódottságát, jelenetről jelenetre érettebbé, színesebbé vált, kihozva ennek a nem politizáló katonatisztnek minden rokonszenves vonását, pátoszmentes emberi nagyságát, Hedát, a lányát, Eva Kristinová játszotta és nem az ő hibája, hogy a drámának ez a szövegben egyik legnagyobb szerepe faké maradt. Ugyanilyen nehéz helyzetben van Vladimír Ďurdik is, aki bármilyen meleg és rokonszenves próbál lenni, nem tudja megfosztani a fiatal kom munista Kastnert szerepe papirosízétől. Kiemelkedő alakítás Oľga B. Ország hová öreg Kastnernéja. Az első és harmadik felvonásban még igénytelen, epizódszerű, hogy aztán a negyedik felvonás egyetlen jelenetében fájdalmas átkozódásával a görög tragédiák nagyságára emlékeztessen. Ezer megcsúfolt, kifosztott és meggyötört anya tehetetlep fájdalmát sikerült Országhovái}ak oly erővel összesűrítenie, hogy a nézőnek a gyűlölettől ökölbe szorul a keze. író, rendező és színész közös érdeme ez a feledhetetlenül mély és megrázó alakítás. A Janákot alakító Viliam Záborský sima, fondorlatos, korlátolt és ellenszenves. Hogy nem tudjuk meggyűlölni, részben talán annak tuljdonítható hogy túlságosan ismert előttünk, mennyire levitézlettek ezek a történelmünk színpadáról eltűnt kollaborálok. A határvidéki község bíráját játszó Míla Beran még alávalóbb, még patkányszerűbb. Watzkeről, Janák náci-intézőjéről sok szó folyik a színpadon, őt magát azonban ritkán látjuk. Karol Skovaj megpróbálta játékával kikerekíteni ezt a minden jellegzetesség nélküli negatív figurát. Mária Prechovská, a szerző jóvoltából már hitelesebbé tehette a Janák szolgálatában álló náci kémnőt. Július Pántik Solinja gondos színészi munka. Derűs, kedélyesen emberi, amikor gyermekei fényképét mutogatja és az ösztönös emberek megrendítő egyszerűségével hősi, amikor nagy tettére sor kerül. A katonák népes sorából kiemelkedik Ctibor Filčik íróilag is színesen megformált Machytkája, Branislav Koreň hízottképü, ellenszenves Mlezivája. K. L. Zachar Pejsája már halványabb, színtelenebb. František Dibarbora nagy komédiázó kedvvel remekül formálja meg a mindig mókázásra hajlamos Adolf Pupeket. Csaknem minden századnak van ilyen jólcWélyű mulattatója, bohóca. De óvnunk kell Dibarborát a túlzásoktól, hogy a negyedik felvonásban elhihessük érett, komoly szavait. Elena Latečková, Juraj Paška, Ľudovít Ozábal, Juraj Šebok, Jozef Šomonovič és a többiek is gondosan formálták meg szerepüket. A bratislavai Hviezdoslav Színház mindedképpen egészséges műsorpolitikát követ, amikor V. Káňa Karhan-ja után, hosszú evek múltán végre ismét mai cseh szerzőt juttat szóhoz drámai színpadán. Hasznos volt megismerkedni Cach pentalógiája legújabb drámájával; a Rólunk — nélkülünk megmutatta, hogyan érlelődött a tegnapban jelenünk és ez joggal kelti fel érdeklődésünket, hogyan tájékoztat majd napjaink társadalmi válságairól, legmaibb életünk problémáinak érintésével, hogyan segíti népeirk harcát létünk alapvető feltétek-iért, az országépítés, a szocalizmus győzelméért. Egri Viktor -tilljlljlliltlllllullllllljtllllillüllfllllllllllltllillll iIlllllfl!ltiIIIIllinBlHIIIHIIIIIIH!l!Ili!lltHlllll!!l!l«llliHlilHIIIIUIill!H)Hlllli« \ Jláttam - Látóin j 1 Láttam gürcölni rokonaim, | 1 hallottam őket káromkodni, | i s tudtam, hogy vágyuk szekeréből \ g | a nyomor, az a kapcabetyár, | | minden lovat mily gyorsan fog ki. Tudtam (olvastam elég könyvet), hazug szavaknak izzó vasa hogy vakított meg koldusokat, s egyre másra gyilkot miként fentek, míg röhögött a császár s basa. | S még gyerekszemmel, nem is régen, , 1 I a barbárságot élve láttam; | horogkeresztet viselt karján, | tüzet gyújtott a világ alá. | Majdnem elégtem e vad lángban. 1 S láttam a hivő emberséget, | | „Varázshegy"-et írt, s erősödött, | nevelte okos kicsinyeit. 1 1 Még félve élt, még száz veszélyben, | mint szarvasok a pumák között. 1 i š | " S láttam a kelő virradatot, | és örültem, hogy éppen akkor | nőttem ifjúvá, mikor végre | törvénnyé lett és egyszereggyé 1 a legtisztábbak embersége. Látom az embert — napról napra | szereti meg az új életet, mely nemcsak szó, de csók és kenyér — 1 kit régi kínok tanulsága s gáttalan tervek fénye vezet. | Veres János | m • CtlSIIVtlBflSSTBltBliBIIBlíBnBtlBIIBli VIlBtlUISttBiUtlBIIBIIBMBllBIIBItS MBIIB^ÉIIHISIISllSIlIff BITSTf BllBIKHBlISnBlICftBitSfJBliBitSiTVHBIIHtlSlJsTl LÁNG ÉVA: FELELET Dési Ferenc közkatona lázasan feküdt a szalmazsákon a kórházzá átalakított fabarakkban. Az áporodott levegőjű nagy szobában kétoldalt sorakoztak a szalmazsákok sóhajtozó, nyögő, véres terheikkel, az utolsó nagy összecsapás sebesültjeivel. A rohamok, vérgőzös csaták áldozatai várták itt a gyógyulást, a békét, az újabb rohamot, a halált — vagy talán már semmit sem vártak. Az órák és a napok egybeolvadtak a fájdalomban, a lázban s a felvillanó képekben, melyek elmúlt dolgokat idéztek a valószínűtlenség tömkelegében. $zek a haldoklók már nem érzékelték az időt, egyikmásik talán már a létet sem. Dési Ferenc közkatona agyában is kergetőztek a képek: végnélküli menetelések, sok fájó éles fény és dörrenés, halált osztogató vadászgépek cikázása, kihalt utcák, kihalt házak üresen pislogó megtépázott ablakszemekkel, aztán az anyja utolsó ölelésre tárt karja s a húga arcán végigfolyó könnycsepp. A mécses halvány rőt fénye imbolygó árnyakkal telítette meg a szobát, amelyek alattomosan bújtak meg a sarkokban. Már leszállt az est, 1944. október 26-ának estje. Halk nyikorgással ldnyüt az ajtó és a hűvös légáramlat besodorta az öszi este friss ködszagát. Désit kissé magához térítette a hűvösség és a zaj. Látta, hogy magas,' szikár alak lép be az ajtón és megáll az első szalmazsáknál, lehajol, majd csendes suttogás ért el hozzá. Aztán a köpenyes férfi tovább ment, megállt némelyik sebesültnél, itt-ott alig érzékelhető mozdulatokat végzett. Lehányta szemét és gondolkodni igyekezett. Vajon ki lehet? Az orvos? Nem. Az hangosan ropogtatja a szavakat és gyorsan mozog. Hirtelen világosság gyúlt az agyában: a pap, a tábori lelkész, felnyitotta nehéz pilláit és tekintetével követte a pap alakját. Hát már ennyire lennénk? Haldoklunk? — kérdezte önmagától hideg, szomorú kis ámulással. A pap egyszerre ott állt előtte s mikor látta, hogy eszénél van, lehajolt: — Gyónjál meg, édes fiam... tán az örökkévalóság küszöbén állasz ... Dési szörnyű erőfeszítéssel félkönyökre támaszkodott, hogy jobban lássa a föléje hajló arcot. — Mit gyónjak meg? — kérdezte alig halhatóan. — De, édes fiam! hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen fegyver volt a kezedben puska, gránát... Fegyver, amivel embertársaid életére törtél... és nemsokára talán már ott leszel a Bíró előtt, hogy számolsz el azzal, hogy öltél? Dési emlékezetében egy kép merült fel mind nagyobb tisztasággal. Maga előtt látta a papot hímes ornátusában, ahogy kezét áldó mozdulattal a fegyverek s a zászló fölé tárja és fölfelé néző szemmel mintha az .ég helyeslését várná. Még a hangját is tisztán hallotta... A sebesült tétova pillantása most szinte /eszelős fénnyel kapaszkodott meg a pap hideg szürke tekintetében: — Tábori lelkész úr — szakadt ki belőle a hang —, emlékszik rá, amikor indulás előtt a kassai kaszárnyában a misét tartotta? — Emlékszem ... — Arra is emlékszik, hogy mit prédikált? Akkor azt mondta, azzal végezte, hogy aki becsületesen harcol, keményen fogja fegyverét, engedelmeskedik a parancsnak, az üdvözül s a mennyek országába jut és megjutalmaztatik az örökkévalósággal... A pap csak nézett rá idsgenuL és csodálkozva. Ez az ember itt előtte, ahelyett hogy gyónna, két év előtti dolgokat bolygat. Mit akarhat ez a félholt ember, akinek még a nevét sem ismeri? Dési folytatta, a hangok lihegve, akadozva törtek elő összeroncsolt bensőjéből: — És most... és most, tisztelendő úr, azt mondja... azt akarja tőlem, hogy gyónjak ... hogy gyónjak meg bűnöket, amikért égi jutalmat ígért... azt alcarja, hogy gyónjam meg azt, hogy engedelmeskedtem a* parancsnak, hogy olyan bűnöket bánjak meg, amiket talán nem is én követtem el!... Tisztelendő úr! Mikor hazudott maga nekem — akkor vagy most?... — úgy érezte, hogy az utolsó szavakat ordítva vágta a pap arcába, pedig a vádoló kérdés szinte hörgésbe fulladt. És erejének végső megfeszítésével várta a feleletet. A pap csak nézte. A méltatlankodó csodálkozás haragos felháborodásba futott át, s mire a szó. a felelet megformálódott, már a gyűlölet hideg izzásával dobta fullánkját a meggyötört lélekbe: — Dögölj meg! Felállt és gyors, kemény léptekkel kisietett. Dési Ferenc közkatona visszahanyatlott a szalmazsákra. Valahol, ott nagyan mélyen valami örökre megpattant. Oh nem, nem a szíve. Hanem a Horthy-líadsereg tábori lelkész urának földi mindenhatóságába, a „betegek és szegények szolgájába" vetett hite.