Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-03 / 29. szám, csütörtök

6 UJSZ0 1955. február 3. A tanári szobában kínos csend volt, csak a folyosóról hallatszott be a gyerekek izgatott vitája, s egy-egy tisztán érthető szó sokáig ott csengett a tűkön ülő tanítók fülében. Az öreg igazgató bicegve, idegesen topogott az asztalfőn: — Egyetlen megoldás kínálkozik Haza kell kísérni a gyerekeket. Ki aí isten csudája tud negyven szállást keríteni ebben a községben hirtelen Mély csönd követte a szavakat. Tokai tanító lesütötte szemét s közömbös arcot vágott. A két Idősebb tanítónő úgy tett, mintha figyelne, de szemével az asztalon heverő kézimunkamintákat leste. — Az utat befútta reggel óta a hó — folytatta az igazgató. — Az autóbuszok nem indulnak, de gyalogosan elérhet az ember Rekettyés majorig is. A kopasz, nagybajszú, töpörödött földrajztanár nyugtalanul pislogott az ablakra, amelynek közepe táján tenyérnyi helyen elolvadt a jégvirág. A jól megtermett igazgatóhelyettes hideglelősen húzódott a kályhához, amelyben duruzsolva égett a tűz és a kályha másik oldalán karbatett kézzel álldogáló feltűnően kifestett Ancikára pislogott. Az igazgató homlokát kiverte a verejték. — Tudna valami jobbat ajánlani a tanári kar? — kérdezte kétségbeesetten. Hosszú-hosszú hallgatás, csak az igazgató topog idegesen és mélyeket sóhajt. Aztán akadozva, bátortalanul megszólal: — Elvtársak, kollégák ... akkor hát ki vállalkozna? A legtávolabbi tanya, a Rekettyés alig 8 km... Sötétedésig még odaérhet akárki. Mikor a tanítók felfogták, hogy miről van szó, mocorgás, krákogás támadt, aztán a fázós igazgatóhelyettes szólalt meg szabadkozva, leplezett örömmel: — Én vállalnám kartársak, de este előadok a kultúrotthonban. Igazán sajnálom. Alig fejezte be, Tokai felállt és sietve eldadogta, hogy a felesége gyengélkedik, nem hagyhatja egyedül. Bányácski számtanprofesszor a hét éve nem látott sógorát várta. Kelemen vagy hússzor megigazította a szemüvegét és végül ô is kivágta magát: — ugyebár beteg, házimunkák. Az igazgató elkeseredetten, kétségbeesett szemmel, esdeklően meredt munkatársaira, s már a nyelvén volt, hogy szemükbe vágja: maguk pedagógusok? negyven gyerekről van szó! Maguk szülők is, tudják, otthon milyen aggódva várják ezeket a gyerekeket. A festett képű tanítónő szólni akart, már a karjával olyan mozdulatot tett, mintha azt mondaná, talán csak nem kívánják, hogy nők vállalják ezt a feladatot, mikor az asztal sarkán felállt a vézna gyerekképű, sápadt Bodnár: — Én elmegyek Géza bácsi! Mindenki nagy szemet meresztett. A szürke kisegér, az új tanítócska, aki az idén tanít először, tavaly még diákoskodott. Akinek alig lehetett szavát hallani, a halovány gyerekember. Bodnár Bandi levette vállukról a terhet. De nemsokáig törődtek vele, egy-kettőre elszeleltek a tanáribői, nehogy meggondolja magát a tacskó és tovább kelljen ülésezni, szabadkozni. — Én is mennék fiam, csak látod, a háborúban a lábam... Öltözz fel igen jól, azt ha visszajöttél szólj be hozzám — mondta az igazgató kicsit meghatottan és félszeg mozdulattal Bodnár felé nyúlt a keze. Szerette volna megsimogatni, de nem tette. Bodnár Bandi nem sokáig készülődött. Magára kapta zöld átmeneti kabátját, nyakába tekerte a sálat és jókedvűen elindult. A gyerekek nem csináltak nagy kérdést a gyaloglásból. Még örültek is, hogy a folyton zsúfolt autóbusz helyett egyszer szabadon kutyagolhatnak haza. így Izgalmasabb. Kint kemény idő volt. Ahogy kiértek a faluból, a szúrós szél végigsepert néha-néha a síkságon és pirosra csípte a gyermekarcokat. Kórusban szipogtak, nem Igen akaródzott kabátjuk zsebéből előhúzni kezüket Bandi, mint kotló a csibéivel, lehúzódott a szántóföldre, ahonnan a szeszélyes szélvihar elhordta a hótakarót és fáradhatatlanul beszélt. A sok kiscsižmás, posztócipős magyar meg hallgatta a tanító elvtársat és szaporán szedte lábát, nehogy elmulaszszon egyetlen szócskát is. Beszélt a sarkkutatókról, akik kegyetlen hidegben szolgálják a tudományt. Aztán az északi népek életéről mesélt csuda érdekes dolgokat. Közben fogytak a kilométerek. Apró falvak, majorok -bukkantak elő hósipkás tetőikkel a dombok mögül A gyerekseregből kis csoportok szakadtak ki. Elköszöntek és futva, zajosan Igyekeztek hazafelé. Már sötétedett, mire Rekettyés első házainál elköszönt a tanítótól a maradék három gyerek. Az úton visszafelé egyszer csak azon kapta magát Bodnár Bandi, hogy rettenetesen fázik, mintha nem is lett volna rajta kabát. Persze, most egyedül bandukol az úton és nem űzi el vidám mesékkel a tél haragos fagyosságát Alig haladt néhány száz métert, a metszően hideg szél ott bújt be a kabát, ruha alá, ahol akart. Bandi fogai vacogtak. Futni kezdett, hogy kicsit felmelegedjék, de nem sokáig bírta. A jó meleg szobára gondolt, forró teára, meg pirítósra. Aztán a negyven gyerek jutott az eszébe, akik már otthon vannak. Egy-egy gyerekarc villant fel képzeletében és szinte maga előtt látta, ahogy az egyik vacsorázik. a másik az iskoláról mesél, a harmadik okos tekintettel, komolyan a házi feladaton töri a fejét. Ez kimondhatatlanul jó érzéssel töltötte el. A Iába kegyetlenül fázott, arcába porhót fújt a szél, amelynek minden kristálya szúrta, akár a tövis. Újra futásnak eredt, A vihar, mintha megvadult volna, jajgatva, üvöltve kavargott a tájon, körültáncolt, megtépázott mindent, ami az útjába került. A vézna kis tanító megállt, úgy érezte, hogy nem birja soká, csontig fázott minden tagja. Csak az első faluig kibírja, bemegy valahová, megmelegszik. Tétován haladt tovább. Szédült. Haragudott magára, hogy olyan gyenge. Mindössze néhány kilométer még az iskola, el kell érnie, erőt kell csiholnia magában, milysn fonák ostoba dolog volna, ha nem bírná a hideget, eldőlne és megfagyna. Behúnyta szemét és makacsul, nekidühödve rakta maga elé a lábait Nem szabad megállni, mert akkor vége. A vihar ott tajtékzott körülötte Mintha csengettyű szót hallana. Kurültekintett. Sehol semmi. Ojra a gyerekekre gondolt, az iskolára. Hallt tta a csengőt. Fülébe zúgott a szél. Már nem látott semmit, nem hallott, k ment-ment előre. A süvöltő vihart ekkor túlkiabálta egy férfihang. — Maga az tanító elvtárs? Bodnár nem tudta, a képzelete játszik-e vele, vagy elvesztette eszméletét. Kitörli szeméből a fagyos hópelyheket. Egy szánkó áll mellette. Odatántorog és rátámaszkodik. Egy bundásember bíztatja: — Szálljon csak fel, bújjon bele a bundába — hangzik a hívás. Az ember fellódítja a könnyű legényt a szánra és belesegíti a nagy juhászbundába. Aztán felpattan és a lovak közé csap. — Jó hogy el nem tévedt ebben a cudar időben — szól az ember, de a tanító alig hallja. Ugy érzi magát, akár egy mese hőse. A meleg báránybundában lassan felmelegszik és elbóbiskol. Alig hallja, hogy kocsisa hátra szől: — Én vónék a Bogár Sanyi apja. Azé a feketeszemű csibészé. Tudja, melyik az?... Átfázott ugyi? Én bírom Húsz esztendeig minden áldott reggel az uraság tejét hordtam be. Megszoktam. Bandi csak hallgat. Szíve bizsereg, úgy szeretne hálálkodni, megköszönni ennek a derék embernek, hogy így törődnek vele a tanyán. Utána jöttek és szánkőn viszik haza. Mikor felneszel, áll a szánkó és beszédet hall: — Viszi a tanító elvtársat? Mink is azért jöttünk a falubői, hogy hazavigyük. — Köszönjük, de már hazaszaladok én vele, — szől az ember és a párolgó lovak közé csap. Bodnár Pali szeretett volna mondani valamit, de csak elmosolyodott. Akaratlanul is az jutott eszébe, hogy őt itt szülőfalujától messze mennyire szeretik az egyszerű emberek, s hogy milyen szép is minden. Mosollyal a szája szögletében aludt el a hátsó ülésen a rekettyési Rudi gyerek apjának meleg bundájában és azt már nem is hallotta, mikor a bozóti szövetkezet szánkójával találkoztak. Az is a derék tanító elvtársat akarta hazavinni. Szűcs Béla VOJTECH MICHÁLIK: ooam, looam, holló I ooaľľt Lovam, lovam, holló lovam hallod? — morognak a hegyek. Vagy talán a gyUkos ellen zörgeti a fegyvereket? Talán rablók törnek reánk, kardforgató, ordas csapat éjfekete zászlók alatt? Tömött sörényedre hajlón hányszor zengettem énekem néha lágyan, majd robajlón? Ö, te tudtad, hogy a hűség erős pajzsom énnekem, örök élet, értelem. A szerelem piros dalát hallottad ? Szívemből áradt. Tábortüzek visszfényében messze szakadt minden bánat. Hogyha újra golyó sivít, akkor is e dal melegít. Ej, nem halok meg nyűves szalmán, táltost alám, azt adjatok! Gerincemet meg nem törik, szívemből őserő buzog. S visszhangtalan nem maradhat csörgése e dal-pataknak. SPEJBL és HURVÍNEK Ostorodat ne csattogtasd sanda barbár; magad sújtod! Hiszen ölelő szívemben csengenek az ifjú kardok. Nem volt tán a rosszból elég? Kardom éle nem csorba még! Felújjong az élet dala, ej, nem halok meg nyűves szalmán, Holló lovam int fejéve) büszkén ragyogó sörénnyel. Uljiink nyeregbe hamarján! Táltosom erős patája verset vág a kemény földbe, karddal s verssel vágok vissza orvtámadó ellenemre! Jaj, de akkor sem feledem forró, édes dalaimat, nem lehet és nem szabad! Nem! Forró csókod énkedvesem perzseli mosolygó ajkam, nyakamban a meleg kendőd kibomlik és lobog rajtam. Ne sírj értem, visszatérek majd a győzelmes napokkal, Lágyabb, gyöngédebb dalokkal ; Fordította Dénes György Vannak írók, költők, színészek, színésznők, sportolók, zeneművészek, akiknek nevét mindnyájan ismerjük, akiknek fényképét az újságokban rögtön felfedezzük, .akiknek minden darabját megnézzük, mert „ő" játszik benne, vagy minden versét elolvassuk, mert úgy érezzük, a költő nekünk, csakis nekünk írta. Készek vagyunk órákon keresztül vitatkozni, síkra szállni, ha társaságunkban valaki kedvezőtlenül birálni merészelné kedvencünk alakításét. Az érdekes azonban az, hogy e népszerű személyeknek nem ugyanazok a hívei. Van, aki az egyikért, van, aki a másikért él-hal. Nem ez a helyzet a gyermekek társadalmában. Azt hiszem, nincs olyan srác, aki ne ismerné, ne szeretné, ne lenne odaadó híve és bámulója a nagyszájú, kotnyeles, sokszor a kelleténél szemtelenebb, de ugyanakkor elragadóan kedves Hurvíneknek és a dörmögő, látszólag szigorú, de végeredményben engedékeny apjának. Spejblnek. A legapróbb csöppségektől kezdve a „felnőtt gyerekekig" mindenkinek belopakodtak szívébe és őket onnan kiűzni semmilyen körülmények között sem lehet. Valamennyiünk kedvencei. Prága legnépszerűbb sztárjai. De hogy valaki tévedésbe ne essék, ha véletlenül nem hallott volna e két híres személyről, elárulom, hogy Spejbl és Hurvínek, nem maguknak reklámot csináló, beképzelt, szeszélyes egyéniségek, hanem egyszerű bábfigúrák, Josef Skupa tanár, nemzeti művész alkotásai. Roppant nehéz feladat azonban, mint bábfigurákról írni róluk, mert jellegzetes megjelenésükkel, mindenki által ismert hangjukkal, majdhogynem az élők sorába kvizdötték fel magukat. Hut vír,eket a gyerekek legközelebbi barátjuknak tartják, Hurvejznek becézik. Pöttömnyi kis alakja a még kisebb rolleron a legtöbb gyermek játékja között szerepel. Ha elmennek a róla elnevezett kis színházba, elviszik nekik megmutatni féltve őrzött kincsüket (mert ilyen minden gyereknek van), sőt még csokoládéjukat is meg akarják vele osztani. A felnőtteket szándékosan neveztem felnőtt gyerekeknek, mert még a legmorőzusabb ember is, ha Spejbl és Hurvínek párbeszédét halija, könnyekig kacag és a színházban töltött idő alatt újra gyermek bsz. Csuda mulatságos például, amikor a srácok előadás közben kérdéssel merik megzavarni apukájukat és az idegesen int — pszt. csend legyen majd a végé n megmagyarázom —. nehogy elszalasszon valamit a füle mellett írja: Kis Éva Af.a és fiacskája, Spejbl és Hurvínek nemcsak Csehszlovákia közönségének hódította meg a szívét. Ismeri őket már a fél világ. Voltak a Szovjetunióban, Lengyelországban, Romániában, nemrégen tértek vissza Magyarországról, tavasszal pedig Franciaország és Anglia meghívásának tesznek sleget. M agyarországi turné jük műsorát a napokban mutatták be a prágai Magyar Kultúra és a színház közösen megrendezétt estjén. A nézőtér tele magyarokkal, csehekkel. A legtöbb szülő magával hozta gyermekeit is. Mielőtt Hurvínek beszámolna magyarországi útjáról, Spejbl, civilben Josef Skjpa nemzeti művész üdvözli szívélyesen a megjelenteket. Majd Lederer Margit elvtársnő, a Magyar Kultúra vezetője fejezi ki köszönetét a kis színház tagjainak azért a felejthetetlen élményért, amelyet fellépésükkel Magyarít szágor, felnőtteknek és gyerekeknek egyarant szereztek. — Talán még nem is volt példa arra, hogy együttesnek olyan gyorsan és olyan maradandóan sikerült volna meghódítania 'i magyar közönség szívét, mint Hurvíneknek, — mondja Léderer elvtársnő. Jan Dvoŕák, a színház díszlettervezője részleteket olvas fel útinaplőjáből: Budapest, Székesfehérvár, Miskolc, Debrecen, Szeged, Békéscsaba, csupa kitörülhetetlen emlék. A turné alatt szorgalmasán írt megjegyzések ismétlődnek; szívélyes, meleg fogadtatás, még a bábszínházak tagjait is meglepő kitűnő vendéglátás, — márpedig ők igazán vándor népség a javából — hálás tapsokkal nem fukarkodó, temperamentumos magyar közönség. Amíg viszszaemlékezik és felelevenedik előtte első budapesti fellépésük, felmegy a függöny és berobog a színpadra elmaradhatatlan rollerjával a kéknadrágos, fehéringes, piros pionírkendős Hurvejz. És most jön az est szenzációja. A kis Hurvínek óriási derültség közepette magyarul köszönti a nézőket. A derültség nem a kiejtésének szől, mert az majdnem kifogástalan. Betyáros hangsúlyozása, szellemes tréfás csevegése, az izé, beütemezett, kidöglött „tősgyökeres" magyar kifejezések használata, ellenállhatatlanul vonzó, groteszk kézmozdulatai megnevettetik a jelenlévőket. A műsort nyelvismeret nélkül is mindenki megérti. A kabarénak és cirkusznak ügyes összetétele, — esztrádműsor, ahogyan az egyes számokat ismertető konferanszié nevezi. A konferanszié szerepét persze Hurvínek tölti be, mégpedig nagyon kedvesen és finoman. Egymást követik a jobbnál jobb és izgalmas számok. Struccot táncoltató zenebohóc, bicikliző artisták, erőművészek, hajmeresztő mutatványokat végző trapézművész, állatszeliditő idomított malacával, pompás majomcirkusz, héttagú vidéki dalárda homlokáról az izzadságot törölgető nagybőgőssel, velencei gondolás, háromtagú jazz-zenekar vonagló dizőzzel, s a még jobban vonagló, ugra-bugrá'ó csőnadrágos ifjúval és hipermodernül felöltözött partnernőjével, polkákat játszó fúvószenekar, egyszóval minden egyes szám bámulatba ejti az időnként hangosan kacagó, máskor kíváncsian figyelő, de az elragadtatástól mindig viharosan tapsoló közönséget. Valóban csodálatraméltó az a technikai tökéletesség, mesterségbeli készség, amit az együttes a marionet-bábjátékban bemutat. A zenekarok „tagjainak" mozdulatai tökéletesen élethűek és a lehető legpontosabbak. Ha nem látnánk a drótokat, azt hinnénk, hogy tényleg élő figurák. A frakkos, fehérkesztyűs, maradi gondolkodású Spejbl papa is megjelenik a színen. Xilofőnon játszó csemetéjét kíséri zongarán. Kiderül, hogy Hurvíuek, ha szemléletben nem is, de külsőre szakasztott mása az apjának Spejbl mesteri zongorázása, Hurvínek ördöglen gyors, virtuóz xilofónjátéka elkápráztatja a nézőket. A család harmadik tagja, az óvoda második szemeszterét hallgató Mánička, (így konferálta be Hurvínek) egy cseh és egy magyar verset szaval tündéri kedvességgel. A z előadás befejeztével szűnni nem akaró tapsot kaptak az élő bábúk, a kis színház lelkes tagjai. Különös szeretettel éltették magyarok és csehek egyaránt a színház atyját, alapítóját, eszmei vezérét, Skupa tanárt és feleségét, aki nemcsak élettársa, hanem hűséges, odaadó munkatársa is a nemzeti művésznek. Azt est sikeréről ítélve, nem csodálkozom, hogy Csehszlovákia gazdag hagyománnyal rendelkező bábjátékának legkiválóbb képviselői, a Spejbl és Hurvínek-színház művészi együttese magyarországi útja alatt egy csapásra belevéste magát a magyar közönség szívébe. A színház együttesét hálásan ün- • neplő apák és anyák, a színpadra tóduló Skupa tanárt ölelgető és Hurvíneket simogató gyerekek az egymást tisztelő és becsülő két nép, Csehszlovákia é» Magyarország népe őszinte, meleg barátságát fejezték ki.