Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-05 / 107. szám, csütörtök

— A GABONÁT ELVETETTÉK? — kérdem a neratovicei szövetkezet elnökétől. Együtt ülünk az EFSZ irodájában, a padlón a sok lábnyom elárulja, hogy sokan fordulnak meg ebben a helyiségben; ugyanerről tanúskodnak az összerugdalt széklábak is. Az asztalon nyalábnyi kimutatás, a falon plakátok. — Elvetettük bizony, nemcsak a tavasziakat, hanem a répát is, — válaszolja az elnök és úgy ingatja fejét, mintha mentegetődznék. Sovány ember, kissé görnyedt, sapkája alól fehéren bújik ki halántéka fölött a haj, úgy ötvenes lehet, arca közepén csontos egyenesvonalú orr nyúlik ki határozottan, a képe beesett, mintha beszítta volna, szeme vidáman, kissé csalafintán csillog, ingét a nyakán begombolta, de nyakkendőt nem kötött, a gallérból úgy nyúlik ki eres nyaka, mint a szélben ingadozó fűzfacsemete, kabátja kopottas, nyilván nagyobbtestű • emberre varrták, nadrágja jókora foltokkal tarkállik, a térdén megkopott. — Az idén bolondját járatta velünk a tél! — Ugyan már — legyint kezével az elnök, — az időjárás mindig megtáncoltatott bennünket ... Csakhogy azelőtt a ku«týa se gondolt rá... Azt gondolták, a paraszt majd csak tesz valamit, hogy teremjen, ami kell... Ügy is volt... Igyekeztünk, amíg a magunkéban gazdálkodtunk, hát miért ne tudnánk most megművelni a földeket ... Aztán meg a természet se olyan fene rossz, előbb-utóbb csak megsegít bennünket! — Ez aztán az elnök, aki végre nem panaszkodik! — Megálljunk, még nem értem a végét, — neveti el magát az elnök és hátraveti a fejét. — Az idővel még megvolnánk úgy, ahogy, de nagyobb baj van az emberekkel... Maga is másképp fújná, ha a nyakába akasztanánk a vén Závišnét! — Micsoda asszony az? A szövetkezetükből való? — MÉG CSAK AZ KÉNE! öt gazda maradt még kívül a szöMajd ha megbecsüli az embereket.'.. írta: Bohumil Ríha vetkezeten, Závišné is köztük van ... Ötük közül ő a fővezér ... Hacsak ránéz, máris rázza a hideg az embert- a szemöldöke összenőtt, úgy meredezik, mint az eresz a házfalán, az orra akár a piszkavas, no meg a pillantása ... Az ura már rég meghalt, az úristen nem nézhette sokáig a szegény ember kínlódását... Régebben Závišné egyre csak pörlekedett, a bíróságokat járta. Azt mondták, már akkora gyakorlatot szerzett a pörlekedésben, hogy akár ajtónállónak elmehetne a törvényszékre... Az egyik ialubelivel is törvénykezett, de elvesztette a pört, aztán amikor Brodekben fe főtéren szeme elé került a szerencsétlen, bottal úgy fejbevágta, hogy az azt se mondta ámen... Az egykori községi bírót valami hivatalos szemle alkalmával bedobta a halastóba ... Mondom magának, rosszféle vénasszony az ... Mindig is örültünk neki, hogy nem kívánkozik közénk a szövetkezetbe. — Miért, valami bajuk volt vele? — Képzelje csak el, kevés híján törvénybe juttatott! — Hát magának is meggyűlt a baja vele? — De még hogyan! — Az elnök kezefejével megdörzsölte borostás állát. — Amikor már erősebbnek mutatkozott a nap, és kimehettünk a földekre, eljön ide hozzám és azt mondja, elnök, én belépek a szövetkezetbe ... Tudja, van ennek a Závišnénak vagy tizenöt hold földje, a lova meg télen megdöglött ... En meg nyugodtan azt válaszolom neki, maradjon csak a magáéban, Závišné, most tavasszal nem veszünk fel új tagokat, majd talán ősszel... Hát akkor szántsátok fel a földemet, vágja rá pergő nyelvvel a Závišné ... De azért én csak nem vesztettem el a nyugalmamat, magyarázom neki: elég gondunk van a magunkéval, eddig fütyült ránk, hát akkor most se zargasson bennünket . . Ügy rámtámadt, mint valami toportyánféreg, járatta a lepcses száját, hogy a földje nem maradhat parlagon, mert hát a rádióban is azt hajtogatják, hogy egy talpalatnyi föld se maradjon ugaron, meg miegymás ... Mondom neki, az én lelkiismeretem tiszta, akár a forrás vize, három hektár ugarunk volt itt a patak mentén, az idén már bevetettük lucernával ... De a vénasszony egyre csak kárált, hogy micsoda elnök vagyok én, emlékszik még rá, amikor pendelyes gyerek voltam, csöpögött a gyertyáié az orromból, a bugyogómból meg kilógott a fityegőm .. No már, mondom neki, akár elnök vagyok, akár sem, de maga meg eredjen innét és szépecskén kívültettem az ajtón. — Tudtam én mindjárt, hogy ennek a históriának a végén is ostor, vagy legalább is furkósbot csattan, — mosolygok az indulatoskodó elnökön, — de úgy látszik az évek meghozták a Závišné eszét is. — CSAK VÁRJON, — még nem jutottam a végére, — emeli fel kezét az elnök és felémvág a szemével. — Másnap reggel fut ám az irodába a Košťál Franček, mintha a gonosz kergetné, a szeme majd kiesik, a nagy lihegésétöl csak jó idő múlva értettem meg, hogy ellopták egypár lovunkat. Tegnap este . még ott álltak a jászolnál, zabáltak, semmi bajuk se volt, ma meg bottal üthetjük a nyomukat. Igaz, éjjeli őrt tartunk, dehát azt már maga is tudja, hogy az éjjeli őr, ha baj van, mindig bebújik valahova és húzza a lóbőrt... Na, szép dolog, gondolom magamban ... Rohanok az istállóba: az állás üres, a szerszámnak is lába kelt. Éppen a Košťál rnelákjait választották ki, mert hát ezen a néven tiszteljük a két legjobb lovunkat... Persze a nagy neszezésre kicsődültek az emberek a házakból, én meg sebtiben hívtam a közbiztonságot, hadd jöjjenek, amíg frissek a nyomok ... Két motorkerékpáron jöttek is hamarosan, bekukkantottak az istálló m

!nden sarkába, aztán kimentek az udvarról és az öregebbik egyszerre csak megkérdi: „Mi az amott, nem azok a melákok?" ... Engem mintha az istennyila talált volna telibe. Persze, hogy a melákok voltak az erdő alján, a vén Závišné szántotta fel velük a répa alá a földjét. Dühömben majd a földre huppantam ... Az őrmester, egy fiatal legény csak nevette, azt mondja, a legfontosabb, hogy a lovak itt maradtak a faluban. Az ám, de hallotta volna, amikor a Závišné a fejünkre olvasta a mindenszentek litániáját!... Hogy ő csak kölcsönvette a lovakat, de az őrmester jólteszi, ha megírja a följelentést az elnökre, már mint énrám, mert az azt akarja, hogy a földön semmi se teremjen ... Kezdetben egy árva szó nem sok, anynyit se bírtam kinyögni, csak az állam remegett és kavargott a gyomrom... Az ilyen vénasszony még bajba keverné az embert... Egy ideig aztán csepültük egymást, de azért uralkodtunk magunkon, Závišné is, meg én is... Elvégre az őrmester is ott vQlt. Annyi azonban biztos, hogy föl nem írt semmit. Annyiban maradtunk, hogy felszántjuk a Závišné földjét, ő meg nyáron eljön hozzánk teheneket őrizni... — Hát akkor mégis csak befogadták a szövetkezetbe? — MI JUT AZ ESZÉBE! Egy ilyen ördöngös vénasszonyt? A mi szövetkezetünkbe!? Majd talán egyszer ... Ha megbecsüli az embereket... De ma még ez a Závišné senkit se vesz emberszámba. '3 v*} v*> íf> v*} {*} {$} v*} v*> ífc ::: í*> (*) x (*} š) <*> í*> X Sta í*> ::: í*> # 'oľidolafok fiz éo u\án • Hogy milyen voltam tíz éve, jóformán már nem is tudom: kételkedő nyurga inas, s nyugtalan vérű — gondolom. Kóboroltam mindenfelé, mint félénk eb észrevétlen, rohantam utcák porában, s pihentem virágos réten. Bújkáltam odvas pincékben elmerengve álmaimról, sok kavargó gondolatban búcsút véve bajaimtól. Nálunk ősz volt, nem kikelet, köd borított rám felleget, de szívemben már új tavasz százszínű fénye derengett. S aztán lassan, ifjan, tisztán feledtem a bajok végét, s hinni kezdtem álmaimban elűzve a gondok rémét. Óh tudtam már én is bízni népem roppant erejében, s keresni szilaj biztatást sziklaszilárd jellemében. S mit kerestem, megtaláltam: igaz, okos embereket, kik az évek gyors szárnyain most énvelem menetélnek. f^eád em lék Török Elemér ez em Amikor a bíbor az alkonyon rajta felejti vérvörös leplét, és bezárja sok álmos kisvirág aludni vágyó bágyadt kelyhét mikor a kismadár esti dalát csiripeli a búcsúzó Napnak: szívembe az emlékezés üt tábort, megérkezel — és beszélni hallak: rögökkel összetapadva. Az ál- | katonák is megisszák. De aklát lőtték át gépfegyverrel. Ze- I kor éppen nagyon fontos ra nekedvelö lehetett a katona, Kabátja zsebében talált füzetében hangjegyeket láttam felrajzolva. Alattuk ceruzával egy nagy kérdőjel? Nyilcolaj nevil vette észre, hogy mit nézek, nem tudhatta, hogy halott is fekhet a felborult szekéren. A vidéket bámulta ö, a dél felé futó felhőket. Mikor visszamentem hozzá a szánhoz, megmondtam, hogy halott fekszik a szekéren. — A miénk? — kérdezte. — Nem, vágtam rá gyorsan, •— Román. Nyikolaj hirtelen rámnézett, olyan szemrehányó kifejezéssel, hogy szégyeltém magam és szemem a földre sütöttem. — Semmi no, tévedhet az ember, — mondotta. — De tudd meg, aki velünk harcol: az a mi emberünk. A halottat feltettük a szánra és mi is felültünk. Hazafelé az úton hallgattam. Szorongatta a szívemet mindaz, amit az árokban láttam. Miért ez az értelmetlen pusztulás...?! és mit jelentett a halott katona füzetében a kérdőjel? Vajon, amikor beírta, mit akart mondani!? * * * Csaknem egy hónapig maradtam együtt Nyikolajjal. Átéltünk egyet-mást addig is. Emlékszem, egyszer pálinkához jutottunk. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, hisz a kományt szállítottunk. A nagy ködben letértünk az útról. Behajtottunk egy fiatal, sűrű nyiresbe. Két kocsi haladt előttem. Egyszer csak hallom, hogy valamelyiknek recseg-ropog az oldaldeszkája. — No, helyben vagyunk! — gondolom, majd hirtelen észbekapva ordítani kezdtem: — Vissiza az útra! Nagynehezen kikecmeregtünk. A kocsi törött deszkája megsebesítette az egyik emberünket. Mikor Nyikolaj visszaszaladt hozzánk, — mert már nem győzött várni bennünket — és meglátta mi történt, arca egyszerre elkomolyodott. Alkonyat volt s ezért nem láthatta, mi van a pokróccal letakarva. Zseblámpájának letompított fénye végigsikl ott a „valamin". — Mi ez? — kérdezte. Sebesült — felelem. Miért mm szóltatok rögtön! — kérdezte tőlünk. — Nem mertünk, — feleltük. — Első az élet. Kocsit, és azonnal hátra kell vinni — rendelkezett Nyikolaj. Mi éreztük, hogy helytelenül cselekedtünk. Köréje sereglettünk. Ö keményen ránk nézett és csak ennyit mondott: — Ne veszítsétek el soha a fejeteket, — majd körülnézve még hozzátette: — Mozgás, nehogy a sötétben aknára tévedjenek. És mintha csak megérezte volna; pár pillanat múlva alig száz méterre tőlünk akna robbant, és a szilánkok kísérteties sziszegéssel zúgtak el a fejünk felett. Egy gondolatnyi idő múlva már robogtunk is a kiiü-dtt cnl felé. * * * Az idő mintha ók;mtóbakDn járt volna. Csak a hideg tartotta magát erősen. Egy napon egészen váratlanul betoppant Nyina. Nem sokáig beszélgethettünk, mert hirtelen jött egy parancs és egy páran megint nyakunk ba vettük az utat. Késő éjjel tértünk vissza én akorra már csapatunkat más épületbe szállásolták be. Alig találtam rájuk az állomás mellett egy hosszú cementraktárban, amely talán a városka legnagyobb épülete volt. Az istállónak berendezett raktárban hideg volt, akárcsak kint a szabad ég alatt. A szél vadul csapkodta az épület vegén rosszul záródó vasajtót, amely keservesen nyikorgott. Bent az emberek nagyrésze már aludt. A lovak feküdtek, vagy ropogtatták a szénát. A füstös lámpa, a tetőtartó oszlopba vert szögön lógott, s az ajtónyíláson beszűrődő levegőtől táncot járt a láng. Nyikolajt kerestem, afyi csakhamar meg is szólalt: — Ide gyere, itt vagyok. Lefeküdtem melleje. Jobbra tók-m egy ismeretlen katoria „húzta a lóbőrt." Sehogy stem tudtam elaludni. Fáztam kegyetlenül. Kívül, belül. A hideg, de az egész háború, a pusztulás, a gyilkolás fagyasztotta a szívemet. Forgolódtam, vacogott a fogam erősen, sóhajtoztam. — Mi bajod? — kérdezte Nyikolaj. — Nem tudom -- feleltem Szégyeltem megmondani, Jiogy fázom. Nyikolaj erre .felkelt, odament a lovakhoz, az egyikről is, a másikról is leszedte a pokrócot. En csak néztem megbabunázva őt és a pokrócokat. ... De jó volna ebben a kegyetlen hidegben legalább egy pokróccal betakarni nuigam.at! tÉs ekkor Nyikolaj fölém hajolt és rám borította az egyik pokrócot. A másikkal még a lábamat is nagy gonddal bebugyolálta. — No aludj! — és megigazította a szénát a fejem alatt. Még köszönetet sem tudtam mondani, annyira elfogott a gyengeség. De ahogy a meleg lassan átjárt, kitört rajtam a zokogás. Befúrtam a fe;s;n a szénába et könnyeimet visszafojtva elaludtam. Nyikolajt azon az éjszakun láttam utoljára. Hajnalban az ö osztaga felkerekedett é-? ment U'ľább nyugat felé. ligy maradt meg az emlékezetem.ben, ahogy gyöngéd mozdulattal betakart. Nem láttam öt hőstetteket véghezvinni m igis úgy él bonnem, mint a katona, mint a: ember mintaképe. Gérecz Árpád. „A Nap akkor is ilyen vérvörösen borult fel a keleti égen s irtózva nézte a véres drámát mint vágtunk rést az ellenségen. Kezeinkből puskatűz pogott. Sárlepte arco/non bosszú égett. Puskacsövemből lángolt a rialál! Sortüzem partizánokat védett. A túloldalról jött féleletek harcos bátor szívembe törtek, s az ellenség gyilkos gránátjai a cél előtt mégis megöltek. Pedig szememben már öröm égett hogy zászlóm átkos sáncokra tűztem, és testvéreim ellenségeit a gyilkos fészkükből kiűztem." Halott arcodat nyugalom ülte, mikor testvéreid felemeltek, s lassan folyó vérednek cseppjei a földre mint könnyek permeteztek. Szemfedód katonakabátod lett. Sisakod keresztnek tűzték fejtül. Bömbölő robbanások tisztelegtek, és sok nehéz könny a testvérektül. Azóta már tíz év nyomja álmod, Tíz éve, hogy így emlékezünk rád özvegy feleséged és kislányod s barátaid a sok hős partizán. Sírod felett a fenyvesek súgnak lágy altatódalt és betakarnak. Emléked őrzi mélyen szívében egy szabad nép a szabad ég alatt. Szombathy Méda.