Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-24 / 124. szám, kedd

1955. május 24. U J SZO 5 (Folytatás a 4 oldalról.) szélőképességed — ez azt jelenti, hogy egyelőre még élsz, de a hullaszag már dől belőled ..." Keserves sírásra fakadt és azt mondta: „Ez most már nincs másképp, a lélek válik meg a testtől, azért van olyan nehéz szag. De ha ideig-óráig élek is még, okvetlenül hamarosan -'meghalok, golyó van a fejemben". — Mi a fene! — szakította félbe türelmetlenül Dávidov. — Hát miért volt neki vér az arcán? Semmit sem értek! Mi az, hát ő is megsebesült? Razmjotnov nevetve folytatta: — Ugyan, senki se sebesült meg, megúsztuk. Szóval mentem, becsuktam minden eshetőségre számítva, a zsalugátert, és meggyújtottam a lámpát. Scsukarj, ahogy feküdt a hátán, úgy feküdt továbbra is szépnyugodUJ BARÁZDÁI SZÁISIT AZ EKE Scsukarj elvonult, azóta se láttam. Utána mindjárt megjelent Makar, liheg, mint egy hajszolt ló, leül az asztalhoz és hallgat. Aztán, mikor kifújta magát, megszólalt: „Nem találtam bele a gazemberbe. Kétszer lőttem. Sötét van, a célt nem láttam, lőttem és ... mellé. ő meg megállt és mégegyszer rámlőtt. Mintha valami megrántotta volna az ingemet". Felemelte Makar az inge alját és valóban jobboldalt az ingét, az öve fölött golyó ütötte át. Kérdem tőle, nem jött rá, hogy ki volt? De ő csak elneveti magát: „Nincsen nekem bagolyszemem, csak annyit tudok, hogy fiatalember, mert igen-igen gyorslábú! Idős ember nem fut így. Utána iramodtam — hiába! Nem éri Makar nyitott ablak mellett ült, új írástudónk, Scsukarj apó, pedig az asztal túloldalán. tan, csak most már a másik szemét is [ lehúnyta és a két kezét a hasán öszszefogta. Fekszik, mint a koporsóban nem moccan, világra olyan mint egy halott. Gyengécske, amolyan udvarias hangon kér engem: „Menj Krisztus szerelmére, hívd az anyjukomat. Halálom előtt el akarok tőle búcsúzni." Föléje hajoltam; rávilágítottam a lámpával, — Razmjotnov megcsuklott, s csak nehezen tartotta vissza kitörni készülő kacagását. — A világosságnál látom, hogy neki, azaz Scsukarjnak fenyőforgács áll ki a homlokából... A golyó, nyilván lehasított egy forgácsot az ablaktokról, az elrepült és beszúródott Scsukarj homlokába, átütötte a bőrét, ő pedig bolond fejjel azt hitte, hogy golyó és leroskadt a földre. Halál nélkül hal meg az öreg szememláttára. Én meg ott görnyedezem, ki sem tudok egyenesedni a nevetéstől. Na persze, kihúztam azt a forgácsot, s mondom az öregnek: „Eltávolítottam a golyót, most már kelj fel, nincs miért heverészni. Csak azt mond meg: hová tűnt el Makar?" Nézem, nekividámodott az én Scsukarj apóm, de előttem felkelni valahogy restelkedett, izeg-mozog a padlón, de fel nem kél... Ám azért a fene locsogója úgy fekve is bolondítja a fejemet: „Mikor az ellenség rámlőtt — mondja — és homlokon talált a golyó, leestem, mintha lekaszáltak volna és elvesztettem az eszméletemet. Makar pedig azon nyomban eloltotta a lámpát, kiugrott az ablakon és valahol eltűnt. Lám — mondja — milyen a barátság köztünk: én itt fekszem megsebesülve, majdnem meggyilkolva, s ő meg itthagy engem az ellenség prédájául és elbújik ijedtében. Mutasd meg nekem, Andrjusa a golyót, amely szinte meggyilkolt. Ha az isten úgy adja és életben maradok — megőrzöm az öregasszony szentképe alatt, örök emlékül!" „Nem, mondom neki, a golyót nem mutathatom meg, csupa vér, nehogy megint elájulj, ha meglátod. Ezt a nevezetes golyót Rosztovba küldjük, a múzeumba, megőrzésre." Ekkor az öreg még jobban nekividámodott, fürgén oldalára fordult és azt kérdi: „És mond, Andrjusa, a hősi sebesülésért és azért, hogy az ellenség ilyen támadását álltam ki, esetleg, valamilyen érdemrend is kijár a magasabb vezetőségtől?" Ekkor azonban már elfutott a méreg. Odadugtam neki a forgácsot a kezébe s mondom: „Nesze, itt a „golyód", az ilyen nem felel meg a múzeumba. Tedd csak oda a szentképek alá és őrizd, de egyelőre indulj a kúthoz, mosd le a hősiességedet, tedd magad rendbe, mert úgy bűzlesz, mint a dögtemetö". azt utol még a lovas-ember sem." — „Hogyan, — mondom neki, — hát te ilyen kockázatosan jársz el? Eliramodtál üldözni, anélkül, hogy tudtad volna, hányan vannak? És ha a sövény mögött még két ilyen gyerek várt volna rád, akkor mi lett volna? De ha egyedül is volt, közel engedhetett volna magához és szemtől-szembe lelőhetett volna". De hát lehet Makarrai szót érteni? „Hát szerinted mit kellett volna tennem? — kérdezi. — Eloltani a lámpát és az ágy alá bújni"? — Ennyi az egész, úgy ahogy volt. Makarnak ebből a lövésből csak egy alapos náthája maradt vissza. — Mi köze ehhez a náthának? — Tudom is én, ő mondja, magam is csodálkozom rajta. Na mit nevetsz? Tényleg rettenetesen náthás lett a lövés után. Az orra folyik, mint a patak, és olyan sorozatokat tüsszent, akár a gépfegyver. Tisztára tudatlanság, — szólt közbe elégtelenül a számvivő, egy idős kozák, volt ezred-írnolf. Feltolta homlokára az idők során fényevesztett, ezüstkeret— Tisztára tudatlanság, — szólt közbe elégedetlenül a számvivö, egy idős kozák. be foglalt pápaszemét és szárazon megismételte: — A tudatlanságát mutatja ki Naguljnov elvtárs, semmi mást! — Mostanság mindinkább a tudatlanoknak kell helyt állni, — húzta el Razmjotnov gúnyosan a száját. — Te, lám, csudára müveit vagy, úgy csattogtatod a golyóidat a számológépen, hogy csak úgy ropog, meg minden egyes betűt cikornyás farkincákkal vetsz oda, de lőni mégsem beléd, hanem Naguljnovba lőnek ... — És Davidovhoz fordulva folytatta: — Reggel jókor elmegyek meglátogatni, hát olyan veszekedésbe találpm a felcserrel, hogy a fene se igazodik el rajtuk! A felcser azt mondja, hogy Makar azért náthás, mert meghűlt, amikor éjjel nyitott ablaknál ült a huzatban, Makar meg kitart amellett, a nátha onnan van, hogy a golyó az orridegét érintette. Kérdi a felcser: „Hogyan érinthette a golyó az orrideget, amikor a füle felett ment el és súrolta a halántékát?" Makar meg azt feleli neki: „Nem a te dolgod, hogy miképpen érültette, a tény az, hogy érintette, és a te dolgod az, hogy gyógyítsd ezt az ideges náthát, nem pedig, hogy olyasmiről mondjál ítéletet, amihez nem értesz." Makar csökönyös, mint az ördög, de a kis öreg felcser sem adja alább. „Maga ne zavarja meg a fejemet a sületlenségeivel — mondja. — Az idegességtől az embernek csak egyik szemhéja ugrál és .nem mind a kettő, csak egyik orcája rángatózik és nem mind a kettő. Akkor, ha így van, magának miért nemcsak az egyik orrlika náthás, miért folyik mind a kettő? Világos dolog — a hűlés miatt". Makar hallgat egy keveset, aztán megkérdi: „Mondd te katona-kuruzsló, vágtak téged valaha kupán?" Én, minden eshetőségre számítva, közelebb ültem Makarhoz, hogy idejében elkapjam a kezét, a felcser meg éppen ellenkezőleg: jő messze húzódott tőle, már az ajtóra pislogott és határozatlanul mondja: „Ne-e-m, isten megkönyörült rajtam, nem vertek meg. De miért érdekli ez magát?" Makar megint megkérdi: „És ha én az öklömmel a balfüledre vágok, azt hiszed, csak a bal füled cseng majd? Légy nyugodt, olyan csengés-bongás lesz mind a két füledben, akár csak húsvétkor!" (Fordította: Szántó Irén.) cÁ IZtl^/lfiÁk HCLCp^ Ltáf CL Mihail Solohov ötven éves Illés Béla ízes adomázó kedvvel meséli a „Találkozások" című könyvecskéjében, hogy 1927 novemberében Alekszandr Szerafimovics, a „Vasáradat" szerzője, a Szovjetunió egyik legnagyobb írója, vacsorát adott a Szovjetunió fennállása 10. évfordulójának ünneplésére Moszkvába sereglet* külföldi írók tiszteletére. Vacsora közben a háztartási alkalmazott azzal lépett be a szobába, hogy Szerafimovicsot egy ismeretlen fiatalember keresi. — Tolj egy széket az asztalhoz és hozz be egy tiszta poharat! — rendelkezett Szerafimovics. Kopott, sovány, sápadt arcú, nagyon félszeg, húsz év körüli fiú jött be a szobába. Hóna alatt — hatalmas méretű kézirat. Valamennyiünknek, akik kiadóknál vagy folyóiratok szerkesztőségében dolgoztunk, torkán akadt a falat, jegyzi meg Illés tréfásan és hozzáfűzi, hogy csak az öreg Szerafimovics őrizte meg hidegvérét. — üljön le fiam, egyen és igyon, majd aztán beszélünk. A jövevény félénken ereszkedett le egy szék sarkára , és az elébetett tálból vett egy madárnak valót. Inna egyáltalában nem akart. A kéziratot úgy tette maga elé, hogy lábait ráhelyezte, nehogy valaki ellopja tőle. Vacsora után odalépett Szerafimovicshoz. — Alekszandr Szerafimovics, maga kozák és én is az vagyok

1. Azt mondják, maga jő ember. Én meg nagyon szerencsétlen ember vagyok. Segítsen rajtam! — Hogyan segítsek, fiam? — Mi tagadás — egy regényt írtam. És olyan kövérre sikerült, hogy senki sem akarja elolvasni, ön az „Október" című folyóirat szerkesztője és ha ön akarná... Szeiafimovics még mindig megőrizte hidegvérét. — Na, jól van — mondotta elszántam, — elolvasom. — Két hónap alatt végigolvasom. A történet úgy folytatódik, hogy Illés három hét múlva újra ott vacsorázott Szerafimovicsnál. A vendégek közt ott volt az a sovány, szőke fiú is. Már nem volt kopott — szép új kozákruha feszült rajta. A kozákruhában már félszeg sem volt. Vacsora közben Szerafimovics felállt és kezében hatalmas borosserleggel beszélni kezdett: — Az öreg embernek ellensége minden fiatalember. Legalább így tartják és azt is mondják: az írónak ellensége minden nálánál tehetségesebb író. Én eddig csak egy emberben tiszteltem ilyen kettős „ellenséget^ Fagye jevben, aki 35 évvel fiatalabb nálam és alkalmasint jobb író mint én. Most aztán új ellenségem támadt. Egy fiú, aki több mint 40 esztendővel fiatalabb nálam és szavamra mondom, százszor tehetségesebb mint én. A nevét egyikötök sem ismeri még, de egy év múlva Ismerni fogják az egész Szovjetunióban és tíz évet sem adok, ismeri az egész világ, mert Mihail Solohovot olyan fából faragták .. . Szerafimovics aztán hosszan jellemezte a „Csendes Don" szerzőjét. — A drága szovjet népnek sok ilyen írót kívánok, amilyen a mi új, fiatal barátunk — fejezte be beszédét — és maaamnak sok ilyen ellenséget. Solohovot egy esztendő múlva ismerte és szerette az egész Szovjet•unió. Öt évvel később a „Csendes Don" már több mint 30 nyelven jelent meg. És ahol megjelent, ott mindenütt megbecsülést szerzett a szovjet irodalomnak. Ha valaki Szerafimovicsot erre az estére emlékezteti, az öreg ravaszkás mosollyal állapítja meg: — Lehet, hogy rossz író vagyok és öreg, haszontalan ember, de ha prófétának mentem volna, biztosan nagy sikereim volnának. És ha meggondoljuk, a prófétaság se kutyának való mesterség. Eddig szól a történet Szerafimovicsról és a kozákföld nagy énekeséről, Mihail Solohovról, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának, a Szovjet írószövetség elnökségének tagjáról, aki ma, május 24-én tölti be 50. évét. A burzsoá irodalmi kritika gyakran hasonlítja össze az orosz klasszikusokat a mai orosz irodalommal. Teszi azt azzal a célzattal, hogy az utóbbit elmarasztalja, hanyatlást lásson abban az irodalomban, amelyből messze cseng a jóság, a szépség, a szabadság, a humanitás megvédésének szava. De elég, ha Solohov két hatalmas müvére, a „Csendes Don" és az „Üj barázdát szánt az eke" című regényeire utalunk, melyeknek művészi nagysága csak Gorkij regényeihez, más szovjet remekekhez, Alekszej Tolsztoj „Golgotá"-jához mérhető. Solochov első remekművének, a „Csendes Don"-nak világirodalmi jelentőségét elsősorban emberábrázolásának művészi nagysága adja meg. Kozákjai és parasztjai abban különböznek nagy elődei, Gogol és Tolsztoj parasztjaitól és kozákjaitól, hogy ezek nem élnek a kilátástalan orosz falvak nyomasztó környezetében, hanem a Nagy Októberi Forradalom szelétől megkapott tájak légkörében, ahol minden mozgásba lendül és AT osztályharc tisztító és elválasztó tüzében összeütközik. Amit a nagy polgári realisták még nem láthattak, hogy a falu a munkásosztály vezetésével változtathat sorsán, annak Solohov tudatos művészi megformálója. Don-parti faluja, Vesenszkája megéli az erjedés, az útkeresés, a szocializmus építésének súlyos viharokkal, nagy tragédiákkal teli folyamatát. Iparos és félproletár elemek, majd vörös katonák személyében rátör a szocializmus szele a két táborra, a két részre szakadó falura. Heves harc indul; gyilkosságok és kegyetlenkedések véres tüzében összecsap a maradi az újjal. Az ellenforradalmárok legyilkolják a legjobb kommunistákat, majd újra megerősödik a proletárhatalom és a városból hazatérő kommunisták munkája nyomán vérben és tűzben lassan megfogan az új élet. Végül már csak egyéni lázadók maradnak, mint a regény főalakja, Grigorlj Meljehov, a forradalom és ellenforradalom közt hányódó kozák. Hiába eszes, kiváló, bátorszívü, tragikusan elbukik, s banditizmusba süllyed, mert igaz meggyőződés hiányában nem ismeri fel a falu jövendőjének roppant perspektíváit a közösségi gazdálkodásban. Annak ellenére, hogy a Csendes Donban több a negatív, mint a pozitív elem, nem áraszt pesszimizmust a regény, mert a tévedések és kegyetlenkedések már a rossz végét is jelentik; a polgárháború vad és viharos történései mind jelzik, hogy a falu félfeudális világa összeomlóban van és az összeomlást virágzó, boldog közösségi élet követi. Solohov Csendes Donja a parasztság valóságos éposza a polgárháború korából. A kommunista író őszintesége, bolsevik igazságossága olyan művészi erővel párosul benne, amely csak a legnagyobb orosz realistáknál tapasztalható. Száz és száz alakot jelenít meg regényében, száz és száz jelenetben rögzíti meg a feltörő újnak harcát a maradival és a forradalom pártján álló író lenyűgöző művészetével teszi hitelessé a társadalmi valóságot. Mindaz, ami a falu osztályharcának útján elképzelhető, benn van Solohov művében. A parasztság valamennyi rétegének reagálása a forradalomra, a kulákság ellenállása, megtörése, míg elérkezik ahhoz a határkőhöz, amely már a szocializmus útját jelzi. És mindezt Solohov a legnagyobb művészek biztonságával rajzolja meg, nem kendőzve semmit, feltárva pozitív alakjainak hibáit Is. Mindezek az értékek: társadalomfestése, jellem- és emberábrázolásának lenyűgöző ereje, a szocialista realista regényírásnak minden sematizmustól távolálló művészi eszközei a Csendes Dont az utolsó évtizedek legnagyobb és legművészibb prózai alkotásává avatják . Ugyanezek a művészi értékek és erények biztosítják másik nagy munkájának, „Az új barázdát szánt az eké"-nek világirodalmi jelentőségét. Míg a „Csendes Don" a polgárháború éveiről ad hatalmas, színpompás történelmi freskót, Solohov másik művében a szovjet falu rajzát adja abban az időben, amikor az ötéves terv nyomán megkezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása. Itt is a feltörekvő újnak és az elhaló réginek hatalmas birkózásáról Van ^szó, a falu gazdag parasztrétegének, a Jákob Lukicsoknak harca a Davidovokkal, hogy a gremjácsij-logi kolhozban csődöt mondjon az új és visszatérjen a régi élet a kizsákmányolás szörnyű terheivel, az éhséggel, uzsorával, nyomorral és a szegénység száz bajával. A szovjet föld ezer és ezer apró falujában folyt hasonló harc a falu kollektivizálódása ellen. Ezekben a forró napokban, a munkásosztálynak sok tízezer hőse, tízezer Davidovja támadt, akik kulákok, ellenforradalmárok, volt cári tisztek ellen szálitak harcba és életüket adták azért, hogy a tudatlanság és maradiság, az önzés és gyűlölködés megszűnjék és győzzön a millióknak nagyobb kenyeret, könnyebb életet, borútlan jövőt biztosító kollektív gazdálkodás. Nincs a haladó világnak olyan országa, ahol ne gyújtana fényt Solohov szava. Felfigyelünk rá, amikor a háború őrültjei ellen száll síkra és a béke védelmében emel szót. De főképpen szívünkbe zárjuk Davidovot és társait, akik életükkel és munkájukkal mutatnák példát a mi falvaink dolgozóinak, a közös gazdálkodás útjára lépő parasztságunknak. Solohov 1931-ben fogott bele a szovjet mezőgazdaság kollektivizálódásáért vívott harcról szóló regényébe. Nemrég a moszkvai Pravda hasábjain kezdte közölni regényének folytatását, melyben viszontlátjuk az új társadalom új embertípusait, Davidovot, Nagulnov párttitkárt és figyelhetjük a ledér Luskát, Timofejt, az ellenforradalmár kulákcsemetét és az előző két kötet remekül megrajzolt többi alakjának sorsát. Hisszük, hogy ez a folytatás nagy nevelője lesz a mi felszabadult dolgozóinknak is, akik szovjet tisztelőinek millióival együtt meleg szeretettel köszöntik a kiváló Sztálin-díjas szovjet írót ötvenedik születésnapján. Egri Viktor