Uj Szó, 1955. március (8. évfolyam, 51-77.szám)

1955-03-29 / 75. szám, kedd

4 UJSZO 1955. március 29. Az Oroszországi Szövetségi Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelső Tanácsának záróülése Március 26-án tartották az OSZSZSZK Legfelső Tanácsa első ülésszakának záró ülését. Az üléstermet megtöltötték a küldöttek, a számos vendég. a szovjet és külföldi újságírók. A páholyokban számos külföldi állam diplomáciai képviseletének vezetői foglaltak helyet. Praszkovja Malinyina, a kosztromia terület Október 12. kolhozának elnöke és Andrej Romaskov (habarovszki határvidék) felszólalása, valamint Ivan Fagyéjevnek. az OSZSZSZK pénzügyminiszterének zárszava után a Legfelső Tanács áttért a köztársaság költségvetésének jóváhagyására. Az OSZSZSZK 1955. évi költségvetésének bevételi oldalát 66 740 549 000 rubeles, kiadási oldalát 66 580 773 000 rubeles összegben fogadták el, a bevételek 159 776 000 rubellel haladják meg a kiadásokat. Ezt követőleg megválasztották az OSZSZSZK Legfelső Tanácsának elnökségét. A köztársaság Legfelső Tanácsa elnökségének elnökévé egyhangúlag Mihajl Taraszovot választották. Megválasztották a 12 elnökhelyettest és az elnökség 13 tagját is. A Legfelső Tanács ezután áttért a kormány — az Oroszországi SzövetA franciák nem teljesítik a genfi egyezmény feltételeit A vietnami sajtóiroda közli: Az észak-vietnami haifoni és a délvietnami quang-ngaioinhi kerület átadásáról szóló tárgyalások, amelyeket a fegyverszüneti vegyes bizottság február 2-án kezdett meg, holtpontra jutottak azon akadályok miatt, amelyeket a francia tárgyaló fél gördít a tárgyalások sikeres menete elé. Mind ez ideig nem oldották meg az olyan fontos kérdéseket sem, mint amilyen a közvagyon átadása, a fegyveres erők visszavonása stb. A franciák mindeddig nem bocsátották a Vietnami Népköztársaság képviselőinek rendelkezésére az átadás alá eső üzemek teljes jegyzékét. A haifoni területen tartózkodó francia katonaság elnéző Ngo Dinh Diem ügynökeivel szemben, akik fosztogatják a közvagyont és arra kényszerítik a terület lakosságát, hogy Dél-Vietnamba települjön át. Dániába idegen katonaságot várnak H. K. Hansen dán miniszterelnök március 25-én jóváhagyás végett a par! r. Mit elé terjesztette az északatlanti országok közötti azon egyezményt, amely a külföldi katonaság jogi helyzetét szabályozza ez országokban. A javaslat szerint a NATO törzskara és annak tagjai csak kis mértékben függnek majd a dán törvényektől. A „Land og Folk" című lap írja, hogy ez a javaslat összefügg a párizsi egyezmények ratifikálásával. Ha az egyezményeket ratifikálják, az USA követelheti Dániától, hogy beleegyezzen abba. hogy Dániában amerikai, brit vagy nyugatnémet katonaságot helyezzenek el. Szíria panaszával a Biztonsági Tanácshoz fordul Damaszkuszból érkező hírek szerint Szíria kormánya a Biztonsági Tanács elé akarja terjeszteni a fenyegetések és provokációk ama példátlan politikáját, amelyet Szíria ellen folyta^ a török kormány. Chaied Azem, Szíria külügyminisztere március 23- és 24-én értekez.etre ált össze a Szíriában akkreditált diplomáciai képviselőkkel a Törökország és Szíria közötti kapcsolatok kérdésében. A libanoni és szíriai nép a török provokációs cselekmények feletti komoly felháborodására való tekintettel, a libanoni politikai pártok és szervezetek konferenciája táviratban arra kérte Samon elnököt, aki jelenleg Rórr.ában tartózkodik, hogy mondjon le törökországi látogatásáról. Lehetséges, hogy Samon, a jelenlegi helyzetre való tekintettel, nem látogat Törökországba, ahogyan eredetileg tervezte. ségi Szovjet Szocialista Köztársaság Minisztertanácsa — megválasztására. Az OSZSZSZK Minisztertanácsának elnöke Alekszandr Kuzanov lett. Az ülésen ünnepélyesen átnyújtották az OSZSZSZK-nak a legmagasabb kormánykitüntetést, a Lenin-rendet, amellyel a köztársaságot 1954 májusában, Ukrajna és Oroszország újraegyesítése 300. évfordulójának alkalmából tüntették ki, azokért a kiváló sikerekért, amelyeket az orosz nép és a Szövetségi Köztársaság valamennyi népe aratott az állami, gazdasági és kulturális építésben. A kitüntetés átnyújtásakor Kiiment Vorosilov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke, a küldöttek lelkes tetszésétől kísérve, beszédet mondott. Üdvözölte a köztársaságot a magas kitüntetés alkalmából. Ez a nagy kitüntetés a Szovjetunió valamennyi népének a nagy orosz nép iránt érzett mélységes tiszteletét, háláját és szeretetét jelzi. Kiiment Vorosilov foglalkozott azokkal a feladatokkal, amelyeket az OSZSZSZK-nak a továbbiakban meg kell oldania. Többek között ezt mondotta : — Mi, szovjet emberek, szent kötelességünknek tartjuk, hogy minden módon szilárdítsuk a szocializmus és a demokrácia hatalmas táborát, amelynek ereje az egész világ békéjének legbiztosabb záloga. Továbbra is szélesítjük a testvéri együttműködést, szilárdítjuk a barátságot a nagy kínai néppel, valamennyi népi demokratikus ország dolgozóival. — A szovjet nép, más békeszerető népekhez hasonlóan szilárdan és rendületlenül a béke oldalán áll. Ilyen ezeknek a népeknek a természete, ilyenek az elveik, és ideológiájuk. De senkinek sem sikerül rajtaütésszerűén meglepni őket. Ezek a népek az agresszor bármely provokációjára megadják a kellő választ. Nem lehet bennünket megfélemlíteni olyan mesékkel, hogy egy új háború esetén elpusztul a világcivilizáció. Mi tudjuk, hogy ha az imperialisták még egyszer új világháborút robbantanak ki, akkor nem a civilizáció, hanem az idejét múlta tőkésrendszer pusztul el. Az új háború veszélye ellen, a békéért, a kollektív biztonság biztosításáért, a békés együttműködésért vívott következetes harc a megérdemelt tekintélyt és az emberek millióinak bizalmát szerezte meg a Szovjet-, uniónak a világ minden országában. A világ dolgozói tudják, hogy ha az agresszoroknak eddig nem sikerült új háborút . kezdeményezniök, ezt az egész világ bizonyos mértékig a Szovjetuniónak, a nagy Kínának és valamennyi népi demokratikus országnak, ezek szilárd és világos békepolitikájának, továbbá annak a nagy hozzájárulásnak köszönheti, amellyel az Indiai Köztársaság a béke és a népek közötti barátság megszilárdításának ügyét szolgálja. Az OSZSZSZK Legfelső Tanácsának első ülésszaka ezzel véget ért. Ellentétek a bonni kormánykörökben Az Adenauer-kormány politikája miatt mind a bonni kormánykoalíció kebelében, mind a koalíció egyes pártjaiban fokozódnak az ellentétek. Ezek az ellentétek a többi között megnyilvánultak a koalíciós „szabad demokrata párt" oldenburgi kongreszszusán is. A vita során több küldött élesen elítélt*^ a szövetségi parlament „szabad demokrata párti" képviselőit, (különöse Blücher helyettes-kancellárt), mert a Saar-vidéki egyezmény mellett szavaztak. Több küldött élesen elítélte Adenauernak a Saar-kérdésben folytatott politikáját. A bonni kormánykörökben uralkodó ellentétekről tanúskodnak a , .szabad demokrata párt" vezetőségének választási eredményei a kongresszuson. A párt elnökévé ismét Dehlert választották meg, aki a szövetségi parlamentben a Saar-egyezmény ellen szavazott. Ezzel szemben Schwanicke, aki Adenauer politikáját támogatta és a párt alelnöke volt, a kongresszusi választáson megbukott. Komáromban is felszálltak a béke galambjai Komáromban, a lüktető, daloló gyárvárosban megállt egy pillanatra az élet. Reszkető kezű öregek, acélos izmú ifjak és gyermekeiket szívükhöz szorító anyák ragadták egy percre kezükbe a tollat, hogy apró kis békeívéken tiltakozzanak a halál, a pusztulás, az atomháború 'fenyegető réme ellen. Igen, Komáromban is felrepültek már a béke galambjai. S mi járjuk a várost, rójuk a girbe-görbe kis utcákat, bele-belenézünk az emberi szívekbe, vajon milyen érzés indított útnak egy-egy ilyen szárnyon küldött apró üzenetet? Tavaly, egy szomorkás őszi napon vak öregember baktatott fel a komáromi szemészeti klinika teraszának lépcsőjén, fia karjára támaszkodva. Horváth Jánosnak hívták az öreget, s Újvárról hozta be fia. A klinika várócsarnokában letelepedtek a padra és vártak. A fiú szótlan komorsággal ült) az öregember magába roskadt, gondolatai ki tudja merre bolyonghattak vaksága szörnyű börtönében. Nem, már nem remélte, hogy valaha viszszanyeri szeme világát, nem hitte, hogy az életben még végigsimogathatja tekintetével unokái kedves arcát. Sokáig várakoztak, amig rájuk került a sor. De aztán ők is ott álltak a klinika osztályvezető orvosa, dr. Joachim József előtt. A csendesbeszédű, komolyarcú orvos gyengéd szavai, jólesően simogatták az öreg ember keserű szívét. A vizsgálat után pedig így szólt az orvos: — Ne féljen, H#rváth bácsi, viszszakapja szeme világát. Még újságot is olvashat. Az öreg a biztató hang irányába fordította hályogos szemét; keze önkéntelenül az orvos karja felé tapogatózott. Ajka valami köszönetfélét rebegett s szeme sarkából nehéz könnyek buggyantak barázdás arcára .. . Horváth bácsi mintegy féléve fekszik már a komáromi szemészeti klinikán. Dr. Joachim az idős ember bal szeméről biztos kézzel operálta le a szürke hályogot, a közeljövőben pedig a jobb szemén ismétli meg az operációt. Eljön majd az idő, amikor az öreg ember gyógyultan hagyja el a komáromi szemészeti klinikát s megláthatja, tekintetével végigcirogathatja unokái arcát, a földet és eget, amit éjbe vont előtte az alkonyuló élete szörnyű tragédiája. Felkerestem dr. Joachimot a rendelőjében. Szavaiból megtudom, hogy naponta 80—100 ember szemét vizsgálja meg kartársával, dr. Jirina Holcherovával. Ez év január l-e óta 4100 ambuláns betege volt. Tavaly 427 operációt végzett, ez évben már kilencvenet. 1938 óta dolgozik mint végzett orvos, 1945-től a komáromi szemészeti klinikán. A húszágyas szemészeti klinika minden helyiségében gondossága érzik, példás a rend és tisztaság. Van egy újítása is. Egy régi fajtájú röntgengépen, amely nem adott pontos csontárnyékot, átállította a lámpák fókusztávolságát s most kitűnően röntgenezheti a géppel a szemet. Elgondolásával 600 000 koronát takarított meg a kórháznak. — Mi a véleménye mint orvosnak a béke és háború kérdéséről? — kérdezem tőle. A kérdés nem érinti váratlanul, mégis lassúdan szólal meg, szeme az ablakon át messzire réved, gondolata emlékei között keresgél. — A háború alatt mint tartalékos katonaorvos — mondja csendesen — egy ízben három nap és három éjjel nem tehettem le az operáló kést. Ötvennégy műtétet végeztem egyfolytában, legnagyobbrészt „romeltakarítást" a kiégettszemű, szétroncsolt arcú katonákon. Ezt a három napot, amíg élek, el nem felejtem. Borzalom tölt el, ha visszagondolok ezekre a roncs-emberekre. Aki ilyesmit megért, nem kívánja a háborút. Mi orvosok különösen át tudjuk érezni, mit jelent a vérengzés. Hiszen mi az emberek életéért, egészségéért küzdünk nap-nap után. — Nem, ennek nem szabad még egyszer megtörténnie — fejezi be szavait dr. Joachim József, — hiszen százmiilók harcolnak ellene, százmilliók harsogják az imperialisták felé: nem, nem! Le a háborúval! Mi orvosok is ezt kiáltjuk s munkánkat, tudásunkat nem a háború, hanem a béke szolgálatába akarjuk állítani! A színészek mindig úgy éltek emlékezetemben, mint akikef valamely különös varázserő leng körül. S ebben sok igazság van. Bár ez az érzésem némi változáson ment át az évek múlásával, sok kedves színészismerősöm is van már, azért még ma is úgy tekintek rájuk, mint nem mindennapi emberekre, mint olyanokra, akik esténként levetik köznapi énjüket, kigyúlnak a rivaldák fényében s mesébe öltöztetik a szívet. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor beléptem a Komáromi Területi Színház épületébe, hogy elbeszélgessek a színház dolgozóival. Ilyenkor napközben csend honol a nézőtéren, esténként azonban felizzik a fény. emberekkel, melegséggel telik meg a terem, felgördül a nehéz függöny s a falak dübörgő tapsot visszhangoznak. Keresem a színészeket. Egy fiatal asszony útbaigazít. Ilyenkor a klubhelyiségben tartózkodnak — mondja. Néhány pillanat és már is benyitok az ízlésesen berendezett, kényelmes szobába, ahol mindössze ketten tartózkodnak: egy hamvasarcú fiatal nő s egy szőke fiatalember. — Jó helyen járok? — Ha a színészeket keresi, akkor jó helyen. — A többiek? — Ebédelni mentek — feleli a fiatalember. A kölcsönös bemutatkozások során megtudom, hogy az ifiú nőt Lőrincz Margitnak, társát pedig Gyurkovics Mihálynak hívják. Mindkettő több éve tagja már a Területi Színháznak. Beszédbe elegyedünk. Szó esik a művészetről, a színészi hivatásról, a jövő lehetőségeiről. Szóba kerül a béke és a háború kérdése is. — Mit érzett, mit gondolt akkor, — vetem fel a szót Lőrincz Margitnak, — amikor aláírásával szintén hozzájárult az atomháború, az erőszak politikájának elítéléséhez? — Talán röviden így összegezném — feleli — elsősorban valami erős biztonságot, azt, hogy velem együtt milliók tiltakoznak aláírásukkal a háború ellen. Éreztem, hogy én is egy cseppje vagyok annak a tengernek, melyet nem tud igába fogni a háború, mert részecskéi szorosan egymásba kapcsolódnak s erősebbek minden erőszaknál. Azután színésztársa, Gyurkovics Mihály vette át a szót: — Csak annyit akarok mondani, hogy minden idegszálammal, teljes szívemből gyűlölöm a háborút. Átéltem, tudom, mit jelent. Mi színészek még többet tehetünk a békéért, mint az egyszerű emberek. Tehetségünkkel, színészi munkankkal is küzdhetünk a jobb világért. Már bemutattunk olyan darabokat, mint például Szimonov Orosz kérdése, amely a háborús uszítókról lerántja az álarcot. A jövőben még fokozzuk igyekezetünket, hogy hasonló színmüvekben mutassuk be az ellenség igazi arcát és a békeharcosok rendületlen jellemét. Ezért is újítjuk most fel ezt a darabot Komárom felszabadításának 10. évfordulója alkalmából... De olyan módon is erősíthetjük a békét — fejezi be Gyurkovics Mihály — ha nap-nap után jól végzük munkánkat, meghódítjuk a közönség szívét, átformáljuk az emberek gondolkozását. Ez is a békeharc egyik formája. Mikor a két ifjú színésztől elbúcsúztam. már megformálhattam magamban jellemüket. Igen, mindketten erősek, mert vérükben hordják a nagy eszmék csíráját, a béke és boldogság hitét. Művészetükkel ízig-vérig ezt szolgálják. * * * A komáromi hajógyárnál az északi szél nyöszörögve követeli az élethez való jussát, de a tavasz jöttét hirdető napsugarakat már semmi sem tudja elriasztani. — Ilyen játékos volt a napsugár azon tíz év előtti délelőttön is, — töri meg a hallgatást Nédics Aurél bácsi, a hajóelőkészítő osztály hatvan év körüli mestere és hatalmas bütykös mutatóujjával szinte tetemrehívóan mutat az asztalon táncoló aranyfoltocskák felé. — Harminc éve dolgozom már ebben a szakmában — folytatja — s hosszú, becsületes munkám révén egy kis szoba-konyhás házacskát sikerült építenem. Itt éldegéltem csendes megelégedettségben feleségemmel, amíg bele nem mart életembe annak a bizonyos napnak a végzete. Szinte úgy rémlik, mintha, csak tegnap történt volna... éppen szokásos ellenőrző körutamat végeztem, amikor felsikoltottak a szirénák. Mint légőrszolgálatos nem hagyhattam el üzemem területét, de nem nyugtalankodtam, azt beszélték, hogy az angolok röpcédulákon figyelmeztették városunk lakosait, hogy nem fogják bombázni a békés városrészeket. A mi kis házacskánk pedig távol esett minden veszélyeztetett területtől. Valami azonban mégis csak nyugtalanított belül. És ez a nyugtalanság szorongó rémületté változott, amikor az angolok halálmadarai nyomán dübörögni kezdett a föld. Istenem, rémüldözött bennem a lélek, hiszen ezek a becsapódások az én kis otthonom felöl hangzanak ... Jaj, mi történhetik arrafelé, hol bújt meg szegény feleségem, vajon áll-e még az én kedves kis házam? ... És alig fújták le a rettenetes légitámadást, máris felpattantam az egyik kerékpárra és mint az őrült repültem otthonom felé. Legelőször kedves, pirostetejü házacskámat pillantottam meg. Ott állt az utca szélén, hívogatóan és teljesen sértetlenül. De jaj, a kerítés ajtaján hatalmas lakat hirdette, hogy a gazdasszony nem tartózkodik otthon S akkor újabb rérfület kezdett marcangolni. Persze, hogy nincs otthon a feleségem, hiszen már az első légitámadások idején abban állapodtunk meg, hogy egyik ismerősünkhöz menekül, ha megszólalnak a szirénák. Az utca egyik kanyarja eltakarta ismerősünk házát. Ekkor már szinte orom sem volt újból kerékpárra ülni, úgy vánszorogtam arrafelé, roggyant tí.dekkel, remegő lélekkel. S pár pillanat múlva már ott vigyorgott szemem előtt a halál. A kis házacska üszkös romjait megdermedt tekintetű férfiak, borzashajú, szipogó gyermekek és hangosan zokogó anyák állták körül. A szomszédok csákányai nyomán piszkosszürke porfelhő szállt az ég felé s mi tébolyult rémülettel meredtünk arra a pontra, ahol a beszakadt pince ajtaja fog majd feltárulni ... Aztán előkerültek az első jialottak. Vércsikos szájú kicsiny gyermekek hullácskái, viaszfehér kezű öregasszonyok tetemei, a rémület, az utolsó haláltusát tükröző, megüvegesedett szemű asszonyok és férfiak hullái kerültek elő a pince romjai alól. S mi, a holtak hozzátartozói harminchat holttestet kísértünk ki a temetőbe ... A komáromi hajógyár irodájában még javában huncutkodnak a márciusi napsugarak, amikor kezem belehelyezem Nédics bácsi hatalmas tenyerébe. És amikor becsukódik mögöttem az iroda ajtaja, csak akkor villan az eszembe, hogy nem teljesítettem megbízatásomat, elfelejtettem megkérdezni Nédics Auréltól, a gyár kitüntetett öreg, mesterétől, egy nemrégen nősült ifjú mérnök büszke nevelőapjától. hogy: „Ugyan mordja Nédics bácsi, maga miért írta alá pár perccel ezelőtt a béke fehér kis ívét?,, Nyugaton atombombákat robbantanak. Komáromban és a békeszerető országok városaiban békeíveket írnak alt, az emberek. A kis fehér papírlapokra írott halkszavú üzenetek egyszer majd olyan hangorkánban egyesülnek, hogy elnyomják a halál spekulánsainak rikoltó szavát! Dénes György és Neumann János