Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-11 / 273. szám, csütörtök

1954. november 11. UJSZO 5 L. KISS IBOLYA: A színház padlásán CKatona József születésének évfordulóiéra) » t i ôsz Ö, örömök bővizű kútja, nyár, búcsúzzunk hát. Ö, karcsú lopótökök, szerény gyalog bab, soká nem látlak. Megnőttek a pelyhes kiscsibék, | leszüreteltük a szőlőt, — csókjainkkal be kell költöznünk az akác alól a szobába. U j szerelmek bölcsője, nyár! Elvitte a meleged a gólya, ! kár, hogy fészkére táblát nem akasztott: | „nemsokára visszajövök, f csak átnézek ide, Afrikába!" f Derűsebben várnánk a fagyot. | Egy levél hosszan töpreng, t aztán mégis lehull a gallyról, í | Majd hódunnával | takarózik be a síkság, dús kalászok reményeit óva. | S dörzsölhetjük fázó kezünket. Í

* A lovakra is pokrócot kell vetni. Ó, sarkunkban a tél. Most ki-kiröppen még j a felhőkből egy sugár, | mint dúcából a galamb, de az igyekvő ácslegények füttye » már füstöl a hajnalban. Egymás mellett ülünk este. mint polcon az almák, forró lfevest hörpölünk kipirulva. Vacsora után anyám olvas | x s kedvesem szeme sarkában í mint tisztavízű tóban a fény, ? mosoly időz. S a kinti csípős sóhajú kék messziséggel szembenéz a kis ház két narancsszín ablaka. Veres J áno t Az „intelligens" nő! Az ajtó hangosan csapódott be a színész után, akinek csizmája nagyokat koppant a folyosó deszkapadozatán s csak akkor halkult le, mikor a folyosó végén lévó padlásfeljáróhoz ért. Pár pillanatig az épületben csend lett, aztán hangos beszéd induit meg a színház, igazgatójának pipafüstben úszó szobájában. — Miért olyan válogatós? — vonta ötsfce szemöldökét a színház vezetőjcs idegesen dobolt a politúros asztalon. — Tudhatja, hogy új darabunk nincs, érje be hát a meglévőkkel. . . Méri húzódozik a Shakespeare-szerepektől. holott nála tökéletesebb Hamletet nem láttam. — Jutalomjátékára eddig még elő nem adott színművet óhajt betanulni — vetette oda rekedtes hangján a jólelkű súgó. — Ügy monda: olyan honi drámát keres, melyben szenvedélyek és vívódások ragadják előre a cselekményt. — Ilyet én is régóta keresek — mondta élesen az igazgató, — de ha nincs, hát bele kell töróflnie. — Egressy pedig köti magát egy új, magyarul írott darabhoz — szólt közbe egy csapzott hajú színész, aki lapkihordó és pénzbeszedő is volt egyszcmélyben. — Én megértem ... Eredeti, új szerepet keres. — Hát keressen! — csapott az asztalra a színház irányítója. — Mondám nékie: ha talál kézirataink között magához méltót, ám kutassa végig a színház padlását. Talál ott darabot eleget, melyeket még nem játszott — sót el sem olvasott senki. A szobában lévők felnevettek, az igazgató pedig előkotorászta fel— legüzőjéből a csibukját, szűz' dohányt, gyömöszölt bele, rágyújtott s részérő! az Egressy kérése el is intéződött. * A padlás levegője forró volt, fülledt, mozdulatlan, mintha a nyártól búcsúzó nap ide raktározta volna minden megmaradt erejét... A helyiséget félhomály uralta. Emberi szem csak nehezen tájékozódott el benne, csak a pók ismerte jól minden zege-zúgát. Tudta, melyik lyukba surrant be a papírt rágó egér, hol támadt a tetőzeten nyílás s hol tanyázik a tücsök, amely — isten tudja — hogyan került ide, a padlásra ... A pók bölcs volt, potrohos és éber. Nappal mozdulatlanul gubbasztott a hálója sarkában s figyelte birodalma táját, éjidőben azonban szálat szőtt a tető nyílására, hogy a röpködő légy fennakadjon finom hálójában. Embér csak ritkán jelent meg a padlásfeljáróban, de ekkor sem őmiatta jött. Tört lábú trónokat cipeltek fe! ide, szakadt jelmezeket, melyekben megcsillant még itt-otta az aranyszál fényé. Iratokat, melyeket a sarokba dobáltak. Máskülönben csend honolt a régi tető alatt — a pók hizlaló nyugalmát nem zavarta semmi. Most azonban lárma szivárgott fel valahonnan lentről: hangos szavak, döngő ajtócsapás, majd hatalmas, közeledő léptek. Valaki jön ... Jaj, résen kell lenni! Remegve húzta össze szőrös potrohát és szemeit, ezeket az apró kis pontokat az ajtóra irányította, melyep most belépett valaki. Szép szál, magasre nőtt férfiember volt, izzadságvertf homlokát törülgette s összehúzva silrű szemöldökét, hunyorogva kémlelte a sötét padlás mélyét. Por ... Pókhlló . .. Tetőlyukon besodort falevél. Kirtobott kulisszák . .. Horpadt sisak . . Elhasad- papírpajzs. FiJÜedt,^ nehéí szagok. — Mintha knptába érkeztem volna — mormolta magában s mélyen felsóhajtc-tt — elmúlt színjátszások temeti ező helyén . . . Él«s fényhez szokott barna szeme csal nehezen cvőzte le az itt borongó homályt. Lába meg-megbotlott a padló gerendái és a szétdobált bútorroncsok között. A pók megnyugodva nézett utána. — Nincs kezében portörlőrongy, se seprű. Nem azért jött, hogy kiűzzön innen — S efeletti örömében finom, vékony szálat nyomott ki magából s azon himbálózva, kellegette magát. A jövevény a sarok fele tartott, ahol iratcsomók hevertek a poros, piszkos földön. Itt megállott, jól kifújta magát s érdeklődve nyúlt egy kicsiny füzet után, melyben írott sorok voltak tintával felróva. Darab volt: • ^ színdarab! Szíve nagyot dobbant. Azon nyomban olvasni kezdte. Haramiák ... sikoltozó grófnő ... elrabolt ékszerek. Erőltetett szavak, rossz magyarság kiáltó nyegleség .. Kedvetlenül dobta vissza a sarokba. Egy másik után nyúlt s türelmetlen mohósággal most ezt a megsárgult iratot kezdte olvasni. Pár pert múlva ezt is félredobta. — Kontármunka! — sóhajtott. — Tűzgyújtásra való! És ez így ment. ez a kutató, kereső olvasás egészen estig. Akkor lerázta ruhájáról a port és lejött a padlásról. — No, Gábor, van darab? — kérdezte az igazgató s gúnyos mosoly játszadozott a szája sarkában. — Még nincs, de lesz! — felelte határozott hangon. — Lesz, csak meg kell keresnem. — Hát csak keresd ..» Sok szerencsét hozzá! Egressy pedig másnap is ott volt a padláson. — Lehetetlen, — gondolta magában, — hogy ennyi kézirat között ne akadna egyetlen jó sem. Hiszen valamenynyit még el sem olvasták. Ismeretlen író munkájától irtózik a színház ... S rögeszméjévé vált a színdarab keresése. Kereste a megálmodott művet, az új, még elö nem adott magyar tragédiát. S olvasta a porral lepett sárgult írásokat kora reggel, délidőben s lankadó délután, homályos estéig. Szeme pi- ! ros lett a betűkoptatástól, hangja rozsdás a padlás sok porától. — Eszelős lett Gábor — mondogatták színjátszó társai és sajnálni kezdték. A pók sem ijedt már meg, amikor meglátta. Ügy megszokta az itt olvasó színészt, mint az ide raktározott rozzant kellékeket s a port, amit nem seprűzött ki senki... S így ment ez a szemfárasztó munka két héten keresztül. Tizennégy napig tartott, míg sorban elolvasta a „senkifia" munkát — az utolsó szálig Ekkor belátta! hogy időpocséklás volt •a munka, amit végzett, csak ' arra volt jó, hogy elfecséreljen két szép nyári hetet. — Hát úgy látszik, hiába reméltem, — motyogta szomorún — s úgy érezte, mintha elvesztett volna valamit, amiben bízott; reménységét a magyar színírásban. — Hát az Ür 1839. esztendéjéig, nem íratott volna olyan honi dráma, mely lelkesít, buzdít s megrázza a i S szállt a színész hangja ... Szállt, szélesedett s betöltötte a padlásnak minden zúgát. Néha felsírt, felzokogott a hang, máshol tüzelt, zúgott, mint a vihar — vagy bosszúra ingerelt ... Aztán egyszerre kevély lett, fennhéjázol, dölyfös — Getrudisnak parancsoló hangja —, hogy a másik pillanatban a kizsákmányolt, öreg jobbr.gy keserveit sírja. Életeket támasztott fel, jellemeket formált: pontosan a sárgult írás szerint. S a pók, mely most kikandikált búvóhelyéről, félve sandított a színész felhevült arcába. — De ki írta ? — tette fe! már sľázadszor a kérdést. S mert a könyv hallgatott s hallgatott az idenéző pók is, előkotorászta a penicilusát s kezdte lekapargatni a címlapra rakódott zöldes-kékes penészt. Óvatosan, ügyelve dolgozott... A kése percegett, a szívet? A kolozsvári színház valóban csak elnyűtt kellékek raktára? Elöntötte a keserűség s az utolsó kéziratot, amelyet olvasott, feldobta a padlás tetejére, oda, ahol hálója közepén szunnyadozott a pók. Az irat lapjai széjjelszóródtak — a pók meg a színész lába elé pottyant. — Oh, te csúf rondaság! — kiáltotta undorral és csizmája sarkával szét akarta taposni a pókot. Az azonban meglátva a veszélyt, gyors iramben bebujt egy nyílásba s Egressy lábával a pók helyett egy penészes füzetre taposott. Kézirat volt ez is, a rárétegezett portól eddig nem vette észre. Felemelte s lerázta róla a port. Megsárgult irat volt, egérrágta, penésztől zöldelő rongyos fedőlappal. — Pók: szerencse — villant át az agyán s ezt a füzetkét is lapozni kezdte. Az első sorokat gyorsan futotta át, gépszerűen, szinte érdeklődés nélkül. Aztán csodálkozva maga elé nézett s megrezdült a szívében az öröm. — Milyen tömörek -a kifejezések Milyen szép magyarsággal van írva .. . Olyan, mintha minden mondatát szobrász keze véste volna kőbe. Leült egy gerendára és tovább olvasott. Most már mohón, a falánkok étvágyával s az arca kipirult. Szeme ragyogott s orrcimpája — mint a dús zsákmányra leselkedő vadnak — láthatón remegett. — Ez az!... Ez az! — kiáltotta örömtől ittasan. — Ez az, amit olyan rég keresek." Szeme itta a párbeszédek sorát, mint a szikkadt tarló a zápor cseppjeit. Egyfolytában elolvasta az első felvonást, azután a másodikba fogott, S minél tovább haladt, annál inkább kibontakozott előtte egy mesterien megalkotott, ízig-vérig magyar művészmunka, melyhez hasonlót e honban még senki nem alkotott. — Ki írta ezt? Ki írhatta? Ki merte így papírra vetni a nemzet fájdalmát? A zsarnokságot nem tűrő urak összeesküvését, a kizsákmányolt pórnép nyomorult helyzetét? De hiába lapozgatott az iratban előre meg hátra, a szerző nevét nem találta sehol. A darab címlapját sűrű penész fedte . . . És újra olvasott. De már nemcsak szemével itta a sorokat, hanem már játszott is Egressy. S királyi udvarrá szépült a poros padlás képe, a homályos sarkok pártütő urakkal népesedtek tele... S itt, a lába előtt egy asszony könyörög, egy nő, kinek M eI í n d a a neve ... És ő játszott tovább. Hajlott hátú öreg paraszt vetítődött a padlásajtóra s messze csendült Egressynek hangja: szíve dobogott. Végre, végre feltűnt az első írott betű, aztán a második. S lassan, lassan — s most a percek óraszámba mentek — kibontakozott előtte egy eddig nem hallott, ismeretlen név: Katona József. — Katona? Katona József?... Ilyen nevű írót nem ismerek. Hírét sem hallottam... Él még? Vagy már megholt? Megholt és nem látta színpadon a művét??? Hallgatott a kézirat és hallgatott a pók is, csak Egressy szíve dobbant erőseket, melyhez szorítva vitte magával H Bánk Bán kéziratát. S vitte sietős léptekkel, izgalomtól elakadó, forró lélekzettel lefelé a színház padlásáról, mert tudta a vérbeli színészek határozottságával, hogy kebléhez egy halhatatlan dráma megsárgult lapjait szorítja... E napokban Dél-Szlovákia egyik kisvárosában jártam. A Szlovák Könyv helybeli üzletének színpompás kirakata ragadta meg figyelmemet. Meglepődve álltam meg: a sok értékes és érdekes könyv csalogatott befelé, s én ennek a csábításnak nem tudtam elleállni. Fiatal, húsz éven aluli csínos leány fogadott. Udvariasan, de szépségének s mindekit lebilincselő bájának tudatában, kissé fölényesen kérdezte, hogy magyar, avagy szlovák knihát parancsolok-e. Nagyon szép lány voLt, s most már mondanom sem kell, hogy nem a könyvek, inkább a kislány bogárfekete szemei kezdtek érdekelni. Beszélgetés közben elmondta, hogy a szomszéd faluból jár be mindennap. — Két hónapja vagyok vedúca — mondta büszkén. Voltam Žilinán háromheti školer.ién, s aztán kaptam a dekrétet. Addig csak predavačka voltam itt a predajňában — Nos, megszokta a főnökséget? —Nincs itt s dk baj. Néha-néha elküldöm a tlačivókat az okresra. vagy a hláseniéket negyedévenként a krajra. Sokszor kell objed návkát is írni erre és arra a knihára, amit szétkapkodnak. — Egyedül van az üzletben? —Igen, igen — vág a szavamba — egyedül vagyok. Nincsenek zamestnancaim.^rde minek is lennének, a férfiaknak a priemyselben a helyük. A régi vedúci is a výrobába ment, azóta a podnik is teljesíti a plánt. A smerné čislot, amit rám plánováltak, már régen túlhaladtam. A závodná rada több prednáškán és schódzán meg is dicsért, mint jó vedúcát. A kraj- ský súťažt is megnyertem — ezt a szép piros zászlót adta a refe- rát. — Nagyon örül, hogy győztesen került ki a versenyből? — Bizony, nagyon örülök, hogy első lettem. De tudja, eladni tudni kell — s én azt tudok: ha bejön egy JRD predseda, vagv účtovník, akkor én ezzel fogadom: nézz' súdruh predseda, ez a Petőfi macának stopercertrc kelj. s ha akar;a. ha nem. addia povedálok a fejére, mig meg nem veszi. S ha bejönnek az učitelok, akik gyakran járnak ide (lehet, hogy a „vedúca" szép szeméért), én azzal fogadom: Števo, vagy Jano, »t

t van ez a Liszenko, ezt meg kell venned, mert a múltkor még nem vitted el. Amit így el nem tudok adni, azt egyszerűen becsomagolom, elküldöm az iskolák knižnicájába, meg a falukba a výbornak. — Tudja, — fordult hozzám hirtelen —, én jóba vagyok az MNV tajomníkokkal is. Tudom, hogy az obecný rozpočetbôl valamennyit mindig plánoválnak a kultúrára — és én küldök nekik egy balík kultúrát. Fölfelé meredő hajjal álltam ebben a rettenetes szóviharban. Minden tudásomra és figyelőképpességemre szükség volt. hogy Ma"rika — vagy ki tudja, hogy hívják — gyönyörűen ívelt szájából kifelé áradó hangorkánt megértsem. Kétségbeesetten kerestem a szabadulás útját. Könyörgő szemmel néztem rá. Zavaromat látva, tudta, hogy biztos a diadal: a megfőzés kellődképpen sikerült; hirtelen a könyvespolchoz sľetett és kivett egy szakkönyvet ... A győzelem tudatában fölényesen mondta: —Tessék, ez egy odborná kniha, ez pont magánalk való. U'olsó darab .. ha megveszi, ismét megnyerem a súťažt. — Megveszem! — Becsomagoljam? — Köszönöm. — Ön rendes ember. Végső elkeseredésemben még egy utolsót kérdeztem. (Már nem bántam akkor, hogy az egész üzletet a nyakamra sózza is.) — Az elvtársnő hol tanult magyarul? Szeretném én is megtanulni így, ilyen szépen a magyar nyelvet... Csodálkozva nézett rám. — Mit gondol rólam? Hol tanultam volna ... én magyar vagyok ... így csaik az intelligencia beszél — mi — húzta ki magát. Csak nem akarja, hogy úgy beszéljünk, mint a parasztok. Erre kitántorogtam az ajtón, hónom alatt szorongatva a most megvásárolt szakkönyvet. S kint azon tűnődtem, hogy miért is vettem meg ezt a szakkönyvet. Szabómihály András. „Ő cifra és márványos házakat Építtet, és mi csaknem megfagyunk Kunyhónk sövényfalai közt. Ök játszanak, zabálnak szüntelen. Úgy, mintha mindenik tagocska bennük Egy-egy gyomorral volna áldva; nekünk Kéményeinkről elpusztulnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is ..."