Uj Szó, 1954. október (7. évfolyam, 239-264.szám)

1954-10-07 / 244. szám, csütörtök

y 1954. október 7. UISZ0 Egy forró augusztusi délutánon látogató érkezett a Madáchkúriába. Ritkaságszámba ment az utóbbi időben, hogy vendég toppanjon hozzájuk. Madách, aki a maga személyére igénytelen, kevéssel beérő volt, ellenezte a jövést-menést. Takarékos természete mellett a szíve is csendre vágyott. „Még nincs itt az ideje a mulatozásnak" mondogatta hazájára célozva, melyről a ráviharzó felhők elűzték a virradat sugarai s kioltották a bizakodó reményt. Most azonban örömmel fogadta vendégét, aki barátja volt s aki hírül szokta hozni a világ újdonságait. — Ülj le, úgy látom, fáradt vagy . . Rágyújtasz? — s kiválasztott a pipatóriumából egy szép. barnára szívott csibukot. — Köszönöm — felelte a barát — Ma már eleget füstöltem. Meg aztán a tabak''élvezésre most nincsen nagy kedvem. — Mi újság? Ismét csak rossz hírek? .. Én Csesztvéről hetek óta nem mozdulok ki, legfeüebb Paróczra. Tudod, arrafelé szívesen vadászok. — Hogy mi újság? Hát bizony semmi jó. — Hát még mindég, mindenütt a bánat járja s a suttogó besírd? — Kinek lenne kedve most a fennmondott szóra? — mondta szomorúan a barát. — Az embernek őrt kell állnia saját gondolata előtt is, nehogy álmában kikiabálja ... Te Imre! — fogtj halkabbra a szót. — Vigyázz minden lépésedre! Légy óvatos... Az osztrák zsoldosok már megin'. itt, Nógrádon kószálnak. Madách megütközve nézett bárátjára. Figyelmeztetés akar er lenni, vagy csak egyszerű megjegyzés? Megkérdezte: — Mit akarnak errefelé? Hallottál valami biztosat? — Keresnek valakit. .. Aztán, ha valamit megneszelnek, körülfogják meglepetésszerűen a gyanúsított házat s átkutatnak mindent. Most úgy hírlik, hogy Losoncz környékét piszkálják. — És nem tudod, hogy mért ez a „szorgalom?" — Azt beszélik, hogy Kossuth szárnysegédét keresik Hogy itt «• rejtegeti valaki. Madách homlokán kidagadtak az erek. Hirtelen mozdulattal megragadta barátja karját. — Honnan tudják, hogy i 1

1 van? A másik csodálkozva nézett a költőre. — .Hát tényleg itt rejtegeti valaki Nógrádban? Te talán tudsz felőle? Madách végigsimította verejtékes homlokát — Én nem tudok semmit, te mondtad, hogy errefelé kutatnak utána. — Igen... Hogy látták volna a losonczj vásáron. A hetipiacon Vadácľriihát viselt — Ugyan kérlek. Micsoda képzelőciés — mondta Madách, de a hangja valahogy üresen csengett— Ma mindekiben politikai menekültet sejtenek. Minden második koldusruhában Petőfi rejtőzik, az urasági kocsis meg biztosan bujdosó szabadsághős. ( ' ' — Kérlekalássan. azért az óvatosság nem árt. Merthát bizony furcsa időket élünk. — Borzalmasat... Népem nem úr saját hazájában ... Legjobbjaink elpusztultak, vagy az üldözöttek kenyerét eszik. Parasztjaink lerongyolódtak s ha valaki érdekükben felemeli szavát, bilincs kerül a csuklójára .... Bort töltött barátjának, koccintottak s a látogató nemsokára búcsút is vett. Kéznyújtáskor mégegyszer odasúgta. — Imre. az elővigyáfcatossáe azért nem árt... Tudod jól, hogy ma már az is gyanús, ha nadrágos ember nem németül beszél, haL. Kiss Ibolya: Aki Kossuth szárnysegédét rejtegette nem a saját anyanyelvén: magyarul... Búcsúzott s a költőt magára hagyta gondolataival. Madách íróasztala mellett ült s gondterhelten rótta a sorokat. Nem verset írt — óh, azzal már régen felhagyott — számadást készített a gazdaságáról. De hiába mártotta lúdtollát a kalamárisba s számított, töprengett órákon keresztül — a számolás végén mindég ott sötétlett mint fekete memento. a rettegett mínusz. Hiába, a csesztvei föld mostoha volt. Az állatait métely pusztította, a szőlőt meg kikezdte a peronoszpora. Hanem azért nem esett kétségbe. Kiszámította, hogy ha jövőre jobban ád a búza s felhífik a még megmaradt néhány dara!, jószág, talán még be lehet boztM az idei hiányt. A számadások rendezgetése közben egy papírlapocska ötlött szemébe. Ott szerénykedett a fiók alján. Gépiesen kezébe vette s elkezdte olvasni. „ ... Egy van még. ami lelkesíti még A népszabadság. Szive Dobogni a közzel tanulni kezdi".. Szeme révedezve a betűket nézte. Mikor is írta ezt? Tavaly? Tavaly előtt? Uram Isten, milyen régen nem vette kezébe a tollai, hogy verseket írjon. Dehát tudna most verseket .faragni, mikor otthon az adósság, kint az ország sorsa fojtogatja? Tűnődött, töprengett, mikor kinyílt az ajtó s megjelent ^ felesége. Könnyedén lépett még, a gyermek, melyet á szíve alatt érlelt életté, még nem formátlanitotta el szép, nyúlánk alakját Halkan jött be. hogy ne zavaria a férjét. Az arca bánato^ volt. a szemében könnycsepp. v — Miért sírsz? — kérdezte Madách aggódva s megsimogatta felerése arcát. — Nem tudom. . . Semmi okom nincs rá. Talán-•. előérzetféle ez. rettegés az elkövetkezőktől. Le" het, hogy meg fogok halni. Ige' ez a harmadik gyermekünk, meg lásd, bánat között kerül a világra. Vagy én halok meg. vagy veled történik valami. S ez a szorongató gondolat nem hagy nyugtot nekem. Madách részvéttel csókolta meg felesége könnyáztatta arcát s hogy megvigasztalja, felhúzta a nemrég szerzett muzsikáló órát. Az óra zengett, bongott, melódiát ontott — s egyszerre hírtelen megállott Elhallgatott a muzsikálásban, a mutatói nem siettek tovább, csak álltak mozdulatlanul, mint a végzet két felemelt karja ... Madách a beálló csendben letette kezéből a tollat s az órához lépett, hogy kulccsal felhúzza, mikor az udvarról jövés-menés, kiabálás, ajtócsapkodás hallatszott. A sötét udvart fénysáv szelte át, fény cikázott a bokor közt tova, mintha egy meggyújtott fáklya lángja lenne.. Az ablaknál termett s kikiáltott rajta. — Mi az? Mi történt? Ki járkál a kertben? Ebben a pillanatban kicsapódott a tornácra vezető ajtó s négy fegyveres férfi lépett a szobába, meg egy civilruhás Utánuk sáppadt, döbbent arccal megjelent a vén aratógazda, néhány béres es falusi szomszéd. Madáchné hangosan felsikoltott. Hangja kizúgott a nyárutói éjbe s a szobába jöttek, másodpercre tétován megálltak. Aztán a csoportból kilépett a civilruhás férfi és tört magyarsággal megszólalt. — Madách Imre vármegyei biz tost, birtokost keressük. — Én vagyok. Es maga kicso da? — Hogy én? — meglepődve nézett a házigazdára. — Én Jeromos Jónás, állami megbízott vagyok. — Hát akkor Jeromos Jónás állami megbízott a szobámban vegye le a kalapját a fejéről. A bőrkamáslis ember egy percig habozott. Mit tegyen most, hogy tekintélyén ne essék csorba? Tekintete a ház asszonyára esett, aki ott állt némán férje' mellett s hirtelen mozdulattal lekapta kalapját. — Madách Imre, önt letartóztatom. Madách tiltakozó mozdulatot tett. — Mint törvénytudó s ismerő férfi, kérdem, milyen jog alapján és miért? — Tudomásunkra jutott, hogy paróczai erdészlak'ában a fenségf;'uralkodóház — s most mélyen meghajolt — a Habsburg uralkodóház ellenségét re'tive

ft" A rebellis Kossuth Lajos szárnysegédjét! — Nem igaz! — sikoltott Madáchné. — Kitalált me=e. Az ottani vadász egy rendes cseh ember A megbízott gúnyosan kacagott. — Cseh? Azt állítják, hogy cseh' Nos. én ezt a „rendes" csehet megszólítottam a losonczí vásáron csehül, a saját anyanyelvén nem értett egy szót sem. — Oh... Erre nem számítottam — súgta önkéntelen Madách s lehajtotta fejét. — Hát vallassák a vadászt! — kiáltotta magából kikelve Madáchné. — Mi közünk pékünk az ő magánéletéhez? Paróczán keressék, ne itt nálunk Csesztvén. — Ha ott volna... De nincs! Üres az erdészlak. — Hál Istennek! — tört ki a megkönnyebülés sóhaja Madáchból, s úgv érezte, hogy attól a nyomasztó érzéstől, mely hetek óta mellén feküdt, megszabadult. — Vorwärts! ... Előre. A fegyveres csoport körülfogta a házigazdát. Hiába zokogott Madáchné. tördelte kezét és rimánkodott a szobába tódult nép, bilincs került Madách csuklójára, súlyos, izmokat sorvasztó lánc, melynek csörgése olyan volt, mint a kriptazárban megforduló kulcs csikorgása. Madáchné lábai megroggyantak. Érezte, hogy elsötétül körülötte a világ és ő zuhan, zuhan, de nem tudja hová? ... Valaki most vizet öntött reszkető szájába s erre magához tért. Első gondolata az volt, hogy férje megcsalta. Elárulta eg(y idegenért, feláldozta boldogságukat. s most itt hagyja őt, a két kicsiny gyermekét s az eljövendő harmadikat... Ráborult az ajtófélfára s testét meg-megrázta az előtörő sírás. — Hát elhagysz-!- zokogta. — Itthagysz? Én hittem eddig neked, hogy nincs köztünk titokHogy őszinte vagy hozzám. S mos! egy bujdosóért itthagysz Elmégv én itt maradok... rettenetesen egyedül... Madách hozzá akart lépni, hogy csókjával szárítsa fel a drága arcon végigpatakzó könnyeket, de a fegyveresek elálltak útját s tuszkolták kifelé. Egy pillanatig habozott s lábai megakarták tagadni a menést. De aztán megindult. Až ajtóból mégegyszer visszanézett. A szeme száraz volt és fényes, az arca halottnak beillő halovány. — Erzsi! Csókold meg helyettem a gyermekeinket. Viseld gondjukat s légy erős. Ne sírj, csak azt ne tedd, hiszen velünk van az Isten és a nemzet igazsága

! Aztán láncravert alakját elnyelte az augusztusi éjjel.. Künn, a messzeségben villám szelte át a menny sötét kárpitját. Megdördült az ég és dübörgő haragja elnyomta a távolodó kocsi nyikorgását. Madáchné most leszaladt az útra s nézte, nézte a kocsit, mely urát s boldogságát elvitte magával s nézte addig, mig a megered' gyors zápor el nem nyelte szem' elől a kocsilámpa messze integet; fényét. A pozsonyi vízikaszárnya börtönüregei dohosak, sötétek voltak Talán a talajból felszívódott nedvesség kivirágoztatta a penészt és salétromból rózsákat rajzolt a malterrel bevont falakra. A cellát csend töltötte be, szívét, agyát bénító némaság, mely bevette magát a tétlenségében kifáradt rab agysejtjeibe s pattanásig feszítette az idegszálait. Az első napok jóleső hangtalansága. kriptaszerű csendje a második héten már őrjítőleg hatott. Vigaszt csak a hazulról kapott levelek nyújtottak, az ismert kedves betűk, melyeket otthonukban vetett felesége papírra, ahol: „szebben fénylik a nap sugara s lágyabb a szellő suttogása"... A levelek ám mind ritkábban jöttek, s akkor is hetek teltek bele, míg kikézbesítették őket. S ilyenkor, a bizonytalan várakozásban felébredt lelkében az eddig csak lappangó kétkedés: elfelejtette Erzsi már a börtönlakőt? Betegek otthon, vagy olyat írtak, ami tiltva van s a cenzor szigora megsemmisítette a könnyek között rótt hitvesi sorokat? A börtönben köhécselni kezdett. Testileg legyengült s zakatoló szíve nem egyszer riasztotta fe! álmából. Ilyenkor ijedten ült fel szalmazsákján s felvetődött benne a haiál gondolata... Ha sokáig lesz itt, tán elpusztul, hiszen eddig sem volt erős a tüdeje s gyakran vért köhögött. Igen, el fog múlni .. Jó lenne rendelkeznie, hogy ne tegyék a családi kriptába. Hagyják sírját künn, valahol a sztregovai szülőhelye melletti dombon vagy magán a réten. „Sírom kint álljon szabadban, Honnan messzi, messzi látni, Nap sugára, éj viharja Járjon azt meglátogatni. S fergeteg ha jő robogva Gondolom, hogy népem é b r e d Számadást tart — és haragján Múltja vész — jövője éle d.E Sok ilyen álmatlanul töltött éjen kérdéseket intézett önmagához s megkezdődött a kínos tépelődés. Mi célja van a foldj életnek, ha szenvedni kell szinte szakadatlan? Mi lesz a sorsa az emberiségnek, ha a jó alul marad, s diadalmat ül a csalárdság és minden, ami gonosz? Ha az igazságot hirdetőket úgy büntetik, mint gonosztevőket? Ha a népek szabadságát úgy tiporják, mint most a saját nemzetét? Ha börtönbüntetés sújtja azokat is, akik nem tagadják meg a menedéket a szabadságharc hőseitől? Oh, de sokszor tette fel a kérdések tömegét a kietlen éjszakákban — de feleletet sohsem kapott. Hallgattak a falak, a penészvirágok s a cellaablak megrozsdásodott rácsa. Volt úgyis, hogy úgy rémlett, mintha látomása lenne. Egy éjjel a Dóm mögül kibukkanó hold beszórta a cellájába ragyog.ó sugarát A fény az arcába kúszott s felriasztotta szendergő álmából. Lassan nyitotta fel az álmosságtól még nehéz pilláit s tekintete a falra esett, melyen a holdsugárból szőtt sejtelmes fényességre különös árny vetítette rajzát. Mintha egy férfj alakját "látta vol na kirajzolódni a falon. A hold előtt elsuhanó felhő árnya ez? Nézte, nézte ezt az emberi alakot, mely az ősembert, a mondai Ádámot jutatta eszébe ... S az .. i az az imbolygó alak mellette.Asszonyitest formájú? Vagy ellibbenő árny csak? B?húnvta a szemét s elaludni oróbált, de újra és újra alkotta atváfcon a sugárból, felhők játékából szőtt álomképet s most már világosabban látta Ádám hatalmas, széles vállait Reggelre az - őr durva, ébresztő szavára szétfoszlott az éjjel álmodott kép 1 s a most született nappal újra kezdődött a kínzásnak beillő vallatás. S mert most sem árulta el bujdosó barátja szökésének tervét: büntetésből ablaktalan. keskeny odúba vetették, melynek faláról cseppekben gördült alá a nedvesség. Az új lakása fénytelen volt, levegője fojtogatóan nedves, de a naptalan hely éjszakánként benépesedett álomképekkel. És Madách álmodott.. A betegszívű költő, maga körül egy szebb, ragyogóbb világot teremtett. A koronázóváros felett egy éjszaka sebesszárnyú vihar zúgott tova. Morajló haragja letompult a börtönfalak között s bent, a cellában már úgy zengett, mint egy láthatatlan földöntúli kórus. Csak figyelni kell. hallgatni és szívbe zárni az égi hangokat. És a költő figyelt. Láztál fűtött, nyűttes tüdejű testében hangosan lüktetett a vér, rendületlenül kalapáló szíve gyorsabban kalapált. Hallga! Hallga! Egy szózat szól feléje — az Űr szava talán? — melyet most, azonnal le kell írnia. Remegő kézzel nyúlt a kovakője után. Tüzet csiholt. Papírt, irónt kotorászott elő párnája alól s máris írni kezdte a most hallott sorokat. „Karod erős, szíved emelkedett Végtelen a tér, mely munkára hív. S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd: Csak ezt kövesd.2 A papírlapot reggel az őr elől ruhájába rejtette. De másnap éjjel tovább formálódtak benne a képek. S egyszerre hatalmas fényességgel, mint ködgomolyból a felsúgárzó nap, kibontakozott benne a Gondolat. A fogamzás megtörtént. S ő már tudta, érezte az ihlettek bizonyságával. hogy alkotni fog. ,,Én végtelen időtől tervezem S már bennem élt, mi mostan létesült.

3 De világra még nem hozta a Gondolatot, az tovább élt, formálódott benne ... Még nem telt be szenvedéseinek mértéke, még nom tépázta meg eléggé a sors, hogy sóhajból, könnyből, átvirrassztott éjjek töprengéseiből megszülethessék a Mű, melynek csírája ott fogamzott meg a pozsonyi Vízikaszárnya penészes falú börtönében. Az Ember Tragédiája csak később látott napvilágot. f