Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-10 / 35. szám, csütörtök

1955. február 10. UJSZ0 3 V. H. Molotov beszámolója a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén a nemzetközi helyzetről és a Szovjetunió kormányának külpolitikájáról lizmus .negdöntésére. a népi demokratikus országok dolgozói hatalmának megdöntésére irányul. Éppen ezek a célok ösztönzik az USA agresszív külpolitikáját. Ez a politika nem jelenthet mást, mint az A Szovjetunió éppúgy, mint a szocialista tábor többi országai, rendíthetetlenül és biztosan védik a népek által elfoglalt pozíciókat, azon igyekeznek, hogy ezeket mindjobban megszilárdítsák, biztosítsak a szocialista építés számára a nyugodt, békés feltételeket. A demokrácia és a szocializmus tábora a béke tábora. Ezért nevezik általában a béke, demokrácia és a .szocializmus táborának. A Szovjetunió a béke és a szocializmus érdekeit védi. Külpolitikájában a nemzetközi kapcsolatok feszültségének enyhítéséért küzd. A Szovjetunióval együtt a nemzetközi feszültség csökkentésének ezt a külpolitikai irányvonalát védik a demokratikus tábor többi országai is. A Szovjetunió békeszerető külpolitikai irányvonalával szembenáll az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája, amely az „erőpolitikában" nyilvánul meg. Az amerikai külpolitikai irányzat agresszivitása teljesen nyilvánvaló. Csodálkozhatunk-e talán azon, hogy a népi tömegek aktívan érdeklödnek, mi történik a nemzetközi életben? Az emberek milliói és milliói gondosan figyelik, milyen irányban haladnak az események, vajon a béke szilárdítása, vagy ellenkezőleg, az új háború veszélyének növekvése irányában. SeVnmi sem érinti úgy az emb< rek sorsát, semmi sem jelent számukra annyi szenvedést, mint a háború. Mindenki előtt világos, hogyha az/ emberiáég az új világháború borzalmainak középpontjába kerülne, ennek következményei még a második világháborúhoz is hasonlítva, sokkal súlyosabbak volnának. Pedig ez a háború sok millió emberéletbe került, nem beszélve azokról a feloecsülhotetlen anyagi áldozatokról, amelyeket a népektől megkövetelt. A nemzetközi élet eseményeiben a Szovjetunió különleges helyet tölt be. A Szovjetunió, a győzedelmes szocializmus országa, tisztes helyet tölt be a békéért és a háborús gyújtogatok ellen folytatott aktív harcban. A Szovjetunió ma a béke és a nemzetek közti barátság szilárdításának fő oszlopa lett. A Szovjetunió, a Kínai Népi Köztársaság és valamennyi népi demokratikus ország erejének, a békemozgalom hatalmának növekvésével egyidriben az összes többi ország népeiben erősödik az a tudat, hogy a béke ügyét saját kezükben tartják, hogy a népek megakadályozhatják az új háborút és megőrizhetik a békét, ha nem takarékoskodnak erejükkel és ha kell, akkor teljes elszántsággal a végsőkig védelmezni fogják a béke ügyéiA Szovjetunió fö feladatát abban látja, hogy szilárdítsa a béke erőit, hozzájáruljon a nemzetközi kapcsolatok feszültségének enyhítéséhez. A szovjet külpolitikának ez az irányvonala a legjobban megfelel a béke megőrzése és megszilárdítása érdekeinek. Ugyanakkor a háborús gyújtogatok agresszív terveinek és fondorlatainak leleplezését szolgálja. Az imperialista erők az „erőpolitika" kártyájára teszik a tétet, amely a valóságban mindinkább a harmadik világháború előkészítésének politikájává válik. Jelenleg két ellentétes külpolitikai irányzat harca folyik. Míg R Szovjetunió békeszerető külpolitikai irányvonala mind erösebb támaszt nyer a demokratikus táborban és valamennyi ország lakosságának demokratikus rétegeiben, addig az USA agresszív külpolitikai irányvonala újabb és újabb támadó katonai tömb és tömörülések létesítésére irányul, utolsó megnyilvánulása pedig az atomháború nyílt propagálása és előkészítése. Vannak olyan országok is, amelyek lényegében gazdasá

ailag egybekapcsolódtak a kapitalista rendszerre], a nemzetközi kapcsolatokban mégis igyekezetet fejtenek ki a béke megúj világháborúnak, az imperializmus világuralma felújításáért folytatott háborúnak előkészítését. Mindez azt jelenti, hogy az új a régivel folytatott ádáz harcban születik, hogy a szocializmus egy orőrzésére és a nemzetközi feszültség csökkentésére. Semmi esetre sem becsülhetjük le az ilyen igyekezet támogatásénak jelentőségét. Mit jelent a nemzetközi kapcsolatok feszültsége csökkentésének politikája ? Erről legjobban a tények alapján beszélhetünk. Például vehetjük mind a múlt év eseményeit, mind a mostani eseményeket. A Szovjetunió sürgetésére 1954. január végén és február első felében Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió külügyminisztereinek részvételével megtartották a berlini értekezletet. Ezen az értekezleten olyan határozatok elfogadására igyekeztünk, amelyek hozzájárultak volna a nemzetkőzi feszültség lényeges enyhítéséhez. Követeltük, hógy mind a négy állam határozottan ítélje el a nyugat-németországi militarizmus felújítására irányuló terveket, arra igyekezzék, hogy a berlini értekezlet hozzájáruljon a fegyverkezés általános csökkentését célzó világkonferencia összehívásához. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői ebben nem támogatták nézeteinket. Ennek ellenére a berlini értekezlet fontos pozitív szerepet töltött be. A berlini értekezletnek jelentősége első sorban abban van, hogy ötesztendős szünet után újra megtartották a nagy hatalmak nemzetközi értekezletét, ami nagy jelentőséggel bírt az égető nemzetközi kérdések megoldásában. Ismeretes, hogy a berlini értekezletnek arra vonatkozó határozata, hogy új konferenciát hívjanak egybe, pozitív eredménnyel járt, mivel Geníben összeült ez a konferencia. Amint ismeretes, a genfi konferencián Franciaország, Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett részt vett a Kinai Népköztársaság és a koreai, valamint az indokínai kérdés megoldásában érdekelt országok képviselői is. Ha sikernek könyvelhetjük el a berlini értekezletnek határozatát a genfi konferencia összehívásáról, amelyen az Amerikai Egyesült Államok ellenállása ellenére részt vett mind az öt nagyhatalom, beleértve a Kínai Népköztársaságot is, a genfi konferencia pozitív eredményei azt bizonyítják, milyen szükséges volt Kína részvétele ezen a konferencián. A genfi konferencia feladatát nem teljesítette teljes mértékben, mivel nem ért el haladást a koreai kérdés megoldásában, de ezen az értekezletei^ megegyezést értek el a nyolc évig tartó vietnami háború és a laosi, valamint a kambodzsai háborús akciók megszüntetése kérdésében. Ezeket az egyezményeket elsősorban a vietnami népnek a szabadságért és nemzeti függetlenségéért folytatott áldozatos harca tette lehetővé. Ez a harc pedig más nemzetek aktív támogatásával és rokonszenvével találkozott. Mindezt ezen a konferencián bizonyos mértékig elismerték. Az Egyesült Államok leplezetlen kísérleteket tett, hogy meghiúsítsa az indokínai béke felújítására vonatkozó egyezményt. Nemcsak Dulles államtitkár, hanem Nixon, az USA elnökhelyettese is, mint az „erőpolitika" konok hívei nyíltan azt követelték, hogy ne szüntessék be a háborút, hogy ne elégítsék ki a vietnami nép jogos követeléseit, hanem folytassak a háborút és hogy az indokínai nemzeti felszabadító mozgalmat fegyveres erővel nyomják el. A vietnami nép elleni háború „nemzetközivé" változtatásának tervével foglalkoztak, Franciaországon kívül be akarták vonni a háborúba az Egyesült Államokat és Angliát is és erőnek erejével meg akarták akadályozni Genfben az egyezménykötést. Annyira jutottak, hogy az USA államtitkára nem akart részt venni még az indokínai kérdés megvitatásán sem és tüntetőleg elutazott Genfből. Az Egyesült Államok azonban az agreszszágban sem győzhet másképp, csak ha elveti az imperializmust és ügynökségét, ha legyőzi ellenállásukat. Ilyen a háború utáni nemzetközi helyzet, amely meghatározza az utóbbi évek fő eseményeinek jellegét. szivitás féltüntetésével semmit sem ért e) és elszigetelődött. A genfi konferencia eredményeit az agresszív erők vereségeként és egyben a békeszerető erők nagy győzelmeként értékelték. A genfi konferencia ezzel hozzájárult a nemzetközi feszültség csökkentéséhez és a béke szilárdításához. Az USA agresszív körei azonban nem akarták magukat fékezni. Mihelyt befejeződött a genfi konferencia, Dulles, az USA államtitkára a Fülöp-szigeteken lévő Manilában öszszehívta saját konferenciáját. Ezt az értekezletet azzal a nyilvánvaló célzattal hívták össze, hogy elérje a genfi konferencia határozatai teljesítésének meggátlását. A genfi konferenciának néhány résztvevője ls beleegyezett abba, hogy segítséget nyújtson ezen agresszív akcióban, nem törődve azzal, milyen hatást gyakorol ez tekintélyükre. Dulles manilai konferenciáján aláírták az úgynevezett „délkelet-ázsiai kollektív védelmi szerződést" (SEATO), amely a gyarmati nagyhatalmak, az USA, Nagy Britannia és Franciaország, valamint néhány tőlük függő ázsiai állam, mint Fülöp szigetek, Sziám és Pakisztán katonai tömbje. Ezt a szerződést az ázsiai nemzeti felszabadító mozgalom elfojtására irányuló törekvés hatja át és éle nyilvánvalóan a Kínia Népköztársaság ellen irányul, amelynek nemzetközi tekintélye oly nagy mértékben megnőtt a genfi konferencia során, annak ellenére, hogy különféle reakciós körök mindent megtettek ez ellen. Mindez imit bizonyít? Azt, hogy a mostani helyzetben a nemzetközi feszültség csökkentésére irányuló minden lépés a legagresszívabb körök mindenféle ellenakciójába ütközik. Ezeknek a köröknek nem a feszültség csökkentése, hanem azok fokozása az érdekük. A nemzetközi kapcsolatok feszültségének csökkentését tehát nem lehet másképp elérni, mint a legagresszívabb erők és fondorlataik ellen folytatott kitartó harc•cal. Ezért nem lehet gyengíteni ezt a harcot, hanem még nagyobb kitartással, ügyességgel és következetességgel kell azt folytatni, i A Távol-Keleten most szintén olyan események" folynak, amelyek az agresszív erőknek ténykedésük aktivizálására irányuló újabb kísérleteiről tanúskodnak. így akarják megakadályozni a nemzetközi kapcsolatok feszültségének enyhítését. Mit bizonyítanak a Tajvan és más kínai szigetek körzetében történt események ? Nehéz az imperialista agresszjó történelméből meg szégyenteljesebb tényeket említeni, mint azt, ami az utóbbi években itt történik. Hiszen Tajvan-szigete és a Penhuszigetek, nem beszélve a kínai partvidékhez tartozó többi szigetekről, kétségtelenül kínai területet képeznek. Ezt kifejezetten elismerte 1943ban a kairói deklaráció, majd 1945ben a potsdami egyezmény. Ezt a két egyezményt aláírták mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Nagy-Britannia. Ezenkívül ezt a részt beiktatták a Japán kapitulációjáról szóló okmányba is. • Japán ugyanis már a XIX. század végén bekebelezte ezeket a szigeteket és a kapitulációról szóló okmány értelmében visszaadta őket Kínának. Mind ennek ellenére az USA most elfoglalta ezeket a szigeteket, saját pénzén kitartja ott a gonosztevő Csatig Kaj-sek-bandát, amelyet Kínából kiűztek és Csang Kaj-sek zsoldos seregei segítségével támadást készít elő Kína ellen. Az utóbbi Időben oly messzire mentek, hogy az USA elnöke és kongresszusa az „eröpolitikát" követve nyíltan háborúval fenyegették a kínai népet, amely ezen szigetekhez fűződő jogát és az agress/or ellen nemzeti becsületét és fenségjogait védelmezi. A Szovjetunió álláspontja ebben a kérdésben világos és jól ismert. Tajvan kérdését Kína belügyének tartjuk, az USA hódító akcióit és háborús fenyegetését pedig agressziónak, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezetének feltétel nélkül el kell ítélnie, ha tiszteletben tartja saját tekintélyét. , Tűrhetetlen a 1 a helyzet, hogy a Kínai Népköztársaságnak az USA ellenállása következtében az Egyesült Nemzetek Szervezetében nem adták meg törvényes jogait. Az Egyesült Államoknak Taivanról és a taivani szoros körzetéből vissza kell vormiok minden fegyveres erőiket, beleértve a katonai repülőgépeket és a haditengerészeti erőket is. Akkor azután a Távol-Keleten megszűnnek a háborús akciók és béke lesz. Míg az Egyesült Államok állásfoglalása a tajvani kérdésben veszélyezteti a béke megőrzését és fokozza a nemzetkőzi kapcsolatok feszültségét, addig a Szovjetunió álláspontja ebben az esetben is a nemzetközi feszültség csökkentésére és a Távol-Kelet békéjének megszilárdítására irányul. Természetes, hogy a nemzetközi feszültség olyan csökkentésére gondolunk, amely nem valamely állam, vagy nemzet szabadságának és nemzeti jogainak korlátozása és megnyirbálása árán érhető el, hanem amelyet ezen demokratikus jogoknak biztosításával, esetleges megszilárdításával lehet elérni, ahogy azt az államok és népek élete haladásának érdekei megkövetelik. Az említett ázsiai események fontossága ellenére sem gondolhatjuk azt, hogy az európai helyzet háttérbe szorul. Elég megemlíteni a párizsi egyezményeket, hogy tudatosítsuk, milyen kiéleződött helyzet alakult itt ki Nem kell bizonyítanunk, hogy a második világháború befejezése óta valamennyi háború utáni európai probléma középpontjában a német kérdés áll. Fel lehetne tételezni, hogy a háború befejezése óta elteit tíz év elég hosszú idő arra, hogy a német kérdés megoldására kitűzzék a járható utat, a kézenfekvő eszközöket. Ennek ellenére azonban nem így áll a helyzet. Míg a háború során és közvetlenül befejezése után a hitlerellenes koalíció valamennyi állama egyetértett abban, hogy közös feladatuk biztosítani Németország fejlődését mint egységes, békeszerető és demokratikus államét, addig már a háború befejezése utáni első években megmutatkozott, hogy ezen államok közül nem mindegyik igyekszik valóban ezt a célt követni. Egyes államok számára, amelyek közé a Szovjetunió is tartozik, ez volt és ez ma is a német kérdésben követett politika alapja. Más államok részéről azonban csak szavak voltak ezek, amelyeket aláírtak, de ugyanakkor nem szándékoztak komolyan betartani az aláírásaikkal ellátott egyezményeket. A Szovjetunió a Jaltában és Potsdamban aláírt nemzetközi egyezmények fő feladatának teljesítését követte és követi. Nincs szó ezen egyezmények egyes cikkelyeiről, amelyek közül sok már felesleges, mivel az események már régen túlhaladták őket. Azonban ezeknek a legfontosabb nemzetközi egyezményeknek fő problémáját, Németországnak Igazi békeszerető és demokratikus, egységes állammá való felújítását nem vehetjük le a tárgyalási rendről, ha drágák nekünk az európai nemzetek békéjének és szabadságának érdekei. Ez a probléma nyílt marad addig, mig az európai béke megszilárdítása érdekében és ugyanakkor az egységes, demokratikus Németország nemzeti felújítására való tekintettel is meg nem oldják. A német r.ép növekvő békés erői megbízható támaszt találnak a Német Demokratikus Köztársaságban, amely rendíthetetlenül védelmezi Németország egységének felújítását. Ezzel kapcsolatban kell vizsgálnunk a párizsi egyezmények kérdését is. Az „európai védelmi közösség" elutasított tervezetében éppúgy, mint a párizsi egyezményekben végeredményben egy a dolog lényege. Mindkét tervezet -kitárja a nyugat-németországi német militarizmus felújításának, az újrafelfegyverzett Nyugat-Németországnak a nyugati államok agresszív katonai tömörüléseibe való bevonása kapuit. Nincs köztük nagy különbség. Azelőtt a nyugatnémet hadsereget az úgynevezett „európai hadseregbe", a párizsi egyezmények alapján pedig a „nyugat-európai hadseregbe" akarják besorolni. Erről csak ezt mondhatjuk: „Nem édesebb a retek a tormánál, nem fehérebb a szén a koromnál." Mindez közvetlenül megszegi a négy nagyhatalom aláírásával ellátott ismert nemzetközi egyezményeket, amelyeknek célja megakadályozni a német militarizmus felújítását. Ez ugyanakkor durva megszegése mind az angol-szovjet, mind a francia-szovjet szerződésnek, amelyek szerint Anglia és Franciaország kötelezték magukat, hogy közösen a Szovjetunióval intézkedéseket tesznek az új német agresszió ellen és kötelezték magukat, hogy nem vesznek részt a Szovjetunió ellen irányuló semmilyen katonai tömörülésben. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország lábbal tiporják a Szovjetunióval közösen aláirt legfontosabb nemzetközi egyezményeket és szerződéseket. Minden áron keresztül akarják vinni a párizsi szerződések ratifikálását és gyorsított ütemű megvalósítását. Az európai parlamentekben azonban erősen nyikorog, amikor a párizsi egyezményeket erőszakolják keresztül. Elég, ha megemlítjük, hogy minden kívülről jövő nyomás, az Egyesült Államok minden fenyegetése ellenére, amely azoknak szólt, akik nem hisznek a párizsi egyezmények szükségszerűségében, a párizsi parlamentben csak a képviselők kisebbsége hagyta jóvá a párizsi egyezményeket. A brit képviselőházban ugyancsak csupán a képviselők kisebbsége volt hajlandó a párizsi egyezményekre szavazni. Ugyanakkor, amint ismeretes, a labourista csoport teljes egészében tartózkodott a szavazástól. Magában NyugatNémetországban a munkásosztály valamennyi fő szak-, párt- és tömegszervezete, amelyek alapján bizonyos mértékig megítélhetjük a német nép többségének igazi gondolkodását, határozottan visszautasítja a párizsi egyezményeket' és a remilitarizációt, mivel a német nép természetesen nem feledheti el a Németország számára oly súlyos két világháború következményeit. Milyen értékük van tehát a kívülről kikényszerített párizsi egyezményeknek, amelyeket az európai népek elítélnek és elvetnek? Mégsem lehet lebecsülni a párizsi egyezmények kedvezőtlen, sőt egyenesen veszélyes következményeit abban az esetben, ha azokat ratifikálnák és megvalósítanák. A párizsi egyejmjények ratifikálásának veszélye az európai népek számára abból származik, hogy ezek az egyezmények nem a béke szilárdítását, hanem a háború előkészületeit szolgálják. Talán kevés kalandor van az „erőpolitika" hívei között, akik anynyira igyekeznek egyesülni a nyugatnémetországi örjöngó revansistákkal és militaristákkal? Számolni kell azzal is, hogy a párizsi egyezmények ratifikálása a legsúlyosabb csapást méri a német nép nemzeti érdekeire. A ratifikálás esetében a párizsi egyezmények a legfőbb akadályt fogják képezni a német kérdés megoldásának útjában. Hosszú időre lehetetlenné teszik Németország egységének felújítását. Mihelyt Nyugat-Németországot remilitarizálják és az militarista állammá válik, lehetetlen lesz Németország ezen részének Németország keleti részével, a békeszerető Német Demokratikus Köztársasággal való egyesítése. Minden arra irányuló állítás, hogy a párizsi egyezmények ratifikálása nem lesz akadályára a Németország egységének felújítására vonatkozó termékeny tárgyalásnak, egy célt követ: minden eszközzel, a nyilvánosság félrevezetésével és becsapásával keresztülvinni a parlamentekben a párizsi egyezmények ratifikálását. Ellenkezőleg, a párizsi egyezmények elutasítása és a négy nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió közti megfelekj egyezmények megkötése lehetővé ten2. Kétfajta irányzat a nemzetközi politikában