Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-13 / 220. szám, kedd

1955. szeptember 13

. III SZ

Q 3 IMI i béke megszilárdítására törekszenek, egyetértenek abban, hogy rendezni kell a Szovjetunió és Nyugat-Németország kapcsolatát Szeptember 9-én Moszkvában megkezdődött a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság kormányküldöttségeinek tárgyalása. Képünkön az üléstermet látjuk. Von Brentanonak, a Német Szövetségi Köztársaság külügyminiszterének nyilatkozata Miniszterelnök úr, uraim! Engedjék meg, hogy néhány megjegyzéssel kiegészítsem azt, amit a szövetségi kancellár űr mondott. Mai beszéde elején ön, Bulganyin úr, azt mondotta, hogy sem az előző jegyzékváltásokban, sem a szövetségi kancellár úr tegnapi nyilatkozatában nem történt említés népeink kapcsolatai normalizálásának — amit mindnyájan Óhajtunk — előzetes feltételeiről. Hangsúlyozom ezt a tézist, amelyből beszédemben kiindulni akarok. Végezetül Bulganyin úr megkérdezte, hogyan akar válaszolni a Német Szövetségi Köztársaság kormánya, az önök kérdéseire, a diplomáciai, gazdasági és kulturális kapcsolatok felújításának vagy felvételének kérdéseire. Engedje meg, Bulganyin úr, hogy megmondjam önnek nyiltan, hogy nem őszinte tárgyalási partnerekkel volna dolga — és őn ilyen partnereket nem óhajt és mi nem is akarunk ilyenek lenni — ha elismerhetnénk, vagy elismernénk, hogy a népeink közötti kapcsolatok normalizálása azon az állapoton alapulhat. amely magában véve nem normális Ez arra késztette a szövetségi kancellár urat, hogy nyilatkozatában érintse azt a két problémát, amelyekről ön Bulganyin úr, ma beszélt. Engedjék meg, hogy biztosítsam önöket, hogy a tárgyaló asztalnak ezen az oldalán bizonyára nem ül senki sem, akit ne indítana meg mélyen, amikor önök az orosz népnek az utolsó háborúban elszenvedett borzalmas szenvedéseit emlegették. És el kell hinniök önöknek is, hogy a sok ezer német sorsának tisztázására irányuló törekvésünk egyáltalán nem jelenti azt, hogy azonosítjuk magunkat a gaztettekkel és a gonosztevőkkel, vagy a szolidaritás hamis érzésével. Kérem önt, értse meg, hogy Németországban az emberek milliói vannak — anyák és apák, asszonyok fs gyermekek, — akik mindeddig nem tudnak legközelebbi hozzátartozóik sorsáról és kérem önt, értse meg, hogy a családok ezrei és ezrei élnek Németországban, amelyek tudják, hegy legközelebbi hozzátartozóit még most is itt Oroszországban visszatartják. Nem a mi feladatunk és nem is volna erre jogunk, hogy elutasítsuk az önök bíróságainak Ítéleteit anélkül, hogy megtárgyalnánk a dolog lényegét. A szövetségi kancellár úr azonban tegnap azt mondotta és ma megismételte és én teljes komolysággal és teljes érdekeltséggel újból hangsúlyozom, hogy itt humánus problémáról van szó, amelynek megoldását önöktől kériük. ön azt mondotta, miniszterelnök úr, hogy a Szovjetunió nem feledkezhetik meg az e háborúban elkövetett gaztettekről. Mi ezt nem kivánjuk és nem várjuk és én még hozzá szeretném tenni, hogy mi németek (Folytatás a 2. oldalról.) sem akarjuk e gaztetteket elfelejteni. Ez gyáva és nem őszinte álláspont volna. Ha azonban megértjük az önök szavaiból kicsendülő keserűséget, annál inkább feljogosítottnak érzem magam újból érintem e probléma humánus oldalát és megmondani önnek, hogy a népeink közötti kapcsolatok igazi normalizálása nagyon nehéznek tűnik számunkra, ha nem nyernek megoldást ezek az emberi kérdések, ha nem kapnánk segítséget, hogy megvilágíthassuk a németek ezreinek sorsát, akiknek holléte ismeretlen és a németek százezreinek sorsát, akik eltűntek. Ugyanez érvényes miniszterelnök úr és uraim a német nép egysége felújításának kérdésében is. Hangsúlyozni szeretném, hogy itt szükségesnek tartom nyíltan és becsületesen kijelenteni, hogy a népeink közötti politikai kapcsolatok felvétele, az egész Európára szóló kollektív biztonsági rendszer megteremtése megfelelő biztonsági biztosítékkal a rendszer valamenynyi résztvevője számára, olyan rendszer megteremtése, amelyet mi is óhajtunk és támogatunk annak bármelyik szakaszában — alapok nélkül maradna, ha Németország kettéosztottságából indulnánk ki. Az ilyen biztonsági rendszer nézetünk szerint egészségtelen volna és nem csökkentené a veszélyt, hanem fokozná azt. Miniszterelnök úr, ön annak a reményének adott kifejezést, hogy a németek (körülbelül így fejezte ki magát) megegyezhetnének, hogy leküzdjék a nehézségeket, mert a megoldás megtalálása elsősorban a német nép feladata. A mi óhajunk, amelyről önökkel beszélünk, és amelyet ugyanilyen komolysággal és ugyanilyen kitartással hangsúlyoztunk és hangsúlyozni fogunk a többi három nagyhatalomnak is, amelyek az ön nézete szerint Bulganyin úr, kötelezettséget viselnek Németország egységének felújítását illetőleg, a következők: adjanak a németeknek lehetőséget a megegyezésre és közös erőfeszítéseik teljesülésének elérésére. Ehhez nem szükséges sem a Német Szövetségi Köztársaság, sem a Német Demokratikus Köztársaság, ehhez csupán az egész német nép szavazata szükséges. Létezik-e vajon jobb és szilárdabb alap, olyan alap, amely nagyobb bizalmat ébreszthetne, alakíthatna ki és őrizhetne meg, mint a demokratikus megoldás, amely a valóban demokratikus Németország megteremtéséhez vezetne? Jogosan utasította vissza miniszterelnök úr az erőpolitikát. A szövetségi kancellár úr erre már válaszolt és én csupán arra a megjegyzésre akarok szorítkozni, hogy nálunk nincs senki sem, aki olyan arcátlan, vagy ostoba volna, hogy követelné, sőt megvalósítaná az erőpolitikát. Az ön szavaiból is, miniszterelnök úr, úgy vélem, azt értettem ki, hogy egyetért velünk az alapvető kérdésben, vagyis, hogy igazi és tartós rend nem létezhet, ha nem biztosítják azt univerzális kollektív biztonsági rendszerrel. Kötelesek vagyunk ezt a biztonságát biztosítani a német nép azon részének, mely a Szövetségi Köztársaságban él és céV. M, Molotovnak, a Moszkva, (TASZSZ). — Összejöttünk erre az értekezletre, amelyet talán kissé korábban kellett volna már megtartani. Határozott tény, hogy a most itt megkezdődött tárgyalásokat nem tarthatjuk kevéssé éretteknek, hogy ne tárgyalhatnék meg az előttünk álló problémákat. Mivel azonban elsőízben jöttünk össze, természetes, hogy különösen arra kell törekednünk, hogy megértsük egymást, nyíltan meg kell mondanunk, amit gondolunk és érezünk és igyekeznünk kell a közeledés olyan lehetőségeit megtalálni, amelyek valóban megfelelnek a szovjet nép és a német nép érdekeinek. Adott esetben nem mint külügyminiszter szeretnék beszélni, hanem inkább, mint egyszerű szovjet ember. Emellett mindjárt meg kell mondanom, hogy mindkét kezemmel aláírom azt, amit éppen itt Hruscsov elvtárs mondott. Mi, szovjet emberek, nem maradhatunk közömbösek azokkal a kijelentésekkel szemben, amelyekben öszszehasomlítják a hitleri megszállók gaztetteit területünkön a szovjet csapatok tetteivel, amelyek becsülettel védelmezték hazájukat a Nagy Honvédő Háború alatt. Az agresszorral szembeni védelem folyamán a szovjet csapatok a katonai akciók keretében kénytelenek voltak olyan katonai intézkedéseket tenni, amelyek elkerülhetetlenek voltak. Teljesen nyilvánvaló, hogy a szovjet csapatoknak ezeket a katonai intézkedéseit Németország területén nem lehet összehasonlítani a megszállóknak a szovjet területen elkövetett gaztetteivel. Ez a szovjet nép megsértése volna. Remélem, hogy erről a kérdésről tárgyalásaink folyamán megegyezhetünk. Itt emlékeztetni kell arra, hogy 1945-ben, amikor a szovjet csapatok a katonai műveletek folyamán Németország területére léptek, lényegében ugyanezt tették, amit az amerikai és angol csapatok. A szovjet és a többi szövetséges csapatok között természetesen volt különbség, mert a szovjet csapatok előre mentek, rájuk hárult a háború fő nehézségeinek leküzdése. Csaknem teljes négy évvel azelőtt ugyanis a mi területünkön, szovjet területen folyt a háború és a szovjet hadsereg megfelelő gyorsasággal és határozottsággal nyomult előre, hogy meggyorsítsa a háború végét. lünk a német népnek ezt a részét bekapcsolni a biztonsági rendszerbe, amely valamennyi részvevőnek közvetlen biztosítékot nyújt arra, hogy békében és biztonságban élhetnek. Mi- I niszterelnök úr, ön körülbelül a következőket mondotta: nem létezhetnek érvek a népeink közötti kapcsolatok normalizálásának halogatására. Én ehhez feltétlenül csatlakozom, de kérem, higyjék el nekem és meg vagyok győződve róla, hogy önöknek is az az érzése, hogy a népeink közötti kapcsolatok normalizálása nem lehet mechanikus akció, hogy az a megoldás, amely az úgynevezett normalizálást nem normális alapon építené fel, nem volna őszinte és rossz lenne. Éppen ezért újból megismételem, a szövetségi kancellár úr nem támasztott semmilyen előzetes feltételt, hanem csupán állást foglalt amellett, hogy mindkét fél minden erőfeszítést tegyen meg, ha óhajtjuk a normalizálást, hogy a világot mentesítsük attól, ami ezt a normalizálást akadályozza — mentesítsük az emberi lélek legrejtettebb mélységeiben levő szorongás érzésétől lélektani és erkölcsi tekintetben is. Szovjetunió külügyminiszterének beszéde Itt helyén való lesz beszélni nemcsak arról, hogy mit tettek a szovjet csapatok hazájukért, hanem arról is, hogy mit tettek a német népért. A szövetségi kancellár azt mondotta nekünk, hogy nem szabad Hitlert és a hitlerizmust azonosítanunk a német néppel. Ezzel teljesen egyetértünk. Jól emlékezünk azokra a szavakra, amelyeket J. V. Sztálin már 1942 elején mondott, hogy hitlerek jönnek és mennek, de a német nép és a német állam megmarad. Ezek a szavak kifejezik valamennyi szovjet ember mély érzését. Vajon tagadható-e azonban, hogy ha a hitleri hadsereg nem intézett volna támadást a Szovjetunió ellen, akkor nem szenvedett volna a német nép? Tagadható-e talán, hogy a német nép maga nem volt képes megszabadulni Hitlertől és a hitlerizmustól? Senki sem fogadta volna nagyobb örömmel, mint a szovjet emberek, azt a tényt, ha a német nép még a második világháború kezdete előtt megszabadult volna Hitlertől és a hitlerizmustól. A német nép azonban akkor erre nem volt képes. Tegnap a szövetségi kancellár azt mondotta nekem, hogy Hitlert sohasem látta és ha valaha meglátta volna, saját kezével fojtotta volna meg őt. Mi természetesen megértjük Adenauer úrnak ezeket az érzéseit. Értsenek meg tehát önök is bennünket, szovjet embereket, értsék meg a történelmi tettnek jelentőségét, amelyet hadseregünk végzett —, hogy szovjet hadseregünk a német népet felszabadította a fasizmus, a hitlerizmus alól. Nem kételkedem abban, hogy Adenauer úr nem akart semmi sértőt mondani, amikor hadseregünk katonai műveleteire emlékeztetett, amely a háború végén német területre lépett. Mégis jogunkban áll kijelenteni, hogy a szovjet csapatok óriási áldozatok árán léptek Németország területére, a szovjet nép felszabadítójának és egyben a német nép felszabadítójának szerepében. Jól tudják, hogy népünk nem kevés áldozatot hozott más európai népek felszabadításáért is. Áttérek azokra a kérdésekre, amelyeket tárgyalásaink programjára tűztünk. Mit javasolt a szovjet kormány? A szovjet kormány a normális diplomáciai kapcsolatok felvételét javasolta és javasolja a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság között. Erről világosan és érthetően beszélt tegnap Bulganyin elvtárs, a szovjet küldöttség vezetője és ma Hruscsov elvtárs is. Ez jó alapokat teremtene a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság közötti gazdasági kapcsolatok fejlesztésére, valamint a kulturális kapcsolatok^kibontakoztatására is. Mi tudjuk, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egyetért azzal, hogy a tárgyalásokat ezeknek a kérdéseknek, valamint ezzel összefüggő további kérdéseknek kell szentelni A Német Szövetségi Köztársaság küldöttségének vezetője viszont olyan javaslatot terjesztett elő, amely szerint tárgyaljunk a volt hadifoglyok kérdéséről is, akiket a szovjet bíróság a háború alatt elkövetett különösen súlyos bűntettekért elítélt. Ma a kencellár úr itt azt mondotta, hogy tegnapi nyilatkozatában a „hadifogoly" kifejezést nem alkalmazta. Ez teljesen helyes. Nem használták a „háborús bűnös" kifejezést sem, ez is helyes. De kiről beszélünk egyáltalán? Mit értenek azon a kérdésen, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság küldöttsége terjesztett elő? Van nálunk néhány ezer elítélt háborús bűnös, akik rendkívül bestiális gaztetteket követtek el a szovjet nép, a béke és az emberiesség ellen. Senki más nincs nálunk. Ha tehát ezt a kérdést feltették a szovjet kormánynak, akkor csak ezekről az emberekről van szó. Megelégedéssel hallgattuk meg mind a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjának, mind pedig külügyminiszterének megjegyzéseit, amelyekben azt mondották, hogy megértik a szovjet emberek érzéseit, akiket lelkük mélyéig felháborítottak azok a gaztettek és jogtalanságok, amelyeket a megszállók és a háborús bűnösök a szovjet emberek ellen elkövettek. Nem hisszük azt, hogy az egé

rz német nép ezt a problémát — vagyis azt a kérdést, hogyan kell eljárni az említett súlyos háborús bűnösökkel — alapvető, vagy elsőrendű fontosságú problémának tartaná a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság közötti kölcsönös kapcsolatok megoldása szempontjából. (Folytatás a 4. oldalon)