Uj Szó, 1954. október (7. évfolyam, 239-264.szám)

1954-10-15 / 251. szám, péntek

1954. október 15. IMSZO 5 FATOLVAJOK Akkoriban történt amikor még az olyan magamfajta, egyik napról a másikra élő szegényembernek nem igen volt rá pénze, hogy télire tüzelőt készítsen magának. Hogy megértsék, el kell mondanom: A mi falunk a Kisalföldön fekszik, erdő van is nincs iis arrafelé, de inkább nincs s főképpen olyan nincs, amelyből annakidején jutott volna a szegénységnek tüzelő. Ott ugyan az uradalom erdeje nálunk, meg túl a Vágón, Nagyfalün, de abban még csak rőzsét sem szedhettünk; igaz ugyan, hogy az én kedves földieim, ha nagynéha mégis megengedték egyikének-másikának, öregfejszével mentek „rőzsét szedni". A szénről hallomásból tudtuk, hogy azzal is lehet tüzelni, csakhogy azon az egy-két vasutason kívül, aki tarisznyában hordta haza a vasútról, más nem juthatott hozzá. Még a nagygazdák se, egyszerűen azért, mert nem volt. Azok egyébként nem is voltak rászorulva, majd mindegyiknek volt egy kis akácosa a földjei végében, azt vágta esztendőről-esztendőre. Az akác mégolyan, hogy mennél jobban vágják, annál jobban hajt tőről, még el is bokrosodik. Náluk hát nem is volt semmi baj, annál nagyobb kínban voltak azonban a magamfajták. Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak s ahogy lehetett. Kóróval, napraforgó-, sőt még dohányszárral is tüzeltek. Úgy Mindenszentek tájáig ment is valahogy a dolog, az asszonyok kórótűznél is megfőzték az édes, meg savanyú kruimpli- és bableveseket, a gancának sem kell sok főzés, de novemberben már nemcsak a főzés kedvéért kell tüzelni, hanem azért is, mert fázik az ember, különösen az olyan sovány koszťon élő, kevésruhájú, földes padlót taposó mint én, e Géza, a Jani, a Ferkó, meg rajtunk kívül még éppen elegen. Aztán meg az Isten tudja hogyan, de éppen a szegénységnél van a legtöbb gyerek s ruha még annyi se kerül rájuk, íjnint az apjukra — annak mégiscsak emberek elé kell mennie — ágyban se lehetnek mindig, hát fáznak, kegyetlenül és nagy hangosan fáznak. Az asszonyokat bántja a gyerekek dolga, folyvást rágják az embereik fülét: — Gondolj már valamit, hozzál egy kis fát! — Az emberek néhány napig elhallgatják a morgolódást, néha — ha már nagyon hangoskodik, okvetetlenkedik — ráröffennek az aszIrta: Babos László szonyra, de végülis nem marad más hátra, valóban „gondolni keli valamit^. Ilyenformán: a Géza, a Jani, a Ferkó, meg én egy ködszitáló, csípős novemberi hajnalon beiéin ászunk a molnár ladikjába — két sodrás dohány a használat díja — és áttaszigáljuk magunkat csáklyával a Vág túlsó partjára. Szép csöndesen beállítjuk a ladikot a meredek part alá. kikötjük, felkapaszkodunk a partra és — előttünk a nagyfalusi erdő. Megjegyzem, a nagyfalusiak meg hozzánk járnak, a mi erdőnkbe, Azért van ez így, hogy a csősz meg ne ismerjen bennünket. Egyébként a nagyfalusi sorstársakkal szíves jó viszonyban vagyunk. Ha „szállítás'

3 közben valamelyik falunkbélinek elakad a homokon a fája, a nagyfalusiak segítenek neki letaszítani róla. Ugyanígy a mieink nekik. De hogy ne szaporítsam hiába a szót! Az erdőben egy-kettő készen vagyunk. Kivágunk vagy öt szál kiszáradt fát, szaporán lebotoljuk, levisszük a partra s az egyik végével beléállogatjuk a vízbe. Az ág ott marad. Hadd jusson másnak is! Ha mind lehordtuk, összeaggatjuk őket kötővassal, egy-két ütés a fejsze fokával és már tartja is egymást a fa. Aztán lemászunk a ladikba, lent ugyancsak összekötjük a törzseket, ráakasztjuk a ladik karikájára, beléeresztjük a vízbe és indulunk. Először felfélé, az ár ellen a part alatt, ahol majd semmi sodra sincs a víznek, nehogy túlságosan le vigyen bennünket, míg átkerülünk — aztán neki a közepének. Van dolga a csáklyának, nagy a teher, de azért szépen haladunk. Már túljutottunk a Vág közepén is, amikor egyszercsak nagyot rándul a ladik s már ül is a homokon. A fa meg úszik, nem merül olyan mélyre s mindjobban ráncigálja rá a homokra. Küszködünk, de már látjuk, hogy megette a fene az egészet, a fát el keli engednünk, mert különben soha el nem szabadulunk innen. Hirtelen — mintha ostorral vágtak volna végig rajtunk — valaki utánurtk ordít a túlsó partról: — Az anyátok tolvaj istenit! Várjatok csak!- Ismerlek benneteket jól! A köd megnöveszti a csősz homályos alakját, hadonászik és küldözgeti utánunk a biztatást Gondolom magamban^ — Ismered ám az öreganyádat, hisz ebben a bolond ködben azt sem láthatod, hogy az ember a képes vagy a másik felével fordul-e feléd. De azért megsietett" bennünket. A Ferkó fogja a fejszét, elvágja a kötelet a karikában; a fát elkapja, elragadja a víz. Egy pillanatra utána, m^jd egymásra nézünk. \ Most aztán gyerünk le a homokról. Erőlködünk, huzakodunk a csáklyával, a ladik meg se mozdul. Nincs más hátra, valakinek meg kell taszítani. Igen ám, de senkinek sem akaródzik beléállni a vízbe. Egy darabig várunk, háthogyha rászánja magát a másik, azonban senki sem mozdul. A többiek merően néznek rám, hiába, én vagyok közülünk a legfiatalabb Mit lehet tenni! Lerúgom a lábamról a vedlett kincstári bakancsot és beléáliok a vízbe. Térdig sem ér, de harapósan, irgalmatlanul hideg. Hát csak minél gyorsabban! Rátámaszkodom a ladikra és nagyot taszítok rajta. Váratlanul gyorsan lesiklik a homokról, elkapja az ár s magával ránt engem is. Egy szempillantás alatt nyakig merülök a vízbe. A többiek gyprsan elmarkolnak és besegítenek a ladikba. * * * Egyhuzamban hazáig szaladok Gőzölög is rajtam a nedves ruha. Otthon tüstént ágyba bújok, estére mégis kiráz a hideg ... Tüdőgyulladást kaptam, orvos nem látott, de azért kihevertem. *** Vagy egy hét múlva, hogy estefelé feléreztem, látom, ott ül mellettem a Géza. meg a Jani. A szobában ég, pattog a tűz, gondoltam, biztosan ők hoztak fát. Nekikfordulok: — Hol vettétek a fát? Jani szeme huncutul megcsillan: — Hát hol vettük volna? Tán elfelejtetted? Hisz együtt hoztuk! — De hisz azt elvitte a víz! — El azt. csakhogy a Cseke gyerekek láttak bennünket, a könyökben kifogták és hazavitték. Mikor aztán a fülükbe jutott, hogy hogyan jártál, harmadnap este mind idehordták hozzátok, pedig már fel is fürészelték és el is hasogatták maguknak. — Aztán nektek van fátok? — Már hogyne volna. azóta már kétszer is jártunk a Vágón Máig sem tudom, igazat mondtak-e. Újra Kelet-Szlovákiába indul a Magyar Területi Színház A komáromi Magyar Területi Színház Fucsík-utcai épületének udvarán nagy a sürgés-forgás. A színház technikai dolgozói vidáman rakják fel a díszleteket és kellékeket a színházi teherautóra. Irány az állomás! Vagonba rakják a „Csikós" és a „Mákvirágok" díszleteit. A legújabb darabunk. Egri Viktor államdljas „Pünkösdi királyságba díszleteit a teherautó viszi majd az együttessel. A színház együttese lázasan készül a keleti vendégjátékra, melynek állomásai Rimaszombat, Kassa, a keleti városkák, majd visszafelé Losonc. ,A színészek készülődnek az útra. Találgatják, milyen lesz az idő és főleg a siker. A kellékesnő a darabokhoz szükséges kellékeket rendezgeti, az öltöztetőnő a ruhákat vasalja. Ha kis hiba van a kosztümökön, szorgalmas szabó-kezek egy-kettőre rendbehozzák. Egyszóval nagy a készülődés az egész színházban. Meg lehet érteni azt a kis izgalmat, ami ilyenkor tapasztalható. Hiszen harcba indul a csapat. Kultúrharcba. És érzi, hogy e harcban győznie kell. Meg kell újra, meg újra hódítani a keletszlovákiai magyar dolgozók szívét. Boldogan megyünk Keletre, mert érezzük, hogy nagyon vár bennünket a mi kedves közönségünk: Kassa, Szepsi, Nagymihály, Királyhelmec és Gálszécs színházat oly nagyon kedvelő népe. Vár bennünket a rög nem látott Rimaszombat, Losonc és Fülek. Mindmegannyi kedves hely. Reméljük, hogy oly szeretettel várnak bennünket, amilyen szeretettel mi megyünk városaikba. *** Az autóbusz soffőrje tisztogatja a járművét. Nagyon a szívünkhöz nőtt ez a modern, számunkra immár nélkülözhetetlen „ekhós-szekér". Az autóbuszban mindenkinek meg van a maga megszokott helye. Kialakultak már az utazó-társaságok. Van csoport, mely vidáman énekel az egész úton, sőt néha éjjel is (azoknak nem csekély bosszúságára, akik aludni szeretnek; mert ilyen csoport is van). Egy másik csoport témája a színház, annak fejlődése, kilátásai. Színdarabokról beszélgetnek, tervezgetnek. Van „sportcsoport" is, ahol tippelnek az eredményekre és bírálják a komáromi Spartak gólképtelen csatársorát és „gólképes" védelmét. (Valljuk be, joggal!) És ez a sok nótázó, tervező, tippelő, alvó stb. csoport a megérkezés pillanatában csodálatosan egy csoporttá válik, amelynek csak egy célja van: jól játszani, művészi előadást mutatni be a közönségnek. *** A színház művészegyüttese és színpadi technikája az indulás előtt sem pihent. Bár szabadnap volt, pihenését feláldozva fellépett a Nemzeti Arcvonal Bizottsága által rendezett komáromi Csehov-esten. Az est keretében Csehovnak, a halhatatlan orosz klasszikusnak egyik kedves egyfelvonásos szatíráját: a „Háztűznézőt" adták elő. Ha kultúrmunkáról, színházról van szó, együttesünk nem ismer fáradságot. Tudjuk, mivel tartozunk Csehov emlékének, aki munkásságával járhatóvá taposta előttünk a szocialista realizmus útját és gazdagította a színházi irodalmat halhatatlan műveivel. Csehov a jobb emberért, a jobb életért harcolt. Ezért harcolunk mi is, színészek! Itt a búcsú pillanata. A családtagok elbúcsúznak szeretteiktől, az igazgató az együttestől. Megindul az autóbusz. Komárom öreg házacskái mosolyogva intenek búcsút, mintha mondanák: „Jó utat!" A korai járókelők arcáról ezt olvassuk le: „Aztán nr- maradjatok el sokáig!" „A viszontlátásra!" Átmegyünk a fahídon. Mellette gyors ütemben épül az új, modern betonhíd. Reméljük, hogy jövőre már az új hídon robog át velünk az autóbusz Kelet felé. Lassan elmaradnak a házak, kiérünk az országútra. Még látjuk a tornyokat, a gyárkéményeket, a hajógyárat, azután azok is belevesznek a reggeli ködbe. A nôta felcsendül — az énekes csoport „működésbe" lép. Az autóbusz vígan szalad velünk az országúton. Déryné kései unokái elindultak kötelességüket teljesíteni. Dolgozóparasztok, munkába siető munkások, iskolások integetnek felénk. Boldog érzés! Már ismernek és szeretnek bennünket errefelé. Visszaintegetünk: „A viszontlátásra, három hét múlva!" Az autóbusz rohan velünk a csillogó országúton Kelet felé. Siposs Jenő ŠTEFAN ŽÄRYl IQegiyta coeli A dölyfös Janiculus tövében, hol ivbe szökken az iszapos Titíeris hídja, ósdi kőfogait mohón vicsorítja Róma

1 börtöne, az Ég Királynője. A bazilikához vagy ötszáz lépés innen, Szűz Vesta templomához háromszáz talán. Az Ég Királynőjében a rabok egy szál ingben, acélbéklyón függnek a cellák falán. Tervét nem Michelangelo álmodta kőbe, hercegi parancsra épült fel a börtön. Pius, a Szentatya áldását adta rögtön s nevét nem tagadhatta meg az Ég Királynője, hisz el se kérték tőle. Az Égi Királynő dohos kámzsája alatt béklyó és kaloda, karó meg bitó várta a konok, kárhozott hadakat. Urak szava döntött, bólintott a bíró. Itt halt kínjában a merész hajós, ádáz nagy átkot szórt az új földre, mit más megtagadott, itt folyt el vére az esztelen csillagásznak, ki a mindenségnek észszerű törvényt adott. Itt lobbant lángra újból mgg újbóľa máglya, tüzében eretnek szerzetesek harsogták, égett két kezük lázadóan ökölbe zárva: Átok száll rátok, mert enyém lesz az igazság! Dacos szolgáikat ide küldték az urak, ha gazdájuk képébe köpték gyűlöletük. Szivárvány simogatta elkínzott arcukat — a börtön királynője nem talált bűnt bennük. Lázasan viharzott az ifjú republika: Éljen Mazzini! Pusztuljon minden idegen! — Visszatérek, — szólt a pápai enciklika, — de a csürhe az Ég Királynőjében legyen! Mikor a Fórumon Kesselring szava harsant, szűk lett a sokcellás Egek Királynője. Honnan telik a sok agyonkínzott rabnak hazafias dacra, büszkeségre, erőre ?J Á dölyfös Janiculus tövében, hol ívbe szökken a posványos Tiberis hídja, mint mesebeli sárkány, gyilkolni készen szuvas fogát a mára vicsorítja Róma börtöne, az Ég Királynője. ötszáz lépéssel odébb, a templomtéren a főpap nagyböjti áldást osztogat. Az Ég Királynője halottfehéren várja az érkező zarándokokat. Jönnek egyre. Ingük tépett, szemük éles tőr, kezükön bilincs, oldalukon csendőr. Földfoglaló, nincstelen parasztok, békéért harcoló igaz emberek, kik gyűlölik az idegen malasztot s proletárok, kik sose hajtanak fejet. Az Ég Királynője mind befogadja. Zsolozsmára hív a bazilika harangja. De reng már alapja. Idő tépi-bontja. Összedől s vele a bitangok uralma. i Nagyszerű palotát emel helyén a nép. Látom már álmomban — pompás lesz, csodaszép! Fordította: Tóth Tibor. • • • CTIBOR ŠTÍTNICKÝ: llérfli egyen A felhők kék kárpitján, égnek magasodva dalol, kezében nem hervadó babér ága — odalenn tovafut a Duna s a habokra győztesen tekint le a Gellért-hegy leánya. Aranyszálú pókhálót hiába fon az ősz a budai hegyek ékesmívü rokkáján, Tavaszt hirdet az érc-leány s őrködik a hős katonák álmainak halhatatlanságán. Fordította: TÓTH TIBOR.