Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-21 / 227. szám, szerda

V 1955. szeptember 21. UJSZ0 Sietek rendezni jegyzeten met, mert az időnek szárnyai nőnek. Amit nem írok le ma, holnap tán késő leírnom. Olyan időket élünk, amikor egyik napról a másikra új események, új történések következnek. Félre hát a lustasággal. Most Gömörben járok, a palócok szűkebb fíazájában, Sok falva, még több völgye, csevegő folyója ismerősöm. Dimbes-dombos mezejének, felhőbe kapaszkodó erdejének egy-egy részén sokszor megfordultam. A parasztok férkőztek legközelebb szívemhez. Mert köztük nőttem fel, köztük kístolgattam a hátat görbítő, tüdőt-lelket sorvasztó munka sós ízű verejtékét. Már nem is emlékszem, hányszor álltam a poros barázda szélén, ahol beesett szemű, horpadt arcú gazda pihegett jármosteheneivel, arra sem, hogy hányszor hallgattam a mezőn, a szálláson, meg a gépnél, meg a réten összeverődő kaszások embert, világot gyalázó panaszaira. Csak azt tudom, hogy ezek az emberek már nincsenek. Eltűntek jármosteheneikkel, viaszszínű gyermekeikkel, ezer gondjaikkal, ezer panaszaikkal. Pedig nem nyelte el őket a föld. Csupán életmódjukon változtatott az idő. Meg a határ képén. S ha a parcellafoltok nem is tűntek még el teljesen, de a hegyekre ekét vontatva traktorok kapaszkodnak, ökrök, jármostehenek helyett. A rimaszombati járás meg különösen jó ismerősöm. Majdnem minden faluját átutaztam. Figyelemmel kísértem a szövetkezetek alakulását és fejlődését is. Csak egf falut kerültem ki folyton: ZeherjSt. ®!datt esik a főútvonaltól, így hát a járási székhely felé tartva csak karcsú tornyát és fák között guggoló házait láttam, lakóival sohasem beszéltem, sohasem találkoztam. A falu öreg papjáról hallottam egyszer, hogy sertéstenyésztéssel foglalkozik és nagyon tudja csere-berélni az állatokat. Hanem néhány hete csak Zeherjére figyeltek az emberek. Autóbuszban, vonaton gyakran lehetett hallani: „Vajon megalakult-e már?" Szeptember eleje nemcsak az őszi esték, a hajnalok ködét hozta a faluba, hanem a mezsgyék egy részének eltörlését is. Népnevelők mentek a parasztok közé, aztán meghozták a hírt: megalakult. Kikövezett, fákkal, bokrokkal tarkított úttesten haladok a falu felé. Reggel van, napos, tiszta reggel, alig lehet hét óra. Az út két oldalán lóhere-, kukorica-, majd krumpliföldek maradoznak el mellettem. Feljebb a dombon már az új esemény áruló jelére figyelek. Keskeny tarlóföldön néhány barázdacsík szaggatottan, elnagyoltan, mintha a gazda a barázdában haladva gondolta volna meg a dolgot. Mert kifordította az ekét a földből, abbahagyta a szántást... Mégy, mégy fel a dombra, közben a városba haladó fogatosokat köszönAz ember főbbre, jobbra vágyik töd és észre sem veszed, hogy a faluba értél," Kis, kétablakos házak között lépegetsz és ha nem vigyázol, kiérsz a faluból. Mert kis község ez, a falakra függesztett táblák százhetven házszámot mutatnak. Az egyik udvaron cséplőgép búg, hol elfulladva, hol új erőre kapva, a házak között viszont állandó a népvándorlás. Menyecskék, lányok, legények, gyerekek sietnek a kúthoz, vödörrel vagy korsóval a kézben, mert a vízvezetékkel baj van, nem működik, ezt az egyet kivéve. Beszélsz a titkárral, az emberekkel és megtudod, hogy egy viharos keddi estén tizennégyen határolták el magukat az egyénileg gazdálkodók világától. Éppen éjfélkor. A belépők kisparasztok, középparasztok és tetten földnélküliek. Ilyen utcai beszélgetéseknél nemcsak az új szövetkezetről hallani, hanem családi tragédiákról, csábításra hajlamos menyecskékről, a fuvarozás fortélyairól, m«g a szilvából, almából főtt saját termésű kisüstiről, meg mindenről. Ügy hogy azt sem tudod, hogyan vezesd a beszélgetés fonalát. Ami a legnagyobb gond, hogy tizennégy, tegnap született szövetkezeti taggal állsz szemben, tizennégyféle élettel, sorssal, küzdelemmel. Tegnap még egyéni céljukat, álmukat ütve eresztették ekéjüket a földbe, hajtották fejüket párnára — nem törődve szomszédok kudarcával, eredménytelenségével —, holnap meg már tizenhárom társával barátkozik a táblábaszántott földeken és osztozkodik is örömében, bajában. Hát nem elgondolkoztató, lejegyezni való esemény ez? Nehéz lenne mind a tizennégy gazda belépésének okáról beszélni, annál is inkább, mert nem könnyű gondolatolvasónak lenni. Ha sorba vennénk őket, hát az okok egész soráról hallanánk. Egy ok valamennyiüknél közös: az ember többre, jobbra vágyik. Ez mozgatta a Gembickyket, a Lup-tákokat, az Odlereket. Tizennégy név fekszik előttem és úgy határozok, hogy egy családot keresek fel. A héthektát-os Odler András "udvarára lépek. Hadd beszéljen a gazda, hogyan jutott a szövetkezeti gazdálkodásig, hogyan veti majd alá magát a száztíz hektáros gazdaság követelményeinek. Az udvaron azonban csak a fiatal, nagyon szép szemű menyecske, meg a szikár, még most is fürge járású anyós, a gazda sehol. — A szőlőben van! — mondják. És a menyecske kerékpárra ül, elkarikázik. Félóra múlva tér vissza Odler Andrással, apósával. Nem állunk meg a hídon sem, az udvaron sem, feljebb megyünk a dombra és diófák, szilvafák húsére húzódunk. Papsajtba ülünk. És a gazda már mondja is. — A magamforma kis ember nem tudja megadni a földnek, azt ami jár, azt amit kíván. Pedig kevés kiadással termelni sokat, ez lenne a cél. Ez meg csak a szövetkezetben lehetséges. Persze, olyasmivel kezdi, amit mindenkinek elmondana, amibe nem lehet belekötni, amire csak bólintani lehet. Még azzal is megtoldja, hogy egyéni gazdaságában nagy dolog volt a húszmázsás átlagos hektárhozam. De én nem erre lennék kíváncsi, hanem arra, hogyan szabadult meg a néhány hektár föld bilincseitől. Félreért, zavarba jön. — Sokan azt mondják, hogy az ilyen ember, mint én is, aki a felszabadulás után kapta a földet — könnyen. De ei nem igaz. Szinte lázba jön, tüzel a szeme, pirosodik az arca, ahogyan beszél, És életét, múltját takaró függönyét annyira elbillenti, hogy egész küzdelmes életét belátni. A felszabadulásig annyi uradalomban dolgozott, hogy fel se tudná sorolni. Ahogy így negyvenhét év távlatából vissza-visszapillant, látja magát izzadó, görnyedő kepésnek a nagybirtokon, vagy télen a Mátrában, vagy a Bükkben, kezébe huhukoló favágónak. És a kereset: havi egy mázsa búza és koszt. Pénz csak annyi, hogy cigarettára is kevés. Otthon egy hold szántó, egy hold rét, és^ a háza volt minden vagyona. Onnan Ihdult vasárnap esténként a nagyvilágba, hogy egy hét múlva feleségéhez, négy gyermekéhez visszatérjen. Ez sokáig így ismétlődött, mert szerezni akart legalább annyit, amiből családját eltarthatja. S ahogy mondja hányatott életét, nekem az jut eszembe, hogy ez alatt a poros kalap alatt, borostás állal, bevágott szájszéllel nem az a sok szenvedést viselt summás ül-e mellettem, aki Móricz Zsigmond „Üri murijá"-ban nagy távolságból futva, rohanva, izzadva közelíti meg szülőfaluját,•mert a fizetni nem akaró urak becsapják, hogy ég a háza. De ez csak örökös vándorlásairól jut eszembe. A néhány hold föld utáni mohó váFelhívás a kassai kerület lakosságához A kassai kerület helyi gazdálkodásának és kommunális üzemeinek munkájában még sok a kifogásolni való. Városaink és falvaink dolgozói gyakran és jogosan kifogásolják a helyi érdekű üzemek tökéletlen és hanyag munkáját, fóleg számos járási és építkezési kombinátban, melyeknek hivatása a gondjaikra bízott lakásegységek karbantartása. Kifogásolják a magas árakat és a munka elvégzésének szándékos elhalasztását. Panaszok merülnek fel a helyi gazdálkodás más üzemeinéJ is. A Kassai Kerületi Nemzeti Bizottság tanácsát az a cél vezeti, hogy javulás álljon be a .helyi gazdálkodás és kommunális üzemek gazdálkodásában és működésében. Már jelentettük, hegy a KNB tanácsa szeptember 26-ra tűzte ki a KNB IX. rendes közgyűlést. Ennek a közgyűlésnek sikerét csak úgy biztosíthatja, ha városunk és falvaink dolgozói írásban közlik a KNB tanácsával az észlelt tapasztalatokat, panaszokat és esetleges konkrét javaslataikat. A nemzeti bizottságok hivatottak arra, hogy a hely érdekű ipari és kommunális üaemek a dolgozó társadalom teljes megelégedésére, irányításuk és vezetésük mellett vé. gezzék munkájukat. A Kassai Kerületi Nemzeti Bizottság tanácsa ez úton fordul városaink és falvaink dolgozóihoz, hpgy. adjanak konkrét választ az alábbi kérdésekre: Tisztaság szempontjából milyen a munkahely a kommunális üzemek cukrászdáiban, tisztitóiban, gőzfürdőkben, szódavíz, borbély és fodrászüze. mekben ? Hogyan végzik a járási építkezési kombinátok az iskolai és egyéb épületek karbantartását? Mily gyártmányokban mutatkoznak hiányok, milyen új gyártmányok forgalombahozatalára volna szükség, valamint hol és milyen jellegű új hely gazdálkodási és kommunális üzemek létesítését javasolják? Milyen konkrét panaszok merültek fel a magas árak, a rossz minőségű munka és szolgáltatások terén, valamint az üzemek alkalmazottainak viselkedése miatt? A Kassai Kerületi Nemzeti Bizottság tanácsa felhívja kerületünk dolgozóit, hogy észrevételeiket, javaslataikat és panaszaikat írásban adják be e hó 26-ig, hogy az így nyert 'információk alapján a KNB közgyűlése több érdemleges határozatot hozhasson a hiányosságok és kifogásolni valók haladéktalan eltávolítására. Alexander Andreas, a kassai KNB dolgozója. gya Veres Péter „Egy földmunkás naplójából" és „Szűk esztendő" című műveinek alakjait villantja elém, akik — mint Odler András is — mindenről lemondtak azért, hogv a lábukra álljanak, hogy ne legyenek többé mások lábakapcái. Ű1 az ember, beszél, beszél és ha hallgat, arca rándulásaiból, szeme szűküléséből is lehet olvasni. , Kifulladva, megtörve, százszor meggyalázva ért a mába. Örökös vágya, álma itt, ezen a vidéken teljesült. A felszabadulás után hét hektár földet kapott Gömörben. A párt adta, az ország adta és ez a föld neki drága. Vágyát, gyötrő éhségét oltották vele. Lovat vett, szekeret, ekét, boronát, lókapát vett a földhöz és gazdálkodott. — Hát azért nem könnyű nekem a földtől szabadulni — jelentette ki fellélegezve. — Az ajándékhoz tíz körmével ragaszkodik az ember. Nem is szabadulnék, tőle, ha helyébe nem száztíz hektárt kapnék. De az ember többre, jobbra vágyik. És mosolyog, megvillan, fogsora, amint nevetve bólogat. A papsajton ülve azt is megtudom, hogy 1947 óta a párt tagja és 1949-töl a szövetkezeti gondolat lelkes propagálója. Mindig emlegeti azoknak a nevét, akiknek az udvarán este, vagy reggel az ügy érdekében járt. . — Gembicky Gyula is nehezen hajlott — emlékezik. — Pedig jó gondolkozású, derék, szorgalmas ember. Reggel még tartotta magjt, hogy,, ő így nem megy, úgy nem megy a szövetkezetbe. Este meg se szó, se beszéd, aláírt. Megsúgta később, hogy ha már tizenhárom szövetkezett, miért ne legyen ő a tizennegyedik. Elnök lett belőle. — Hát magával ki beszélgetett? — Az úgy van, hogy egyik hamarább ért meg valamit, a másik később. Én az előbbi lennék. Láttam eleget, menynyit bírt a nagybirtok, pedig ott cselédek dolgoztak. Azt is látom, mit bír a szövetkezet, ha az emberek szívvellélekkel fogják. Ezt ő mondta az embereknek. — De nemcsak tudni, látni kell azt, hogy mit blr, meg is kell próbálni. Ezt meg az emberek mondták neki. Beszélhetnék még egyet és mást a többiekről is, hisz nem eggyel beszélgettem. De én már csak Odler Andrásnál maradok. Mert az <5 élete messzehangzóan mutatja, hogy drága az a föld, amit a párttól, az országtól kapott az ember. Megválni is nehéz tőle. De ha nagyobb termésre, jobb életfeltételekre van úgy kilátása, — megválik a földtől, illetve felcseréli nagyobbal! A zeherjei tizennégy így járt el a nyáron. És mi büszkén jegyezhetjük be napjaink krónikájába: eggyel megint több a szövetkezetek száma Gömörben. MÁCS JÖZSEF » i diagnózisát, mert megkérdezte: — Ugye így van, kadét úr, az ön apja magyar volt ? — Nem — feleltem —, családom a XV. század óta él Prágában. Erre még - élesebb lett a hangja: — Ne hazudtoljon meg, úr! Az ön apja magyar volt — és kész! Ez a parancsom! Előírásosan tudomásul vettem ezt az apámra vonatkozó parancsot. Ezzel azonban még korántsem fejeződött be az ügy. A három tiszt még hoszszú ideig engem szapult, azzal a céllal, hogy tiltakozást váltsanak ki belőlem és ezzel eláruljam: mégis tudok magyarul. £n azonban egy szóval sem tiltakoztam és éppen Bemsteinkönyvem olvasásába akartam merülni, amikor az egyik hadnagy megkérdezte tőlem: — Nem rokona véletlenül önnek Kis Béla Cinkotáról? Mindhárman hasukat fogták a nevetéstől. Kis Béla ugyanis tömeggyilkos volt, aki vagy egy tucat férjhezmennivágyó asszonyt gyilkolt meg és holttestüket bádoghordókba rakta. Erről a bűnügyről abban az időben sokat írtak az újságok. — Nem, hadnagy úr, hiszen én nem vagyvk magyar — válaszoltam minden szót külön hangsúlyozva, — viszont Kis Béla magyar volt. — Az én parancsom úgy szólt, kadet úr, hogy ön magyar! — kiabált a vonatos százados dühösen. Ki tudja, mi minden történt volna még, ha a vonat nem fut be egy állomásra és nem száll a fülkébe egy elegáns fótörzsorvos. Hamarosan élénk társalgás fejlődött ki közte és a vonatos tisztek között. Rólam tudomást sem vettek. Csak amikor az egyik állomáson a három vonatos tiszt kitámolygott a fülkéből, szólított meg a fótörzsorvos és így megtudta, hogy nem beszélek magyarul. — Bocsásson meg — mondta — , a bemutatkozásnál úgy értettem, hogy Kis-nek hívják. Elejét •• akartam venni a Komplikációnak és ezért azonnal elmondtam, hogy valóban a Magyarországon olyan gyakran előforduló tősgyökeres Kis névre hallgatok, bár családom több száz év óta Prágában él. A fótörzsorvos válaszában igazat adott nekem és közölte: valóban nagyon különös, hogy ilyen tiszta magyar nevet viselek és hogy nem is tudom elképzelni, mennyire elterjedt Magyarországon ez a név. A magyarok tíz százalékát „Kis"nek, vagy pedig „Nagy"-nak hívják. Feleségem — folytatta — szintén született Kis, de a nemes Kiss-ek közül való, az ittebei Kiss báró-családból. Felesége nagybátyja báró ittebei Kiss Géza, Schratt Katalint vette feleségül. — Azt bizonyára tudja, ki az a Schratt Katalin? A császári család tagjainak kijáró tisztelettel bólintottam, tekintetlel arra, hogy Schratt Katalin Ferencz József barátnője volt. — De polgári származású Kis annyi van nálunk, mint a pelyva — folytatta Schratt Katalin rokona. — Amikor kórházamban a minap orvosi vizitet tartottam, az egyik ágyon egy sápadt, mozdulatlan alakot látok feküdni. Megfogom a kezét — hideg. Azonnal lármát csapok. „Ez mégis csak hallatlan — kiabálom, — hogy itt valaki meghal és a kutya sem törődik vele. Micsoda kórház az, ahol szanaszét hevernek a hullák!" Kis — hívom az ezredorvosomat. — Erre a felszólításra az ezredorvoson kívül előrohant: a műtős és két ápoló, akiknek szintén Kis volt a nevük. Feszes vigyázban álltak előttem és tudja, ki vágta még magát vigyázzba. Képzelje — a halott! Tudniillik egyáltalán nem halt meg és szintén Kis volt a neve. Visszaemlékezve erre a komikus jelenetre, a fótörzsorvos hangos nevetésben tört ki, majd rátért a történet csattanójára: — Kis erzedorvos hatalmas szál ember, képzeljen el magának egy 190 centiméter magas férfit. Ezzel szemben van a kórházamban egy fiatal segédorvos, aki mindössze 155 centiméter magas és Nagynak hívják. Ez aztán mulatságos dolog, mi? Vagy úgy — kiáltott fel és a hnmlokára csapott —, persze, maga egyáltalán nem érti, hogy mi ebben a mulatságos? „Kis" ugyanis annyit jelent németül, hogy „klein" és „nagy" anynyit, hogy: „gross". Az újságokban naponta olvashatja egy sorsjegyügynökség hirdetését ... A következő állomáson valóban át kellett szállnom. Amikor éppen kiszálltam a kocsiból, beleütköztem a ktkattilás huszárőrnagyba. Megszólított rámförmedt: — Kis kadét aspiráns! — Parancsára, őrnagy úr! — Hogyan lehetséges az, hogy ön ezen a vonaton utazott tovább. Először azt hazudja, hogy nem tud magyarul, azután beszáll egy másik fülkébe! Ügy látom, ön kerüli a magyarokkal való érintkezést. Ez hallatlan! — Szemével majd felszúrt, miközben megkérdezte: — Mi a keresztneve és melyik ezrednél szolgál? Jelentést teszek neveletlen viselkedése miatt! Az ördög vigye el a nevemet! Jó volna megreformálni, mint ahogy azt Eduárd Bernstein szeretné tenni az egész világgal. Akkor talán megszűnnének ezek az áldatlan félreértések. Csak egész jelentéktelenül kellene megváltoztatnom nevemet. Így, ha rájönnének a turpisságra, nyugodtan mondhatom, hogy rosszul értették. — Hadbiztos úr — jelentettem ki feszes vigyázzban, amikor az új fülkébe beléptem. Klisch kadétaspiráns alázatosan bemutatkozik. — Mi a neve — kérdezte a hadbiztos, mintha nem jól értette volna. Megijedtem. Talán ismer valahonnan? Mindegy, most már késő visszatáncolni. Megismételtem: — Alázatosan jelentem: Klisch! — Furcsa — jegyezte meg a hadbiztos —, ha egy betűt elhagyunk a nevéből, akkor magyarrá változik. Udvariasan bólintottam és leültem, hogy tovább tanulmányozzam a reformizmus elméletét. — Nem is kérdezi, melyik az a betű, amely nélkül színmagyar volna a neve? Mit volt mit tennem, fogcsikorgatva, de alázatosan' meg kellett kérdeznem, melyik az a betű, amely nélkül nevem tősgyökeres magyar hangzást kapna. — Az „V betűt kell csak elvenni — magyarázta a hadbiztos. Alázatosan megköszöntem a felvilágosítást és könyvem után nyúltam. — Mi az, hát magát egyáltalán nem érdekli, hogyan válik magyarrá a neve, ha elhagyjuk a „l" betűt? — Természetesen nagyon érdekel, hadbiztos úr! — Hátha annyira érdekli, akkor elmondom Ugyebár az ön neve Klisch. Ha azonban az „l" betűt elhagyjuk, akkor Kis Hsz belőle. Kis viszont magyar név, még hozzá a leggyakrabban előforduló magyar vezetéknév. A magyarok tíz százaléka ... A kővetkező állomáson ismét át kellett szállnom. Ezt az állomást BéiVéscsabának hívták. Ezt a nevtt életem végéig sem felejtem tl. Békéscsaba igen nevezetes állomása életemnek! Itt ébredtem tudatára annak, hogy a reformmegoldás — egyáltalán nem megoldás. Az új fülkében, ahova átszállásom után beléptem — egy honvédezredes feküdt elnyúlva a bársonyülésen. Ügy nézett rám, a magányában és szundikálásában zavaró kadétre, mintha fel akarna falni szemével. — Ezredes úr — jelentettem —, Westermeyer kadétaspirám alázatosan bemutatkozik! — Kis ezredes — mormogta az útitársam, miközben kelletlenül feltápászkodott és kezet adott. £n csendesen a sarokülésre telepedtem és most végre hozzáfoghattam az olvasáshoz. D~ most már nem a reformizmusról szóló könyvet vettem elő! (Fordította: Gerényi Tibor)