Uj Szó, 1955. április (8. évfolyam, 78-102. szám)

1955-04-28 / 100. szám, csütörtök

6 II

JS2

0 1955. április 24. Ezerkilencszázharmncötben történt. Május volt. Virágbaborult orgonabokrok ontották magukból illatos leheletüket. A rét tarka virágos köntöst öltött magára. A Báb-puszta földjein már szépen kisorolt a cukorrépa. Nemsokára meg kell kezdeni a kapálást, az egyelést. Báb-puszta közvetlenül Sókszelőce mellett van. Semmivel sem különbözik a Mátyusföld többi majorjaitól. A kastély itt is hivalkodóan néz a nyomorúságos cselédházakra. Vajon mire büszke a kastély? Talán lakójára, Elek Béla nagyságos úrra, aki a szlovákiai földbirtokosok egyesületének főtitkára? Igaz, Elek Béla nagyon keveset tartózkodott a kastélyban. Jobban kedvelte a városi életet, mint a tanyai csendet. A birtok vezetését ispánjára és intézőjére bízta. Ezekben az években a munkanélküliség réme uralkodott Sókszelőcén is. Százak várták a tavaszt, hogy a keserves, idegroncsoló tétlenséggel, korgó gyomorral átélt téli napok után valamilyen munkához, kenyérhez jussanak. Éberen figyelték a Báb-puszta cukorrépáját. Élesítették a kapát A sókszelőcei munkások igényt tartottak a munkára. Végre elérkezettnek látták az időt, hogy a gazdaságba menjenek, munkát kérni az intézőtől. A nap vörösen emelkedett a Vág ' fölé. Első sugarai megcsillantak 3 lágyan hömpölygő hullámokon. Sókszelőcéről is vagy 120 ember indult Báb felé. Vállukon fénylett a kapa, mint a harmat a fűszálon. Megálltak a kastély előtt. Vártak az intézőre. Végre megérkezett. Arca komoly volt. Szava rekedten recsegett, mint a repedt fazék: — Emberek, menjenek haza. Nincs magukra szükség. A nagyságos úr azt parancsolta, hogy magukat nem állíthatom munkába. A tömeg felzúgott. Az éhes gyomrok követelődztek. — Ezen a gazdaságon nekünk van jogunk a munkához — kiáltott valaki az intéző felé. — Nem tehetek semmit. A nagyságos úr azt mondta, hogy maguk kommunisták. Kommunistákat pedig nem tűr a birtokon. Különben is holnap már megérkeznek az özdögiek. A munkások lassan megfordultak, ki káromkodva, ki pedig a rémülettől sápadt arccal indult a falu felé. Az aggodalom, a gond mázsás súlyként nehezedett a vállakra. Magukkal nem is törődtek, de a család, a síró gyerekek ... Kenyeret kér éhes gyomruk. Ruha is kell, de miből? A holdvilág ezüstösen csillogott a Vág menti fűzfák levelein. A faluban csend honolt, amikor két ember haladt végig a falu poros utcáján. Egyikmásik házba bekopogtak. Suttogtak valamit a nyitott ablakon keresztül, aztán mentek tovább. Másnap reggel már a kora hajnali órákban megélénkült a falu. Mintha semmi sem történt volna az előző nap, kapával felszerelve indultak a sókszelőceiek Báb felé. Most már szinte katonásan, szép sorokban meneteltek. A csoport élén Mandák József és Krupa József haladtak. Most már nem mentek a kastély elé, hanem a majoron kívül az árok partján heveredtek le. Keveset beszéltek, üres tekintettel néztek a semmibe. A nap már magasan szárnyalt a horizonton, amikor újabb csoport közeledett a falu felől. — Jönnek — suhant végig a tömegen. Felálltak. Várták a közeledőket. Lehettek vagy hatvanan az újonnan érkezők Amikor közelebb értek, már tisztán lehetett hallani, hogy szlovákul beszélnek. A két tábor egymással szemben állt. A sókszelőciek nevében Mandák József beszélt. Szlovákul kérdezte: — Honnan jöttetek, elvtársak? — kérdezte az újonnan érkezőket. — Özdögről — válaszolt a másik csoportból egy zsíros kalapú, szőke bajúszú ember. — És minek? — Az intéző volt nálunk innen Bábról Ő hívott minket. Azt mondta, nincs munkása. Mi azért jöttünk.. De úgy látjuk, hogy itt más a helyzet ... Véglegesen kereket oldott a földesúr meg as ispán — Nekünk is enni kell, mi is dolgozni akarunk — folytatta Mandák. Egy ideig nagy csend, utána mozgolódás következett. — Mi megyünk is vissza. Ezzel a 60 személyből álló csoport megfordult és lassan megindult a vasútállomás felé. Az inti ZŐ a kastély ablakából figyelte a jelenetet. Izgatott volt. A düh szorongatta a torkát, ki akart rohanni, de jobbnak látta, ha telefon után nyúl. Keresztúri hívta. Elmondta az ispánnak az esetet. Az özdögiek elvonulása után Mandákék a tilalom ellenére munkához láttak. Nemsokára azonban újból porzott az út. Megismerték az ispánt a hintójáról. Lejöttek a répaföldekről. Az úton várták be az ispánt. A tajtékozó lovak közvetlenül a kapanyélre támaszkodó tömeg előtt álltak meg. Az ispán habzó szájjal ^prdított. — Takarodjatok innen. Kommunistáknak nincs munka. Dögöljetek éhen. Az üvöltő ember észre sem vette, hogy embergyűrű alakult körülötte. Csak akkor rémült meg, amikor erős kezek ragadták meg. Lovaglóostorához kapott. Jobbra-balra kezdett hadonászni. A bakon ülő kocsis rémülten nézte a jelenetet. Az ispán ordított. — Hajts kocsis! Hajtott volna bíz az, csak az volt a baj, hogy a lovak kötőfékjét erős kezek ragadták meg. A kapanyelek a magasba emelkedtek. Két ütés puffant. Most azonban egy kemény hang törte át az általános zűrzavart. — Engedjétek az ispánt! Kerüljük a törvénybe ütköző dolgot. Ezeket a szavakat Krupa József mondta. Egész nap dolgoztak, mintha mi sem történt volna. Az ispán sem mutatkozott. Másnap reggel újból megjelent az ispán. Most már nem egyedül jött. Vele volt a gazdaság intézője, a béresgazda, meg az erdész is. Az ispán mellett még egy lógónyeívű idomított véreb is ült. — Takarodjatok innen — ordított már messziről az ispán. — Kutyával tépetlek szét, ha el nem tisztultok Üjból bezárult a kör az ispán kocsija körül. A kiséret tagjai rémülten tekingettek jobbra-balra. Az intéző kezét tördelte. Az erdész puskája agyát markolászta. A gyűrű egyre szűkült. Az ispán üvöltött. — Takarodjatok! Lőj j beléjük! — ordított az erdész felé. Lehet, hogy ez meg is tette volna, de a puska már nem volt a vállán. A béresgazda meg az intéző is iparkodott kiszabadulni a veszedelmes hurokból. Az ispán mellett mérgesen morgott a véreb. Fogait vicsorgatta, szemei vérben forogtak. Az ispán mint ketrecbe zárt vad dühöngött a hintóján. A kutya vészesen morgott. Az ispán uszította,. de hiába. Ekkor a bőszült ember megragadta a kutya bundáját és a tömeg közé dobta. A kutya fájdalmasan felüvöltött. Egy jól irányzott ütés homlokon találta. Az elszömyedés pillanatát kihasználva, az ispán kitört a gyűrűből. Korbáccsal verte a megvadult lovakat. Kő és rögzápor követte útját. A tömeg egészen a kastélyig követte. De miTRANSZPARENSEK A 2 idő múlik, lassan-lassan por rakódik az emlékekre, fújjuk le, emlékezzünk. A következő kis történet sem újkeletű. Ez a beszélgetés 1930 április utolsó napján hangzott el Száméi Pál elvtárs csilizradványi lakos és felesége között. — Hová mégy már megint? — seólt oda az asszony az urának, aki a bakancsát zsírozta, majd a kabátját porolta le. — Te mindig csak mégy, estéről estére nem vagy itthon — sóhajtozott, zsörtölődött tovább. — Oszt mi értelme van ennek? Azt hiszed, hogy lesz abból valaha is valami? Egy ármádia, a csendőrség ellen nem állhatsz ki — így az asszony. — Magam nem, az igaz De hát lesznek ott mások is, érted? — s szembefordult a feleségével. — Holnap május l-e. Meg kell egyet-mást beszélni az emberekkel. Mennem kell. Felállt, fejébe csapta csajla kalapját, melynek karimáját izzadságvirágok díszítették. Az asszony kérőén nézett az emberére. — Vigyázz magadra! Száméi elvtárs kilépett a csillagos éjszakába. Óvatosan körülnézett, belefülelt a csendbe, majd kerülő úton, a kertek álján elindult egy kis házikó felé. Földes Bálint háza volt a gyülekezőhely. Ott jöttek össze a „mezítlábosok", a „kódtíok", a „senkiháziak", akiknek nem jutott kapanyél, meg azok közül is többen, akiknek ha volt is valamicskéjük, mégis mélyről párolgott a bögréjük. Hej, de sok keserves panaszt, sóhajt hallott az a négy fal. Ha beszélni tudna, egy emberöltőig hallgathadnád. Ilyenformán: — Nincs kenyerünk — mondja az egyik, a gyerekeknek nincs cipője, ruhája, — mondja a másik. — Lerongyolódunk —- hangzik kórusban. — Meaesz az adó — hallani innen is, onnan is. — Ez igaz — mondják a kommunisták —, de csak panaszkodússal semmire sem megyünk. — Harcolni kell emberek — szólt közbe Száméi elvtárs, s rövid beszédet mondott. Szervezi, tanít. őket. így aztán többen, akik azelőtt nem sokat törődtek a párt harcával, érdeklődni kezdenek iránta. Hajtja őket a nyomor, s a remény, hogy másképpen is lehetne élni. A z emberek ilyen kis összejöveteleken sokat magukba szívnak. Bátrabbak lesznek. Egyre jobban belátják, hogy csak a párt, a kommunisták segíthetnek a bajokon. Akkor este is, 25 évvel ezelőtt, összegyűlt egy lelkes kit sereg. A házban alig lehet mozogni, de még látni is a vastag cigarettafüstben. De mit számított az. amikor sokkal nagyobb dologról volt szó, a május l-e megünnepléséről, a továbbiakról. Késő éjszakába nyúlott a gyűlés, Az emberek nem türelmetlenkedtek, habár nagy részük nem is vacsorázott. Ha valaki azonban az elkészített transzparensen elolvasta a feliratot, akkor megértette, hogy azt azért a vacsoráért csinálták, amit nem ehettek meg. Másnap, május l-én a tavaszi reggel kissé kacéran \cöszöntött be. Enyhén csiklandozta, megbizsergette az emberekben a vért, még a szivük is hevesebben kálimpált. A gyenge keleti szél behozta a a faluba a mezők illatát, s az égbolton is nagymosást rendezett. A végtelenségbe kifeszített menynyezetről a felvonulókra telt képpel hunyorított le a nap. És ment a tömeg elszántan, vitték a transzparenseket. Rajtuk a következő volt a felirat: „Munkát, kenyeret!" Vádolt ez a felirat, de egyúttal a nyomor tükörképe is volt, s mozgósító erő volt az előttük lengő sarló-lcalapácsos vörös lobogó, amely hírnöke, büszke hírnöke, záloga lett egy jobb életnek. Alája sereglettek mindazok, akik akartak és mertek karcolni, dolgozni a máért, azért, hogy örökre eltűnjenek a „Munkát, kenyeret" követelő transzparensek. E

s a tömeg ment, egyre bátrabban. Ajkukon felcsendült az Internacionálé. A kommunisták, köztük Száméi elvtárs is, az élen haladtak. — Müyen áldás is az ilyen szép tavaszi nap — mondogatták többen is. No, nem jutottak messzire a gondolatszövögetésbzn mert Nagymegyer felé az egyik útkanyarulatnál a „rend" őrei szuronnyal álltak elébük. — Egy lépésf se tovább — szólt nyersen a parancsnok, majd az út közepére áUt. — Menjenek vissza. Parancsot kaptam, hogy minden tömegfelvonulást megtütsak, szétoszlassak. Az emberek felhördültek. — Hát még arra sincs jogunk, hogy megmondjuk, éhesek vagyunk, lerongyolódtunk, munkát követelünk, élni akarunk?! — szólt Száméi elvtárs A tömeg zajosan helyeselte a szavait — Oszolni — hangzott a parancs fenyegetően. Még a gyengébbek is, az ingadozásra hajlók, vagy akiknek máz volt a szívükön, azok is látták, kivel, mivel állnak szemben. ökölbe szorultak a kezek, de hallgatni kellett a józan észre, amely azt parancsolta, pillanatnyilag vissza kell vonulni. Visszafordultak, de nem azzal a gondolattal, hogy a puskát äutba dobják. Nem! Száméi elvtárs rendezte a dolgot. Mégpedig olyanformán, hogy visszamentek egy jó darabon, hogy a csendőrök ne lássák őket, aztán kétoldalt nekivágtak a mezőnek és kerülő utakon árkon, bokron, vízmosáson és patakon át a vörös és csehszlovák záselók alatt, élükön a kommunistákkal mégis eljutottak Nagymegyerre, a május 1-ét megünnepelni. Dióhéjban, röviden ez egy régi május 1-i felvonulás története. Most, 25 évre rá Száméi elvtárs újból felvonul majd május elsején. De már nem a mezítlábosokat, a „kódisokať' vezeti, hanem a szövetkezet tagjait. A fia, a szövetkezet traktorát vezeti, amelynek pótkocsiján fiatalok, öregek ülnek, dalolnák. Szívükben a szabadság drága érzése. Viszik azoknak a képeit, akiknek a jobb életüket köszönhetik. És Száméi elvtárs, a nagyapa, jobbján újból magasra emeli majd a vörös zászlót. Nyakába veszi a kétéves kis unokát, hogy ő is láthassa a dicsőséges májusi felvonulást. Megsimogatja majd a fiú szőke haját, magához vonja s halkan odasúgja neki. — Fiam, te éretted megváltoztak a transzparensek feliratai. GÉRECZ ÁRPÁD korra a kastélyhoz értek, már sem az ispánt, sem az intézőt, sem az erdészt, de még a béresgazdát sem találták ott. Ügy elillantak, mint a benzin a levegőben. Ispán és intéző nélkül maradt a gazdaság. Amikor a munkások meggyőződtek arról, hogy a vezetők kereket oldottak, elhatározták, hogy a munkát így is tovább folytatják. A vezetéssel Mandák Józsefet és Krupa Józsefet bízták meg. öt napig dolgoztak ispán és intéző nélkül, öt napig voltak munkások és egyben, a gazdaság „tulajdononosai" is. Öt nap múlva azonban megélénkült a kastély. Megérkezett Elek Béla nagyságos úr. Előkerült az ispán, meg az intéző is. De még mások is jöttek. A gazdaságban csendőrök cirkáltak. A kastély ablakai alatt is szuronyos rendőrök álltak őrt. A kastélyban a földesúr, a járási főnök, a járási csendőrparancsnok, a szelőcei jegyző és egy tucat csendőr volt. Főzték a tervet a munkások ellen. Javában folyt a munka a földeken, amikor újból megjelent az ispán a tábla szélén. Mint a megvert kutya, mikor a gazdája lábához simul, úgy húzodott az ispán is a munkások felé. Mandák Józsefet szólította meg. — Magát látom a legértelmesebbnek, jöjjön velem. A nagyságos úr szeretne magával beszélni. Mandák József elgondolkozott. Először vonakodott eleget tenni a hívásnak, de társai biztatására követte az ispánt. A kastély körül észrevette a csendőröket. A fogadtatás azzal kezdődött, hogy az egyik csendőr rámordult. — Büdös kommunista. Az irodában azt akarták erővel rábizonyítani, hogy ő a munkások vezetője. A csendőrök készen álltak arra, hogy bármely percben rárohanjanak a védtelen emberre. Mivel Mandák József sokáig járt a kastélyban, a munkások kezdtek a major felé szállingózni. Amikor észrevették a csendőröket, hírt adtak a többieknek is. A munkát abbahagyták. Szorosan markolták a kapa nyelét és így vonultak a majorba. Körülfogták a kastélyt. Hiába volt a csendőrök minden erőfeszítése, már olyan közel kerültek az ajtóhoz és az ablakokhoz, hogy csak az előre tartott szuronyok választották el őket a csendőröktől. Bent tovább folyt a „meggyőzés". Elek Béla erővel azt akarta, hogy Mandák József menjen a munkások közé és parancsolja haza őket. Mandák József észrevette, hogy a munkások már az ablakok alatt vannak. Bátran felelt vissza Elek Bélának. — Menjen a nagyságos úr és beszéljen velük. Már nem is kell a mezőre mennie, már úgy látom, itt vannak a kastély körül. Szavait halálos csend követte. A társaság az ablak felé fordult. Az arcok elsápadtak. Kintről dulakodás hallatszott. A teremben lévő csendőrök az ajtóhoz ugrottak, de elkéstek. Az ajtó bevágódott. A küszöbön megjelentek a munkások. Kezük feszesen tapadt a kapanyélre. A csendőrök hátráltak. — Beszéljen velük a nagyságos úr! Most már az udvarra sem kell menni — szólt rá Elek Bélára Mandák József. Az előbb még fölényes társaság reszketett. Elek Béla törte meg a rémült csendet. — Ispán! írassa össze, ki mennyit dolgozott, és ki kell fizetni az embereket. Aztán a járási főnökhöz fordult. Arca fehér volt a félelem és düh keveredésétől. — Hol itt a törvény, hogy így rátörnek az emberre? Kirúgatom magát » » • TÍZ év elteltével Bábról újból kereket oldott az ispán, meg Elek Béla is. A munkások újból maguk választották azokat az egyéneket, akik felelősek lesznek a munkáért. A munkások újból urai lettek a földnek. Ez az uralom azonban nem öt napig tart, hanem örökké A párt irányítása mellett ma már nem munkalehetőségekért harcolnak, hanem a földek termelékenységének növeléséért. Munkájuk nyomán űj élet, űj hajtás fakadt. SZARKA ISTVÁN k t