Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-13 / 275. szám, szombat

1954. november 13. 4 III szo 7 I —UlIJLlg DUBA GYULA: yr^ | „ , I . , , Udon es a hivatas — Ötéves korom óta keresek egy foglalkozási ágat, hivatást, mely legjobban megfelelne képességeimnek és érdeklődési körömnek — mondta Ödön, az ablak melletti padsor harmadik padjában. — El tudod képzelni, mit jelent 'ez? — kérdezte, bár a tekintetén látszott, hogy nem tételez fel bennem ennyi fantáziát. — Efz azt jelenti, — folytatta drámaian. — hogy tizennégy éven át rágta a pályaválasztás problémája bensőmet, mint kukac az almát, megkeserítette életemet és egy idegroncsot, érted, egy reszketőkezű ideggombócot gyúrt belőlem, de most ennek vége, örökre vége, megszűntem roncs lenni, nézd — mutatta — már a kezem sem reszket. És mindez tudod miért? Nem tudod, ugye? Te pupák, nem látod hogy legyőzterjti a hétfejű sárkányt, megoldottam a nagy problémát, melyhez képest a nagyra tartott gordiusi csomó ártatlan pajkosság. Na, mit nézel rám olyan bambán? Hogy hogyan oldottam meg? Mérnök leszek, érted, tervező mérnők! — ordította diadalmasan. — Megvan az életcél, a hivatás, mely nélkül nem élhetek, amely nélkül megszűntem létezni. Hosszan a szemembe nézett, majd átszellemülten suttogta: — Tudod mi az mérnöknek lenni, fehér köpenyben ülni a rajztábla ulőtt és alkotni, pompás gépeket szerkeszteni, melyekkel meghódítja az ember a világot, megzabolázza a féktelen elemi erőket és a természetet engedelmes rabszolgájává teszi. Nem ismerek munkát, mely méltóbb lenne hozzám — fejezte be lelkesen. Fent leírt szóözönt egy szeptemberi napon hallgattam végig, mint elsős iparista. Ültem a padban, szájam tátva maradt a bámulattól, úgy meredtem Ödönre. Igen, bámultam őt, csodáltam, mint egy megtestesült eszményt, mint egy álomlovagot. Szerettem volna olyan lenni, mint ő, olyan lelkes, olyan nagyvonalú, olyan igazi férfi. A későbbiek során újdonsült barátom még elmesélte, hogyan döbbent rá, mint ötéves kis fiú arra, hogy mindenkinek van valami foglalkozása, csak neki nincs, hogyan akart először kocsis lenni, majd kéményseprő, később villamoskalauz és pékinas. Élénken ecsetelte pálya utáni törekvéseinek különböző fázisait. Az utolsó foglalkozása — mint mondotta — a géplakatosság volt, de sokat kellett reszelnie, meg állandóan könyökig olajos volt és különben is a „lealacsonyító" testi munka nem felelt meg a képességeinek. Igazat adtam neki. Ödön valóban nem arra született, hogy valami szurtos műhelyben könyökig olajosan reszelje le az életét. Nagyobb dolgokra van ő hivatva! Másnap új táskával, vonalzóval, körzővel, logarléccel, tolómércével és egész kis technikai könyvtárral felszerelve jött az iskolába. Maga volt a megtestesült buzgalom és igyekezet, nyilvánvaló volt, hogy rövid időn belül a legjobb tanuló és az osztály lángesze lesz. Mechanikaóra után a szünetben egy sarokba hívott és becsületszó ellené'' ben suttogva közölte, hogy az egész technikát forradalmasította, korszakalkotó újításon dolgozik. Már nagy vonalakban le is van fektetve a lényeg, csupán apróbb részletkérdéseket kell még megoldania. Tisztelettel hallgattam fejtegetéseit az újítás lényegét illetőleg, bár nem értettem belőle egy kukkot sem, de élénken helyeseltem és büszke voltam, hogy bizalmára méltatott. Múlt az idő, lassan, de biztosan jött a java a pacalnak, vagyis alaposan belemerültünk a matematikába, mechanikába, technológiába rriajri hogy el nem merültünk benne. Mindenki sziszegett és magolt ész nélkül, egyesek nyilvánosan fuldokoltak, egyedül Ödön viselkedett fölényesen, láthatólag kisujjában volt az egész anyag. Bár —•„ mint többször hangsúlyozta — keveset tanult, mert minden idejét lefoglalta egy kislány és a technikát forradalmasító találmány. Kezdetben, megfigyelésem szerint^ az időmegosztás valahogy egy az egyhez volt, de a napok múlásával mindjobban eltolódott a kislány javára és a forradalmasító tevékenység rovására. No, de Ödönnél ez elnézhető. Az első meglepetés a negyedévi feleléseknél ért. Ugyanis tanárainknak intenzív kiváncsiskodásai következtében kiderült, hogy az átvett tananyagból Döncinek nem hogy a kisujjában, de még a fejében is kevés található. Vizsgálták jobbró^, vizsgálták balról, kísérleteztek minden elképzelhető helyzetből, ez a fej tökéletesen üresnek mutatkozott. — Ejnye Ödön — méltatlankodott a közvélemény — rni ez? És éppen te? — Hibáztam — ismerte be a bűnös zavartan — minden időmet a tanulmányra fordítottam és elhanyagoltam a tanulást. — De öregem /— háborodtam fel — hogyan akarod a technikát forradalmasítani, ha nem tudsz törtet törttel osztani? Hogy képzeled a relativitás elméletét helyesbíteni, ha képtelen vagy egy egyszerű egyísmeretlenes egyenletet megoldani? Nagyszerű — gúnyolódtam dühösen —, ime, a hős, aki a kor összes problémáit megoldja, az örökmozgótól az atomrombolásig, igaz, hogy egyelőre még nem tud négyzetre emelni, de sebaj! Ami késik, nem múlik! Megtörten könyörgött, hogy hagyjam abba, ígéri, megjavul. Erre békén hagytam, úgy láttam, nagyon lesújtotta az eset, de az iránta érzet csodálatom az abszolút nulláig süllyedt. Ettől a jeles naptól fogva Ödönben valami erjedési folyamatot lehetett észlelni. Mogorva volt, pöfögött, mint a forrásban lévő mr.st és látnivaló volt, hogy nyílegyenesen halad a robbanás felé. Rövidesen, egy viharos számtanóra után, megtörtént a detonáció. Dolgozatot írtunk; három úgynevezett „baromi" példa volt és Ödön egyet sem tudott megoldani. Óra után kettétépte a füzetét, földhözvágta és felüvöltött. — Az anyjuk keservét, hát mit akarnak ezek velem! Hát miért akarnak engem hülye szárritanpéldákkal lebunkózni! Hát nem értik, hogy az én képességemnek szabadságra van szüksége? Mit érdekel engem ennek a tökkelütött alaknak (már mint a tanárnak) a silány elmélkedése és okoskodása holmi elvont fogalmakról, meg képzeletbeli értékekről. Még hogy az imagionárius szám olyan, ami a valóságban nem létezik, csak mi képzeljük, hogy létezik! Hát csak képzelje el,' csak képzelődjön, míg az agya begyepesedik, de nekem hagyjon békét. — Látod — fordult hozzám kese-. rűen —, ezeknek alkossak új világszemléletet, ezeknek izzadjak, erőltessem agyamat a szétrobbanásig, hogy véres cafatjain ők lakmározzanak, miután e zseniális agy tulajdonosát buta kicsinyeskedésükkel és korlátoltságukkal a tébolyba kergették? Hát nem, és ezerszer is nem! Másnap eladta körzőjét, logarlécét és kijelentette, hogy őt nem érdekli az iskola. Ő nem akar mérnök lenni, soha nem is akart, sőt utál minden mérnököt. Az idő, a relativitását bizonygató elmélet ellenére, röpült nap-nap után, sőt hónap-hónap után. Ödön két évig volt életpálya nőikül, járt az iskolába, valahogy átcsúszott a vizsgákon, de nem érdekelte semmi, nem akart lenni semmi. A nagy probléma újra ott függött a feje fölött és agyonnyomással fenyegette. No de semmi sem tart örökké! Egy napon, úgy a harmadik év vége felé, azt mondja az Ödön: — Tegnap orvosnál voltam. Csodálatos egy hivatás, képzeld ... — Ne is folytasd — vágtam a szavába —, orvos leszel? — Igen — válaszolt határozottan,, minden gondolkodás nélkül —, segíteni akarok a szegény szenvedő emberiségen. Te, el tudsz képzelni nagyszerűbb és nemesebb pályát, mint az orvosé, akinek mindén perce, egész élete a betegeié, akinek nevét imákba foglalják az emberek? Hát még ha én minden erőmet és képességemet az emberiség nagy ügyének szolgálatába állítom, ha én felfedezem a rák ellenszerét, ha én halálbiztosan gyógyítom a tüdőbajt, ha én ... Fejveszetten menekültem ábrándozásai elől és ott hagytam ót. hadd vívja képzeletbeli harcát kolerával, tífusszal. Érettségi után barátom jelentkezett az előkészítő tanfolyamra, hogy eljuthasson az orvosi fakultásra. Aztán majdnem két évig nem láttam. A napokban, ahogy mentem az utcán, figyelmes lettem egy marcona alakra. Ez a fej — morogtam magamban — ezek a.keskeny, csapott vállak, ez a testtartás, vájjon ki lehet ez? Ekkor az alak felém fordult. Ödön volt! Indián üvöltéssel rohant felém, átölelt, megcsókolt, miközben a könnyei potyogtak. Édes öregem — dadogta szipákolva — édes egyetlen barátom! Mikor mindketten jól kiörvendeztük magunkat, hirtelen megkérdeztem: — Hogy vagy a vizsgáddal? Tetszik az orvosi pálya? — Nem nekem való — legyintett szomorúan. — Képzeld — mesélte vérfagyasztóan, szemében az átélt szörnyűségek minden borzalmával — latin szavakkal kezdtek gyilkolni. Érted, egy rég kiveszett nép értéktelen, zagyva nyelvével, a világ legkezdetlegesebb és kimondhatatlanabb szavaival. Hiába védekeztem, könyörögtem,, hogy én nem magolni jöttem ide, engem belső tűz és lelki kényszer feszít magasabb célok felé, nem hallgattak meg, sőt kinevettek. Azt mondták vagy megtanulom a latint, vagy elmegyek! — Erre te? — Elmentem! Hiába, meg nem értett ember vagyok, ez már az én keserű sorsom — sóhajtott lemondóan — na, szervusz. felnéztem távolodó alakját, míg a tömegben már csak a fejét láttam, azt a fejet, amelyet ezen a földön senki sem tud megértem, senki sem bír kellően értékelni. Szegény Ödön. Azon a különösen szép, aranyfényű őszön Lajos nagybátyámat látogatta meg apám és amikor halajött, kendőruhába kötött cirmos almát, viaszkosan csillanó körtét hozott a messzi faluból, üvegben pedig tarlómézet, amelynek olyan ?zaga volt, mint a vadborsóból, szarkalábból, ezerjófűből kötött csokornak. Mindent elénk rakott az asztalra, de a tarisznyát le nem vette válláról és furcsa mosollyal biztatott engem: — Nyúlj bele, talán a fenekén még találsz valamit. Kezem meleg, selymes puhaságot érintett, ijedtemben felkiáltottam, apám nevetett: — Vedd ki, ne félj, nem harapja le az újjad hegyét. így került hozzánk Czula, az ezüstszürke színű kiscica. Hunyorgott, pislogott, amikor a tarisznya setétje után szemébe sütött az alkonyati nap, de semennyit se félt, hozzám futott, aztán anyámhoz, lábszárához dörgölőzött, olyan hízelkedőn, hogy muszáj volt lehajolni hozzá. Meg is simogatta, csaknem ölbe vette, de szavából mégis neheztelés érződött: — Macskát tarisznyázol a bátyádtól? — Megtetszett a színe, a formája, meg az is, hogy mindjárt felugrott a térdemre. Azt mondja a Lajos: „Vidd, nekünk még marad kettő". Anyám rámutatott a szalmaszéken mosakodó kandúrra: — Nekünk is legyen kettő? Koromfekete macskánk, mintha tudná, hogy róla is szó esik, abbahagyja a fültisztogatást, néz reánk, észreveszi a jövevényt, szaglász feléje, borzolja farkát, aztán visszafekszik a fonatos székre. Szeret heverészni, ha elúnja, nekiindul a nagyvilágnak, egyszer sebes orral, másszor csipkésszélüre szaggatott CZULA írta: SÄSDI SÁNDOR füllel kerül haza. Igaz, egeret is szokott fogni, kiváltképpen ősszel, amikor még padlásunkon a gabona és a mezítelen farkúak ott lakodalmaznak körülötte. Tejet öntöttem a cseréptányérba, odakínáltam Czulának, kinyalta és amikor az ölembe vettem, hangosan dorombolni kezdett. Most láttam csak, hogy fekete-gyűrűs a farka, két hátsó lábszárán is setét harisnya, az álla hófehér, egyebütt szinte fénylik rajta az ezüstösség. Éjszakára az ágyamba vettem, puha talpát a nyakamon éreztem, így aludt el, velem együtt. Másnap elrongyolódott nadrágot tettem a vesszőkosárba, az lett odakünn a hálóhelye. Belenyugodott, nem sírt, meg se nyikkant, csak reggel, ahogy apám kinyitotta az ajtót, futott feléje a gangról, panaszos nyávogással kísérgette istállótól pajtáig, pajtától istállóig, amíg a jószágetetést be nem fejezte. Még aznap szeretett volna barátságot kötni a koromfeketével, de az mérgesen fújt reá, megmorogta, még a körmeit is karmolásra készítette. „így is jó" — gondolta C^ula és nagymerészen odaszegődött labancosszőrű kutyánkhoz. Milord eleinte húzódozott, talán még félt is a farka után kapkodó játékos, furcsa állattól, de amikor örök ellensége, Janár szomszédéi? vizslája, megugatta a jövevényt és elkergette deszkakerítésüktől, hirtelen pártját fogta, azt se bánta, ha el.elkapja a farkavégét. Ettől fogva egymás mellett heverésztek az egyre bágyadtabban sütő őszi napon, közös tányérból ettek, csak néha vesztek össze, valamilyen jobb falatón. Ilyenkor Czula bizonyult erőszakosabbnak, két mancsával kapkodott, belekarmolt a kutya szemébe, úgy hogy az meghátrált előle. A későkelésű csibék között didergett egy nyeszlett, beteges; anyám beszoktatta a konyhába és ha ettünk, a morzsákat szedegette tenyerünkről. Czula mindenféleképpen megpróbált kedveskedni neki. Hanyatvetette magát előtte, nyújtogatta feléje hol egyik, hol a másik lábát, játszani szeretett volna vele, de a csibe a láda alá menekült és csak akkor társult melléje, amikor a hüvösségben elbagyadt őszi legyekre közösen rendeztek hajtóvadászatot. Czula a ketrecbe zárt tömőludak közé is bement, helyet keresett magának az istállóban, a borjú jászla alatt. Tél közeledtén ott is aludt és az istállóban fogta az első egeret, mégpedig az abrakosládában. Szájában vitte a szobába, büszkélkedett az ügyességével, negyedórahosszat kínozta zsákmányát, játszott, hancúrozott vele, engedte, hogy egy darabig elmenjen, aztán rávetette magát újra és csak akkor ette meg, amikor a kandúr feltűnt a láthatáron. Padlás, pince, kevés lett neki, átment a szomszédba, gazdag Janárékhoz, pedig a vizsla lesett reá. Janár dicsérte a bátorságáért, szót ejtett a szépen gyűrűzött farkáról is, de a büszke asszony azzal gyanúsította, hogy be akart surranni az éléskamrájukba. Több se kellett anyámnak, odamondogatta a kerítésen túlra, hogy nem szorul a'mi macskánk lopottra, kap enni eleget, nem úgy, mint némelyik fukar gazdagnak a kutyája, amelyiknek valamennyi bordája kilátszik és őrül, ha a szemétdombunkra dobott gubás kenyeret megtalálja. Cžula nappal a konyhai tűzhely mellett ütött tanyát, de ahogy még hidegebbre fordult az idő, befurakodott az ágyba, a vánkosok közé. Emiatt sokszor meggyűlt a baja anyánámal. Szemlátomást nőtt, igazi nagy macska lett belőle, de azért mindig játszáson járt az esze. Ahogy hazaértem az iskolából és hallotta a külső ajtó nyílását, elébem futott, rövidet nyávogott, amiben ez volt: „Kezdhetjük". Pödört fonálra rongylabdát kötöttem, azt húzkodtam előtte, futott utána, némelykor úgy leste, mintha igazán elhinné, hogy egér; messziről, óvatosan kúszott feléje, hirtelen reávetette magát, nehogy elfusson. Este apámmal kiment az istállóba, de némelykor inkább a padlásra kívánkozott, éjszaka arra ébredtem, hogy robog a gerendaközben, egeret hajszol, ha elfogta, még nagyobb zsivajt csapott. Anyám, félálomban, olyan aggodalmasan sóhajtott, mintha attól félne, hoja^ kárhozott lelkek éjfélig tartó bált rendeztek odafenn. Jött a tavasz, akkor megint kifeküdt Czula az udvarra, oda, ahova legjobban sütött a nap, de ha Milord közeledett hozzá, felugrott, más helyet keresett magának. Valami miatt felmondta a barátságot. Iskolából jövet ott várt a kapuban, de a rongylabdát hiába kötöttem még hosszabb madzagra, hiába húzkodtam az orra előtt, reá se hederített. Farkát maga^köré kanyarította, csak ült, némelykor a szederfán >csevitelő verebeket nézte, olyan sóváran, hogy fogát öszszecsattogtatta és a vastag törzsön el is indult felfelé. Az első ágnál megállt, mint aki tudja: hiába esengi a verébpecsenyét, — Az állapota kívántatja vele — mondta anyám és olyan szánakozó melegséggel nézett reá, mintha hirtelen valami nagy betegségbe esett volna ezüstszürke cicánk. Amikor felmásztam érte és karomban hoztam le a szederfáról, apám intett: — Ne fogd szorosan ... vigyázz reá, mert kicsinyei születnek. Húsvét másodnapján megérkezett hozzánk nagybátyám. Már a gang lépcsőjéről kiáltotta: — Nem vendégségbe jöttem, hanem a zarátai vásárra menet ejtettelek útba bennötöket. Apám kérdezgette, miféle lovakat szándékozik venni Zarátán, anyám az otthonmaradottak egészségét tudakolta, közben uzsonnához terítette az asztalt. A kékszínű abroszra odatette a sonkát, a kolbászt, ment a szép szobába, hogy mázas tányéron elhozza a savanyúpaprika maradékát. Kamránk sohasem volt, a kevéske befőtt szekrényen sorakozott, a féltve féltett vadonatúj terítővel letakart ágy mellett pedig a földön, hasas, üvegben, a savanyúság. A jókora edényből halászná ki a legnagyobb, legszebb paprikát, amikor furcsa, vékony nyivákolást hall. Néz jobbra, néz balra, ágy alá, ágy fölé és akkor látja, hogy a kávészín terítő gyönyörűszép kékliliom mintái között; fekszik Czula, de nem ám egymagában, hanem négy, picinynél is kisebb, lehúnytszemű cicát szoptat, tekintetre se érdemesíti anyámat, az meg fut ki hozzánk, mint akit hátbavertek. A kezében tartott paprikáról ünneplős kötényére csepeg a zavaros, ecetes lé, le se törli, hadonász, tátog, arca oly sokfelé mélyül, hogy abból nevetés is, sírás is lehet. A nagybátyám felé fenyeget, mintha mindenért őt okolná: — Keresztelőre jöttél, le se ta_' gadhatod, hogy nem a paszit hozott mifelénk! Apám szokásos, csendes hangján kérdi: — Eszedet veszejtetted? — Azt-e? Majd miridjárt megtudod ... A tarisznyában hozott szépséges macskád éppen csak azt várta, hogy ideérjen az ajándékozója, aztán sietett megkölykezni, mintha holnap már késő lenne. De nem ám akármiféle helyre, hanem a liliommintás ágyterítőmre, amelyiket 14 pengőért vettem a pécsi Béke-boltban. Akkor már mindnyájan ott álltunk Czula körül, apám óvatos kézzel megsimította ezüstös fejét, anyám ráripakodott: — Jobb, ha hozod a fületlen kosarat, belerakod mind a négyet, (Folytatás a oldalon^