Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-13 / 220. szám, kedd

1955. szeptember 13. UISZO 7 A szövetkezetben is a munka a jólét alapja Berencs a múltban nagy és nevezetes községnek számított. Innen kerültek ki a legjobb harcosok, a legjobb kommunisták, akik bátran kiálltak a dolgozó nép ügyéért. Nem riasz-totta vissza őket semmi, mert tudták, hogy Ügyük igaz ügy. Többször sztrájkot szerveztek. Keményen szembenéztek a nyitrai apátság megbízottaival. A sztrájkoló tömeg nem kívánt sokat, csak hogy egy kicsit több morzsát juttassanak nekik a pap urak. De mi volt a válasz az ilyen megmozdulásokra. „Isten szolgái" csendőröket küldtek a követelődzőkre. A falu legjobb kommunistáit vasraverve vitték el. Bizony elég gyakran belekóstoltak a rabkenyérbe. Ez volt a régi Berencs. A harcos, forradalmi — a papok szerint az ördögök által megszállt község. A felszabadulás után a kommunisták vezetésével felosztották a nagybirtokot, amely a község határának több mint felét foglalta el. Földet kapott Bódi János is, a hajdani cseléd. A szétparcellázott földeket azon, ban újból egyesítették. Szövetkezetet alakítottak. Ez négy évvel ezelőtt történt. Pár nappal ezelőtt látogattam meg Berencset. Kíváncsi voltam, mire mentek a négy év alatt, hogyan gazdálkodnak, elégedettek-e a közös gazdálkodással. Delelőn állt a nap, amikor kiszálltam a vonatból. Az állomás épületén túl lombos fák árnyékában pihent a falu. Mint pipacsok a búzatengerben virítottak a piroscserepes házak. A nap kegyetlenül szórta sugarait. Az utasok az állomásépület mellett lévő büfé felé iparkodtak, hogy sörrel vagy málnaszörppel nedvesítsék kiszáradt torkukat. Én is követtem példájulcat. Míg sörömet iszogattam, tekintetem megakadt egy hatvan év körüli emberen. Szintén sörrel oltotta szomját. Észrevett. Látta, hogy idegen vagyok, mindjárt felém közeledett és érdeklődni kezdett, hová megyek. Megmondtam. Emberem tovább érdeklődött: — Talán tanítónak jön hozzánk? — Nem biz én válaszoltam, majd másra tereltem a szót. Már az utolso korty sört is kiittuk, amikor emberem újból érdeklődni kezdett, mi járatban vagyok. Megmondtam. — Szeretnék valamit falujukról, a szövetkezetről írni. — Ahá — válaszolt a ráncos arcú emberke —, most már értem. Hát van is miről írni. Nyúzzák itt a népet, ahogy csak lehet. Én is tagja vagyok, illetve csak voltam a szövetkezetnek, mert a tavaszon beadtam kilépési nyilatkozatomat. Elég volt már a szövetkezeti életből. — Öt hektár földdel léptem a szövetkezetbe, de alaposan megbántam. Nem lehet abból megélni, amit az ember a szövetkezetben keres. Az csak arra jó, hogy az ember éhen ne vesszen. Nagyot sóhajt, aztán újból kezdi: — Én nem így képzeltem el az egészet. Hol az egyenlőség? — mereszti rám kérdően nagy, véreres szemeit. — No, de ne higyje, hogy én akárki vagyok• — s máris előhúzza igazolványát. Kiderül, hogy panaszos emberünket Csurgali Józsefnek hívják. Csurgali Józsefnek ott helyben meg is ígértem, hogy majd utánanézek a • dolgoknak és a faluba indultam. A faluban a megszokott hétköznapi kép fogadott. Az úton rendesen öltözött gyerekek futkároztak és kerékpároztak. A felnőttek vígan, nevetgélve beszélgettek egymással. Ami pedig legjobban keresztülhúzza panaszkodó emberem állítását, az a rengeteg új ház, amely a faluban eddig felépült. Még takaros kultúrház is épült, hogy a művélődésre, szórakozásra is legyen alkalmas hely. Vajon a rossz sorban ilő embereknek kell-e kultúrház, színdarab, könyvtár, meg vigadalom? Azt hiszem, erre még Csurgali is azt felelné, hogy bajosan. Hogy adott szavamnak híven eleget tegyek, elhatároztam, hogy nem elégszem meg enynyivel, hanem a szövetkezetben is alaposan szétnézek. Bizony sok mindent láttam, tapasztaltam, ami mind arról tanúskodik, hogy jó úton halad a szövetkezet. Gazdaságuk évről évre gyarapszik, évről évre jobbmódúak, jobban élnek a szövetkezeti tagok. Az állam iránti kötelességüket mindenből pontosan teljesítik. Az idén például olyan gazdag termést értek el gabonafélékből, amilyenre Berencsen eddig még nem volt példa. A munkaegységek értéke is elég magas. Egy munkaegységre előleg címén 10 koronát kapnak a tagok, ezenfelül még 3,5 kg gabonát. A szövetkezet az idén már pénzügyileg is jól áll. A könyvelő szavai szerint az idén már az év végén is lesz min osztozkodni. A szövetkezeti gazdaság egyre épül, szépül a tagság legnagyobb örömére. A múlt ősszel a falu szélén, ahol eddig sáson és különféle, még takarmánynak. sem alkalmas gazon kívül semmi sem termett, ma gyönyörű halastavat és hatalmas rizstáblát lát az ember. A helyi nemzeti bizottság titkára szerint az ingovány „aranybányává változott". Az egy hektáron elterülő halastó és a 13 hektár rizs szép őszszeggel, gazdagítja a közös pénztárt. Szép itt, jó itt minden. De mind ez nem történt máról holnapra. A szövetkezeti gazdálkodás sem mesebeli „terülj asztalkám", mint ahogy azt Csurgali József szeretné. Munka nélkül a szövetkezetben sem lehet megélni. No, de erről majd még későbben beszélgetünk. A múlt évben Csurgalihoz hasonlóan többen is voltak, akik otthagyták a szövetkezetet. Azt hitték, hogy a szövetkezeten kívül könnyebben tudnak majd megélni. Hogy mennyire rosszul tették, amikor hátat fordítottak a szövetkezetnek, azt egy példával lehet bebizonyítani. Kónya András is azok közé tartozik, akik tavaly kiléptek a szövetkezetből, de már maga is belátja, hogy helytelenül cselekedett. Mint egyénileg gazdálkodó rá van utalva, hogy a szövetkezeti tagoktól vásároljon gabonát. Azoktól a szövetkezeti tagoktól, akik Csurgali szerint csak annyit „keresnek" a szövetkezetben, hogy éppen csak éhen nem vesznek. Bódi János például harmadmagával dolgozik a szövetkezetben. Annyi gabonát kaptak az első félévben szerzett munkaegységeik után, hogy a szó szöfos éttélmében nem tudták hová rakni hirtelenében. Két "hatalmas szekér szállította a 42 mázsa életet az udvarába. A szomszédok, meg a rokonok irigykedve nézték a rengeteg gabonát. Az egyik kíváncsiskodó meg is jegyezte: — A hát, János, ilyen gazdag életedben sohasem voltál. Bódi János mosolyogva válaszólt: — Te is lehetsz ilyen gazdag, neked is lehet ennyi gabonád, csak állj közénk. Ezen a nevezetes napon Kónya András is felkereste Bódi Jánost. Kissé restelkedve jelentette ki. — Hallod-e, te János, eladhatnál nekem legalább 5 mázsa gabonát. Bódi János arcán mosoly, futott végig A telt zsákok között babrálva válaszolt: — Kár volt otthagynod a szövetkezetet. Ha köztünk maradtál volna, most nem kellene gabonáért pénzt adnod. Tehát így élnek azok, akik Csurgali szerint nyomorognak és így néznek ki azok, akik fecsegésre hallgattak. Mert hát Csurgalinak nagy része van abban, hogy többen otthagyták a szövetkezetet. Csurgali mindenkinek egyenlőségről papolt. De milyen egyenlőséget szeretne Csurgali. Olyant, ahol a végzett munkától függetlenül mindenki egyformán részesülne jutalmazásban. Ez volna szerinte az igazi szocializmus. Azt szeretné, ha ő is olyan jutalmazásban részesülne, mint Bódi János, aki nap nap után harmadmagával szorgalmasan dolgozik a szövetkezetben, míg ő a kocsmában a féldeciseknek panaszolja fájdalmát, bánatát, mondván': „Nem ilyen szocializmust akartam én". A nap már leáldozott, amikor az állomásra értem. Csurgali még mindig ott ült. Most is a söröskorsó fülét szorongatta. Amikor észrevett, újból ott kezdte, ahol délben elhagyta: „Nem így képzeltem él én a szocializmust. Nincsen itt egyenlőség. Nem jó a szövetkezet, éhen hálhat benne ...." De csak az, aki nem akar dolgozni — gondoltam magamban és felléptem a vonat lépcsőjére. Szarka István jíMm j moflsár ás a láp helyen (9) Saját erőfeszítéséről, arról, hogy szakadatlanul két műszakban dolgozott és amellett karbantartotta a gépet, alig tesz említést. Erről mindennél többet mond Zatykó dicsérete. Arról meg, hogy milyen szimattal tudta kiválasztani a magához méltó munkatársakat, Horváth István traktoros története beszél. Horváth István 33 esztendős, jelenleg beteg, reuma kínozza, görnyedve jár, naponta kapja az injekciókat és bár nehezére esik, ha csak módjában van, eljön a traktorosbrigádhoz és gyönyörködik a vadonatúj KD 35-ös lánctalpasban, amely most, pár nappal ezelőtt érkezett. Nagyon szeretné visszanyerni egészségét, hogy újra lánctalpasra ülhessen és egyre mélyebb barázdákat szántson. Horváth István története példázza, hogy dolgozóinkban mennyi kincs, érték rejlik. 1952 őszén még gyalogmunkás volt a szövetkezet mezei csoportjában. Kele Gábornak akkor sürgősen szüksége volt segédmunkásra. Elment hát Horváthoz, aki távoli rokona, azonkívül kisszigeti és megkérdezte tőle, nem volna-e kedve' ehhez a mesterséghez. Horváth boldogan beleegyezett. Most már csak arra volt szükség, hogy a szövetkezet is megadja hozzá az engedélyt. Kele ezt a vezetőséggel gyorsan elintézte. És ekkor, 1952 őszén, az Ifjúsági Falu nagy válságának közepette, amikor a tagok nem tudták, mihez fogjanak előbb, a riz.saratáshoz, a répaszeíéshez vagy a kukoricatöréshez. Kele megindul Horváth segédmunkással, hogy ahol lehet, elvégezze a mélyszántást. A mester két-három órát van együtt tanítványával, megmagyarázza neki, hol a váltó, hogyan kell kezelni a kormánykereket. Persze Horváthnak nem megy még úgy, ahogy kellene ... Kele tehát mesterhez illően hangosakat káromkodik közben. Horváth kínosan feszeng a kormánykeréknél, szégyelli magát, hogy ez a Gábor, aki fiatalabb nála, így mer vele beszélni, arra nem is gondol, hogy Kele fáradt és kimerült. Nem, csak a szégyenletes helyzetre gondol, melytől verejték ül ki a homlokára. Kele érzi, hogy megbántotta Horváthot, ezért elölről kezdi és újra türelmesen megmutatja, hogy mihez, mikor kell nyúlni. Déltájban aztán Kele olyat tesz, amit eddig még nem tett, féltve őrzött gépét rábízza egynapos inasára! Egyszerűen leszáll a gépről azzal, hogy ebédelni megy és csak úgy odaveti neki, hogy szántson tovább. Horváth hátra sem néz, azt hiszi, hogy ennek így kell lenni, dobogó szívvel összeszedi minden tudását és viszi a gépét tovább. Egyetlen gondolat tartja fogva: ha más segédmunkás el tudja ezt végezni, akkor neki is meg kell állania a helyét. Ügy is volt! Kele Gábor közel egy óra hosszat figyeli távolról Horváth munkáját, aztán a csodálat és elégedettség vegyes érzésével megy ebédelni, majd elnyújtózkodik fáradtan az egyik priccsen, hogy legalább egy órácskát pihenjen. De Gábor elaludt és a pihenésből nem egy, hanem tíz óra lett. Éjfél felé járt az idő, mire felriadt. Kirohan a határba, de sehol sem látja a Sztalinyecet. Nem is láthatta. Horváth, aki szívdobogva végezte el az első két fordulót, egyre bátrabban kezeli a kormánykereket és a sebességkapcsolót. Az egy-két óra letelte után, amikor látta, hogy hiába lesi mesterét, oly elszántság és bátorság vett rajta erőt, hogy egyfolytában nyolc hektárnyi területen elvégezte a mélyszántást. Kelének jókora utat kellett megtennie, amíg elérte tanítványát és boldogan megveregette vállát. Ez a vállveregetés pedig úgy tüntette el a délelőtti sérelmeket, akár a tűző napsugár a pocsolyák vizét. Horváth azóta 1953-ban elvégezte a négyhónapos lánctalpas-traktorkezelői tanfolyamot, de felejthetetlen élményként él benne az első nap, amikor rpegismerkedett a szovjet géppel, birtokba vette és akárcsak a mesebeli hős, az egyszerű mezei munkásból egyetlen nap alatt traktoros lett. Horváth csontos kis barna arca most is izzik az elragadtatástól, amint elmondja az első nap történetét és azt állítja, hogy erre csak azért volt képes, mert szívvel-lélekkel el akarta sajátítani mesterségét és ma is titokban, ha senki sem látja, rámászik a gépre és próbálja kiegyenesíteni görnyedt hátát. Talán megteszi a gép egy C^'pw „xH,....-.-.. J-.. .™ v í y*mr r^'-y i /S'&ZpSj f M'i — WA ^ L SjM ' m \ A mesterségesen nevelt borjak Itatásához előkészítik a tejet. perc alatt a csodát, amit az orvosok hosszú hónapok gyógyításával sem tudtak megvalósítani. Horváth arra is pontosan emlékszik, hogy amikor Kele Gábor éjféltájt jókedvűen, kipihenten átvette tőle a kormány kerekét, karján és egész testén bizsergő tűszúrások futottak keresztül, mintha hangyaraj zsibongana ereiben. Jóleső bágyadtság fogta el, azt hitte, hogy most mélyen aludni fog. De tévedett, minden fáradtsága ellenére nem jött álom a szemére, az a másik álom tartotta ébren, amely képzeletünket szépséggel fúti és akaratunkat megacélozza. Ott ült hosszú órákon át Kele mellett és újfajta képességgel ítélte meg a maga és általában az emberek életét. Mindez kifejezésre jutott abban a mondatbari, amivel befejezte és összefoglalta történetét: — Annak örültem a legjobban — mondotta ellágyultan —, hogy ebben a két műszakban tizennyolc hektáron végeztük el a mélyszántást, tehát négy hektárral többet szántottunk, mint a másik kettő, aki előttünk dolgozott. Ehhez az eredményhez pedig én, az egynapos traktoros járultam hozzá. Horváth történetét nemcsak én, hámén Kele, Borka és a brigád fiatal traktorosai is komoly érdeklődéssel hallgatták. Valamennyien megfeledkeztek arról, hogy szombat este van és illenék megmosakodni, ünneplőbe öltözni. Az olajos, maszatos arcukon különös fénnyel ragyogott a tekintetük. Szívesen hallgattak volna akár órákhosszat is hasonló történeteket, amelyek hírt hoznak az ember érzésének, fejlődésének döntő állomásairól. Horváth szavait mély, komoly hallgatás követte, nyilván mindenki kutatott emlékezetében hasonló esemény után. Kele Gábor is elmerülten hallgatott, teljesen megfeledkezett az időről, amelyre beszélgetésünk elején oly fontoskodva hivatkozott. A kialakult barátságos és meghitt légkört felhasználtam a magam javára és megkértem Kele Gábort, hogy holnap menjünk el együtt Kisszigetre* a szüleihez. Külön a lelkére kötöttem, hogy hozzon össze Nagy János csapatvezetővel, aki a múltkor becsapott. A történet hallatára nagy volt a derültség és Kele Gábor megígérte, hogy reggel eljön értem és motorkerékpáron körülvisz Kisszigeten. így került aztán sor arra is, hogy megszámláltuk, hány motorkerékpárja van a traktorosbrigádnak. Négyen voltak a fiatal traktorosok, valamennyien az Ifjúsági Falu traktoros iskolájában tanulták meg mesterségüket Közülük három még húszéves sincs: Soli Mihály 18, Varga Imre 18, Gőgh Imre 19, Nagy ' Béla pedig, — a legidősebb — 20 esztendős. Kele Simon, Fülöp László, akik lánctalpasokon dolgoztak és segédmunkásaik, Izsák és Kund Dezső haladták részben túl a harminc esztendőt. A felsorollak zöme kisszigeti. A további kérdezősködés folyamán kiderült, hogy a fiatal traktorosok közül kettőnek a szülei még magángazdálkodást folytatnak. A 18' esztendős Varga Imre azonban megjegyzi, hogy apja, Varga Géza két hektáréval őszszel már belép a szövetkezetbe. Gogh Imre azonban mélyen hallgat, amint később megtudom, megvan az oka rá. Apja tavaly kilépett az Ifjúsági Falu szövetkezetéből, vásárolt magának egy lovat és most maga gazdálkodik négy hektárján. Nem tartom tapintatosnak, hogy tovább fagassam a fiút, aki traktorosvizsgáját kitűnően tette le és munkájával a szövetkezet meg van elégedve. Ezért inkább a motorkerékpárra terelem a beszélgetést. (Folytatása következik. *