Uj Szó, 1955. augusztus (8. évfolyam, 184-209.szám)

1955-08-13 / 194. szám, szombat

1955. augusztuls 13. UISZ0 KlNA KLASSZIKUSAIBÓL L. KISS IBOLYA: Sziláéul LrníL Kína, a sokat szenvedett „Mennyei Birodalom", a tízszer tízezer és tízszer tízezerszer megkínzott birodalma új ezer évet kezdett. A vérből és vonagló emberi testekből épült kínai fal végleg leomlott. Kína megvívta önmaga harcát, melyet mi az emberiség harcának ismerünk: a középkori bűnökkel és aljasságokkal titokzatossá impregnált Sárga Emberek Országa beállt a dolgozók országainak arcvonalába. Hosszú volt az út, nagyon hosszú, és mi, aggódva figyelő szemek, csak az utolsó útszakaszt figyelhettük végig. A hosszú menetelés már szemünk láttára játszódott le és az utolsó harcokat már velük harcoltuk meg, — a forradalom oldalán. Ágnes Smedley oldalán, az eszme oldalán. De hosszú volt az eszme útja is — európai szem számára szinte követhetetlen. Öpiumfelhők és hazug dzsunka-romantika. aranysárkánnyá _ álcázott gonoszság: valóban tízszer tízezer év kendőzése és ködfátvlai takarták el a külvilág elől. A sűrű és mocskos ködből csak néhanéha villant elő a szellem _útjának egv-egv vakítóan raovogó. tiszta magaslata: Kína klasszikusai. Kína dolgozói elindultak, hogv átvegyék anvagi és szellemi örökséqüket. A szellemi örökséq éppúgy a dolgozók tulaidona, mint az anyagi —_ tanítja Engels — és mindaz, ami hozzátartozik az örökséqhez. a dolgozóké lesz. K"no-fu-tse és Thu-fu, Li-tai-pe és Pe-kiü-v megszűnt a mandarinok kiváltsága lenni: kínai paraszt és gyári munkás, diák és katona egyaránt és beteliesedett joggal ragadia magához a szellem nagyjainak dicsőséggel megszerzett hagyatékát. Eurót>ai olvasó, magvar olvasó számára feledhetetlen élmény és csodálatos alkalom: együtt lapozni szabad Kína népével a megfakult rizspaolr-főliánsok_ évezredes tömeqében. követni az eszme és írás útiát, követni az akarat és vád lírába öltözött megnyilvánulásait, a lírába öntött kordokuméntáciőt. 2500 évvel ezelőtt született a kínai líra első nagy mestere: Kong-fu-tse, akit a világ Konfuciusnak, a filozófusnak ismer. Filozófiájának alapvonalai többé-kevésbbé ismertek: „Ha ismerjük az ioazságot, szilárd támpontot nyerünk. Ha szilárd támpontunk van, gondolkodni tudunk. Minden dolognak van eredete és befejezése '•— minden cselekedetnek van kezdete és vége: ha tudjuk, mit kell tennünk kezdetben és mit kell tennünk később, akkor a bölcsesség útját járjuk." — Így Kong-fu-tse, a bölcsész. Kong-fu-tse azonban nemcsak bölcsész volt, hanem lírikus is. A bölcsésznek néha arra is alkalma nyílik, hogy bölcs mondatok mögé rejtse gondolatait, a lírikus azonban őszinte, mert meztelen önmagát adja. Ezért van _ az, hogy Kong-fu-tse filozófiáját évezredek önkínzó önfegvelmével beidegzett derűlátás iellemzi. Kong-fu-tse lírájából azonban a bölcseségen túl és bölcsességet meghazudtolva melankolikus lemondás jajdul ki: Egy harcos sírverse. (Ford. Rácz Olivér) A hó színén már kökörcsin nevet. Szívével játszik a gyermek, s elsiratja ... Mi. bús lakók a föld kútja felett egyformán várunk hajnalra, alkonyatra. A sziklán mégis mindig forrás fakad, s mégis mindig asszonyt csábít a hold: az ősz örökké aranyalmákat ad, s a fűben mindig víg tücsök dalol. Sokan vezették lovuk erős pányván: ezer csaták zaja már messze száll... S mi lett a hősből? Korhadt sir, mely árván, veres vadfüvek égő tüzében áll. Kong-fu-tse egyénisége olyan erősen ránvomta bélyegét a kínai kultúrára, hogv követőinek iskolája hosszú évszázadokon át csak a Mester hagyományait variálja. Ezekben a századokban az igazi líra a nép ajkán szólal meq: ismeretlen költők dalaiból csendül fel az elnvomottság. a kierekesztettséq érzete. Ez a líra qazdaq és színes képekben tobzódik, sokszor az_ impresszionizmus. sőt expresszionizmus határán csilloq. máskor bú.ikáló jelkénekkel fejezi ki az elnvomottak sóvárgó. forró váovait. A VI. században élt ismeretlen kínai költő verse a: HINTA (Rácz O. ford.) Tavaszéi... A falhoz dűlök szótlan, mostohán. Visszhang kél egy távoli, vélt kacagás nyomán. Flóta zeng, a lábaimnál könnyes tó ragyog, egy hinta leng, s a falhoz ér, — amelynél én vagyok. Ugyanezt a kirekesztettséget szólaltatja meg a szerelmi líra is. Ledönthetetlen osztály-korlátok, végtelen robotban és nyomorban elvetélt szerelmek ködfoszlányai lebbennek meg a versekben, pillanatok, amelyek után nem következett folytatás, véletlen összecsendülések. amelyeket nem követett beteljesedés. ÉJI DAL, IDEGEN LANY. Pe-kiü-y (Rácz O. ford.) Eav dallam suhant át az éjszakán: szívem rózsája lángra gyúlt nyomán. Folyón dalolt, egy bárkáról dalolt: narancsvörösen csüngött fent a hold. A dal elhalt, a bárka elsuhant: a csöndbe sírt egy édesen bús hang. A bárkát néztem. Az árboc előtt egy Ifjú lány a holdsugárra dőlt. Az árbocnál állt, a holdfénybe nézve, — megszólítottam, de ő nem vett észre. Az árbocnál állt holdfénnyel beszórtán, révülten állt, fejét ingatva, szótlan. A líra virágzásának dicsősége különösen két naqv költő nevéhez fűződik. Kortársak voltak:_ mindketten a nvolcadik század fiai. Az egyik. Thu-fu. császári alkirály lehetett volna, ha megalkuszik. Thu-fu_ azonban a lírát és a knnlaHst_ választotta, a szabad5<oot. a? üldöztetést és a gondolat és írSs iooát. A másik Li-tai-pe, világviszonylatban talán a legismertebb nevű kínai költő, maga is császári házhói származott, de származása mérhetetlen előnveit fölényes legyintéssel mérhetetlen italborokra és a világ leqtarkább. legkalandosabb életmódiára váltotta fel.- Thu-fut, a költészet istenének és a szabadság apostolának tisztelte kora, Li-tai-pet az élet és szabadság kalandor-bajnokának. AZ ÜJ HÁZ. Thu-fu (Ford. R. 0.) Vad tűz nyelte el házamat mohón. A Nagy Folyón mentettem életem egy vén, fekete bárka mélyiben, bánatom zengve végig a folyón. A hold egy felhőt vont maga elé: a messzi hegy a ködben térdreomlott. Fájdalmamból dal szállt az ég felé: s zengték igéim mindenütt a boncok. Már gyilkot fogtam, hogy kínom kitépjem, amikor egy bárka úszott szembe velem: egy lány ült benne — és az ő szívében felépíti majd új házát szívem. A vers hűen kifejezi Thu-fu sorsát és élettörténetét: a vad tűz, mely elpusztította házát: a császár kegy elvesztése és az üldöztetés, a vigasztaló otthon, a szerelem ielképezi a lírát. Az otthon és a vándorlás Li-tai-pe költeményeiben is állandóan visszatérő képek. Csakhogy Thu-fu üldözött volt. Litai-pe pediq önkéntes csavargó, viláqvándora. akinél a csavargás, a kóborlás szertartás, ünnepélyes kötelezettség: a szabadság és a szabad, független élet külső kifejezési formája. A VÁNDOR FELÉBRED. Li-tai-pe (Ford. R. O.) Idegen vackon ébredek hunyorogva. A táj fehér: az éjjel hó esett. Emelt fővel nézek a tiszta holdba, utamra gondolok s lehajtom fejemet. Néha azonban a csavargó-költőt, a kínai Villont is megszállja az áhítat, az otthon utáni sóvárgás. Természetesen ez is csak költői kép marad: A VÖRÖS SZOBA. Li-tai-pe (R. O. ford.) Lovam dobog. Virágeső zizeg. Falomb csapdossa búsan homlokom. Vitorla leng a Sárga Folyamon, — mint kígyó felett, ha darázs libeg. Egy lány kacag. Holdsugár ujjal alatt bambuszfüggöny lebben, halkan, puhán, mögötte langyos fényben hívogat vágyva vágyott kis bíborszín szobám ... Szerelmesem ott vár, csak vár reám... Az utódok, Thu-fu és Li-tai-pe utódai okultak a két költő-óriás példáján és igyekeztek célszerűbben megoldani életüket és költészetüket. Megszületik a hivatalos császári líra, a legfinomabb, legvékonyabb rizspapírra rótt arany és vöröslakk sorok dicsőítik a császárt, a császárnét, a kegyenc udvarhölgyeket. a palotát, a fenséges ölebeket, mindent, ami a császáré — üdv neked, ő tízszer tízezer év — mindent. _ami a császárhoz tartozik. Hiszen az élet szép. az aranysárkány ragyog, az élet kellemessé tételéről megszámlálhatatlanul sok kuli gondoskodik. hiszen ezért és erre születtek. — és a császár — üdv neked, ó tízszer tízezer év — kegyes és iósíqos. De a IX. jszázadban ismét felbukkan egy költő, egy a nagyok közül, akit nem kápráztat el az aranysárkány raqyoqása. és n«m riwat vissza az aranysárkány véres és qyftkos karma sem. Thu-hinq-vu. a fanyar igazlátások és kérlelhetetlen iqazmondások költője belát az áqvasház homálvába is, és szigorúan éles füle meqhallia a császári palotából felvijjoqő borzadály kétségbeesett, vad sikoltásait: AZ UDVARHÖLGYEK. Thu-hlng-yu (R. 0. ford.) A függőkertben pihen a déli csend. Nesztelen minden. Virágillat fakad és két alak halvány ámvéka leng a révült oleánderek alatt. Az egvik most fejét emeli félve: >">S7élni próbál, hoov fel ne sikoltson, de visszretten, hallgat: egv ágat tén le... Egv papagáj tarkán ugrál a lombon. Ugyanebből a korbői s?Srmá7Ík a leheletfinom képek._ vlqasztalóan bánatos sóhajok halk.szavú költője. Wano•:eng-vu. Hajszálvékony ecsetvonásokkal. mesteri szűkszavúsággal kezeli a lírát, de verseiben — szerelmi lírájában is — sorsok és harcok dübörögnek a halk sorok mögött, összeszorított öklök és megvonagló ajkak fordulnak a kérlelhetetlen ősellenség, a hűvösen előkelő és forró embervért ivó kiválasztottak ellen. Szerelmi lírájának egyik legszebb, leqfájdalma-, sabban rezdülő és vádló verse a mindössze négy mesteri sorból álló: DAL A MESSZI HITVESHEZ (R. O. ford.) A lámpa fénye fájt nekem nagyon. Eloltottam. A hold leng a tavon. Könnyek fanyar kelyhét ürítgetem: mélyén arcod aranya int nekem. A IX. század egyik legnagyobb szerelmi lírikusa Li-hung-csang. Számára a szerelmi líra nem műfaj, hanem megoldás, menekülés a béklyók és korlátok közül, szabad kifejezési forma és kifejezett szabadságvágy. Lihung-csang szerelme kozmikus száquldás. féktelen rohanás, szárnyalás a rög, a föld felett, mert rög és föld a költő korában nem tudatosíthatta a haza fogalmát. DAL A SZÉLBEN Li-hung-csang, (Ford. R. O.) Mikor ott nyugszik fehér keblén fejem, a legszentebb italtól részegen. akkor jöjj, sárkány, hozz halált nekünk: kék füstként szálljon el leheletünk, és engedj minket még százezer évig viharként szállni az egeken végig. Kínai múlt,_kínai líra. kínai szerelem szólt hozzánk 2000 év távlatából ősi Kína meggyötört földje fölött még sok helyen ma is füstölögnek az üszkök, de a rombolás és pusztulás füstiét már diadalmasan szárnyalja túl s boldog gvárak kéményeinek termékem fellege: Kína, a sokat szenvedett. Menynyei Birodalom", a tízszer tízezer év tízszer tízezerszer megkínzott birodalom Ú1 ezer évet fcezdett. Rácz Olivér. A fa, amely alatt írok, több száz éves hárs. Felső ágait letördelték a felette tomboló viharok, kérge érdes, repedezett s patinásan zöld, mint a bronz, melyet már átfestett az idő ... Lombozata sem mondható dúsnak, de vén fa évről évre kihajt, gyökereit rejtett források táplálják ... A fürdőház előtt nyújtogatja ágát, s bámulja a fürdőbe tartókat. Sokat látott, sokat mesélhetne, ha megszólalna, hiszen sok száz éve már annak a tavasznak, amikor ide gyökerezett. Hány emberi arcot láthatott azóta, s mennyi változásnak volt e vén fa hangtalan tanúja! Hányszor változott meg körülötte a világ: szokások, törvények, emberek és házak! De egy örök maradt: a szenvedés, mely a betegek lépteit erre irányítja... Mert Szliács a források Mekkája. Gyógyvizeit állandóan ontja az anyaföld öle. S mennyi idő óta tarthat ez a pezsgő, örök játék? Évezredek, évmilliók óta? Az bizonyos, hogy a középkorban is mint gyógyhelyet ismerték Szliácsot, s talán éppen ez volt az a hársfa, amely alatt — mint a falakra függesztett térképeken jelzik — írta alá Mátyás igazságot adó, józan törvényeit. Valaha azonban csak a módosabb osztály látogatta, s mint egy kopott, sárgult, 1838-ban nyomtatott kis könyvben olvasom Czilchert Róbert „orvos doctor" tollából, bizony szegény ember legfeljebb csak Zólyom vidékéről jöhetett el ide. „Senkinek sem ajánlhatom" — írja könyvében — hogy inas nélkül érkezzen Szliácsra Aki pedig tulajdon kocsiszert hoz magával, nem ád ki sokat, mivel 4 lovas kocsiszer kocsissal kitartható naponta 3 pengő forinttal" ... A rég porladó orvos azonban humánus lélek lehetett, mert könyvecskéje végén sürgeti egy szegényintézet felállítását, a nincstelen betegek részére, intézményszerúen ... A jó öreg orvos bácsi szívét bizonyára jóleső melegség járná át, ha láthatná azt a sokszáz beutalt beteget, akik ugyan inas nélkül és nem parádés hintókon, de szerény harmadosztályon utazva jöttek el Szliácsra, hogy az állam gondoskodása révén, egy fillér kiadás nélkül heteket töltsenek ezen a kies, lombos erdőkkel övezett fürdőhelyen. A fürdőzés mikéntjén is biztosan elcsodálkozna, ha látná, hogy minden beteg saját külön kabinjában, a kezelő orvos által pontosan előírt enyhébb vagy erősebb szénsavas fürdőit egyedül élvezi, s nem úgy mint egykoron: közös bazénokban. Hát bizony forradalmilag megváltozott a fürdés módja a múlt század óta, amikor még ilyen tanácsokkal kellett ellátni a közös medencében lubickolókat, akiknek Czilchert doktor vászonköntöst ajánlott. „Hogy pedig — Irta — a köpenyek ne emelgettessenek a fejlődő gázok által, eléggé terhelve legyenek belé varrott ólomgolyókkal vagy jókora sréttel. A félénk dámákat pedig, nehogy a gáz felemelje és feldöntse: a fürdőköpeny legcélirányosabban úgy készítendő, hogy alul gatyamódra két szárra oszoljék, a cipők környékén pedig összehúzás végett zsinege legyen." A pompás fényárban úszó éttermek láttára is elbámulna a valahai doktorbácsi, ahol az elsőrendűen elkészített, diétás ételeket ízlésesen tálalják a betegek asztalára, nem úgy, mint az ő idejében, mikor — szerinte — „a helyek rangrend szerint foglaltatnak el, s így megtörténik, hogy a szerény ember igen hátra jutva a közöstál legjobb falataitól fosztatik meg ... Ez állati szükséglet kielégítetvén — írja könyvecskéjében — az asszonyságok gondos öltözetben gyülekezést tartanak a hársfák alatt, s míg egy részük nyájasan társalog, mások begybül gyalázzák a kosztot, míg a fizetésnél ugyancsak savanyú képűek" ... Nem, most Szliácson „savanyú" képet nem láttam, még a komolyabb betegek is jókedvűek, mint saját szemeimmel láttam a „Detvában". ahol este jókedvűen verik a harminckét lapú bibliát a lábadozók. "— Mit játszanak? — álltam meg érdeklődve az egyik csoportnál, a „Detva" társalgójában. — Infarktot — mondták mosolyogva, s mivel azt hittem, nem jól hallottam megismételték a súlyos szót, — Tetszik tudni — magyarázta az egyik — mi mind a négyen, akik itt kártyázunk, infarkttal jöttünk ide, bizony nem a saját lábunkon, de szanitécautókban... Itt aztán meggyógyultunk — hála a nagyszerű kezelésnek, — már hazamenőben vagyunk, egészségesen. Bucsúzóul aztán leülünk esténként lórumozni, de mi a játékot infarktnak nevezzük, mert már csak nevetünk rajta ... ... Minden szép és megnyugtató e gyógy fürdőn: a buja hajtású rózsafák, a virággal telehintett pázsit, a harmattól csillogó erdő, melynek sátra alatt béke árad és nyugalom ..'. Csak a madarak csipognak a csendben, s itt-ott rikkant „érik a diót"* a rigó — különben csak a természet beszél: az erdő és a forrás... A legrégibbnél az 1834-ben feltárt ún. Lenkey-forrásnál öreg néni fogja tenyerébe a feltörő vizet, s áztatja a szemét. — Próbálják csak meg — biztat bennünket — meglátják, hogy javul a látásuk, ha szemfürdőt vesznek .. Én már ötven éve fürüsztöm a két szemem világát, s lám, még ma is okoliár nélkül nézem a világot. — Aztán hány éves nénikém? — kérdezem a nénit, aki fürge mozdulattal, utánozhatatlan ügyességgel tenyerezi a fel-felbuzgó, pezsgő forrásvizet. — Hogy hány? Hát azt is megmondom: most karácsonykor töltöm be a 85-ik évemet. Idős vagyok, nem mondom, de még bírom a munkát. Meg a hangom is megjárja még, mert hát énekelni igen szeretek ám. — Aztán mit szeret énekelni? — kérdezzük érdeklődve, s kissé hitetlenkedve, hogy nyolc és fél évtizeddel a vállán dúdolgatás helyett énekléshez van kedve. — „Trávnicákat", — meg nótákat » fonóból,. Csak úgy mint a mezőkön, meg lakodalmakon, lenfonásnál szokás. Igy-e: — s rázendít egy kedves, régi zólyomkörnyéki dalra. — Karpisová Éva vagyok én — húzza egyenesre hajlott derakát, innen a közeli Hajnikováről. Nem tetszett a nevemet hallani? Merthát én a rádióban is sokszor énekeltem. Kassán, meg Bratislavában ... Ügy bizony, a rádióban!... S hogy elhiggyük neki, kedves, öreg hangján megismétli kassai műsorát. S ez a behízelgő, reszketős, öreg hang kisért tovább a s^tautakon, melyek az ámvat adó fák alatt kanyarognak az erdő mélyébe ... Minden szép, minden jó ezen a gyógyhelyen: az ellátás, az" önfeláldozóan fáradozó szakorvosok, ápolószemélyzet, gyógyintézmények, éttermek és fürdők. Csak egy valamit nem lelek Szliácson; az itt nyaraló, gyógyulást kereső nagyjaink emlékét... Egy út ugyan a Bozena Nemcová nevét viseli, de ezen kívül sehol sem találok emlék táblát Hviezdoslávról, egy jelet, amely megmutatná, hogy ime, ezen a helyen üldögélt a szlovák nép legnagyobb költője ... s erre sétált két nyáron keresztül Grillparzer ... S ha nem akadt volna véletlenül a kezembe egy könyv, én sem tudnám, hogy 1892 augusztusában itt nyaralt a Toldy költője is, és Madách Imre volt az idekísérő je. „Ez a becsületes jó ember — írta Arany János a feleségének — elkísért Szliácsra engemet, hova vasárnap reg* gel 4-kor indulván el Sztregováról, esti négy órakor érkeztünk meg esőben." A szudéta föld vllágfürdői márványtáblákkal örökítették meg ottjárt nagy férfiainak emlékét. Mennyi nevet, évszámot őriz pl. Karlovy Vary (Aranyét is). Pedig a szépért lelkesedő ütőd itt is szeretné felkeresni azt a helyet, ahol a nagy szlovák költő verset írt Szliácsról, és szeretné meglelni azt a régi, bolthajtásos szobát, melyben balladát rímelt a szalontai költő — vagy nézegette a szaladó felhőket... Szeretnék áhítattal megállani ezeken az emlékekkel megszentelt helyeken, de nem találom őket sehol...