Uj Szó, 1955. április (8. évfolyam, 78-102. szám)

1955-04-02 / 79. szám, szombat

1955. április 2. UJSZO 5 Március havábt n a Théátre National Populaire, Párizs híres színháza vendégszerepelt köztársaságunkban. A prágai és brnói forró színházi előadások után két esten a nagy francia klasszikusok, Pierre Corneille és Moliére halhatatlan szavai hangzottak el a bratislavai Nemzeti Színház színpadán. Mindkét estén úgy érezhette a vendégművészeket az elismerés legforróbb jeleivel, viharos tapsokkal és virággal köszöntő közönségünk, hogy a nagy francia színésztradíciókon nevelt művészekben a francia nemzety érdemes, kiváló kultúrköveteit küldte el közénk. A csiszolt szó, az ékes beszéd művészei valóban mint a béke és a barátság követei jártak itt, felejthetetlen művészi élményt nyújtva a klaszszikus francia szó barátainak, ara ugyanakkor vendégjátékuknak mélyebb küldetése is felcsengett: a Francia Nemzeti Népszínház művészeivel a francia nép leghaladóbb rétege az ogyetértés, a közös békevágy és békeakarat nemes gondolatát tolmácsolta nekünk. Köztársaságunkban azelőtt is jártak francia színészek, a felszabadulás után Louis Jouvet, a tavaly elhúnyt kiváló francia jellemszínész és együttese előadásában a Nők iskolájának csípős elméssége, utolérhetetlen humora bűvölt el. Magának Jouvetnek művészi játéka talán jobban gyönyörködtetett, egy utolérhetetlenül nagy emberábrázoló és komédiás egyedülálló művészetéről adott tanúságot, de ez a mostani vendégjáték mélyebbre szántott, közelebb hozott minket azokhoz a franciákhoz, akik velünk egy táborban állnak és velünk együtt járják a megértés és a béke útját. — A Théátre National Populaire évente körülbelül 250 előadást tart — feleli kérdésemre a kistermetű, megnyerő arcú, kékszemű René Besson, az együttes egyik főrendezője. — Négy-öt hónapot játszunk a kétezerötszáz nézőt befogadó Palais de Chaillot színpadán, az év többi hónapjaiban a francia vidéket keressük fel és sokat járunk külföldön. Tavaly ősszel a Lengyel Népköztársaságban mutatkoztunk be, most márciusban a Demokratikus Németországban játszottuk igen nagy sikerrel Vietor Hugó „Ruy Blas" című szomorújátékát és itteni vendégszereplésünket követik fellépéseink Jugoszláviában, végül tavasszal, hazatérésünk előtt Görögországot is felkeressük, Athénban és Szalonikiben várnak minket. A francia színészek külföldi vendé^ "téka nem jár különösebb technikai nehézségekkel, mert csupán függönyök közt, függönyháttérrel játszanak és díszleteik mindössze egy-két Az ékes beszéd, a szép szó követei A Théátre National Populaire vendégjátéka faragott szék, csonka oszlop, asztal. Kekvizítumból elég egy-egy karosgyertyatartó, néhány ezüstserleg, pohár és tál. De a ruhák díszesek, a selymek és brokátok pompája a szó színességével kel versenyre és a szemet ucyanúgy gyönyörködtetik, mint a szó varázsos, elbűvölő muzsikája a fület és szellemünket. — Díszletek nélkül játszunk mindent, nemcsak a mi klasszikusainkat, hanem Shakespeare Macbethjét, II. Richárdját, Kleist Homburg hercegét, Bert Brecht Mutter Courage című s rrnüvét is, — mondja Besson főrendező. — Mi a különbség a Comédie Frangaise és az önök játékstílusa között? — kérdem. — A Comédie Frangaise a tiszta hagyomány színháza, a művészet konzervatív temploma. Mi avantgardisták, úttörők vagyunk. Ellentétben a Comédie-vel, amely díszleteket alkalmaz, mi nyitott színpadon játszva beérjük a függönyökkel és néhány rekvizitummal. Fő törekvésünk az, hogy emberibbé tegyük a szót és közelebb hozzuk a mához a múlt mondanivalóját. A „Cid" és a „Don Juan" hallgatói — ezt a két darabot mutatták be nálunk — erről valóban meggyőződhettek. A szociaü^ta-raelista szín! ^művé zet, Sztanyiszlavszkij játékstílusához szoktatott néző a franciák játékában természetesen merőben más színházat, fart pour l'art, önmagáért való művészetet lát, mégsem _ vonhatja ki magát a játék lenyűgöző hatása alól. Döntő mindenekelőtt, hogy mit tolmácsolnak, mit hoztak magukkal a francia színészek. Corneille Cidje inkább drámai költemény, mint színjáték. A cselekmény nem bonyolódik le előttünk a színpadon, csupán beszélnek a történtekről. Egy eleve megszabott helyzetből és a szereplők jelleméből következik minden törvényszerűen, elháríthatatlanul, a véletlen teljes kiküszöbölésével. A drámai költemény hőse az ész és az akarat embere, akiben a kötelesség tragikus összeütközésbe kerül a szenvedéllyel. Rodrigue, a Cid főhőse kénytelen feláldozni egyéni érzelmeit, amikor megsértett apja bosszulója lesz és megöli szerelmének édesapját, a sértőt. A király, hogy Rodrigue szerelmét és akaraterejét próbára tegye, az országba betört mórok elleni harcba küldi és Rodrigue győzelmet arat a reménytelen harcban. A játék a lovagi becsület kérdését veti fel és az ékesszólás, a szónoki beszéd művészetével mutatja, hogyan harcol Rodrigueben és szerelmében, Chiméne-ban a kötelesség és szenvedély. A nézőt, akit elborít a retorika bűvölő görögtüze, a francia művészek lenyűgöző beszédkultúrája, meggyőzi ez a játékstílus. Corneillet talán nem is lehetne másként játszani, reális keretek közt bizonyéra elveszne a szó bűvölő mágiája. Ezt az érzést alátámasztja, hogy noha szavalatot, versmondást érez az ember, melegen érzi a játék benső hevét, az átélés mé«ységét, a szóharc mögött az eleven szenvedélyek összecsapását is, színész és színész közt azt a bensőséges kapcsolatot amely nélkül nem színház a színház. Ebben az értelemben avantgardisták, úttörők a körünkben járt francia vendégek, ebben az értelemben telítik meg valóban új tartalommal a haoyományos, évszázados francia színmüvészetet. Gérard P^ilipe játssza a Corneille darab főszerepét. Közönségünk filmről — a Fanfan la tulipe, a királylány a feleségem kalandos életű hőséről jól ismeri ezt a rendkívül vonzó külsejű, pompásan mozgó színészt, a francia filmek sztárját. Öröm megállapítani, hogy a nézőnek nem holmi Rodolfo Valentinóval, sztári mivoltában tetszelgő szépfiúval volt találkozása, hanem egy mélykultúrájú, fiatal kora ellenére is kiforrott tehetségű kitűnő emberábrázolót ismeihetett meg. Gesztusaiban bravúros, beszédkultúrájában pedig elbűvölő ez a 0\\U o n Künn lombját bontja a tavasz, a nap vörös fénye lobban szélesre tárt ablakomban. Köszöntelek Téged, kis falum, hol már zöldül a föld, a rét s munkálkodik a szorgos nép. TÖRÖK ELEMÉR. fiatal francia művész, akit hevesebb vérmérséklete sem zökkentett ki az együttes játékából. Stílusával teljesen beleilleszkedik a rendezői elgondolásba, mégis valahogy átéltebbnek tetszett a játéka, elhihetöbb és élőbb volt partnereinél, akik nem annyira az átéltségre, mint az ékes, az ötvözött beszédre, a szikráztató szóművészetre összpontosították tehetségüket. Chiméne-t egy érdekes művésznő alakította. Silvia Monfort a neve. Nemcsak színésznő, hanem regényíró is. A\ francia ellenállási mozgalomnak tevékeny harcosa volt. — Silvia veszélyes feladatokat vállalt magára a háború esztendeiben. Összekötő volt a maquisardok közt, — mondja róla J. J. de Kerday, a művészegyüttes egyik segédrendezője. Kerdaytól hallom, hogy modern darabot is játszanak, éspedig Henry Pichette Nuclea című játékát. Kivételről van azonban szó. — Színházunk küldetése az — mondja —, hogy munkásokkal, kisfizetésű emberekkel, diákokkal új szellemben megismertessük a francia klasszikusokat, Corneillet, Racinet, Moliéret, Hugót és közelebb hozzuk Shakespearet, a német klasszikusokat hozzájuk. — Van valami orosz vagy szovjet darabjuk műsorukban? — kérdem. — Nincsen — hangzik a felelet. — De ez nem is a mi színházunk hivatása. Boulevard-színházak sűrűn játszszák Pári7 ' n Gorkijt és Csehovot Is, mindkel'.o igen kedvelt szerzője a francia színpadoknak. Megállapítjuk azután, hogy ez sajnálatos tény, mert a boulevard színházak helyárai igen magasak és így munkásközönség nem látogathatja előadásait. Míg a boulevard-színházak legdrágább helyára 1200 frank, a T. N. P. első sorában 400 frankért ül a néző, ami egy jó ebéd árának felel meg. De egy uzsonnakávé árán is beülhet már a Palais de Chaillot nézőterére. — Előadásaink után olykor vitákat is rendezünk, — világosít fel Besson főrendező. — Értékes eszmecserék ezek, amelynek tanulságait levonjuk és munkánkban felhasználjuk. Moliére Don Jüanja megismertetett bennünket a francia művészegyüttes vezetőjével, Jean Vilard-dal. Ez a középkorú színész a jelek szerint a nagy Jouvet utóda. Akár Gérard Philipe, ő is vérbeli színész; közvetlen játékával és kifogyhatatlan komédiázó kedvével hat. Aki előző nap Don Fernandenak, a kasztíliai királynak igazságot osztó, békétlenséget egyengető szerepében, gesztusaiban és hanghordozásában minden toroköblögető pátosz nélkül is királynak látta, azt meglephette az a játékosság és fölényes humor, amely eltöltötte ezt a pompásan színpadra állított molieri figurát. Don Juan szolgáját, Sganarellet Daniel Sorano, egy külsejében is Fernandelre emlékeztető nagy jellemszínész alakította. Az ő művészegyénisége is áttört a hagyományos játék keretein és szertelen vidámságával, játékos kedvével hajtómotorja volt a komédiának. Ví ard mindkét előadásnak rendezője Is. A klasszikus Corneilleben a jellemeket árnyalja jobban, a szóharcot drámaira élezi, Cid észtornáját mesterien tornyozza és ugyanakkor a költészet varázsával telíti Rodriqup és Chiméne páratlanul szép szerelmi kettősét, az egyetlen jelenetet, amelyben az érzelmek túlcsapnak a királyi udvar embereihez illő, nagy gonddal megnyesett és simára fésült illemen. Moliére Don Jüanja közelebb áll hozzánk és bizonyára közelebb áll a francia nézőhöz is. Talán ez a magyarázata, hogy elevenebben és közvetlenebbül hatott. Természetesen nem volt ez sem realista színház és erre Vilard rendezése nem is törekedett. Vilard a moliérei hagyományos fran* cia színművészet tolmácsolója a mí közönségének. Itt is az ékesszólás, a szép beszéd a lényeg, de nagyobb teret kap a szatíra savával fűszera.ett jellemfestés és a játék bensőségesebb átéltsége. Prága, Brno után a mf közönségünk azzal búcsúztatta a francia vendégeket, hogy bennük, a francia klasszikusok művészi tolmácsolóiban az új Franciaországot látják. Vilard a maga és színészei nevében azzal felelt, hogy Jouvet és az ő vendégjátékuk után talán egy újabbra is sor kerül. Reméljük, hogy ez az óhaja teljesül és alkalmunk lesz színpadról megismerni a mai francia embert is, aki napjaink problémáira a kor haladó emberének szavával és hitével felel. Egri Viktor. Andersen és meséi A szocialista-realista regény dán mesterén, a nemrég elhunyt Martin Andersen Nexőn kívül még egy Andersen, keresznevén Hans Christian, képviseli a dán költészetet a világirodalomban. Az utóbbi már a múlt század derekán földszerte — Grönlandtól Kelet-Indiáig — hírnevet szerzett és olvasótábort hódított magának. Hans Christian Andersen születésének napja, 1805. április 2-a óta most telt le 150' év s az a különleges műfaj, amelyben remekeket alkotott, t, i. a népmese példájára első ízben a 19. században feltűnő műmese, valamint az a sajátszerűen konkrét tartalom és reálista színezet, amely meséit hasonló alkotásoktól megkülönbözteti nemkülönben életkörülményei, írói pályájának alakulása nagyon érdemessé teszi, hogy megemlékezzünk róla. A mesét, melynek mint népi és közösségi műalkotásnak a társadalmi és művelődési fejlődés távoli szakaszaiba nyúló gyökerei vannak, a 19. század kezdetén a romanticizmusnak nevezett irodalmi áramlat állította előtérbe. Ez az áramlat a nemzeti és népi kultúrjavakra irányította a figyelmet az ókori görög és latin költők bálványozása helyett. Szakított a feudális irodalmi ízlés által kedvelt merev ünnepélyességgel, a kivételes és mesterkélt emelkedettség kultuszával a lírában éppúgy, mint a drámában és az elbeszélő költészetben. 1835-ben adta ki Andersen első meséit, s tudjuk, hogy ekkoriban fordítja a romantikus Vörösmarty magyarra az Ezer-egy éjszakát, és nemcsak kisebb époszaiban (Széplak, Délsziget) fordul meseszerű témák felé, hanem legkiválóbb színpadi alkotásában, a Csongor és Tündében is. A népmese s általában a folklór iránti romantikus érdeklődés a polgári társadalom kialakulásával kapcsolatos idelógiai jelenség, kifejezésre jut benne az a fokozott jelentőség, amelyre a parasztság a fedualizmus kötelékeiből való kiszabadulása közben szert tett. A romantikus költőket — és itt elsősorban német költőkre kell gondolnunk — meseírásra, a nép meséinek követésére ösztönözte az a szabadság, amellyel az alkotó képzelet a mese keretében a valóság világában szerzett tapasztalatokat káprázatosan változatos új és meglepő kapcsolatokba fűz.i. De a népmese mindennemű romantikus álmodozástól és túlzástól ment elméket is vonzott, mint amilyenek Arany János és Petőfi Sándor, amire példa a „Rózsa és ibolya" Aranytól és Petőfi „János vitéz"-e. A mese megjelölése a magyar kőinyelvben igazságtartalom nélküli szóbeszédet is jelent, olyan történetet, amely a logikai gondolkozásnak ellentmond, nem érvényesek benne az érzékekkel felfogott és tudatukban tükröződő valóság sajátosságai. Gondoljunk csak arra, mit mond Arany János híres költeményében, a Családi körben a gazda fiának, amikor ez a hozzájuk betért rokkant katonát kéri, meséljen forradalmi harci élményeiről — „Nem mese ez, gyermek". A mesében azonban a valósággal való ellenkezés, a csodás dolgok szerepeltetése nem öncélú délibábkergetés, hanem a mesealkotás űző és a mese áthagyományozását végző elnyomoít társadalmi osztályok elkívánkozásának kifejezője abból a helyzetből, amelybe az osztálytársadalom belekényszeritette őket. A meseszerűséggel összefér a társadalmi viszonyok egyenesen kimondott vagy jelképes formába öltöztetett kritikája, amire példa az a 77 magyar népmese, amelyeket két évvel ezelőtt Illyés Gyula adott ki. Vagy ott vannak Gulliver utazásai, amelyek a képzeletnek mesébe illő alkotásaiba belesűrítik a társadalom kritikáját olyan szemléletesen és olyan élességgel, amilyenre a tényeket hitelesen rögzíteni igyekvő másoló ábrázolás nem képes. Andersen meséit az jellemzi, hogy bár a képzelet színes és változatos szőttest, tartalmukkal megragadó és humorukkal felderítő képeit tárják elénk, sohasem elvontan légiesek, nem álmatagok. Az ő emberfeletti meselényeiben mindig van nemcsak valami, hanem jókora adag a közemberből, másrészt a polgári környezetben előforduló növények, állatok, tárgyaik emelkednek a mesés történések szférájába, egy tűzszerszám, utazóbőrönd, porcelánfigura, ólomkatona, bútordarabok, konyhatárgyak vagy szobadíszek nyernek varázslatos és amellett meghittnek maradó elevenítést. Andersen ámulva nézi a kispolgári lét egyhangúságát és nem riad vissza a burzsoá társadalom gyarlóságainak kritikájától, A Császár új ruhája című meséjéből az tűnik ki, hogy az uralkodó osztály valamenynyi tagja, a császárral együtt, tudatosan és önző érdekből valótlanságot állítanak, letagadják azt is, amit az érzékek mutatnak s a gyermekekkel kell kimondaniuk a valóságot, hogy a körmenetben felvonuló császáron semmiféle ruha nincsen. Már a legelső két mese, amelyet Andersen megírt, kritikai realista irányú. „A tűzszerszám" címűben egy szegény katona földalatti kincstárba jut és onnan rengeteg pénzt hoz magával. „Most hát gazdag volt, szép ruhákat hordott és sok, nagyon sok barátot szerzett, akik mind azt mondták róla, hogy ritka ember, igazi gavallér." Mikor elköltötte és szétosztotta aranyait, ezüstpwizeit, ki kellett költöznie szép lakásából egy ici-pici padlásszobába s barátai közül nem kereste fel senki, „mert nagyon sok lépcsőt kellett volna megmászniuk." Utóbb rájött, hogy egy csodás tűzszerszám segítségével mindent megszerezhet, amit csak kíván. Ekkor ismét remek lakást bérelt, pompás ruhákban járt" így barátai egytől egyig mind ráismertek és megint nagyon sokat tartottak róla." Kell-e ennél szemléletesebb illusztráció ahhoz, hogy a kapitalizmusban minden emberi vonatkozás ura, irányítója a pénz, s barátság, megbecsülés rajta múlik. Másodikul közzétett meséjében egy kulák, négy ló gazdája, meg egy szegény paraszt, akinek csak egy lova van, a fő személyek. A szegény kisparaszt hat napon át szolgálja lóval a kulákot, míg ez csak egy napra, mindig vasárnapon, engedi át lovait a szegénynek. A kulák megharagszik a kisemberre, mert ez a rendelkezésére adott kulik-lovakat így bíztatja: „Gyí, lovaim." Mérgében leüti a szegény egyetlen jószágát. De a megkárosított visszatorolja sérelmét, sőt a kulákot kapzsisága és telhetetlensége pusztulásba dönti. A moszkvai gyermekirodalmi könyvkiadó 1954-ben jelentette meg szép illusztrációkkal Andersennek a „Csúnya kis kacsa" című meséjét, melynek hőse egy kacsák között kiköltött hattyú. Ennek üldözésben, bántalmakban, kiközösítésben van része, mert elüt társaitól világrajöttének pillanatától kezdve. Valószínű, hogy a hatytyú történetében, melyről végre kitűnik, hogy hova tartozik és megkapja a neki járó megbecsülést, a saját keserves ifjúkorát örökítette meg jelképesen a költő. Andersen egy szegény cipésznek volt a fia, hazulról szabónak szánták, de ő színész akart lenni, illetve énekes, majd táncos. Mikor kiderült, hogy nincs erre tehetsége, megkésve iskolai tanulmányokat végez. Lassan érvényesül mint író, versei, regényei és s.-inművei jelennek meg, cie ezek nem :iozt*k neki olyan sikert mint meséi, amelyekről eleinte maga sem ismerte fel, hogy milyen értékek rejlenek bennük. Halála évében, 1875ben hetvenedik születésnapján, mint világszerte ismert és kedveit írót ünnepelték hazájában is, emlékalbumot nyújtottak át neki művei 15 nyelvű fordításaival. Lírai költeményei közül többet Grieg Edvard, a világhírű norvég zeneszerző zenésített meg. A múlt század negyvenes éveinek kezdetén egy külföldi utazása során megfordult Pozsonyban, ahol a gyermekek nevében virággal üdvözölték s erről úti emlékeiben kedvesen emlékezik meg Andersen, aki bámulatos közvetlenségével le tudta bilincselni a gyermekeket, tudott az ő nyelvükön írni, s az ő romlatlan érzéseiket szólaltatta meg, meséiben a szegény és szenvedő gyermekekkel ismételten foglalkozik. Ebben is demokratikus társadalomszemlélete nyilvánul meg. Ha humanizmusa helyenként érzelmesen túlszínezett, ezt kora és környezete okozta, mely szociális tekintetben nem jutott el annak belátásához, hogy a társadalom okozta szenvedéseket pusztán nemes együttérzéssel, jóindulatú filar>*rapizmussal nem lehet or -«olnj. Sas Andor