Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-08 / 110. szám, vasárnap

Hálával gondolunk a szovjet katonákra — akik meghozták szabadságunkat VISSZATEKINTVE a múlt köztársaság alatt átélt időkre és a felszabadulás után eltelt tíz évre, az ember nem is tudja kellőképpen felmérni azt az óriási változást,, amelynek szemtanúi vagyunk. Az első köztársaság idején ugyanabban az üzemben dolgoztam rövid ideig, ahol most,, csak más tulajdonosa volt. Nem volt állami birtokok gépműhelye, hanem az Ipovičcsalád tulajdona. Hogy milyenek voltak akkor a munkaviszonyok, arra szolgáljanak például az alább leírt tények. Az üzem akkor téglafalból és fából tákolt helyiségekből állott. Padlója • földes, az épületek belül sötétek, télen pedig dermesztő hidegek voltak. ' Szociális intézményekről nem is lehetett beszélni. A mosdó pl. 3—4 méter hosszú pléhvályu volt. Ebbe a tanoncok a munkaidő befejezése után meleg vizet öntöttek és ott mosakodhatott, akinek erre kedve vagy gusztusa volt. Azóta itt is javulás történt. Üj öntöde, lakatos, kovács, forgácsoló helyiségek épültek, ha nem is olyan elegánsak, mint a haiógvári dolgozóké, de különbek, mint azélőtt. Ma már öltöző is van ruhaszekrényekkel, sót mosdóhelyiség is, nagy melegvíz-kazánnal. A legnagyobb üzemrészben központi fűtést szereltek be. A műhelyrészeken kályhákat állítottak fel, az udvarokon szintén, hogy azok is melegedhessenek, akiknek a\ munkája megkívánja, hogy télen is a szabadban dolgozzanak. A SZOVJET HADSEREGNEK a fasiszta hordák felett aratott győzelme és 1948 februárja véglegesen leszámolt ezzel a múlttal. Ennek köszönhetjük azt a javulást, amit elértünk. Városunk óriási fejlődésen ment keresztül a felszabadulás óta. Felépült, amint tudjuk, a modern hajógyár. A Pozemné Stavby egész új városrészekkel gazdagította városunkat. Felépültek lerombolt vashídjaink a Dunán és a Váhon. A Vágón nemsokára befejezik Közép-Európa legszebb vasbeton hídját. ÁTÉPÜLT, MEGNAGYOBBODOTT és szebb lett a Vágóhíd. Modern gépekkel felszerelt tejüzemünk van. Hatalmas autóbuszok hordják ma Komáromba a vidék dolgozóit, akik azelőtt gyalog vagy kerékpáron özönlöttek ide munkát keresni. Ma munkába járnak. A legjobban megfigyelhető, hogy milyen lakásokat építettek a dolgozóknak a múltban és most, a gútai sor végén és a református temető mellett. Itt épült a múltban egy tömeg-munkáslakás. Most csak 150 méterrel kell tovább menni az alagúton keresztül, ahol hatalmas, új több emeletes házak emelkednek, melyek sok-sok dolgozónak nyújtanak kényelmes otthont. Egész új utcasorok vannak belőlük, egész városrész. A hatalmas új épületek árnyéka lassan eltakarja a múlt munkáslakásait. MINDEZT A DICSŐSÉGES felszabadító szovjet hadseregnek köszönhetjük. És ma hálával gondolunk a tíz évvel ezelőtt szabadságunkért harcoló szovjet katonákra, akik meghozťák szabadságunkat és ma életünk sokkal jobb. s a jövőbe vetett hitünk szilárd alapokon nyugszik. Holczer László, Koéiárom. Megteheti, van rá módja Soófcy^. János csaknem négyhektár földön gazdálkodik. Eddig még néiti barátkozott meg a szövetkezeti gondolattal, de az állam iránti kötelességének még mindig példásan eleget tett. Soóky János még fiatal ember, csak most töltötte be 32. életévét. Feleségén és két gyermekén kívül a földet és az állatokat szereti a legjobban. Igazi gazdálkodó. Találkozásunk első \pillanatában megragadta figyelmemet bátor tekintete, őszinte beszéde. Az udvaron állunk egy szekér mellett. Körülöttünk tyti>kok kaparásznak, csibék csipogása tölti be a tágas udvart. — Egyénileg gazdálkodó paraszt vagyok még, panaszra azonban nincs okom. Szép árat kapok a termésért, az állatokért. Bár soha ne lett volna rosszabb, mint most. Bőven vannak állataim, ezekért szép pénzt kapok. Soóky János kiválóan gazdálkodik. Első gazdák egyike Gellén. Beadási kötelezettségét a műit évben gabonafélékből száz százalékra teljesítette. — Többet is tudtam volna adni — mondja Soóky — mert nagyszerű volt a termés. Árpából például 60 árról 24 mázsát takarítottam be. A 'beadási kötelezettség teljesítésén kívül maradt szemesterményt azonban állatok hízlalására használtam fel. így szabadpiacra 6 mázsa sertéshúst, \ 20 libát és már magam sem tudom, mennyi tojást adtunk. — Mi a terve az idén? — kérdeztem kíváncsian. — Az idén a beadási kötelezettségen félül még három disznót akarok beadni szabadpiaci áron. No, de nézzék meg a gazdaságomat —• invitál. A szalmatetővel fedett sertésistállóhoz vezet. Az ólakban összesen 13 disznó van. Ebből 5 hízó. Már most szép állatok. — Tíz év telt el azóta, hogy a végrehajtók eltűntek a paraszt életéből — kezdi Soóky. — Tíz éve élünk szabadon. Nagy dolog ez. Én is elhatároztam, hogy ebben az évben még jobb eredményeket fogok felmutatni mint ed»>•.,•»•.. •>>•>••<.•>•1 dig. Erre úgy szántam rá magam, hogy olvastam a kormány és a párt határozatait a mezőgazdasági termelés növelésének fontosságáról. A tíz szabad esztendő tiszteletére három hízott disznót és egy hízott marhát adok 'be terven felül Itt van öt disznó. Egy elég lesz a beadási kötelezettség teljesítésére, egy a saját részemre, három 'pedig megy a szabadpiacra. A tej- és tojásbeadási kötelezettség teljesítése után kezdek érdeklődni. Erre már nem tud válaszolni. mert ez az asszony dolga. Szerencsére az asszony is ott forgolódik az udvaron. Oda is szól neki: — E tus! Hogy is állsz a tojás, meg a tej beadásával? Az asszony közelebb jön és büszkén mondja: — A tojás rendben van egész évre. A tejből hiányzik még pár liter. — Lesz-e az idén baromfi a piacra — kérdezem. — Lesz bizony — feleli az aszszony — több mint tavaly. Most is van harminc tyúkom, ugyanannyi csibém. • Kacsám is van vagy húsz. Liba is lesz vagy két fészekből. — Sok szem kell ennyi aprójószágnak? — tovább kíváncsiskodom. — Ez már az uram dolga — mondja az asszony. — Takarmányunk van mindig bőven — veszi át a szót Soóky János. — Terem a föld, ha jól megműveljük. A traktorállomás jól megműveli a földet. Még szecs- ^ kát is vág, ha kell. Műtrágyát is szórtam az idén. Az istállótrágyái mind egy szálig kihordtam. Lesz az idén annyi kukorica, hogy sok. Soóky János már végzett a tavaszi munkákkal. A kukoricát is elvetette, most már csak azt várja, hogy kikeljen. Ezt a kis szabad időt kőhordásfa használja fel. Építkezni akar. A régi családi ház helyébe újat, tetszetősebbet akar. No, de meg is teheti, mert van rá módja. SZARKA ISTVÁN .. a •'.«..•..•.. a..•..«..•..•..•..•<.•..«.. a..,..•..».. a,*..,..«,.«,.

a,.* , Közel két hete, hogy az Ifjúsági Faluban élek és az a benyomásom, mintha ma kevesebbet tudnék a szövetkezetről, mint az első napon, amikor ott jártam. Akkor nagyőri is világos, kézzelfogható képet nyertem az új községről, amely öt esztendő alatt a mocsaras, terméketlen talajból nőtt ki. Benyomásaim, hogy úgy mondjam, fésültek voltak, mint azok a gondozott csipkefüggönyös kis csa-_ ládi házikók, ahol a szövetkezeti tagok élnek. Láttam az iskolát, az internátust, a bölcsődét, az óvodát, a műhelyeket, az istállókat, az egész gazdaságot, a zöld'elő termékeny határral, amely szerves egészet alkot. Pontos adatokat kaptam a búza, a kukorica, a cukorrépa ragyogó hozamairól és a szép jövedelemről, amit minden tag a ledolgozott munkaegységek után kapott. Ma, két hét után, hogy alkalmam volt az emberekkel külön-külön hoszszasabban elbeszélgetni, mégis úgy láttam, hogy a kép hiányos, mert a legfontosabbról, az emberek fejlődéséről nagyon is laza, széthulló képet nyertem. Ügy tűnik, mintha a fától nem látnám az erdőt. És bár első benyomásaim mind-mind igazak és megfelelnek a Valóságnak, mégis úgy vagyok az egésszel, mirít az a gyerek, aki egy pontosan járó óra szerkezetéi alkatrészeire bontja fel és most azzal bajlódik, hogy mindent a helyére illesszen vissza. Ez pedig nem megy simán. Sokszor olyan zavarban vagyok, hogy félredobom jegyzeteimet, napi munkatervemet és egyszerűen hagyom magam sodortatni a napi eseményektől. Már nem én teszek fel kérdéseket embereknek, hanem várom, hogy ők kérdezzenek. A szövetkezeti tagok segítenek A legérdekesebb az, hogy a tagok valóban a segítségemre sietnek. Minap például ebéd táján a mezei csoport néhány tagja felbontotta elemózsiás csomagját és jóízűen falatozta a hagymát és a szalonnát. Ott ültem közöttük, cigarettáztam, hallgattam és vártam. És lám az egyik kihúz egy röpcédulát a zsebéből és felém nyújtja azzal, hogy hát mit szólok hozzá? Egy nyugati röplap volt, amit a határban talált. Figyelmesen elolvastam a röplap tartalmát és éppen válaszolni akartam, amikor az egyik megszólalt: — Látta? ... az is benne van, hogy ne üldözzük a kulákot. Ilyen marhák ... Csak éppen az hiányzik belőle, hogy az üzemeket adjuk vissza a gyárosoknak. — Tökkelütöttek szegényék, — szól a másik. — Már teljesen elvesztették fejüket, ha azt hiszik, hogy ez propaganda ... — Az a nézetem, — mondja az ember, aki a röplapot átadta — hogy sohasem- volt kapcsolatuk a néppel, a dolgozó emberrel. Ha volna egy kis eszük, kevés emberismeretük, akkor ilyen badarságokkal nem jönnének közénk. Szinte bosszantó... — Kifogytak az érvekből... — nevet tele szájjal a, társa. — Nem szabad elfelejtened, hogy már tíz éve hazudnak, rágalmaznak. — Szinte felháborító — folytatja az előbbi — hogy ilyenek kizsákmányoltak bennünket. És hogy mi hagytuk ... — Dehogy hagytuk — ^ól közbe csillogószemű ötven év körüli dolgozó, ha hagytuk volna, akkor sohasem lett volna Petőfink. Amint Petőfi neve elhangzik, a röplap nyomba pernyévé válik, el ég attól a lángtól, amely Petőfi nevéből kisugárzik. Amilyen megvetéssel nyilatkoztak a röplap szerzőiről, oly szeretettel beszélnek most Petőfiről, a költőről. Mindegyiknek van valami megjegyzése, emléke, élménye, amely egy-egy verssorban jut kifejezésre, Ismerik élete fontos állomásait. Hangjukon érezni, hogy ismereteiket már apjuktól, nagyapjuktól szerezték. Aridkor Králik agronómus elmondja Petőfi képviselő-választásának kudarcát, kiderül, hogy mindnyájan nagyjából ismerik ezt a történetet, sőt azt is tudják, hogy Petőfi a kudarc ellenére is hű maradt népéhez és élete utolsó lehelletéig harcolt szabadságáért. — Akkor könnyebb volt a népet becsapni, félrevezetni, — jegyzi meg valaki a csoport tagjai közül. — Hej, ha ma közöttünk lenne, — mondja a csillogószemű mélységes szeretettel. Ezután valamennyien összecsomagolják az elemózsiát és szerteszélednek a határban, hogy folytassák munkájukat. Én úgy érzem, mintha a mezei csoport tagjainak szíve dobogását hallanám és mintha a bútor, rádió, mosógép, varrógép közt, amit közős munkájukkal szereztek, ott élne és lüktetne a szabadságszeretetnek az a szikrája, amit Petőfi hintett el a dolgozók szívébe, s amit a felszabadulás óta eltelt tíz esztendő úgy éleszt, akárcsak a villanyfujtató a kovácsműhely parazsát. Aki legtöbbett keres Nem véletlen, hogy a kovácsműhely parazsát említettem, a szövetkezeti tagok hívták fel figyelmemet Visnyai Ferencre, a szövetkezet kovácsára, aki kiváló munkájával legtöbbet keres. Márciusban 78, áprilisban fíedig 82 munkaegységet szerzett. Ha tudjuk, hogy egy-egy munkaegység pénzértéke 25 korona és ha ehhez még hozzátesszük a természetbeni járulékot, akkor pontos képet kapunk Visnyai keresetéről. A helyzet az Ifjúsági Faluban az, hogy senki sincs a szövetkezetben, aki ennyit keresne, holott a Bozsaki-házaspár jövedelme tavaly megközelítette az ötvenezer koronát. Visnyal figyelemreméltó keresetét kemény normákkal szerzi meg. A tagok elmondják, hogy tavaly két kovács sem tudott annyit keresni, mint amennyit ma Visnyai maga megkeres, pedig akkor sokkal lazább normák voltak a kovácsműhelyben. így pl. egy kocsi elkészítésé 70 munkaegységet emésztett fel, míg most Visnyai 25-ért elvégzi. Egy ló patkőlása 1,60 munkaegység • volt, idén ugyanez a munka egy munkaegységben lett megállapítva. Nem csoda hát, hogy a kovács munkája mindenkiből tiszteletet vált ki és valamennyi tag elismeri, hogy szép keresetét megérdemli. Ilyen előzmények után érthető, hogy amikor először hallottam hírét, azt hittem Visnyai hatalmas, tagbaszakadt ember, aki ha ráüt az üllőre, zeng az egész műhely. Hát mi tagadás, valóban zeng, de a híres kqvács sem nem hatalmas, sem nem tagbaszakadt, hanem sovány, középnövésű ember, viszont ha figyeljük fegyelmezett, gyakorlott mozdulatait munka közben, látjuk, hogy az egész ember szinte megnő és kezében szinte ég a munka. Az izzó vas úgy hajlik, engedelmeskedik kalapácsütései alatt, ahogy akarja, ahogy kívánja. A patkó kovácsolásánál fogóval és kalapáccsal dolgozik, ám ezek a szerszámok úgy mozognak kezében,' mintha ujjai lennének. Azt is észrevettem, hogy takarékoskodik. Azokat a régi patkókat, amelyeken csak a sarok kopott le, kijavítja úgy, hogy új sarkot helyez beléjük. A takarékosság mellett rendszerető is. Mihelyt befejezi a munkát, a szerszámok, patkolókalapács, satu, szeghúzó, patafaragó, reszelő mind a helyére kerül vissza. Ez is rengeteg időmegtakarítást jelent munkaközben. A szövetkezetben végzett munkájával kapcsolatban ezt mondja: — Január elején érkeztem ide. Bevallom, eleinte nem sok bizalmam volt a dologhoz, mert egyesek még ma is azzal foglalkoznak, hogy a szövetkezet rossz hírét terjesszék. De rövid két hét leforgása alatt rájöttem, hogy sehol sem becsülik meg úgy az ember munkáját, mint éppen a szövetkezetben. Ez a felismerés arra ser* kentett, hogy minden munkámon ott legyen a hűséges szövetkezeti tag nyoma. Ma már olyan tag vagyok, akit seprűvel sem lehetne innen elkerget-: ni — fejezi be nevetve, majd hozzáteszi, csak azt sajnálja, hogy nem je*< lentkezett a szövetkezetbe két évvel ezelőtt. Biztos, hogy ma már tovább tartana... A dalra gondol Ezt Visnyai felesége is megerősíti, amikor meglátogattam gútai otthonában. Erre a látogatásra úgy került sor, hogy az asszony megüzente férjével, hogy szeretne velem elbeszélgetni, Gután aznap a nemzeti iskola ünnepséget rendezett a sportpályán. Vis«i nyainé éppen Ferenc iskolás fia öli tözetén végezte az utolsó simításokat, mert az ünnepségen ő volt a har-i mónikás. Szép ünnepi öltözetben, kihajtott fehér gallérral, vállán a harmonikád val indult el Ferenc a sportpályára; Anyja tekintete sokáig kísérte útján, — Tudja, — kezdte, mihelyt helyet-: foglaltunk a szerény kis lakásban H nagyon szeretem, ha gyermekeim ilyen ünnepségen részt vesznek. Azért mondom gyermekeim, mert a 14 esztendős Ilona lányom már kint van a pályán. Jól esik, ha ünnepelnek és rendesen vannak öltözve, mert bizony én gyermekkoromban sohasem ünnepeltem és ritkán voltam jól öltözve. Ar«< va voltam, 11 éves korom óta szolgáltam. Nézze kérem a két kezemet. Ezek a kezek soha játékszert nem ismertek. Ezek a kezek csak dolgoztak, robotoltak. Visnyainé hangja Itt halkul, majd elszorul, tekintete keménnyé válik, végül mégis összeszedi magát és folytatja... — Beszélni akartam magával. Kellett valakivel közölni örömömet, bá-» natomat, hadd tudják meg mások is, mit érzek, mit gondolok felszabadult életünkről. Csak gondolja el azt, hogy az én fiam harmonikázik, hogy az uram tavaly harmonikát vehetett neki ajándékba. Micsoda öröme volt a gyereknek. De az semmi sem volt az én örömömhöz képest. Szinte megbabonázva lestem a hangokat amit kicsalt a harmonikából. Az öreg Tóth bácsi tanította az első dalra, arra, hogy „Szeretnék szántani". Azt mondta ne-i ki, ha megtanulod ezt a dalt, okkor a többi már menni fog ... így is volt. De amíg megtanulta elvonult előttem egész fiatalságom, egész árvaságom, amikor robotolnom kellett látástól va* kulásig, amikor senki sem kérdezett és senki eszébe sem jutott, hogy megtanítson egy dalra... Nekem már 11 éves koromban szántanom, kapálnom, aratnom kellett másoknak. Erről én nem dalolhattam. A nagy öröm mellett amit ma érzek, gyakran nyilai belém a fájdalom, hogy már nem bí-: rok többé úgy dolgozni, mint akkor," árva koromban, amikor 90 sertést kellett etetnem és amellett teheneket fejnem. Arról a munkáról, amit velem végeztettek, a mai felszabadult embernek kevés fogalma van. Az asszony hangja hirtelen újra elérzékenyül. Nem bír ülve maradni, látni, hogy könnyeivel viaskodik. Hirtelen elhatározással feláll, és átmegy a szomszéd szobába, ahonnan pár perc múlva dúsan megrakott süteményes tálakkal tér vissza. — Egyék, — nyújtja felém az egyik tálat. — Ez már a - szövetkezet búza-: lisztjéből készült, amit előlegbe kaptunk. — Derűs, mosolygós az asszony arca, látni hogy a dalra gondol, amelyet a felszabadulás fakasztott gyermeke ajkán. Ferenc fia idén lett tízesztendős. Szabó Béla «