Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-24 / 124. szám, kedd

UJSZ0 1955. május 24. M. SOLOHOV: V J BARÁZDÁT SZÁNT AZ EKE Dávidov nem sietős, de nagy léptekkel haladt. Amikor felért a dombra, megállt, letekintett a napnak e szakaszában teljesen kihalt brigádszállásra, a felszántott határra, amely a szemközti oldalon majdnem a látóhatárig nyúlt el. Szó ami szó, dolgozott ő ezekben a napokban teljes erejéből, csak meg ne haragudjanak rá a túlságos megterhelésért Varjuha és Kondrat ökrei... De érdekes lesz októberben megtekinteni ezt a széles határt: bizonyára véges-végig az őszi búza bokros zöldje takarja majd, a reggeli fagyok dérrel ezüstözik be, délben pedig, amikor a halvány kékségben alacsonyan úszó nap felmelegíti, — mint a záporeső után szikrázni kezd a vetés a szivárvány minden színében és minden cseppben ott tükröződik majd a hideg ôsň ég, a sok tajtékfehér bárányfelhőcské és az elfénytelenedő nap ... Varja meglátta a dombtetőn megálló Davidovot, megállt ő is, fürgén lekapta fejéről a kendőt és lassacskán meglobogtatta. Ez a hallgatag és bátortalan felhívás mosolyra késztette Davidovot. Válaszul intett a sapkájával, aztán elindult, már vissza sem nézve. „Micsoda önfejű leányzó! Máskülönben nagyon kedves, de elkapatott és önfejű. Dehát léteznek-e el nem kapatott lányok? Olyanok, hogy semmiféle kacérság se legyen bennük? Mondhatom, olyanokat soha életemben nem láttam, se ébren, se álmomban ... Mihelyt bekopog akármelyik ilyen széplányhoz a tizenhatodik, vagy tizenhetedik éve, máris elkezdi cicomázni, a maga módján mindenféleképpen csinosítani magát, szép csendesen kipróbálni erejét, hatalmát 9 magunkfajtán, ez már — tény! — elŕnélkedett Dávidov útközben. — Lám, Varjuka-gerlice is nekilátott, hogy betörjön engem, mutatja a természetét. Csakhogy nem megy ő semmire sem ebben a dologban: a baltiak — minden hájjal megkent népség! Hanem miért megy a bódéhoz? Nem sietve, inkább imbolyogva megy, tehát nem Kondrat küldte valamit elintézni, hanem saját akaratából, buta lány-szeszélyből megy. Tán csak nem azért, mert én eljöttem a brigádból? Na, akkor ez — ténylegesen pimaszság és a munkafegyelem teljes megszegése! Ha nyomós okból megy el, — kérlek, eredj, váljék egészségedre, de ha valamilyen szeszélyből, — le kell hordani a legelső brigádgyűlésen, nem nézve sem fiatalságát, sem kellemetes személyiségét. „A szántás — nem vasárnapi mulatság, igyekezz nekem úgy dolgozni, ahogy kell" — gondolta most már ingerülten Dávidov. A kettősség furcsa érzését élte át ebben a pillanatban: egyrészt haragudott Varjára fegyelmezetlenségéért, másrészt pedig férfiúi hiúságának hízelgett a sejtelem, hogy a lány miatta hagyta ott egyidőre a munkáját... Nem valami díszesen alakuló Grernjacsij Log-beli életén gondolkozva, az új rajoni titkár által elébe tűzött feladatokon töprengve, gondolataiban ismét visszatért Luskához: „Hogyan is oldjam hát meg fájdalom nélkül ezt a tengerészbogot? Hiszen hát, valószínűleg Makarnak igaza van: ott, ahol kézzel is, foggal is lehetetlen megoldani — vágni kell! Ugyan micsoda ördöngösség ez! Nagyon nehezemre fog esni örökre megválni tőle. És miért? Miért ment ez Makarnak fccfhnyen és nálam miért oly nehéz? Talán gyenge a jellemem? Ezt már aztán igazán nem gondoltam volna magamról! Ámbár talán Makarnak sem volt könnyű, csakhogy ő nem mutatta ki. Igen, biztosan úgy volt, de Makar tudta leplezni a szenvedést, én meg nem tudom, nem bírom! Ebben van a dolog nyitja, úgy látszik!" Dávidov észrevétlenül jókora távolságot tett meg. Egy útmenti galagonyabokor mellett lefeküdt a hűvösbe pihenni és cigarettázni, sokáig forgatta a fejében, ki lőhetett Naguljnovra, de aztán bosszankodva hagyta abba a találgatást: „Lövöldözés nélkül is tudott dolog, hogy még a kuláktalanítás után is maradt a faluban az alja népből. Beszélek Makarral, részletesen megindokolok mindent, s akkor talán már ki is derül egy és más, de addig nincs miért törnöm a fejemet!" Hogy megrövidítse útját, letért az ösvényről, toronyiránt ment a parlagföldeken, de nem haladt még fél kilométert sem, amikor hirtelen, mintha láthatatlan határvonalat lépett volna át, egy másik világban találta magát: már nem csapkodta csizmaszárát magvas, kalászos fű, nem tarkállottak köröskörül virágok, valahová eltűnt, elillant a dúsan virágzó különböző fűfélék fűszeres illata és a meztelen, szürke, komor sztyeppe messze elnyúlt előtte. Olyan örömtelen volt ez a gazdátlan föld, amelyet mintha nemrég tűzvész pusztított volna ki, hogy Davidovot valami rossz érzés kerítette hatalmába. Körülnézett és rájött, hogy eljutott a Birjuk-szakadék széléhez, az elhagyott parlagföldhöz, amelyről Jakov Lukics egyszer a vezetőségi gyűlésen azt mondta: „A Kaukázusban az úristen, ő tudja miért, hegyeket hordott össze, az egész földet bolond bütyökké dagasztotta, nem bír rajtuk az ember sem átutazni, sem átmenni. De az, hogy miért károsított meg bennünket, Gremjacsibeli kozákokat, — nem fér a fejembe. Majd félezer gyeszjatina jó földet úgy elsózott, hogy sem szántani, sem vetni rajta emberemlékezet óta nem lehet. Tavasszal legelőnek még megjárja, de sztyeppét egyszerű, de az ember fülének gyermekkora óta kedves énekükkel. Egy ilyen fészekbe, amelyet művésziesen fontak egy patanyom csészéjébe, Dávidov csaknem belelépett. Ijedten rántotta vissza a lábát és lehajolt. Az öreg fészek elhagyottnak bizonyult. Mellette az eső után összetapadt parányi pelyhecskék, tojáshéj aprócska darabkái hevertek. „Elvitte az anyamadár a fiókáit. Pedig érdekes lett volna megnézni a kicsi pacsirtákat. Nem emlékszem, hogy gyermekkoromban valaha is láttam volna pacsirtafiókákat, — gondoltfa Dávidov. És búsan elmosolyodott. — Minden kismadárka fészket rak, utódokat nevel, csak én hányódom család nélkül majdnem negyven éve és még nem lehet tudni, láthatom-e valaha saját kicsinyeimet... Megnősüljek vajon, öreg fejjel?" Dávidov hangosan felkacagott, egy pillanatra elképzelte magát megállapodott házasemberként, Kuprijanovnához hasonlóan jól megtermett feleség és egy csomó különböző korú gyermek társaságában. Ilyen családi képeket nem egyszer látott fényképészkirakatokban, vidéki városokban. És olyan nevetségesnek és képtelennek tűnt előtte ez a váratlan eszébe ötlő gondolat a házasságról, hogy csak legyintett és vidámabban lépdelt a falu irányába. Dávidov be sem tért a lakásába, egyenesen a kolhozvezetőség székházába ment. Alig várta, hogy kikérdezze Naguljnovot mindenről, ami történt. A székház tágas, bodros gyeppel benőtt udvara üres volt, csak az istálló mellett kapirgáltak lustán a trágyában a szomszéd tyúkjai, meg a pajta eresze alatt állt aggastyáni tűnődésbe mélyedve, mozdulatlanul a kecske, amelyet isten tudja miért, „Trofim"megadóan topogott mellette, s megmegrázta fejét, kíméletesen megpróbálta kiszabadítani a szarvát. A tornác első lépcsőjénél azonban hirtelen megbicsakolta magát, mind a négy lábával fékezett, és amikor Dávidov megállt — bizodalmasan nyújtózott felé, megszaglászta zsebét, s közben mulatságosan mozgatta szürke ajkait. Dávidov szidta, szemrehányóan ingatta fejét s igyekezett hangját a lehető legkifejezőbbé tenni: — Ejnye, Trofim, Trofim! Hisz te már aggastyán vagy, mondhatnám, a kolhoz nyugdíjasa, s még mindig nem hagyod abba szamárságaidat, mindenkinek nekirontasz, verekedhetnéked van s ha nem sikerül, elkezdesz kenyeret koldulni. Ez nem szép, sőt szégyen, ez tény! Na mit szimatoltál ott meg? Dávidov a dohányzacskó és a gyufa alatt egy, a zsebében felejtett száraz kenyérhéjat tapogatott ki, gondosan megtisztította a rászáradt dohánymorzsától, s nem tudni miért, maga is megszagolta, mielőtt átnyújtotta a tenyerén a szerény lakomát. A kecske hízelgő kéréssel oldalra hajtotta a fejét, Davidovra nézett álmatag, öreg szatír szemével, a kenyér szélét éppen csak megszagolta, aztán megvetően fújtatva méltóságteljesen levonult a tornácról. — Nem valami éhes, — mondta leplezettlen bosszúsággal Dávidov. — Nem voltál katonáéknál, rühes ördöge, különben szó nélkül megetted volna! Képzeld csak, kicsikét dohányszagú a kenyérhéj, nagy dolog! Bizonyára sok benned a nemesi vér, te semmirevaló, igen, igen finnyás vagy, ez tény! Dávidov eldobta a száraz kenyeret, bement a hűvös pitvarba, merített a vödörből egy bögre vizet és mohón lehajtotta. Csak most érezte, milyen erősen kifáradt az úttól és a melegtől. Egy útmenti galagonyabokor mellett befeküdt a hűvösbe pihenni és cigarettázni. annak sem sokáig, azután köp erre az átkozott földre és jövő tavaszig arrafelé se néz! Épp csak annyi haszon van belőle: félhónapig a falubeli juhocskák elverik rajta az éhségüket. De azután már csak a listákon szerepel a nevünk mellett, na meg mindenféle földi féregnek — gyíknak, kígyónak — ad menedéket. Dávidov lassabban ment, kerülgette a sós kátyúkat, átlépte a kerek, mély gödröket, amelyeket a tehenek és juhok patája vájt ki és érdes nyelve nyalt fényesre. A keserű, sós talaj ezekben a gödrökben szürke, erezett márványhoz hasonlított. Télutóján, mihelyt a hóból kiolvadtak az első foltok, a pacsirták megjöttek erre a sivár, de nekik ki tudja miért szeretett földdarabra, múlt évi száraz fűből fészket raktak, fiókákat neveltek és késő őszig betöltötték a nak neveztek. Amikor a kecske meglátta Davidovot, felélénkült, hetykén megrázta a szakállát s miután kis ideig egyhelyben topogott, szapora ügetéssel igyekezett Dávidov útját elvágni. Félúton lehajtotta a fejét, harciasan felszegte kurta farkbotját és vág tatásba ment át. Szándéka olyan nyílt volt, hogy Dávidov mosolyogva megállt és felkészült, hogy fogadja a szakállas krakler támadását. — Hát így fogadod a kolhoz elnökét? Megállj csak, mindjárt elfutballozlak innen a csizmámmal, vén sátán! — kiáltotta nevetve Dávidov és megpenderülve elkapta a kecskét rovátkás, csavaros szarvánál. — Na most bemegyünk a székházba és leszámolunk, Scsukarj barátja, te kötekedő naplopó! „Trofim" teljes megbékélést mutatott: Davidovnak engedelmeskedve, A székházban Razmjotnovon és a számvevőn kívül nem volt senki. Razmjotnov elmosolyodott, amikor meglátta Davidovot. — Megjöttél, bajtárs? Na, most már egy nagy hegy esik le a vállamról! Zür-zavaros dolog ez a kolhozgazdaság' — isten ments és őrizz meg tőle! Hol nincs szene a kovácsműhelyeknek, hol az öntözőkerék törik el az ültetvényen, hol az egyik jön valami kívánsággal, hol a másik húzza-halassza dolgát... Az ilyen idegesítő hivatal semmiképp se felel meg a természetemnek. Ha még egy hétig itt kellett volna ülnöm, olyan nyavalyatörős lett volna belőlem, hogy messziről öröm lett volna nézni! — Hogy van Makar? — Él. — Tudbm jól, hogy él, de hogy van a sérülésével? (Lőrincz Gyula rajzai) — Ugyan már, miféle sérülése lehet egy puskagolyótól? — ráncolta a homlokát Rajmjotnov. — Nem három hüvelykessel lőttek rá. Egy kicsit csóválgatta a fejét, aztán bement benedvesíteni a karcolást vodkával, ami pedig megmaradt a félliteres üvegben sebmosás után, azt magába töltötte, s ezzel be is végződött a dolog. — Hol van most? — Elment a brigádhoz. — Dehát voltaképpen hogyan is történt? — Egyszerűbben az egyszerűnél: az éjjel Makar nyitott ablak mellett ült, új írástudónk, Scsukarj apó pedig az asztal túloldalán. Pú ... és Makart megvágta a puskagolyó. Ki lőtt — azt csak a sötét éjszaka tudja, csak egy világos: a puskát valami mamlasz tartotta kezében. — Miért világos ez? Razmjotnovnak a csodálkozástól magasra húzódott a szemöldöke. — Hogy-hogy „miért"? — Hát te célt tévesztettél volna puskával harminc lépésről? Reggel megtaláltuk a helyet, ahonnan lőtt. A hüvely nyomán találtuk meg. Magam mértem ki: pontosan 28 lépés volt a sövénytől a ház faláig. — Éjjel célt lehet téveszteni harminc lépésről is. — Nem, nem lehet! — tiltakozott hevesen Rozmjotnov. — Én nem tévesztettem volna el! Ha akarod, gyerünk, próbáljuk ki: ülj ma éjjel oda, ahol Makar ült, nekem meg adj puskát. Egyetlen patronnal lyukat fúrok pontosan a két szemöldököd közé. Következésképpen világos, hogy valamilyen ifjonc és nem igazi katona lőtt. — Gyerünk, mondd már el részletesebben. — Mindenről sorjában beszámolok. Éjfél tájban hallom, hogy a faluban lőnek: egy puskalövés, aztán két tompább, mintha pisztolyból küldték volna, és megint — csattanó, puskából való, a hang után meg lehetett állapítani. Kikaptam a párna alól a revolvert, a nadrágomat futás közben rángattam fel és kiugrottam az utcára. Futok Makar lakása felé, a lövés, mintha arról hallatszott volr.a. Bevallom, még azt hittem, hogy Makar tökéletlenkedik... Egy pillanat alatt odarohantam. Kopogok az ajtón — be van zárva, de hallani, hogy valaki bent a házban panaszosan nyög. Na, kétszer meglöktem a vállammal, úgy ahogy kell, letörtem az ajtó reteszét, beugrottam a házba, gyufát gyújtottam. A konyhában az ágy alól emberi láb nyúlik ki. Megfogom, húzom: atyámuram, milyen visításba kezd valaki az ágy alatt, akár egy malac! Meghökkentem, de azért csak húztam tovább olyan gyorsan. Kihúztam azt az embert a konyha közepére, kiderült, hogy az egyáltalán nem ember, azaz nem férfi, hanem az öreg háziasszony. Kérdem tőle, hol van Makar, de ijedtében egy árva szót sem tudott kinyögni. Berontok Makar szobájába, belebotlom valami puhába, leesem, talpraugrom, s már jár is a forróság: „Na, — gondolom — Makart megölték, ő fekszik itt". Valahogy gyufát gyújtottam, odanézek — hát Scsukarj apó hever a földön, és néz rám, az egyik szemével, a másikat lehúnyja. Véres az öreg homloka és arca is. Kérdem tőle: „Élsz? És Makar hol van?" De ő engem kérdez: „Andrjusa, mondd meg nekem az isten szerelmére, élek-e vagy sem?" És a hangja olyan finom meg vékony, mintha az öreg igazán a végét járná ... Megnyugtattam, s mondom neki: „Ha egyszer megvan a be(Folytatás az 5. oldalon.)