Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-27 / 287. szám, szombat

10 ÜJ SZ0 1954. november fSt 1 LÉVAI KEPEK A múlt "A dombokon tüzet rakott a fáradt napgolyó. A város ősi tornyai fürödnek a fényben. Öszi J^ödök csavarognak a barna kertekben, s gyűrötten, puhán tapadnak a lombhullajtó fákra. Siklós felől duruzsol a szél, .s belemar az ősrégi vár porladó falába. A város, Léva városa csendes zsongással fürdik november aranyfényében, s régmúlt századok emlékeiről regél... Megállok a porladó vár sötét kőtornya alatt. Feltekintek a keskeny lőrésekre, melyek vakon figyelik, vigyázzák a várost. Meg• érintem, s vallatom a hallgató köveket. Szívemben mozdulva kél az örök időbe temetett történelem, amely e földön is viharozva nyargalt keresztül, hogy dübörögve tovatűnjön. Török, tatár seregek, kuruc és labanc hadak kavarognak képzeletemben. Nagy idők elporladt harcosai, akik itt, ezen a tájon is könyörtelen csatákat vívtak ... A város szenvedett és csak kevésszer örült. Sokszor vörös lángnyelvek martak a háztetőkbe, hogy a földdel egyenlővé, tegyék a várost. Sokszor halálos kór pusztította a népet, de mint a Fönix-madár újra- s újraéledt, feltámadt poraiból a város is, s megszépült. Krónikájának legszebb lapjai a kuruc időket őrzik, a kort, melyben magasra röpült a zászló, hogy fegyverbe szólítsa Rákóczi népét. Forgassuk csak vissza a krónika poros lapjait... 1703. szeptember 17. Fülledt sötétség terpeszkedett ezen az éjszakán Léva városára. A sűrű csendbe csak nagynéha vakkantott egy-egy házőrző komondor, hogy fejét lesunyva ismét a tornácra kotródjék. A fellegvár felől, mint magános csillag pislákolt egy lámpa s fényből szőtt szárnyával reszketve verdeste a sötétséget. Túl a városon, ott ahol a Garam vize zubog, az éjszakánál is sötétebb árnyak mozogtak. Halkan kotyogott a víz ' a könnyű evezőcsapásoktól. A bakter már az éjfél utáni két órát is elkiáltotta, amikor elindult a csapat. A könnyű szélben neszező kertek alatt lopóztak, s megkerülték a várost. Amikor a sötét óriásként felmeredő vár közelébe értek, megrebbentek, megtorpantak. Sustorgó hangokat szűrt az éjszaka. , Rövid idő múlva kettészakadt a kis csapat. Az egyik fele a várkapu irányába lopózott, a másik az árkok mentén tűnt tova... A várkaput vigyázó császári zsoldosok egyike susogva kérdezte társát: — Hallottad? — No. — Mintha itt settenkednék valaki. A feleletre már nem volt idő. Mintha pokolbéli ördögök dobbantak volna elébük, úg'u zúdult elő a kuruc. Kemény karok ragadták meg vállukat, hogy szinte belereccsent csontjuk. Érdes tenyerek tapadtak szájukra. Nyikkanni sem tudtak többé. A kurucok kötélhágcsót hajítottak a falakra, s fürgén kapaszkodtak fölfelé. Oldalukon tompán koppant a kard. A várbeliek még föl sem ocsúdhattak álmukból, már foglyok is voltak. Az őrséget egyetlen kardcsapás nélkül fegyverezték le Rákóczi katonái. Másnap, amikor a virradat rálehelt a városra, a fellegvár ormán már a szabadság bojtos zászlaját lobogtatta a szél. A vár, s a város zengett a katonák dalától: ,.Nosza hajdú, firfy? varjú, járjunk egy szép lánczot, 'nem vagy fattyú, sem rossz hattyú, kiálts rá egy hoppot!. Szájad mondjon, lábad járjon egy katona tánczot!" De nemcsak magyarul, szlovákul is magasba csapott a nóta lángja. A kuructábor szlovák harcosai ráfeleltek: ,.Hore Hronom, dolu Hronom, drobné subky chodia po ňom:.: A vivát a fellegekig zengett, s Léva városára rámosolygott a szabadság napja... A hosszú évszázadok még sok megpróbáltatást, s bánatot hoztak Léva népére, de az idő minden sebét bekötözte. S ma, a békés építés korában megint újjá született, hogy virulva viruljon. v A könyvtár Ha megállunk Léva főterén, ahol az utcák sora egybefolyik, kitágult szemjjnk önkénteleniíLis megakad egy saróképüleWn, amelyről öles betűk hirdetik: Járási Népkönyvtár. A betűket felissza szemünk, morzsolgatjuk a szót, felmérjük jelentőségét, jövőbe hívását. Járási népkönyvtár! Legtöbbször fokmérője ez a cím egy város vagy egy egész járás kulturális megmozdulásánál c, az irodalom felé táguló erejének, erőpróbájának. Nem cégér e cím,, több annál: okosság, tudásszomj, s emberi vágy az örök szépség felé. S most nézzük meg. figyeljük meg itt, Léván azt az ajtót, amely a könyvek birodalmába hívja a szomjas utast, a dolgozókat, s az ifjúságot. Nem csalódunk. Az ajió folyton nyílik, kilincse meleg a rátapadó kezektől. Férfiak, asszonyok, ifjak s öregek lépik át a küszöböt, hogy szomjas szívüket kitárják a legjobb barát, a Könyv felé. S a betűk, ott a falon értelmet nyernek, megtelnek élettel és szépséggel. Köszöntik az új embert, aki jobbá lesz, mert tanulni akar. Mi is beléptünk ezen az ajtószárnyon. Kíváncsiak vagyunk, vájjon mit találunk odabent, milyen új és gazdag élménnyel tágul ölelőbbé szívünk. Ami legelőször szemünkbe ötlik: az a könyv. Könyvsorok a falak mentén, a szekrények üvegén belül, a polcokon. Könyv, • könyv mindenütt fehér papírba öltöztetve. Tekintetünk végig simogatja őket. Klasszikusok, modernek, ifjúságiak, szakkönyvek, szlovák, magyar és orosz nyelven. A könyvszekrényeken üveglapok Icö-i zé szorítva nagy író-szellemek arcmásai tekintenek ránk. A falakon képek, illusztrációk. A szekrények előtt meg-megállnak az emberek, tekintetük végigfut a könyvek során, emelkedik a kéz, s a kereső ujjak a kötetre tapadnak. Sokan az olvasóterembe vonulnak, mások kikölcsönzik a könyveket. Emberek lépnek ki az ajtón, hónuk alatt regényekkel, verses kötetekkel. Járjuk a szobákat, s ámulunk. Szép ez az egymásba nyíló öt szoba, a két könyvtár, az olvasóterem, a klubhelyiségek. Jól esik a rend, a tisztaság, igényesség. Nevetöszemü fiatalasszony toppan elénk, s bemutatkozik. Risánek Margit, a könyvtár vezetője. Arcán szinte ott ragyog a kérdés, ugye tetszik? Ugye szép a könyvtárunk? S a néma kérdésre kérdéssel felelünk. Megérti és beszél. — Ezerkilencszázötvenkettö márciusától vezetem a könyvtárat — mondja — Veselý Irmával és Vodičská Klárával. Szeretem ezt a foglalkozást, mert szép és hasznos, mert jó látni, tudni, hogy egyre többen olvasnak. Igen. Ma már ott tartunk, hogy átlagban 2500 könyvet kölcsönöznek ki havonta. Nagy szám ez a múlthoz viszonyítva, s örömteljes valóság Természetesen — folytatja — mi, könyvtári dolgozók mindent elkövetünk, hogy még többen és többet olvassanak az emberek. Vitadélutánokat, esteket rendezünk, felkeltjük a dolgozók érdeklődését a legjobb könyvek iránt. S felejthetetlen élményt jelent számunkra, ha egy-egy vitaest sikerrel zárul. Még ma is előttem a kép, amikor ez év márciusában színültig megtelt emberekkel a Nagyszálló díszterme, hogy Petőfi halhatatlan emlékének adózzon Léva népe. Szlovákok, magyarok egy szívvel ujjongtak és vallották magukének a nagy forradalmár költőt. Szép veit s felemelő a két nép fiainak ölelkezése Petőfi szellemének hatása alatt. Risánek Margit még sok szépet mesélt a könyvtől és az emberről, az író és olvasó viszonyáról. Minden szavából bizakodás csendül, s az az öröm, amelyet csak azok érezhetnek, akik jól, s becsületesen dolgoznak, akik szeretik a népet, szóval jó kultúrmunkások és jó nevelök. A lévai lúdfertály Mintha az őszi nap is részt akart volna venni a város immár hagyományossá vált- Márton-napi nagyvásárán. Ködtakarója mögül szikrázva szórta sugarait a Fő tér felé hömpölygő emberáradatra. Igazán még talán választani sem lehetett volna szebb napot arra hogy az idegennek része legyen abban a felejthetetlen látványban, amit csak a lévai nagy vásárok tudnak nyújtani a különlegessé geket kedvelő kíváncsiaknak. Minket azonban nem is annyira az itt felhalmozott, szinte felsorolhatat lan árubőség érdekelt, a messze környékről idegyülekezett embersokaság bábeli lármája se kötötte le különösebbképpen figyelmünket, sokkal érdekesebb látvány kedvéért hagytuk faképnél ilyen kora reggel jó puha ágyunkat. Azt, a szinte az egész világon páratlanul álló ősi lévai különlegességet akartuk megtekinteni, amelyet mindközönségesen ezzel az egy szerű meghatározással szoktak illetni: ..lévai lúdfertály!" Mert képzeljenek el kedves olvasóink egy több mint fél kilométer hosszú, színes népviseletben pompázó asszonyi sorfalat, amelynek tagjai olyan szorosan zárkóznak egymás mellé, mintha vala mely népi tánc ellejtésére készülnének. Ennek a tarka, élővirágfűzérnek minden egyes tagja egyegy fonott kosarat tart maga előtt, amelyből pirosra sülve étvágygerjesztőén kandikál elő egy-egy négyszeletre vágott, kemencében sylt jókora liba. Ezeket a sültliba részeket, az úgynevezett „lúdfertályokat" árusítják vásári napokon hihetetlen olcsó áron Léva és vidéke élelmes asszonyai. Persze kapkodják is a vevők az ízletes keveréket, s bizony egy-egy nagyobb piaci napon százszámra fogy a sült liba. A „lúdfertály" fő idénye a régi hagyományok szerint Mihály-nap volt. A lévai lúdfertály-árusítás eredetéről egy igen kedves szájhagyomány van feljegyezve Léva város krónikájában. Ezek szerint valamikor réges-régen egy igen gazdag és nagyhatalmú török basa élt a lévai várban. Ez a török basa meg akarta háreme részére szerezni a falu legszebb lányait, kihirdette hát, hogy három napon belül jelentkezzék várában a falu 103 legszebb leányzója. Igen ám, de a falu lakossága megsejtette a basa csalafintaságát és a cselre még ravaszabb csellel válaszolt. Ämikor ugyanis a falusi leánykák elindultak veszedelmes útjukra. mÁndegyik szűz egy-egy ludat vitt magával útravalóul. A fegyvert forgató legények pedig a vár környékét ellepő sűrű bokrokban húzódtak meg, előre megbeszélve a lányokkal, hogyha bajba kerülnének, bocsássák szabadon , a ludakat. így is történt. Amikor a török basa el akarta fogatni a leányzókat, azok szabadon engedték a ludakat, melyeknek gágogására a várba rohantak a legények és kiragadták onnan a veszélyben forgo fehérnépet. A szerencsés megszabadulás örömére aztán hatalmas sültliba traktát rendezett a falu, s mivel a lévaiak már akkortájban is igen gyakorlatias észjárásúak voltak, a megmaradt libarészeket másnap elárúsították az arravetődő vándorkereskedöknek. S mert a sült liba árusítás igen jó üzletnek bizonyult, azóta is minden alkalmat megragadnak, hogy némi jövedelmet szerezzenek kitűnő ízű csemegéjükből. Dénes György,-Neumann János .l|l4»tH|l>|ll|u|H«wtl.|Ht>4

l|«H|ll«»|l>|>«|U|<l|l><HM 5* e r ess Lombos fűz vagy a tó partján? Alád állok, borulj reám. Takarj el a lombjaiddal, hintsd be szemem harmatoddal. Vadmadár vagy, nincsen fészked? Nálam találsz menedéket Holdvilág vagy fenn az égen? Párod után kutatsz régen? Gyere fölém, ragyogj reám, fényesítsd meg halvány orcám. Ne ragyogj ott fenn az éjnek, üres, éji sötétségnek. • Farkas Zoltán MÓRA FERENC: cÁ végi koi fesmlágbóL Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet tettünk, amelyikben a gyermekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát, azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyet is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek „az egyik szomszédja Kína, a másik Ausztrália". Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a dominiumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejü házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem újkeletű ez, hanem öröklött. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs és csattogott, a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csak úgy alágyújtott a kéménybe felakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egykét emberöltő alatt kiheverni. Hetediziglen benne bujkál az unokák vérében még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos időben úgy tisztelik őket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul fagyták gyerekeikre a feltört legelőt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hárman keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentől vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de erről sem tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizet, tem. Az alku könnyen ment. Csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengőt, én ajánlottam neki hármat. amire ő kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzből kifogytam, ötvenest kínáltam neki. — Nem bírunk itt azzal uram — csóválta a fejét. — Én még ebben az esztendőben nem láttam ekkora pénzt. — Hát ha felváltaná valamelyik szomszédban? , — Itt? — húzta félre a száját mosolygósra és harapósra is. — Aratásig az egész határban nem szed öszsze ennyi pénzt. félnap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklis ember* kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielőtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlő fejedelmünk képét. — Ki ez fiam? — Tudja az isten — vont vállat. — Alighanem a király, ugye bizony? — Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az? — Tudja az isten — mentegette magát — nem igen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve. Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. E-gy öregebb gazdát megkérdeztem, halot-^ ta-e már, hogy ki lesz most követ? — Hallotta a ménkű. -> — Hát eddig ki volt a maguk követe? — Tudja a ménkű. — De csak látta valamikor öt esztendő alatt? — Látta a ménkű. A dülő-utakon egy-egy akácfán plakátot zörget a szél. Egyéb hirdető oszlop itt nincsen, mint amit az isten teremtett, de ez tán alkalmasabb is. Először azért, mert nem kell ráraggatni a plakátot, rá lehet tűzni egy akáctövisre is, másodszor azért, mert levenni is könnyebb róla. Csak úgy az ülésből az ostornyéllel. — Minek bántja azt a papírt Illés? — Ráakaáztom otthon a cseresznyefára. Jó zörgős papír ez, majd riogatja a verebet. Egyéb haszon úgy sincs belőle. — Erre maguknál nem fizetnek a szavazásért? — Nemigen. Tegnap ugyan ingyen lehetett volna inni a csárdában, de ebben is huncutság volt. — Hogy-hogy? — Úgy, hogy az ilyen paletát vasárnapra kellene tenni, nem hétköznapra, mikor rendes embernek nincs reáérő ideje. Ez csak a csárdásnak jó, mert a sok pénzt is zsebre vágja, meg a bora is megmarad. A szegényembert mindenből kisemmizik. Ezt némi keserűséggel mondja Illés. Nagyon fáj neki, hogy az egy pohár bortól elütik. Arra még nem jött rá, hogy az életéből is ilyenkor semmizik ki. * * * A plakátragasztó olykor kortes is. A hóna alatt vannak a plakátok, a m belső zsebében az aláírási ív. Amazért húsz fillért kap darabonként, emezért egy pengőt nevenként. Különben csak olyan paraszt, mint a többi, csak egy kicsit neki van hevülve. A lehelletén'úgy érzem, hogy nem annyira a lelkesedéstől, mint inkább egy kis szíverősitőtől. — Melyik pártnak az embere maga? — Én? ízzé... Hogyis csak.;, nézze, mán megint elfelejtettem. Merre vagy mán, no, fene beléd! — tapogat a feslett fenekű felső zsebben. Előkerül az ív. Lebetűz róla egy nevet. I — Dehát milyen párti az az úr? — Mindegy az, kérern nagyon fáin ember. Az egy;k napszámosom kiszól a gödörből: — Tegnapelőtt másik úrra mondta kend, hogy nagyon fáin ember. —, Hát az is az vót — bólogat a kortes. — De az csak nyfclcvan fillért reszkírozott egy aláírásért. — Ez mindig ilyen nagy hazafi vót — mondják az embereim, amikor a kortes elhalad. — Hazafi? — veszem fel a szót. — Hát. Elkorhelykedtfc már házát-földjét. Szó szót ér, s kiderül, hogy ezen a tájon milyen különös kritériumai vannak a hazafiságnak. Aki nagy hazafi,' az részeges, káromkodós, munkakerülő garázda ember. De éppen ezért mindenfelé tudja a járást, ráérő ideje is van, a cifra beszédhez is ért. ennélfogva ő a legkantárosafjb legény az igehirdetésre,i