Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-27 / 287. szám, szombat

f

93?. november 27. ÜJSZÖ 9 A béke világmozgalom regénye Ilja Erenburg' a második világháború regénye, a „Vihar" után a béke világmozgalom ellenségeit, akadályait és eredményeit sűrítev te folytatásos mondanivalóvá „Kilencedik hullám" címen. Nem regényt írt a szó műfaja értelmében, mely bizonyos fokú teljességet és lezártságot kíván meg, de regényriportázst, tehát a regények azon változását, amely rohanó, száguldó, torlódó korjelenségek rögzítésére azonosságában a legalkalmasabb. Amikor Erenburg a korjelenségeket hullámzó folyamatossággá hömpölyögtet, akkor az érzékeltetéssel megtalálja azt az adekvát kifejezési formát, mely a jelenségek közvetítésére szinte magától kínálkozik. A második világháború közvetítése lezárt folyamatként regénnyé zárulhatott. A vihar elvégezte munkáját: a történelem sorssá sűrűsödött: eddig és innen'. Ami e ponton innen van, az korunS hullámfolyamata: a régi és új vi lág küzdelme, a háború és a béke terére egyszerűsítve. Hullám hullámra torlódik, nincs akadálya és vége, és ínie ellenhullám kél: hullám törik, hullám fordul, elsimul, hogy a következő pillanatban élőiről kezdődjön minden. Nincs megállás, nincs megnyugvás, nincs béke: mozgásban minden, a régi világ nincs legyőzve, az új világ régi kor fertőzésével nem indulhat: a háború elvesztette értelmét, népek egyakaratú áradása, népek hullámzó tengere kell, hogy elseperje. Ilja Erenburg Viktor Hugó versével érzékelteti a régi világot„Ragaszkodom jogomhoz. Háború, bánat s nyomor: ez a törvény. Nincs kiút". És a régi világ utolsó rablólovagjai a pénz, a dollár urai betöltik lényük gyilkos törvényét: „hullámzásba hozták az emberóceánt, megfélemlítéssel, félrevezetéssel. És a tenger megmozdul. Miben tévedtek? Elfelejtették, hogy azok, akik készek voltak követni őket, élni akarnak, ne n pedig meghalni. Talán sikerült volna egyes országokra ráerőszakolni az „amerikai életformát". De elszólták magukat, túlságos szókimondásukból a nép megértette, „hogy nem az amerikai életforma. hanem az amerikai halálforma vár reá, s ez már senkit sem kecsegtet. A tudat, a lelkiismeret, a szív- legmélyéről ellenhullám tornyosult fel. Azok, akik új vihart agyaltak ki, már nem urai a szelek járásának." íme az erenburgi hullám egyszerű értelme: az emberek élni akarnak. mert már élni értenek és tudnak. Amilyen mértékben távolodik az élet, az ember a háborútól, tehát a régi világtól, olyan mértékben válik a béke azonosságává. Erenburg az emberéletnek a béke törvényét keresi, kutatja, látja, konstatálja és tudatosítja mai világhullámzásában Amerikától— Koreáig, a szőke svédektől a csokoládéfekete négerekig, az ösztönös, természetes háború ellenségétől az ' értelmi tiltakozásig. Szülő nem Jehet a háború pártján: „A bombákat nem a rendszerekre dobják, hanem a gyermekekre." És az értelem? A regény tudós alakja, a francia Dumas professzor mondja: „Ők bombáról beszélnek, de az értelem erősebb minden bombánál A tudós számára az atombomba betiltása egyet jelent a civilizáció megmentésével, a tudomány rehabilitásával." Low senátor, a négerlincselő Dél szószólója persze másként tudja. Tudomány? Ugyan kérem! Newton almájánál van-e nagyobb ostobaság? A föld vonzóerejének törvénye mit sem változtat a világon. „De lám, a bomba mindent megváltoztat, mi leszünk a föld urai." És ezt isteni törvényként hirdeti: „Ha gyermekeim és az isten között kell választanom, én az istent választom." Az istent, a háborút! Az atombomba, mint Ábrahám Izsák-áldozata! A hidrogén-bomba, mint isten ostora! De kit ér a\ ostor és ki az áldozat? Egy szóval felelhetünk: Európa. „Hogy európában mi lesz — mondja Low szenátor — nem, tudom, de Amerikába nem engedjük be a háborút." Végtelenül egyszerű recept: ha háborút akarsz, ha gyújtogatni akarsz, házadtól messze járj a tűzzel. A háború mint gyarmati folyamat! Amerika háborús céljainak minden záloga és lehetősége, színtere és rezervája az ágyútöltelékként elkönyvelt Európa. „Nagyon sokat emlegetjük azt az európai hadsereget és ezzel elismerjük, hogy másokra építünk." A dollárimperializmus világhódítást célzó háborúja csak uzsoraáron, csak Európa-áron, Európa rovására valósulhat meg és ez mindenekelőtt a kultúra végét jelenti. Erenburg, aki régi regényeiben cinizmusba fojtott szeretettel búcsúztatta az európai kultúrát, most ágáló hevességgel nyit utat,.ilehetőséget minden ellenhullámnak Európa, a kultúra, a béke védelmére — az amerikai világüzleti akció ellensúlyozására. A pénz nem lehet ura és értelme a földnek! Régen a hódítók idegen zsoldosokat fogadtak, ma ugyan ezt az eljárást amerikai segélynek nevezik. A cél és indíték egy: ágyútöltelék — toborzás és biztosítás. „Az amerikaiak nálunk akarnak katonát vásárolni, csakhogy mi nem megyünk", ez, ennyi a válasz és ez a francia nép hangja legközvetlenebbül érdekelt áldozati tényező ösztönös, természetes tiltakozása A franciák nem felejtették el, hogy a nácik Párizsban elesettjeikről, mint „Sztálingrád európai védőiről" emlékez meg és így érthető, ha nem akarják, hogy majdan New-Yorkban tartsanak gyászünnepséget „Párizs amerikai védői" emlékére. A francia ellenállás után az események nem tettek pontot: a háború nem ért véget a mágu s úgy él. mint a nácik alatt, harcot. ellenállást szervezve, mozgalmakat gyújtogatva. Az ellenállás magja továbbra is „a kivégzettek pártja", a kommunisták. Az amerikaiakat kiszolgáló hatóságok szemében ők jelent'k a változatlan ellenséget, a továbbra is partizánoskodókat és így érhető, hogy a partizán- emlékmű leleplezésére miért nem adnak vízumot a szovjet és a cseh bajtársnak, aki francia <földön, franciákkal esyiitt harcoltak a nácik ellen! Most ők — ezek a volt partizánok — jelentik az ellenséget, mert az egyformán megmaradt ok ellen küzdenek — a háború, az imperializmus ellen tovább és mindvégig. Az ünnepségről kitiltott Voronov, a „Medve" félreérthetetlen üzenetet küld volt partizántársainak a sarkvidékről: „Mi győztünk a háborúban, most pedig le kell győznünk a háborút." A francia kormány ettől a hangtól tagadta meg a vízumot, a tegnap hősi bajtársiasság értelmétől. „Ha Hitler tábornokai most akadálytalanul utazhatnak Párizsba, hogyan is lehetne beengedni Franciaországba azt a szemtelen František Kristeket, aki önként állt be a francia hadseregbe, aztán veletek együtt verte a nácikat és az árulókat": üzeni keserű gúnnyal a cseh partizán. Hitler tábornokai az amerikai mérlegen százszázalékos pluszt jelentenek a százszázalékos mínuszt jelentő ma quis kísértetekkel szemben! Hitler tábornokai amerikai vezérkarok és francia miniszterek vendégei lehetnek Párizsban, mert érvelésük a háború érvelése és így telibe talál: „Franciaország feneketlen hordó és hadereje katonaszökevények hadereje: katonaszökevények hadserege." Gőg és felkínálkozás egy kalap alatt! Amerika választhat: ha Franciaországot akarják kielégíteni, ezzel maguk ellen haragítják a német militarizmust, már pedig az imperializmus e professzionistái az amerikai háborús kalkuláció betontételét jelentik. De miért nem billentheti Pentagon — a francia ellenállást tudva és érezve — a mérleg nyelét a német militarizmus javára és így a saját hasznára? Ezt az egyértelműséget Franciaország stratégiai helyzete nem engedi- Hamburg nem pártolhatja a francia kikötőket! ,.A franciák nélkül elboldogulunk, de Franciaország nélkül nem!" Franciaország csak mint támaszpont szerepel az amerikai számításban, népe: tehertétel, passzívum, ellenállás: milliók, akik tudják — ha háború lesz, nem'Moszkvát és nem New Yorkot pusztítják el, de Franciaországot." Érted most már, hogy mi az oka a franciák békeakaratának, béke muszájának és a dolgozók szinte forradalmi hőfokú békeakciójának?! És hogy mindennek miért van amerikaellenes színezete, hogy miért fogadta magát Eisenhowert is Párizs népe ütemes „go home" kiáltással?! Picasso békegalambja nem véletlenül repült fel francia talajról, a békemozgalom európai indítéka és súlypontja itt van és így Erenburg regényének is csak az lehet a gerince: az azóta lezajlott események ezt máig érőn igazolják. Hősők és árulók, önnyugtatók és lázítók, szolgalelkek és barikádrögtönzők itt mindennapi bőségben adódnak. „Maga a regény is a dekadens francia költő, Nivelle volt álkarrierjével kezdődik. Sötét prózai lélek, aki a költészet játékosan finomra csiszolt álarcában tegnap a nácikat, és ma — doll-árhozománynval — apósát, Low szenátort szolgálja ki minden gátlás nélkül: „1941 most folytatódik: a kommunizmus ellen most Amerika, ez az iszonyú erő vonul fel. Én tehát senkit és semmit senrr árultam el. sem Franciaországot, sem a poézist, sem önmagamat". Méltó társa az a miniszter, aki szellemesen tudja megmagyarázni a francia repülőipar leállításának amerikai parancsát: „az amerikaiak rettentő rossz narfömöt gyártanak, nem >s tasadják. Miért ne ismerjük el. hogy mi rettentő rossz ' motorokat készítünk". Ez az uralkodó osztály megalkúvó hangja. A nép az ellenkezőjét tudja, mondja és csinálía A bányász sztrájkol, a rakodómunkás hátat fordit az amerikai hajóknak, a tengerész szabotál, a katona dezertál, az utca tüntet: az áevútöltelék tiltakozik a háborús értelmetlenség ellen: \ <?verek „go homme" feliratokkal és békejelszavakkal mázolja tele a falakat, a lány halálraszántan fekszik a sínekre, hogy így állíthassa meg a „piszkos háborúba indított katonavonatot". A ..Vihar" regény, alakjai tovább élnek e folytatásos riportban, Mado-nak azt mondják: ..Te úgy élsz, mint a maquis-ban éltél". Mado, ez a mai Jeaň ďArc, szinte irreálisan egy személyre koncentráltan ott van mindenütt, ahol a háború ellen kell kü/deni, sztrájkoknál csak , úgy, békealáírás-gyűjtésnél, tüntetések élén és az amerikaiak által felállított V—2alapzatok tengerbesüllyesztésénél. Hullám tornyosul és árad itt mindenütt és mindenképpen: a francia események hullámokat törnek és hullámokat indítanak, az események visszhangot vernek mindenütt: már nem francia hullámról van szó, útközben rég átalakulj bővült, gazdagodott: világhullám lett és Erenburg könyve a világ-békemozgalom nagy rögzítő, propagatív riportja. A regény francia eseménygerince nem túlméretezett, jelentősége tér- és időbeli meghatározottságból — aktualitásokban — kínálkozik, ami riportjelleg fő ismérve. Mennyiségileg arányosan keveredik az amerikai és szovjet adalékokkal: csak így együtt és képbe sűrítve kap körvonalat a háború és béke hullámriportja. Amerikai üzletemberek és lincselők, diplomaták és kalandorok, tábornokok és újságírók gyújtják, szervezik, élesztik és uszítják világméretben erőiket és lehetőségeiket a háború, a^z atombomba isteni küldetésének realizálására. Neales, Amerika párizsi követe, a tubákos szelence szenvedélyes gyűjtője e realizálással kapcsolatban csak azt sajnálja, liog.v gyűjteményét is el fogják pusztítani, „Nem az emberiséget sajnálta, nem is magamagát, csak ezt a porcellándobozt". A katasztrófapolitika is kitermeli a maga „szép lelkeit"! A szovjet emberek nem mester kednek és pepecselnek egy lélekzetre atombombán és tubákosszelencén. A munka emberei, a 'józan élet realistái nem lehetnek sem az atombomba, sem antikvitások élettől elvonatkoztatott mániákusai. Erenburg a háború után az építő embert közvetíti, a „Vihar", életben maradt hősei városokat építenek, erdősávokat ültetnek: mi keresnivalója van itt a háborúnak? Nem lesz . háború — mondják. Miért? Egy asszony felel: „Éjszaka elgondoltam, micsoda erő van minálunk minden egyes emberben! Sohasem merészeli megpróbálni a háborút". Erenburg regénye a világ-békemozgalom reális propagandakönyve. Való-hitelű sugalmazás, melyet a béke győzelmi tudata éltet: a békemozgalom természetes logikájának ereje, mely „mindenkit meg«

er, mert itt nemcsak eszméről n szó: az emberek élni akarnak." Az eszme hitele emberein dől el, mert „maga az eszme kevés, az is kell, hogy testet öltsön, így válik életté". Erenburg regényriportázsa testet öltött valóság: emberek hordozzák és élik hullámait, melyek, ha messze, ismeretlenből is indulnak, de közelre érnek, földrészeken csapnak át, hogy mindenki ügyévé válhassanak. Erenburg könyvét a békekongresszusok riportjának is mondhatjuk, de nem a kongresszusok az elsődlegesen fontosak, hanem az az út és az a logika, mely ezekhez elvezet, az a természetes folyamat, mely ezeket létrehozza és kikényszeríti, tehát az az alapvető tény, hogy az emberek a világháború századában végre élni is akarnak! A háború és a béke terében hullámok sodródnak és keverednek, sisteregnek és csendesednek, nyelvelnek és ringatnak. Melyik hullám erősíti a békét és melyik gyengíti? Melyik hozza, sodorja a háborút és mi töri és mulasztja' Kinek van igaza? Aki mindent átélt, mindent megpróbált, aki minden hullámon áttört, hogy a végén tanúság és tanulság hitelével mondja ki a könyv, a hullámriportázs igazát és a békemozgalom eredményét, a Low-szenátoroV úszító mesterkedéseinek elmaradhatatlan kudarcát: „Miért akarnak beanünket becsapni? Ki az, aki valóban háborút készít elő? Ki gaz dagodik meg a rémületkeltésen és a gazságon? Ki dicsőíti az atombombát, amely Párizsra nézve még szörnyűbb, mint Moszkvára?" Ezt Sabloné kérdezi, a francia író. aki nem kommunista, akit amerikai megbízottai küldenek Moszkvába, hogy nagy szovjet leleplező riportsorozattal segítse elő háborús céljaikat és aki mindent látva és tudva, végül is a háborúra beállított New York-i börze ellen foglal állást, melynek fekete napjai a „békepánik" kifejezést jelenti, őszinteségében és leleplezőn. Ez a Sabloné az egész hullámzás eredője és értelmi összegezője lehet: ő az, aki átcsap az amerikai háborús hullám, hogy Moszkvából — Prága közbeeső állomással az ellenhullámzásként visszaáradva a francia, az európai ellenállás tengerébe végül is a béke- világmozgalom kongresszusi szónókaként hirdethesse -ítéletként igazát. Amikor Erenburg regényét megírta, Sartre, a sok port felvert francia író, az egzisztencializmus vezéralakja, még nem állt a békefront oldalán, Sabloné előredatált figuráját Sartre mindennél meggyőzőbb hitelességgel futólag igazolta — cáfolhatatlan valósággá. A „Kilencedik hullám" a világ-békemozgalom előlegezett történelmi munkája! FÁBRY ZOLTÁN Köszöntjük a 75 éves Harmos Károlyi Van festőnk, akí a természet szerelmese. Az erdő, a rónaság, a falu széle, a hegyvilág kimeríthetetlen gazdagságával és elbűvölő színeivel megihleti, mint tájkép festészetünk Munkácsyját, Paál Lászlót. A világból, a természet valóságaiból néha elég néhány magányos nyírfa az út mertén, egy erdei tisztás, egy ágasbogas törzsű fűzfa vagy a naplemente égő vörössége, hogy a legbensőbben valljon önmagáról, a hazai táj varázsáról és szeretetéről. Más festőknek az ember kell, hogy arcképekben, alakkompozíciókban fejezhesse ki érzéseit, hangulatait és mindazt, ami elméjét és szívét betölti. Pór Bertalan nagy emberábrázoló művészetére gondolok. Vájjon a festők melyik csoportjába soroljam a mi Harmos Károlyunkat, akinek most, november 28-án ünnepeljük születése hetvenötödik évfordulóját. Itt állok a komáromi. Kultúrpalota felső emeletén levő műtermében, száz és száz képe előtt és nem tudom eldönteni, a táj, a történelem, a kompozíció vagy az emberábrázolás szerelmesének mondjam-e? Szén- és tussrajzok, fametszetek közt olaj- és akvarellfestmények és minden kép, rr.inden alkotás újabb és újabb kísérletnek és keresésnek tűnik. Tájakat és arcokat, bányákat és műhelyeket látunk, amelyekről elhisszük, hogy festőjük szakított minden expresszionizmussal és impresszionizmussal, a formalizmusnak valamennyi kerékkötőjével és' józanul, de ugyanakkor teljes festőiséggel a teljes realizmusra, az élet igazságainak legvalóbb tükrözésére törekszik, ahogy ezt a jubiians a mindig újat és szépet akaró művész hitével maga vallja. A realizmus útja természetesen nem egyszerű út, különösen az olyan művésznek nem, aki egy szellemi központtól távol, meglehetősen elszigetelve alkot, mint ez a mi Harirfos Károlyunk esetében fennáll. Taláretez a magyarázata, hogy képeiben, mtlyek napjaink tartalmát, korunk eszmeáramlatait törekszenek tükrözni, túlsúlyban van az illusztráló, fantasztikus elem. Témái nem határozottak, nem ábrázolnak éles társadalmi összeütközéseket, a múlt maradi erőinek mérkőzését a feltörekvő újjal, fegyveres összecsapásokat, lázadásokat. Harmos befelé fordul, a látomások és víziók festője. Ezek a színdús víziók, amelyekben szinte tökéletes rajztudása pompásan érvényesül, ha bennük olykor ingoványos talajra is téved, megérdemlik legteljesebb figyelmünket és elismerésünket, mert hiszen az idős mester ezekben a kompozícióiban is szenvedélyesen áll mellénk, a ma mellé. A csapongó képzelettel felvázolt, sokszor egészen álomszerű és ködös kompozíciók a háború, az esztelen meddő öldöklés ellen lázítanak, az elnyomott lélek szabadságvágyának és békeakaratának víziós kifejezői. Emellett az is jellemzőjük és erényük, hogy kerülik az öncélú „művészieskedést" és eszmei tartalmukkal akarnak a néző képzeletére hatni. Hadd egészítsük ki jubilánsunk portréját néhány életrajzi adattai. A budapesti képzőművészeti főiskola elvégzése után hat esztendőt töltött külföldön, Münchenben, Berlinben, Angliában, Franciaországban és Itáliában. Tanárai közül különösen Székely Bertalan volt rá nagy hatással. 1910ben került Komáromba, ahol megszakítás nélkül az ottani gimnáziumban tanított 1945-ig, nyugdíjazásáig. Az a tény, hogy a mester nevelői kedve töretlen maradt és hogy a komáromi kultúrházban még ma is oktat, és vezet biztos tudással az igaz, szocialista művészet felé, tisztelettel tölt el bennünket személye iránt. Magas korát meghazudtoló készsége és lelkesedése, amelyet tanítványaiba plántál, oly becses a szemünkben, mint eredeti alkotó tevékenysége, lankadatlan útkeresése, amellyel életünk gazdag, sokrétű, valóságainak megragadására törekszik. Reméljük, hogy ez a keresés még közelebb hozza a realizmushoz és művészetünket még sok olyan alkotással fogja megajándékozni, amelyek kiállításaink, kultúrházaink és Otthonaink díszei lesznek. Egri Viktor I