Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-28 / 288. szám, vasárnap

360 i III szo 1954. november 36. I Jem úgy kell azt érleni... Ezen a pirkadó őszi reggelen vágni lehetett a sűrű földrehajló ködöt a Garam-mentén. Ellepte az utat, a mezőt, megülte a fák, bokrok ágait. A ködtenger mint egy óriási hal elnyelte a kilátást, s a fénysáv is arriolyan kidőlt oszlopnak látszott. Ködben úsztak a kicsinydt házak. Szétszórtan, mint tengeren a halászbárkák. Később a derengés ritkított a ködöt és látni lehetett, hogy a falu meredek hegy hajlatára épült olyanképpen, mintha a tetőről csúszna egyre lejebb. Az utca néptelen, bár a koránkelők egyszer már kidolgozhatták magukat az istállóban. Nagy csend honol mindenfelé, amelyet olykor a tehén vagy a borjú bőgése ver fel. A reggeli fény térhódításával lassan nő a zaj, mint az ár. Az iskolás gyerekek az autóbusz megállónál gyülekeznek és zsibonganak,^íiz asszonya meg batyuval a hátukcm sietnek -z párkányi piacra. Néhol a kapun ökrös vagy lovasszekér gördül ki, ekével, eketalyigával, mert szántani fce'l még. Szóval élő, cselekvő reggel "Z a kicsinydi, törtet ki-ki a maga célja felé. S ahogy a ropogó szekereken is szanaszét a szélrózsa minden irányában mennek a gazdák, olyan szerteágazóak, különbözők itt az életről, emberről és a világról vallóit jelfogósok. Az Ipoly és a Garam közére szorult kicsinydiek mondják, hogy a falu keletkezéséről, fejlődéséről írásos emlék nem maradt fenn. A poros, rongyos krónika elveszett a háborúban. No, de amit nem őriz a papiros, őrzi az emberek emlékezete• A kevés tudnivaló, amely az ő viszonyaikról szol, szájról szájra száll. A bíró beszé'i, hogy idősb Sáska János sok mindent látott, megélt, sokat tudna mesétni A vén ember a falu szélén lakik. Udvarát egyfelől kopott vályogfal teríti, másfelől az istállóval összeragasztott kétablakos háza. A portán eke, borona és különféle mezőgazdasági szerszám szanaszét. A konyhában idős asszony bajlódik a batyuval, a lánya mellette segédkezik. A piacra készülnek. Lázas igyekezetüket, motor úszásukat a gazda a lócá n ülve nézi. öt nem zavarja a készülődés, ő megvárja bóbiskolva az aszszony távozását, aztán megyen az istállóba, az ajtófélfának támaszkodni, hallgatni a jószág habzsolását. A konyhában az öreg asztal, a karoslóqa, a tálas, öreg a tűzhely és a kemence is. De a legeslegöregebb a 93 éves Sáska bá, aki még fekszik Nem alszik, mán hogy aludna, hiszen' neki a legrövidebb éjszaka tu hosszú. A szuszogása hallatszik bévülről, meg a gyakran fojtogató kö högése. Az se soká, mert a hatvan egynéhány éves fia bejelenti, hogy idegen van a háznál, felkél. Komótosan magára ölti a ruháját, sálját, háromnegyedes meleg télikabátot is vesz, úgy jön a konyhába. Szemtől szembeállunk az öreggel, aki addig szóba nem áll velem, míg töviről hegyire el nem mondom, ki vagyok, miért keresem. rogyásig megrakott asztal várt ott ránk. Mikor megérkeztünk a tetthelyre, hát a legszájasabb kortes azzal fogadott, hogy melyikre adod koma? Megmondtam, és élkalauzM vagy az ellenzéki, vagy a kormánypárti asztalhoz. A szavazás megejtéséig annyit falhatott az ember, amennyi belefért. A nagybélűek és a nagytorkúak mind a két asztalnál csámcsogtak. János bánok kifényesíti a szemét az emlékezés. A bajsza is úgy dl most, mintha körte s-pálinka csepegne róla. Törölget a száján, csettinget a nyelvével és folytatja: — Azt tartottlik, hogy ha mink jlyan nagy embernek tesszük a jelöltet, necsak a félszemét reszkírozza, enni-innya adjon, a mindenét. — Mit mondott, mit ígért a nagyember? - Mindent ígért a', hogy segít a nép baján, de fenét segített. Ezt azután mondta, ahogy négylovas hintaján megérkezett. Szegény kispolgár (kisbíró) az eszét se tudta a helyén, csak rohant-futott, kiabált, hogy .tt tekintetes úr. £jeül az asztal sarkához a fia mellé és erigem is hellyel kínál e a csupa csőrit, meg bőr ember. Ágasbogas szemöldökű, ritka fogú, beesett szemű. Hosszú útról jött, nagyon megtépázta az idő. Egészen elsor• vasztotta a rengeteg munka, emlék. Hiába kérdezgetem, hogy s mint volt az ö idejében, kevésre emlékszik. Azt hajtogatja egyre, hogy szegény igényiden emberek éltek itt. Hogy miért, nem tudja mivel megokolni. Az élmények elmosódtak emlékezetében Egy van, amire élesen emiékezű: még: a választásokra. Erre is csak azért, mert ellenzéki kortes volt egyidöben. Tudomására adom., érdekelne a korteskedése, hát monoton hangj.í val letűnt időket elevenít meg. — Az úgy volt, hogy a jelölt pálinkáját, élelmét és pántlikás szivarját én tartottam a házamnál. Ettünk ittunk és szavaztunk, ez volt a dol gunk. Keilesen tettük ezt, mert három forint adót csak hatvanan fizettünk a hétszáz-nyolcszáz lakosú fi luban. — Hová jártak szavazni? ás Köbölkútra. Két étellel, itallal Pihen az öreg, megáll a beszédben, mert a tüdeje nem bírja a folyékony szót. Lesütött fejjel ül, csontos ,kezét az asztalon pihenteti. S mintha választásról szó se lett volná, belevág a maga ügyébe, Icüszköd.'.~ébe. Elmondja, hogy szegény napszámos legény volt, amikor házasodott. Kevés földjére napszámból kuporgatott egy lóra válót. Tizenkét forinttál a zsebében indult gyalog a zselízi vásárra. Reménytelenül, kedvteler.iil. hogy ki lesz az a bolond, aki neki ennyi pénzért lovat ád. Egy dúsgazdag embert közelített meg félénken, mondván: — Mennyit kóstál ez a ló? — Negyven forint — sápasztottad a felelet. - Hu, ha nekem annyi pénzem volna! — No, mit adna érte? — Megharagszik ha mondom ... Megmondta aztán és a gazda odaadta tizenkét forintért. így lett lov fi. Ment volna boldogan hazafelé, de eszébe jutott, hogy a kéméndi kompos négy krajcárért viszi a tuhó partra. Neki pedig egy vasa sincs. Kujtorgott megint a gazdához ŕ s visszakunyerált tőle négy krajcárt c tizenkét forintból... Sáska bácsiból egy-egy elfelejtett mozzanat, emlék tör magának utat, csorogtatván belőle a szót. Beszél a határról, hegyes-gödrös, köves földjeiről. A gazdálkodásról, kudarcairól és részaratásairól. Mégis egy hosszú tűnődéssel toldva a dolgon, így tesz pontot a mondat végére: — Azért jó világ vót a. Erre a fia is megszólal, útba szeretné igazítani az öreget, emígyen: — Jó a fészkes fenét. Megtakarított krajcárjaival a botba járt penészes kenyérért. A vén ember mérgesen néz a fiára, és letorkolásnak szánja: — Nem én jártam, te, az asszony járt, nyugodjék. Én csak ettem a kenyérből. És mintha megfiatalodott volna, hA ülve, hol állva erősítgeti, hogy az a világ jobb volt, mint az a mostani, Merthogy a parasztot nem terhelték beadással, békében hagyták. Hogy most nincs értelme a munkájának, hasznát semminek nem látja. Elveszik tőle a terményt, húst, tojást ingyért. Csak a dobszó az övé, azt eleget hallja. A kispolgár napjában annyi ponttal, közhírrététetikkel rohanja meg az embereket, hogy jófejű, aki megje gyez belőle valamit. Aztán semmi változatosság a dobszóban. Csak úgy biztat naponta, hogy ezt meg azt ad jam be. Helyes az, de fizessenek a terményért — így az öreg. vén ember mindezt olyan meggyőzően mondja, olyan heves paraszti szenvedéllyel, hogy ha dobszó len nék, elnémítana, ha kisbíró lennék, oelémfojtaná a szót. No, de nem esek bele a jajveszékelésbe, hanem fakó szemébe bámulva mondom: — A papír nyugodtabban megmutatná, mit kap a beadásért! János bá kissé csendesebben, barátságosabban beszélne le róla, hogy a beadási szelvényeket hagyjam, őt hallgassam. De én nem tágítok. Meg akarom nézni a papírokat, hát Pista bácsi kiszabadítja magát a hallgatás mélységéből és elém rakja a szelvényeket. — Nem hiszem, hogy a terményért csak jó szót kaptak volna, — mondom az öregnek, aki mint egy cis iskolás gyerek a helyén feszengve válaszolja: — Hászen nem úgy kell azt érteni. Azt mondom, keveset kapunk. Az asztalra simítgatom a szelvényeket és Pista bácsi segítségével számolgatok..Veszem a búzát, az árpát, a rozsot és a babot, amely öszszesen 48.60 mázsát nyomott a merlegen. Külön-külön számítgatom, i'Z állati termékekből eredő bevételeket is. És az összeadás pénzbeli értékét néhány korona híjával ötezerben állapítjuk meg. Az öreg ebbe sem nyugszik bele, hogy a családnak a nyáron ennyi pénz került a ládafiába. Kötekedve, fontoskodva bizonyítja, hogy az öszszegből maradt is, nem is .Az ujján számolgatja a kiadásokat, mennyi cséplési, kaszálási napszámot, menynyi földadót, házadót és biztosítód adót kellett kifizetnie. Aztán felsorolja az apróbb kiadásokat is, a kovácsnak, bognárnak; folyatásért, zúgatásért, kutyaadóért; papi-fuvarért, cementért, és műtrágyáért; a csősz nek és a bakternek járó részt és végül azzal zárja le a felsorolást, hogy nem mondott el mindent. Várunk hit, hallgatunk, hogy mi jut még eszébe, de hiába fogja a fejét, hiába ráncolja a homlokát, nem jut eszébe semmi se. Összeadjuk a kiadást, 2.000 korona. Tehát maradt pénz, nem is jelentéktelen összeg. Judtja ezt János bá és a fia. Csak hát még mindig bennük lappang az a gyógyíthatatlan betegség, hogy csak a kiadást tartják számon, a bevételt nem. Az öreg egyszeriben megérti, hogy ezzel nem bizonyíthatja előbbi megjegyzéseit, mert hiszen a hetenkénti batyuzást fel se számította. Más helyen kereskedik. Azzal kezdi, hogy: — A bevétellel nincs is nekem bajom, a terménnyél jobban. Nem hagyják meg a szarvasmarhának, sertésnek járó magot. Soványak a jószágok ... Délfelé jár az idő, amikor arra ké rem a gazdát, mutassa meg az állatállományt. Az öreg nem tart velünk, megáll az ajtóban és az üvegre nyomva orrát bámul utánunk. A ház zal egybeépített ólban jó erőben lévő deres és pejkó ropogtatja a szénát Odább három borjút látunk, a tehenek kint legelnek valahol. Az udvar hátsó részében a ferdetetejű sertésistálló áll. Első két kalitkájában két sertés hízik, gömbölyödik: az egyik beadásra, a másik levágásra. A másik oldalon meg nagy anyasertés szu szog, hogyha két mázsánál nem több akkor egy deka sem. A kövérségtől a mozgás is nehezére esik. Szomszédságában süldő túrja a földet, jövő évi hízó. No, mondom Pista bácsinak, ezek a disznók nem égi mar. nán híznak ilyen szépre? — Nem hát ,— feleli zavartan, de jó érzéssel. A kapunál járunk, az öreg az aj• tóban leselkedik. Lopva pillog rám még akkor is, amikor bekiáltok hoz zá: — Szemtől híznak a disznók, hall ja-e. Miért mondta az imént, hoqy nem attól ? Jjj'lnéz a fejem fölött és olyan arcot vág, mint aki már csak azért él, hogy semmit ne értsen, semmit ne lásson ebben h mai világban. Aztán elfordul az ajtóból és csoszog helyére. Hallom, amint félhangosan mormolja: , — Nem tudtam, hogy maga még c disznóólba is bemászik. Mács József Negyven családi porta HALVÁNYZÖLDSZTNÜ vetések. S gondosan megszántott földek tarkítják a komáromszentpéteri határt. Ősz van, s ilyenkor már csípős, hideg szél csapkod az ember arcába. A szentpóteri körtek alján, ott, ahol a sertésés a marhaistállók felé visz az út, kissé enyhébb az idő. A házak és a sűrűn nőtt akácbokrok védelmet nyújtanak a szél ellen, távolabb azonban, a szalmakazlak közelében megint a szél az úr ... A takarmányozóknak ptrsze meg kell küzdeniök a széllel is, mert ilyenkor már sok szalma kell az állatok alá. Hűvösek a nappalok, de még hidegebbek az éjszakák. Olyan ez az idő, hogy ember is, állat is, ha csak szerét teheti, a melegbe húzódik. Az istállók körül egy embert sem látsz. Csupán az egyik melléképület tetején pepecsel a kémény körül egy jól felöltözött, báránybőrsapkás ember. Amint észrevett, kérdezés nélkül útbaigazít, hogy a sertésetetőket a kis szobácskában találjuk. Barátságos kis helyiség deszkából összetákolt heverővel, asztallal és padokkal. A sarokban egy csikó-sparhelt. Régen hagyhatta már el a gyárat, mert olyan ütött-kopott forma. Talán azért is hömpölyög olyan vastagon a füst a szobában. Vagy a kémény rossz? Mindegy, az a fontos, hogy meleg helyen tölthetik az ebédutáni pihenőt a sertésetetők. „Ott a meleg, ahol a füst" — így bíztatnak, miután én is helyet foglaltam a heverőn .De nem soká áll ez a közmondás, mert a kéményt csináló ember boldogan jelentette, hogy most már nem füstöl a tűzhely. AZ ASZTAL KÖRÜL ÜLVE félkörben, a priccsen Svec György ül, a többiek pedig a kispadon közel húzódva a tűzhelyhez. Magas, sörtebajszú, vöröseshajú ember ez a Svec. Egyszeri látásra ítélve azt hiszem, túl lehet már a negyvenen ... Megsimogatja borostás állát — mivel úgy nyilatkoztam, szeretném meghallgatni, mirői folyik a beszéd — nyugodtan, gátlás nélkül, mintha mindennap közöttük élnék, továbbfűzik a szót. Nem tudom, hol hagyhatták abba, de a beszélgetés fonalát követve rájöttem, hogy valaki olyanformán szólt a dőlgokhoz, hogy jobb lehetne ez a világ, többet is fizethetnének egy munkaegységért a szövetkezetben, mert kell ám a pénz mindenkinek. Nem ismerem az illetőt, sem az életkörülményeit, de annyi bizonyos — ki merné azt állítani, hogy nem —, ha többet fizetnének a szövetkezetben, még jobb volna a sors, mert... de mondjuk csak ki úgy, ahogy van, a házépítéshez sok pénz kell, ha már valaki szép, olyan „szögletes" háromfelé nyitható nagyablakos házat épít, arra kell legalább 30—40 ezer. „Hát most még a fiamnak is kell egy ház, no, meg a vömnek is el kellene egy kis viskó" — s így megy ez szép sorjában, mindenki házat akar. Rövidesen megtudom tehát, hogy miért kell a sok pénz az embereknek ebben a faluban. Épül Komáromszentpéter! De épül ám olyan gyorsan, hogy régen száz év alatt sem épült annyi lakóház, mint az idén. Már hogy is épült volna! Megesett az is Szentpéteren, hogy egy-egy házban, egy-egy szobában három család lakott: após, vő. s az ifjú gazda (vasideg kellett ahhoz, hogy ezt így évekig kibírták). De olyan család is akadt, hogy egyáltalán nem volt háza, pedig a ház, a családi porta nagy dolog. Az a család fészke, otthona, legkedvesebb helye, hisz itt húzódnak meg a hideg tél elől, a forró nyári éjszakákon is itt pihennek meg, itt születnek, nőnek, s innen röppennek ki a világba a gyerekek. Röviden mondva a falusi családnak olyan, s annyit jelent a saját porta, mint a súlyos betegnek az orvosság, s mint a nagy szárazság után a búzának az aranyat érő májusi eső. ÉS INNEN ERED a beszélgetés fonala. Ezért van az, hogy ezek az emberek a választás előtti napokban a múlt bűneire, a régi választásokra emlékezve, a falu hajdani építkezéseit és életét a mostanival összehasonlítva kötik össze. Ilyenkor sokat beszélnek a jelöltekről, s a régi képviselőkről, kik csak minduntalan ígérgettek, a választás előtt azt hajtogatták, ez lesz, az lesz, majd azt kaptok, majd ezt kaptok, de a választás után már csak „büdös kommunistának" hívták a népet. Kaján János pirospozsgás, alacsonytermetű ember szól közbe. — Kutya egy világ volt az, — kissé töpreng, majd hirtelen folytatja. — Emlékszem arra, amikor az egyik képviselő a választás előtt nagy beszédet mondott. Hü, az áldóját, milyen szépen tudta! Elmondta sorjában, hogy benne sohasem csalódunk, na meg a/ akkori helyzetről információkat szerzett, s aztán szépen kicicomázva, fűszerezve előadta, hogy majd a választások után a faluban sok-sok családnak megadatik a lehetőség a házépítésre. Nos, megadatott?! Senki sem tiltotta be, hogy építkezzünk, csupán az volt a baj, hogy az akkori bíró egy szelet fújt az urakkal és házhelyet nom kaptunk. Igaz, nem lett volna miből megvenni sem. Akkor pedig borsos dijat kellett fizetni egy csücske házhelyért. Bizony ilyenformán volt ez akkor. Ha az ember böngészni kezd a régi képviselőtestületi jegyzékekben, észreveszi, hogy azokból nemcsak dohosság árad. Ridegség, lelketlenség. Hányszor kérték a szentpéteriek vis: adjanak nekik munkát, hogy legalább egy kis bebújó helyet építhessenek maguknak. Helyette olyan sorsra jutottak legtöbbnyire, mint Kaján János a harmincas években. Petrovszky főjegyző, honnan,honnan nem, még aznap megtudta, hogy Kaján János a kommunista párt jelöltje lett. Nem kapott ö már ezután sem Szentpéteren, sem a környékbeli uraságoknál soha munkát. A vöröseshajú, hórihorgas Sve: izeg-mozog a heverőn, majd gyorsan kihasználva a kínálkozó alkalmat, közbeveti: — No, mit mondtam az imént? Jár a szánk, mint a borsórosta, de azt sem tudjuk, mit beszélünk, amikor azt hántorgatjuk, hogy így, meg úgy, kevés a kereset, azt meg nem látjuk meg, mi történik a faluban, hogyan él községünk népe. Haris István, a szövetkezet kőművese, ácsa, egyszóval ezermestere sem hagyja annyiban a dolgot. — Hát kik építkeznek, ha nem mi, a szövetkezet tagjai; Épült ennyi ház valaha is Szentpéteren, mint mostanában? Lehetetlen! És most vegyük csak a mi sorunkat: Abara Ignác, Csere Balázs, Gerendás Ignác, vagy a másik soron Kajel Lajos, Holec Zoltán, Vác Imre, a Bilkonék veje, Vidor Dezsi, a két Gerencséri, no meg az öreg isten tudja még hányan új házat építettek már a front után. IGY MEGY A SZÁMOLGATÁS, míg végül kiderül, hogy az idén Komáromszentpéteren több mint negyveu ház épült fel. Vannak azonkívül olyanok is, akik kijavítják az öreg házat. Toldják-foldják, ki egy verandát, ki egy szobát, vagy konyhát ragaszt a régihez. Lassacskán eltűnik a nádfedél, helyette piroscserepes, vagy szürke palatetejű házak ékesítik a falu utcáit. Mindezt Haris István mondta el ilyen lelkesen, ilyen büszkeséggel, aki a7 imént még jómaga is azzal a panasszal állt elő, hogy a múlt évben parasztember létére a húst és a zsírt hentesnél kellett megvennie. (Megvásárolták volna a régi világban szívesen a szegényemberek, csak lett volna rávaló), mert olyan istenverte rossz hízót vágott, hogy csip-csupra egy-két hónap alatt elfogyott a zsír. Dehát erről már igazán nem tehet a. népi demokrácia sem, hogy nem hízott meg a disznaja. Igaz, ezt ő is tudja, és az idén már akkora disznaja van, hogy nincs olyan Szentpéteren, de talán még az egész járásban sem. Van az több két és félmázsánál is. EGY JOGOS PANASZUK azonban van a szentpéterieknek. Közei négyezer lakosú a község. Orvos csak 9 kilométerre van, legközelebb Perbetén. Hát ez baj. Már azért is baj, hogy orvos is volna, rendelőhelyiség is, csupán lakást nem tud neki biztosítani a hetyi nemzeti bizottság. Kultúrház is elkelne a faluban, mert a fiatalok a mozin kívül csak a kocsmában szórakozhatnak ... No, de egy kis türelem. Ügy, ahogyan Komáromszentpéteren az idén felépült az a negyven családi porta, a jövőben még sok mindenre sor kerül. Az a nép, amely összefog saját maga formálja jövőjét, az a falu, amely ma olyan jelöltekre szavaz, mint Szeifert elvtárs traktoros, vagy Vrábel Vendel szövetkezeti elnök — jó úton halad, s egész bizton, hogy rövidesen felépül Komáromszentpéteren az új kultúrház is. Méry Ferenc