Uj Szó, 1955. március (8. évfolyam, 51-77.szám)

1955-03-12 / 61. szám, szombat

UJ9 S Z0 1955. március 12. l^|lll|[|IIIIIIIII|[III!lllll[ltIVi!ll!lllll[lt!ll!till}lllll[IIIll![|llllllllllll!llilfllllllini ALOIS JIRÁSEK' IA világ asszonyaihoz | | Katonavonatok § | Sírás, könnyhullatás, 1 | Fekete levélkén § Fekete színű gyász ... f — Ismeretlen sírban Óh — ismerős nevek! | Milljó elzokogott, | | Fájó isten-veled... | | Milljó édesapa | 1 És millió gyermek \ | Közülünk örökre § Örökre elmentek... • | Katonavonatok... | Sírás, könnyhullatás, | 1 — Fekete levélkén | | Fekete színű gyász ... S hogy a múlt háború | Mennyi terhet hagyott; 1 | — Gondoltok-e még rá § | Ünneplő asszonyok?! | | A háború sebét | | Hogyan kell kötözni, | | Hogy kell a bánatot | Bátran összetörni, | A hazát hogy lehet | | Férfiul szolgálni, | | Hogy kell a szenvedést 1 | Zokszó nélkül állni, | Hogyan kell dolgozni, | | És alkotni nagyot: | | — Mutassatok példát § Hős szovjet asszonyok! | Megtanultunk élni, i 1 Szebb jövőt akarni, f | S az ablakba piros | | Muskátlikat rakni... A célunk: Boldogság, A fegyverünk: Béke! | Galambos zászlónkat § | Egész világ nézze! | 1 — Emeljük e zászlót, | | Nézzétek, hogy lobog! | | —Ti is segítsetek § | Angolszász asszonyok! | 1 Bűnös kalandorok | | Oj borzalmat szőnek; | | Nyitva már a szája § 1 A sok fegyvercsőnek. | ... Zúg az éj valahol, A tenger morajlik, | Sok édesanyának § | Sóhajtása hallik: | | S kisfiát, kislányát | | Féltőn takargatja, | | Két kezét föléjük | | Védőpajzsként tartja... | ... Mi ez a morajlás ? | Mért zúgnak a habok? 1 — Ébren aludjatok f | Kínai asszonyok! | Legyen a világon § Szabadság és Béke, | Találjon egymásra | A Föld munkás népe! 1 | Találjon egymásra, | S mind-mind kezet fogjon! A szívben könny helyett | Kacagás fakadjon! | | Ne legyen vérontás, | | És ne legyeň bánat, f | Őrizzétek nekünk | | Az édesapánkat! | | És ne legyen senki 1 Árva vagy elhagyott! | — Csák így akarjátok § Mindnyájan, asszonyok!!! | 1 KOVÁCS ISTVÁN i ä RÉGI Ptá AZ ÓVÁROSHÁZI TORONYÓRA Miii!íaiiaiiaitiMiiiiiiiMiiiai!aiiaiiatiit>ii!aiiaii*iiii[iHana]m;iaiiaiiwi> Nem volt se rendi gyűlés, se városi nagygyűlés az óvárosházi városházán, s fontos bíróság sem ült ott össze, és az emberek riégis nagy sokaságban vonultat* a Városháza felé, s nem kicsiny ideig vonultak, hanem reggeltől kezdve egész nap. És aki ide eljött, annak nem akaródzott elmenni. Itt állt sokáig egy óráig, s tovább is és nem kénye'.messji szabadon, hanem beleszorítva az óriási tömegbe. Az egész város itt tolongott a városház? tornya előtt, mert itt volt a csodák csodája, az új toronyóra, amelyről annyi beszéd esett már. Minden prágai városban beszéltek róla és beszéltek róla a király udvarában, az úri udvarházakban, a paraszti viskókban, a kocsmákban és az utcákon is. Azt beszélték, hogy az óvárosi toronyóra nem olyan mint más toronyóra, hanem olyan jeles és csodálatos, hogy bizton előbbre való a világ minden toronyórájánál. Polgárok, kézművesek, öregasszonyok és fiatalok, köpenybe burkolt diákok mind ott szorongtak a torony előtt, lábbujjhegyre álltak, nyakukat nyújtották, szemüket meresztették a huszonnégy óra lapjára, amely, tele volt arany karikával, vonással, számmal és titokzatos jelekkel, s a kerek táblára alatta, amelyre a tizenikét égi jel képe volt ráfestve, a kőképekre jobbról s balról, a faragott levelek alatt, e leginkább a halálra, a fura törökre, s a pénzes zsákot tartó zsugorira. A városháza körül fáradhatatlanul susogott, zúgott az ^ezernyi hang keveréke, mint valami búgó áradat. Ám a hangáradat nyomban elhallgatott, amint felülről az új óra felől csengettyűhang szólalt meg. Csak elvétve hangzott fel egy-egy kiáltás, csak elvétve emelkedett magasba egy-egy kéz a halálra mutatva, amint riasztón csönget. S ekkor mindannyiuk ámulatára kinyílt a két ablak az óra felett, s az álmélkodók előtt megjelent a tizenkét apostol. Egymásután jöttek elő az apostolok nyugatról kelet felé tartva és mindegyikük arccal a nép felé fordult. Végül maga Krisztus jelent meg, megáldotta a tömeget. Sokan levették fövegüket, sokan keresztet vetettek, sokan a halálra mutattak, amint száját tátogatja, meg Júdásra, avagy a zsugorira, amint nagy kínban fészkelődik, meg az aggastyánra, aki a halál mellett a fejét rázza, hogy még nem akar menni, ne csengessen hát a halál. De amint feljebb az ablakok felett megszólalt a kakas, a tömegben ismét vidám mozgolódás támadt. Nevettek az emberek, kiáltottak. S az ezernyi hang keveréke ismét susogott, zúgott fáradhatatlanul, mint a búgó áradat. Mindenütt a mesterről beszéltek, aki az órát készítette, hogy az isten különös kegyelmével, s mindenikinéi élesebb elmével vagyon megáldva; mindenütt Hanus mestert emlegették, aki e művet oly nagy értelemmel, oly csodálatosan megalkotta. A mesterek is, meg a doktorok, akik a toronyóra közelében állottak és az órát vizisgálták dicsérték annak alkotóját. Tiszteletreméltó arccal álltak itt, sovány vagy kövér testükön sötét köpennyel, vagy pompás talárral, s deákul vagy csehül beszéltek, mindig csak az óra köreiről s jeleiről. A kakason, figurákon, halálon, aggastyányon meg a többin csak mosolyogtak, s amikor a halál riasztón csengetni, a kakas meg kukorékolni kezdett, egyikük a bakkalauretátusoik, meg a diákok előtt megvetően akként vélekedett, hogy ezek a bolygó alakok és hasonló apparátusok csak a köznép csodálatára és mulatságára vannak csinálva. És azt beszélte, hogy ez a toronyóra ama figurák nélkül valamennyi tudós ember, de kivált az asztronómusok számára fölöttébb becses, és azt valamennyien csodálják, mert megmutatja, hogy a nap miként megyen a zodiakuson, miképpen halad nyugatról kelet felé és melyik jelen, hányadik fokon áll nap mint nap, évről évre, melyik órában kel fel, melyik órában éri el a delet, hol nyugszik le, milyen magasan supra orizontem kelet felől, milyen közel délhez és milyen alacsonyan nyugat fölött és art is, hol van nyugta után sub orizonte, vagyis éjszaka a föld alatt, s azt is, hogy télbe menet hogyam rövidíti a napokat tőlünk távolódva, és nyárba menet, hogyan hosszabbítja azokat hozzánk közeledve. ' A tudós mester egyszerre elhallgatott, amint a városháza feldíszített kapujában megjelentek az elöljárók és az öváros tanácsának tagjai, rókamálas köntösökben, barettel vagy süveggel a fejükön. A toronyóra felé tartottak. A sokaság hátrálni kezdett, s mindenek, a köznép, a tudós mesterek bakkalaureátusok és diákok az elöljárókat nézték, de még inkább egy öreg embert, aki sötét mesteri hábitusban lépkedett közöttük. A primátor mellett haladt, tiszteletreméltó sápadt arcát sötét haj keretezte. A sokaság susogni kezdett, mindenütt mozgolódás támadt, s az emberek nyakukat nyújtogatták, hogy az öreg embert láthassák. Mert mindenki tudta, hogy a primátor mellett Hanuš mester, az új toronyóra atyja, alkotója megyen műve felé. Mindenki nagy tisztességgel süvegelte meg, a kollégium tudós mesterei is, s ő szerényen köszönte az üdvözlést, s amint a primátor és az elöljárók megálltak az óra előtt, kívánságuk szerint elkezdte magyarázni a köröket, s jeleket. A napról beszélt, meg a csilagokról, aztán a holdról, elmondván mi mindent mond meg róla az óra, mikor áll be első negyede, mikor van telihold, mikor lehet látni az utolsó negyedet, hogyan telik, hogyan fogy. S beszélt a tizenkét jelről is mikor melyik hat van közülük a föld felett, mikor melyik hat a föld alatt. Aztán még elbeszélte Hanuš mester, hogy az óra megmutatja az ünnepeket is egész éven át, s hogy a rendes kalendáriumnak mind a tizenkét közönséges hónapja a holdkulccsal van beleírva. Akik ott álltak körülötte, mind némán hallgatták. A sokaság is hallgatott, s a mesterek és doktorok értően bólogattak. Mikor aztán Hanuš mester befejezte beszédét, hangos dicséret hangzott fel köröskörül. Ám ő, mintha dicséret nem néki szólott volna, megkérte az előljáró urakat, mennének vele a toronyba, néznék meg az óra masináját, ingáit, kerekeit; mindjárt ütni fog, úgymond, lássák hát miképpen mozognak részei, kivált a kerekek, mily jól tudják kötelességüket nem mulasztván el megtenni, ami rájuk vagyon bízva. És felmentek a toronyba, s amint ránéztek az egész mesteri szerkezetre, kerekekre, kerekecskékre, emelőkre, ingákra, elámultak, mondván, miképpen gondolhatta ki mindezt emberi fej, miképpen lehetett ezt így elrendezni, emlékezetben megőrizni hogv minden keréknek, kerekecskének, s minden kerék minden fogának elrendezése milyen munkát végezzen. S még inkább álmélkodtak, mikor Hanuš mester megmutatta, s megmagyarázta a toronyóra négy oldalát, avagy négy részét, amely közül mindenkinek megvolt a maga ingája, a maga masinája és megvoltak a kerekei, melyek a maguk külön munkáját végezték. S leginkábt az óra negyedik oldalát, negyedik részét csodálták, a legbonyolultabbat, a legmesteribbet, s annak legfőbb kerekét, a kalendárium kereket, melynek karimájába 365 rovátka, avagy fog volt vésve. Ez a kerék amint a mester elbeszélte, egyszer fordul meg egy évben, s minden nap egy rovátkával, avagy foggal fordul el. Az egész bonyolult szerkezet simán mozgott, mintha esze s lelke lett volna. A mester elméje volt benne, az irányított mindent, s csak Hanuš mester értette az egész gépet, senki más. Az elöljárók egyike, János órá9 őszintén mindenki előtt bevallotta, nem tagadván, hogy nem érti, amit maga előtt lát, s hogy a gépet Hanuš mester bizton isten különös sugallatára állította össze; ő, János, úgymond öreg órásmester, de nem szeretné, ha ezt az órát kezére, gondjára bíznák, mert abba biziton belebolondulna. A Károly Egyetem egyik tudós mestere erre elmondotta, hogy megjárta Frankhont s Itáliát, hogy ott nagy s jeles toronyórákat látott, de ilyet nem talált sehol se. „És nem tudom és nem sejtem",, tette hoz,zá, „hogy hol, mely táján a világnak lehetne ennél csodálatosabb, mesteribb óra. Hacsak Hanuš mester nem csinálna valahol még egyet". A primátor e szavakra meghökkent, s a város véneire nézett, azok meg őrája, egyazon szempillantásban. Mert megijedtek, hogy ilyen dolog is előfordulhat. S mindjárt Hanuš mester felé fordultak. Ám a mester mosolygott, örül, úgymond, hogy e nehéz művet el tudta végezni, s köszönetet mond istennek érette. Mikor a primátor kijött a toronyból, már nem volt olyan elégedett, mint amikor oda bement. Nyugtalan gondolatok lepték meg, őt is meg az elöljárókat is: hátha másnak is épít Hanuš mester ilyen toronyórát, hátha más városban is lesz ilyen csodálatos mű? A prágai toronyóra híre elterjedt a cseh korona minden országában és azok határain túl is, idegen földeken. Mindenki, aki Prágába jött, a toronyórához sietett és annak dicséretét elvitte magával szülőföldjére. S már jöttek is a különböző hazai és idegen városok követei Hanuš mesterhez, hogy készítsen az ő városaiknak is hasonló órát. S ekkor félelem szállotta meg a primátort, s az elöljárókat. Senkivel sem akartak osztozni dicsőségükben. Azt akarták, hogy csak Prágában legyen ilyen híres, nevezetes mű, azt akarták, hogy az ő városuk toronyórája legyen az egyetlen ilyen óra a világon. S titkos gyűlést hívtak össze, tanácskoztak, gondolkodtak, amíg mindnyájan meg nem egyeztek abban, hogy Hanuš mestert talán mégis elcsábítják az idegenek ígéretei s aranya, s talán már dolgozik is az űj órán, amely még jobb, jelesebb lesz mint az övék, mert mindig műhelyében időzik, folyvást barkácsol, folyvást próbálgat valamit. Hogy bizonytalanságuknak véget vessenek, szörnyű tettre határozták el magukat. • * • Hanuš mester műhelyében ült a nagy asztal mellett s egy kiterített ívre bonyolult szerkezet tervét rajzolta. Két gyertya égett az asztalon; az ablaktáblák be voltak zárva, a kályhában égett a tűz. Éjszaka volt, s az üres utcákon csend honolt. A házban is csend honolt, semmi sem mozdult sehol sem. A mester annyira belemélyült munkájába. annyira elgondolkodott, hogy nem hallotta meg, amint kinn valakinek léptei, alatt megnyikordult a falépcső. A mester csak arra fordult meg, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, s három ember lépett be rajta köpenybe burkolva, arcra húzott csuklyával. A mester meghökkenten kérdezte, hogy mit akarnak, de ketten máris rávetették magukat, a harmadik pedig eloltotta a gyertyakat. Aztán betömték a száját, s a kályhához vonszolták. Mindenki aludt a házban, senki sem hallotta a dobogó lépteket odafönn Hanuš mester műhelyében, senki sem tudta, hogy három csuklyás ember álkulccsal kinyitotta az udvarba vezető ajtót és ezen keresztül bejutott, majd kis idő múltán ismét kijutott a házbóL Csak reggel találták meg a csuklyásak nyomait, csak reggel látták meg szörnyű művüket. Hanuš mestert magánkívül találták ágyán. Forróság rázta és szeme be volt kötve. Elborzadva hallgatták, mi történt vele, miként támadtak rá, miként vakították meg. Aztán bekötötték szemét, de erről már a mester nem is tudott, mert elvesztette eszméletét. E bűntevés híre egész Prágát felrázta. Mindenütt keserű haraggal beszéltek a gonosz sátánokról, akik Hanuš mestert megnyomorították. Ám hiába kutattak utánuk. Mintha a föld nyelte volna el őket. Már sok helyen suttogtak erről titokban, s mesélték, mit mondott Hanus mester, mikor kissé magához tért. Hogy a bűntevőket ne keressék, úgyse találják meg őket, bár közel varinak. Többet nem mondott: ám mindenki sejtette, hogy többet is tudna mondani, de nem akar. Mint vak madár kalitkája sarkában, oly szomorúan, oly némán ült műhelyében, ahol anynyit dolgozott. Csendben állottak műszerei, mozdulatlanul a falon fűrészei, reszelői és egyéb szerszámaira, s könyveire, papírtekercseire, pergamenjeire, rajzaira, terveire egykedvűen rakódott rá a por. Minden fekete sötétségbe hullt számára. Kihúnyt szeme semmit sem látott, szemernyi fényt se. Nem tudott többé munkához nyúlni. Bánkódott, szomorgott, kesergett, búsult, s tette egyre gyengült, kevesbedett. A háládatlanság is gyötörte, a szörnyű háládatlanság, amivel nagy művét jutalmazták. Lelkében újra meg újra hallotta azokat a szavakat, amelyeiket a csuklyásak egyike amaz szörnyű éjszakán mondott: „No, más toronyórát már nem csinálsz!" Ezt kapta jutalmul, ezt kapta az ő nagy munkájáért. Búsult a mester és teste egyre fogyott. Érezte, hogy nemsokára mindennek vége lesz. S összeszedve minden erejét, egy volt tanítványa kíséretében elindult a városháza felé. A városháza tornya előtt sokaság állott, várva az óra ütését. A híres neves mester ott ment el az emberek előtt, de senki sem ismerte meg. Annyira megváltozott, teste megfogyott, arca beesett, megsárgult, haja meg;őszült a kínlódásban. A városháza előtt egynéhány előljáró jött vele szemben. Ezek megismerték, de kitértek előle. A tanács senkit sem küldött üdvözlésére, s a tanács tagjai nem szívesen hallották üzenetét, hogy eljönne az órához, mert eszébe jutott, miképpen lehetne megkönnyíteni a nehezék mozgását az óra szerkezetében. A mester most az óra legbonyolultabb részéhez, a negyedik oldalhoz vezettette magát. Minden sötétségben volt előtte, a töméntelen kerékből, kerekecskékből, rúgóból, emelőből semmit se látott. Csak a hangjukat hallotta, munkájuk hangját, amint simán, helyesen járták a maguk kijelölt útját. S ott állt a mester vakon, betegen, időelőtt megfehéredett fejjel műve előtt, és hallgatta annak hangját, és az elöljárókra gondolt, hogy vaksággal jutalmazták, csakhogy dicsekedhessenek a világ előtt, s nem törődtek az ő kínjával, fájdalmával, vele magával. Ekkor megszólalt a csengettyű. Kinnt a tornyon a csontváz meghúzta a kötelet, s áthatóan csengetett, jetezve a már-már tűnő órát. A halál hívta, akiket kiszemelt, a masina megindult, s megindultak már az apostolok is. Hanuš mester egész testében remegett. Felemelte jobbját, egy szempillantásig az óra szerkezete felé/ tartotta, majd belenyúlt a kerekek közé, mintha világosan látta volna a gépet s újjai egy kis ideig lázasan dolgoztak benne. Mikor aztán visszahúzta kezét, valami megcsikordult a kerekek között, s az egész gép, mintha megzavarodott volna, riadtan felhördült, lihegett, hörgött, kerekei, kerekecskéi élőrehátra forogtak, minden zakatolt, zörgött, sziszegett, sivított benne, és a halál csengetett. Aztán minden elhallgatott. Elnémult a csengettyű, elnémultak a kerekek, emelők, rúgok, megállott minden. Az apostolok nem vándoroltak útjukon, a figurák megmerevedtek, a kakas nem kukorékolt. Az ijedt nép odakinn megzavarodva kiáltozott, lármázott. A városháza urai az órához szaladtak. Az óra mozdulatlanul állt, s mellette a földön ott feküdt mestere, apja, elszürkült arccal, aléltan. Alig hogy hazavitték, kilehelte lelkét. £s a toronyóra állott. Állott és senki sem volt, aki pompás, mesteri szerkezetét megjavíthatta volna. I