Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-10 / 35. szám, csütörtök

III $20 1955. február '10. V. N. Molotov beszámolója i Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén a nemzetközi helyzetről és a Szovjetunió kormányának külpolitikájáról 1. Változások a nemzetközi helyzetben Képviselő Elvtársak! Tíz év telt el a második világháború befejezésétől. Most világosabban, mint bármikor azelőtt, megmutatkoznak a nemzetközi helyzetben beállt változások, ha a jelenlegi helyzetet a háború előttivel összehasonlítjuk. A második világháború előtt a Szovjetunió a kapitalista körülzárásban lévő egyetlen szocialista állam volt. Ez a helyzet több mint egynegyed évszázadig tartott. Azt mondhatjuk, hogy a háború után a helyzet alapjában megváltozott. Most már nem beszélhetünk a Szovjetuniónak kapitalista körülzárásáról olyan értelemben, mint a háború előtt. Ha ezt tennők, nem vennők figyelembe vagy legalábbis lebecsülnők a nemzetközi helyzetben .beállt legfontosabb változásokat. Pedig nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változások is történtek. Az első világháború legfontosabb eredménye, amint ismeretes, Oroszországnak szovjet szocialista állammá való forradalmi átalakulása , volt. Az első és, második világháború közti időszakban országunk óriási sikereket ért el szocialista gazdaságának növe^ kedésében, a szocialista kultúrának fellendülésében. Országunkban a szocializmus már a háború előtti időszakban aratott győzelmet, azonban a Szovjetunió csak a második világháború után bontakozott ki nemzetközi elszigeteltségéből. A második világháború legfontosabb eredménye az volt, hogy a kapitalizmus világtábora mellett megszületett a szocializmus és demokrácia Szovjetunió vezette világtábora, helyesebben mondva a szocializmus világtábora, amelynek élén a Szovjetunió és a Kínai Népiköztársaság áll. Ennek az új tábornak létesülését a fasizmus megsemmisítése, a kapitalizmus világpozícióinak gyengülése és a demokratikus mozgalom eddig páratlan fellendülése tette lehetővé. Ismeretes, hogy ezekben a nemzetközi eseményekben a döntő szerepet országunk, a szovjet nép és dicső hadserege játszotta. Ma a Szovjetunió már nincs olyan nemzetközi helyzetben, mint a háború előtt. Ma a Szovjetunió már nem az egyedüli szocialista állam a világon. A Szovjetunió nemzetközi elszigeteltsége a múlté. A kapitalista tábor mellett megszületett a szocializmus és demokrácia tábora, amely a következő 12 államot tömöríti magában: a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Kínai Népköztársaságot, a Lengyel Népköztársaságot, a Csehszlovák Köztársaságot, a Német Demokratikus Köztársaságot, a Magyar Népköztársaságot, a Román Népköztársaságot, a Bolgár Népköztársaságot, az Albán Népköztársaságot, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, a Mongol Népköztársaságot és a Vietnami Demokratikus Köztársaságot. Tudjuk, hogy az általam felsorolt államok fejlődésük, társadalmi átalakulásuk különböző fokán állnak. A Szovjetunió mellett, amely már kiépítette a szocialista társadalom alapjait, népi demokratikus országok léteznek, amelyek még csak az első, de igen fontos lépéseket tették meg a szocializmus felé. A demokratikus tábor valamennyi országa szempontjából azonban döntő jelentőségű az a tény, hogy véglegesen kiszabadultak az imperialista rendszerből, amelyben a hatalom a földbirtokosok és a tőkések kezében van. Oj utat választottak és sikeresen kezdték megvalósítani a mélyen demokratikus és szocialista átalakulást attól az igyekezettől- sarkallva, hogy ezen új, nagy építési mű számára biztosítják a békét és a biztonságot. Ez azzal vált lehetővé, hogy itt a munkások és parasztok valamennyi dolgozóval és minden demokratikus erővel vállvetve, a munkásosztály vezetésével szilárd politikai szövetséget létesítettek. Éppen a munkásoknak és parasztoknak ez a forradalmi szövetsége, amely egyesített minden dolgozót, tette lehetővé a nagybirtokos gazdaságok felszámolását, a föld átadását a parasztoknak, ez biztosította, hogy a gyárak, üzemek, a vasutak és a bankok az új. igazán demokratikus államhatalom kezébe kerülhettek. A kapitalizmus bilincseit most már nem egy helyen, hanem széles fronton ' verték szét. Országunk után, amely 1917-ben valósította meg győzedelmes szocialista forradalmát, a második világháború következtében a tőkés rendszer vereséget szenvedett sok más államban is. Az új népi demokratikus típusú országok sikerei, amelyeket a tőke elnyomása alól felszabadult népek igyekezete biztosít, egyrészt a szovjet hadseregnek a fasiszta agresszorok fölötti győzelmére, másrészt pedig a Szovjetunió rendíthetetlen segítségére támaszkodnak. A Szovjetunió segítséget nyújt a politikai, gazdasági és társadalmi jellegű változásokban, amelyeket ezek a népek szocializmus felé haladó útjukon megvalósítanak. Minden jelentősége és sajátos feladata mellett a Szovjetuniónak — amelynek hatalma a nehézipar magas színvonalán és egyúttal az egész ipar és szocialista mezőgazdaság állandó fejlődésén alapul — a szocialista tábor országai most mindjobban támaszkodnak egymás kölcsönös segítségére is. Egészen természetes, hogy a világhelyzetben beállt változások következtében a társadalmi rendszerek közti erőviszony, különösen az elmúlt tíz év folyamán határozottan a szocializmus javára billent. Talán hasonlít a mai Európa a háború előtti Európára? Észre ne vegyük azokat a nagy változásokat, amelyek itt az elŕnúlt világháború következtében keletkeztek? Nem világos vajon azok előtt, akik tárgyilagosan és elfogulatlanul tudnak gondolkodni, hogy a Szovjetunióval együtt más államok egész sora letért a kapitalizmus útjáról és a szocialista fejlődés és építés útjára tért, hogy ezen országok közül egy isem akar visszatérni a kapitalizmushoz ? És ha közelebbről nézzük a konkrét adatokat, meglátjuk, hogy Európa valamennyi lakosából, akiknek száma majd 600 millió, majdnem a fele, valamivel kevesebb mint 300 millió tartósan a szocializmus és demokrácia táborához tartozik/ Tehát ez már nem a háború előtti Európa. A mai új Európában a szocialista tábor országai nem kevésbé erős pozíciókban vannak, mint a kapitalista tábor országai. És még fontosabb az, hogy szocialista táborunk országai, habár nem csekély nehézségekkel és komoly hiányokkal küzdve, építésük során mégis csak biztosan haladnak előre, következetesen szilárdítják az új demokratikus rendszert, fellendítik a kultúrát és új, magasabb színvonalra emelik népeik jólétét. Üj helyzet alakult ki Ázsiában is. Ázsiának körülbelül 1400 millió lakosa van, ami az egész világ lakosságának több mint a fele. És Ázsiában is ma a lakosságnak csaknem a fele népi demokratikus országokban él, amelyek elhagyták a kapitalizmus táborát és célul tűzték ki a szocializmus építését. Elég, ha azt mondjuk, hogy az a Kína, amely még nemrégen félgyarmati, a kapitalista nagyhatalmaktól gúzsbakötött, függő viszonyban álló ország volt, amelynek nem nyílt lehetősége biztosítani állami területének egységét, most egységes, nagy államba tömörült, rálépett nemzeti kultúrája és gazdasága általános fellendülésének útjára. Figyelemreméltó, hogy ez csak akkor vált lehetővé, amikor a kínai állam irányítását a kommunista párt vette kezébe. Nem hiába mondja a kínai nép egyik legkedveltebb mai dala: „Október útján a kommunisták vezettek minket diadalra, a kommunisták nélkül nem volna ma szabad Kína." Vajon ezek a tények és a Koreában, valamint a Vietnamban beállt mély változások nem bizonyítják az Ázsiában bekövetkezett mélyreható változásokat? Nem bizonyítja-e mindén azt, hogy Ázsiában a háború óté nagy történelmi jelentőségű forradalmi átalakulások mentek végbe? Azonban az Ázsiában bekövetkezett változások távolról sem korlátozódnak a felsorolt országokra. Nagy történelmi jelentőségű az a tény, hogy ma már nem létezik gyarmati India, hanem Indiai Köztársaság. Fontos fordulata ez az eseményeknek, amely Ázsia háború utáni fejlődését jellemzi. Mindjobban növekszik Indiának a béke szilárdítása és a népek közti barátság erősítése új fontos tényezőjének nemzetközi tekintélye. India mellett Indonézia és Burma is elvetette a gyarmati rendszert. Reméljük, hogy Pakisztán, Ceylon és a többi ázsia nép is megtalálja az igazi nemzeti szabadsághoz és a gazdasági megújhodáshoz vezető utat. Áprilisban, vagyis- két hónap múlva az indonéziai Bandungban össze kell ülnie az ázsiai és afrikai országok értekezletének, amelyben kb. 30 ázsiai és afrikai ország részvételéve számítanak. Maga az értekezlet összehívásának ténye bizonyítja, milyen nagyszerűek az utóbbi időben Ázsiában bekövetkezett pozitív változások. Sok változás következett be a Közel- és Közép-Keleten is. Nem állíthatjuk, hogy pl. a Kelet arab országaiban a nemzeti felszabadító mozgalom már oly erős, fellendülése oly nagy, mint az ázsiai államok egész sorában. Vannak itt még államok, különösen nagy nyersolajgazdagsággal rendelkező országok, amelyeknek még gűzsbakötött, függő a viszonyuk az úgynevezett nyugati-országokhoz, amelyek hatalmukba kerítették a helyi nyersolaj-lelőhelyeket és más természeti riazdagsásokat. Előfordul az is, hogy itt csak az amerikai vagy angol, esetleg más idegen kapitalista nyersolaj-társaságok akaratából alakulnak és változnak a kormányok. Azonban itt is állandóan növekszik a nemzeti felszabadító mozgalom. Az afrikai népek többnyire még gyarmati elnyomásban élnek. Egészen nyilvánvaló azonban, hogy az afrikai népek nemzeti felszabadító mozgalmát nemsokára már nem lehet büntetlenül elfojtani, amint azt az afrikai területet hatalmukban tartó imperialista államok ma is teszik. Valaki azt mondhatná, hogy Északés Dél-Amerika még mindig távol állnak attól a nagy történelmi úttól, amelyen az európai és ázsiai Nemzetek sikeresen haladnak előre. Azonban a „vasfüggöny", amellyel az észak-amerikai imperializmus Amerikát el szeretné szigetelni a világ többi ré' szétől, távolról sem olyan szilárd, amint látszik. Kár a tőkés monopóliumok „vaspatájával" is számolni, amelyeknek elnyomó uralmáról már fél évszázaddal azelőtt oly színesen és keserűen írt Jack London, a híres amerikai író, előrelátva, mily nagy nehézségekkel haladhatnak majd csak Amerika népei az igazi haladás, a kapitalizmus bilincseiből való felszabadulás útján. Tény azonban — ha*a második világháború utáni időszakról beszélünk -i." hogy az amerikai kontinensen a legkevésbbé észlelhetők a változások, habár itt is nap-nap után mindjobban megnyilvánul a népek életéből közvetlenül kifejlődő Ijaladó mozgalmak jelentősége. Ez a helyzet nem bizonyítja sem az amerikai „vasfüggöny" szilárdságát, sem különleges megbízhatóságát annak a „vaspatának", amellyel a tőkés monopóliumok megtaposták a munkásokat és parasztokat, hanem azt bizonyítja, hogy Amerikának át kell vészelnie a politikai fejlődésében mutatkozó eddigi elmaradását, hogy utói kell érnie néhány más ország politikai életének fejlődését. Ha a jelenlegi nemzetközi helyzetet a háború előttihez hasonlítjuk, látjuk, milyen jelentős változások történtek az elmúlt 10—15 év alatt. Nincs semmi okunk, hogy sajnálkozással tekintsünk ezekre a változásokra. Az egész jelenlegi helyzet értékelésénél tehát nagyjelentőségű az, hogyan alakult a világ - fő erőinek viszonya. Nem szabad emellett sem túlbecsülnünk, sem lebecsülnünk azt, ami történt, és azt, hogy milyen irányban fejlődnek az események. Semmiesetre sem feledkezhetünk el arról sem, hogy nagy történelmi időszakról van szó, amelyből máig csak valamivel többet, mint 37 évet éltünk át. Tagadhatjuk vajon, hogy a háború előtti időszakhoz hasonlítva érzékenyen meggyöngültek a kapitalizmus, a kapitalista országok pozíciói? Nem, nem tagadhatjuk! Ugyancsak nyilvánvaló, hogy ezek a változások a szocializmus javát, a demokratikus és szocialista erők javát szolgálják. A második világháború következtében tovább mélyült a világ-kapitalista rendszer általános válsága. Ez abban nyilvánult meg, .hogy a kapitalista világtébor mellett új, második világtábor alakult. Megszületett a demokratikus tábor, amelynek élén a Szovjetunió áll és '.amely a szocializmus építésének útján halad. Akár tetszik ez valakinek, akár nem, ez a valóság. A felsorolt fő események közgazdasági eredménye az egyetlen, mindent felölelő világpiac szétesése. Mint ismeretes, ez az egyetlen világpiac már nem létezik. Most két egymással szembenálló, párhuzamos világpiac létezik. A második világháború után alakult két politikai tábor tehát saját közgazdasági alapjára támaszkodik. Mindez megvilágítja a kapitalizmus általános válságának új időszakát, amely a második világháború után és annak következtében kezdődött. Ez az új időszak a kapitalizmus általános válságának komoly elmélyülését bizonyítja. Ünv tűnik hoqy lehetetlen észre nem venni a világhelyzetben beállt történelmi változásokat. Az életben azonban gyakran más a helyzet. A kapitalizmusnak vissza kellett vonulnia a népi tömegek nyomása következtében, amelyek sok államban megdöntötték a nagybirtokosok és tőkések hatalmát és a kormányrudat a saját embereik, a munkásosztály és a parasztság, a városi és falusi demokrácia képviselőinek kezébe helyezték. Az imperializmus országainak uralkodó osztályai azonban nem akarnak beletörődni a kialakult helyzetbe. Ez elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra vonatkozik, ahol az állam a milliomosok és milliárdosok kezében van, akik mindenről döntenek. Természetes, hogy Angliában és a többi imperialista országokban is a tőkés mágnásokat ugyanolyan érdekek vezérlik, mint Amerikában. Nem nehéz eltalálni, hogy mit szeretnének. A tőke hatalmába szeretnék visszatéríteni mindazon országokat, amelyek kibontakoztak a kapitalizmus rabságából. Ezt igazolja az imperialista államok és különösen az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és más országok külpolitikája is. Nem nehéz meggyőződni arról, hogy pl. az USA kormánykörei külpolitikai irányvonaluk fő céljául nem kevesebbet és nem többet jelölnek meg, mint azon országok úgynevezett „felszabadítását", ahol győzelmet arattak a munkások ós parasztok, ahol a dolgozók maguk vették kezükbe a hatalmat. Sőt tündöklő színekkel ecsetelik az ilyen — elnézést kérek — úgynevezett „felszabadítást", úgy tüntetve fel a dolgokat, mintha ezen országoknak a tőkés paradicsomba való visszatéréséről, vagy, ahogy rendsze'rint mondják, a „szabad'világba" való visszatéréséről volna szó. És ilyen „szabad világnak" tartják a kapitalista rendszert, ahol a kizsákmányoló urak oly „szabadon" érzik magukat, ahol a kizsákmányoló osztályok „szabadon" és kényük-kedvük szerint kizsákmányolhatják a dolgozókat. A népi demokratikus országokat fel szeretnék „szabadítani" a munkások és parasztok forradalmi szövetsége által létesített államhatalom alól és a gyeplőt azoknak a kezébe szeretnék adni, akik bizalmukat élvezik, vagyis meg akarnák dönteni az új szocialista és demokratikus rendszert, amely itt a háború után létesült, rá szeretnék kényszeríteni ezekre az országokra a kapitalista rendszert, amely örömmel tölti el ezeknek az uraknak a szívét, a dolgozók kizsákmányolásának, a tőkések és nagybirtokosok uralmának rendszerét. Ezt azon országokban szeretnék megkezdeni, ahol véleményük szerint ügynökségük a leggyorsabban fejthet ki aktív tevékenységet. Ilyen kísérletre került sor, amint ismeretes, pl. 1953. június 17-én Berlinben. Mindenki tudja azonban, hogy ez a kísérlet szégyenletesen hajótörést szenvedett. Ebből okulhatnának az imperializmus agresszív körei. Az ilyen kalandok propagálása azonban folytatódik. Az imperialista agresszív körök vágyai és zavaros reakciós óhajai nem korlátozódnak csak a népi demokratikus országokra. A mi országunkat is a kapitalizmus vágányára akarnák téríteni. Nyilvánosan erről nemVbeszélnek nagyon gyakran, de mégis beszélnek róla. Csak hallgassák meg, mily messze haladt ebben pl. Churchill úr, akit ma joggal tekintenek az imperializmus egyik legjelentősebb ideológusának. Máig újra és újra ismétli azt a rögeszmét, amely saját szavai szerint „egész életét" betölti, vagyis „a bolsevizmus csírájában való elfojtásának" gondolatát. Említem ezen témára vonatkozó nyilatkozatát, amelyet 1954. június 28-án Washingtonban a „Nemzeti Sajtó-Clubban" tartott. „Biztosítom Önöket, hogy egész életemben igazán egyike voltam azoknak a jelentékeny embereknek, akik ez ellen (a kommunizmus ellen) harcoltak. Ha 1919-ben megfelelően támogattak volna, úgy vélem, hogy a kommunizmust bölcsőjében fojthattuk volna meg. Azonban mindenki megrendült és ezt mondta: „Micsoda borzalom!" Még 1954-ben, annyi évvel a szocialista forradalom országunkban aratott győzelme után Churchill semmi okosabbat nem talált, minthogy a kommunizmusnak, a „bölcsőben való" megfojtásáról beszéljen, bár azt mondhatnám, hogy kissé megkésett ezzel. Itt már elmondhatjuk: „Eső után köpenyeg." Ma már csak nevethetünk az ilyen szcvjetellenes elgondolások nyomorúságos voltán. Nem lehetünk azonban naivak. A kommunisták és a szovjet emberek nem számíthatnak az imperialisták szeretetével és rokonszenvével. Churchill beszédeit a régi idők utáni bánkódás hatja át. Minden új idegen előtte. Engesztelhetetlent gyűlök minden újat, ami a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével kezdődött és ami a népek nagy mozgalmává változott a munkásosztálynak és valamennyi dolgozónak a burzsoá és földbirtokos elnyomás alóli igazi felszabadulása érdekében. Churchill már harmincnyolcadik éve úszít a szocialista rendszer megdöntésére. Bárhol alakul ilyen új rendszer, azt kiabálja, hogy „a bölcsőben kell megfojtani." Kimondja valamennyi imperialista legtitkoltabb gondolatát, akik csak egyet akarnak: a teljes hatalmat, vagyis a világ fölötti uralmat. De hogy valósítsák ezt meg, ha a népek már más utat választottak, határozottan leszámoltak a tőkés renddel és ráléptek a szocializmus és a népi demokrácia útjára? A válasz erre a külpolitikai irányvonal, az amerikai és angol imperializmus által hirdetett „erőpolitika.'' Ezeknek az országoknak urai a legagresszívabb tőkés körök igyekezetét tolmácsolva, még mindig nem akarnak beletörődni a kész tényekbe, nem akarják elismerni, hogy a nemzeteknek jogukban áll maguknak dönteni sorsukról, egyszóval joguk van megdönteni a régit, felszámolni a kapitalista rendet és hatalomra juttatni az új, a saját szocialista rendet. Az agresszív imperialista körök másként gondolkoznak. Nem akarják elismerni a kapitalizmus bilincseiből kiszabadulni akaró népek igyekeztének törvényszerűségét, és fel akarják újítani a tőkés rendszer uralmát az egész világon, Éppen ez diktálja pl. az Amerikai Egyesült Államok külpolitikáját, amely az imperializmus világuralmának felújítására, a szocia-