Uj Szó, 1954. szeptember (7. évfolyam, 213-238.szám)

1954-09-22 / 231. szám, szerda

1954. szeptember 24. UJSZO * 5 Egyetlen egyszer vett apám olyan lovat, amelynek csikója született. Cidra volt a neve. Szép, sötétpejszínü kanca és a csikója valamivel világosabb színű. Bandinak neveztük el, néhány órája látta csak meg a pókhálós istállóablakon keresztül beszűrődő napvilágot, amikor először megsimítottam. Hosszú sovány lábán bizonytalanul állt, de • az anyja tejetontó csecseit hamar megtalálta és olyan mohón szopott, hogy a fehér lé habosan csöppent le szája szegletén. Soha se tudtam, hogy a kis csikó olyan sokszor szopik, mert a mi istállónkban csak kisborjút láttam ezidáig és azt eleinte napjában háromszor, később csak kétszer engedték az anyja tőgyéhez. Bandival csakhamar barátságot kötöttem. Szerette ha a füle között simogatom a fejét, hálából néha megnyalta az arcomat, de én nem undorodtam tőle, inkább még közelebb bújtam hozzá, hogy jobban érezzem a szagát. A két lovat, a tehenet, vakarával, kefével, minden reggel tisztára pucolta apám, soha senki trágyának vagy egyéb piszoknak a nyomát nem találhatta rajtuk, mégis nagyon különböztek ettől a picike csikótól, amelynek olyan illata volt, mint korahajnalban a diófa lombjának, ha bőségesen áztatja a harmat. Amikor Cidrát és Csillagot befogta apám, Bandi is kiment velük a mezőre. Eleinte az anyja mellett ballagott, később nekibátorodott, elszaladt a kocsitól, megnézte az útmenti árokban a vizet, beledugta az orrát is, s egy másik kis állatot látott a tükörben, ettől olyan jókedve kerekedett, hogy ugrálni kezdett, még meszszebb futott és Cidra olyan ijedten fordulgatott hátra, mintha attól félne, világgá ment féltett fia. Ha meghallotta a négy kis pata puha trappolását, csak akkor engedelmeskedett újra a gyeplöszár szorításának, lépegetett a rúd mellett és amikor Bandi melléje érve hozzádörgölte fejét, furcsa hehe- \ résző hangot hallatott: volt abban öröm és ilyenféle szemrehányás \ is: — Vigyázz ne szaladozz meszszire, mert sok veszély leskelődik rád. Amig a két ló szántott, Bandi és én elballagtunk egészen az akácosig. A járást csakhamar elunta, futni ketdett és én sohasem tudtam utolérni, hiszen akkoriban multam csak ötéves. Az a jó, hogy a csikó értette a játékot, néha megállt, várt, de ahogy a közelébe értem, csúfolkodón rámnézett és még veszekedettebb trappolásba kezdett. A sűrűből őz szaladt felénk, megijedt tőlünk, de Bandi is megtorpant, csodálkozva nézett a furcsa állat után, aztán rámszegezte tekintetét és én kioktattam öt: — Őz... SÄSDI SÁNDOR: engem. Muszáj volt hangosan nevetnem. A csikót mintha ez veszekedett futásra biztatta volna és a kettőnk viháncoló jókedve úgy színesedett az egyre jobban elmélyülő este barnaságán, mint sűrű lombon a piros virág. Anyám nyitotta a kaput, hazaértünk, pedig én még kocsizni szerettem volna, éjjel-nappal kocsizni, amíg el nem érjük a nagy vizet, amelyen hajók úsznak, kürtőjükből füst száll, ágyú terpeszkedik a fedélzetükön. Igazi hadihajók ezek, láttam a régi naptárban, anyám kiböngészte a sok betűkből, hogy: ,A búr tüzérség háborúba indul..." — A búr... ? — kérdeztem anyámtól és olyanféleképpen nézhettem reája ahogy Bandi énreám, amikor kimondtam a szót: „Őz". Éjtszaka azt álmodtam, hogy sziklás, iszonyúan meredek hegyen kocsizom Cidrával, Csillaggal: minden tiszta, tiszta fehér, mint a hó, egyszer csak látom ám, hogy Sebők Annuska angyalszárnyon röppen felém, szeméből könny hull és zokogja: „ a Bandi • • • a Bandi...!" Korareggel mezítláb futottam az istállóba, a kis csikóm javában szopott, nem szóltam siemmit, csak hozzásimultam, pillanatra abbahagyta a szopást, csúfolkodón nézett reám: „Buta, nem tudod, hogy a leányok még akkor is hazudnak, ha álmodjuk őket?" Már iskolába jártam, amikor apám kocsi elébe fogta Bandit. BANDI A zablát semmiképpen sem akarta megtűrni szájában, rázta a fejét, két hátsó lábával próbált kikirúgni, de végül mégis csak rajta volt a szerszám és most már csak az volt hátra, hogy meg is induljon a kocsi előtt. Hiába volt a biztatás, az ostorpattogtatás, a gyeplőrángatás, a kerék meg nem fordult. Apám értette a lóval való bánást, a keze alatt megjámborodott a legrugósabb állat is anélkül, hogy csak egyszer is megverte volna. Néhány napig pihentette Bandit, aztán Csillag mellé fogta, de nem sok haszonnal. A ló feszítette az istrángot, a csikó fara nekiszorult az első saroglyának, nem húzott a világért se. „A szép szó, a biztatás többet használ a verésnél" — szokta regulázni apám azt, aki minduntalan használatba veszi az ostort, néha még a nyelét is kipróbálva a szegény igavonó hátán, de ezúttal annyircf elfutotta a méreg, hogy Bandi megkapta élete első verését. Abból se jött ki semmi más, minthogy én sírva fakadtam. — Vidd el azt a pityergőt a szobába — kiáltotta oda anyámnak. De én odabent is szöpögtem és csak akkor hagytam abba, amikor anyám azt mondta: — Ne sírj, már az istállóban fényért ropogtat a Bandi. Apám a pajtában bajlódott, én besurrantam az istállóba, nagydarab cukrot vittem a csikónak. Szóltam hozzá, rám se nézett, nem fogadta el a cukrot se, csak állt a jászol mellett, a fényért szálazta, olyan kelletlenül, mint a nagybeteg. Lábbujjhegyre álltam, hogy jobban elérjem és azt suttogtam: — Meg akarlak ölelni... Abbahagyta a takarmányszálazást, darabig várt még, aztán lehajtotta fejét, nedves orrát arcomhoz szorította, hang nélkül panaszkodott nekem. Két karommal átöleltem a nyakát, nem tudtam mivel vigasztaljam, csak a nevét mondogattam, sokszor egymásután: „Bandi... Bandi... Bandi ..." Apám, jókora öl *öldtakarmánynyal, olt állt az ajtóban. Tudtam, hogy mindent látott, talán a suttogó szavamat is hallotta, lesütötte szemét, szégyenlősen visszafordult a fenyerrel és csak akkor nyitotta újra az ajtót, amikor anyám hozta a fejőkét, hogy odaüljön a tehén alá. Másnap Cidrával fogta össze a csikót, veregette tenyerével az oldalát, a tomporát és amikor megrántotta a gyeplőszárat, Bandi szépen, lassan megindult az anyja mellett. Ezen az őszön járt a faluban az olasz kupec és Sebők Annus apja elvezette a mi istállónkba is. Ezüstkarika lógott a kupec fülében,. a szájában vastagnál is vastagabb szivar füstölt és olyan hangosan beszélt, hogy Bandi döngetni kezdte a jászol oldalát. Ez volt a baj éppen, mert a talián az eladásra szánt Csillag helyett őt kezdte szemügyre venni és hiába beszélt neki Sebők Annuska apja is, azt mondta, hogy véglegesen elment a kedve a himpókos lábú, havivak herélttől. — A csikó nem eladó, semenynyiért se eladó — mondta apám úgy, hogy én is halljam és már, futottam is anyámhoz. — Édesapám semennyiért se adja el a Bandit. ' De eladta. Az úgy volt, hogy a szüntelen őszi eső beáztatta a pincét, éjtszaka bedőlt a teteje és muszáj volt elhivatni Nájing kőművest. Ceruzával, papiroson kiszámította Nájing, hogy ennyi meg annyi tégla, cement, mész kell a javításhoz, hozzátette még a maga munkadíját és apám csak vakargatta a fejebúbját: — Drágálom... — Drága a muzsikaszó — így vissza a kőműves és a kapuban még annyit mondott: — Ha sürgősen meg nem kezdem a munkát, beomlik a pince. Sebők Annus apja a faluba vetődő mindenfajta pantallós emberhez odaszegődött: vétel, eladás, kiváltképpen pedig áldomás, meg nem eshetett nélküle, nem csoda tehát, hogy rákövetkező vasárnapon a fürjesi szódagyáros vele együtt lépett be az udvarunkba. Ez is a Csillaggal kezdte, de a Bandival végezte. Első szóra, saját jószántából kétszáznyolcvan pengőt ígért a csikóért, már bele is akart vágni apám tenyerébe, de az elkezdte, hogy így, meg amúgy, a Csillag lábát kéícgáliccal meg lehet gyógyítani, a havivakság pedig semmise, mert csak félszemét éri és, szó ami szó: a csikó roszszul húz, nem szeretné vele becsapni Banna urat, mármint a szódagyárost. / — Ne féltsen engem — düllesztette széles mellét a fürjesi atyafi, Sebők Annuska apja is sugdosni kezdett valamit az én apámnak, az meg csak elnéz a fejem felett, úgy mondja, mintha csak most venné észre, hogy üres a dohányzacskója: — Szaladj el fiam egy pakli hármasdohányért... Észreveszi húzódásomat, dug fe-. lém négy fillért külön, hogy: — Vegyél rajta magadnak kámforcukrot ... Mit tehetek, indulnék már, de utánam kiált, hogy Duzsáki ángyihoz is szagoljak oda, éppen a falu másik végére és mondjam meg, holnap építőanyagot hord a téglaháztól, feldobhatja a kocsinkra az őrletni szánt búzáját, elviszi a malomba... Mire hazaértem, üres volt Bandi helye, a kötőfék szára lelógott az istállókőre. Nyújtottam apámnak a hármasdohányt, nyújtottam a piros és fehérszínű kámforcukrot is, amelyből csak egy szem hiányzott. Visszaadta: — Edd meg. — Egye maga — feleltem, egyre csak néztem a jászol előtti üres helyet, néztem azt a lelógó kötőfékszárat, úgy néztem, hogy apám hirtelen elkezdte a szellőzőlyukon keresztül kidobálni a trágyát. Három napig nem beszéltem apámmal. Harmadnap este kukoricát morzsolt a szobában. Ketten voltunk csak, odahúzott az ölébe: — A Bandi miatt haragszol?. — Tudhatja... — Te is tudhatod, hogy öt holdnál több földünk nincsen, meg, hogy szegények vagyunk, meg, hogy a pince végképpen bedőlt volna... — Azt mondta, semennyiért se adja el. — Nem is adtam volna, de amikor szorít a csizma, akkor azt muszáj adni, amelyiket kérik... A gazdag keresheti a gyereke kedvét, de, akit az isten koldusnak teremtett erre a földre... Morzsolta megint a kukoricát, a sok sárga szem között egyetlen nagyon-nagyon fényes is hullott a szapuba, apám könnye volt az, gyémántnál is csillogóbb, igazi könny. — Ne sírjon édesapám, mondtam halkan, azt is akartam még mondani: nem baj, ha isten koldusnak teremtett minket erre a földre ... többféléket szerettem volna még vigasztalóul mondani, de csak morzsoltam mellette a kukoricát, úgy, hogy össze-összeérjen a kezünk. Talán a szót is furcsának találta, mert hegyezte két fülét, rövidke farkával csapkodott, mintha darazsakat akarna elhajtani. Lassan lépegetett a bimbózó kökénybokrok között, aztán hirtelen megállt, leheveredett a fűre, egykét tavalyi száraz muhart a szájába vett, életében először kóstolt ekkor takarmányt, de nem ízlett neki, kiköpte. Engedte, hogy vakarjam a fületövét, attól elálmosodott, oldalára fordult, elhevert és csakhamar elaludt. Zöldaranyszínű kőrisbogár röppent szemhéjára, azt elkergettem, egy poszméhet is elhajszoltam a nyakáról, egyre jobban ellustuló mozdulattal, mert hirtelen elálmosodtam. Szorosan Bandi mellé feküdtem és éreztem még arcomon meleg, tejszagú lehelletét. A tavaszian kék égbolt alján pillantottam meg a mézszínü napot, amikor apám simogató tenyere ébresztgetett: — Legényke hej, hazafelé indul a nép! Egyik keze én rajtam, a másik a csikón, vidám volt a tekintete és a zsebéből fehér cukor maradékot csúsztatott markomba, hogy adjam Bandinak. A szántásban kifáradt lovak fejüket mélyen lógatva poroszkáltak a. jószagú alkonyatban, apám álla a mellére horgadt, úgy szunyókált, hogy kivehettem kezéből a gyeplőszárat, büszkén tartottam és azt gondoltam, milyen jó lenne, ha Sebőkék Annuskája láthatna így n

|i t I>ii|

ľ»

ľ> i

miig

ul Jal aiuH öreg tűzhely, öreg gerendák, lámpafény, tányér a falon. Engem vár Tera néni; kontya ezüstös, fénylő kis halom. Vacsorát főz, kifelé figyel: nem kopog-e még a lábam? Sürög, forog és olyan friss most, mint rég, menyecske korában. Kicsit görnyedt a háta, keze eres és barna; egymaga él itt a sok borús emlékkel. A múltja: mint egy ballada. Nagyanyám hívta: — A városba lakni te Tera, gyere be! De ideköti már a szíve, mint eperfát a' gyökere. Veres János. ^•"•"••••••••••••(••••••"••••••(••••IImIOIOM"!"!"!"!"*"!"!"*"!"*"!"*

1'!"*"! KORTÁRSAIM Gellért Oszkár könyve Szép kivitelű, tartalomgazdag könyvet jelentetett meg a budapesti Müveit Nép könyvkiadó. Szerzője Gellért Oszkár. Címe: Kortársaim. Gellért Oszkár a legöregebb élő tagja annak az írónemzedéknek, melyet az irodalomtörténet a „Nyugat" nagy nemzedékének nevez. Jeles költője és hosszú éveken át szerkesztője is volt a „Nyugat" folyóiratnak, amely századunk első harmadának legjelentősebb magyar irodalmi mozgalmát képviselte. A „Nyugat" volt Ady irodalmi fóruma és a „Nyugat" adta meg Móricznak az érvényesülési lehetőséget. De itt kaptak helyet: Tóth Árpád. Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és mások, jelentős írók, akiknek neve ma már kitörülhetetlen a magyar irodalom történetéből. Gellértnek, mint e nemzedék egyik tagiának és mint a „Nyugat" szerkesztőjének szoros kapcsolata volt a „Nyugat" nemzedékének úgyszólván minden tagjával. Kortársi és munkatársi kapcsolatain kívül többhöz baráti kapcsolatok is fűzték, amelyekről írott dokumentumok tanúskodnak. Ezekből a dokumentumokból és kortársaihoz fűződő emlékeiből gyűjtött össze egy kötetrevalót, amely eddig ismeretlen adatgazdasága révén nagy érték mind az olvasók, mind az irodalomtörténészek számára. Gellért a közel 400 oldalas könyvében 46 elhúnyt kortársáról: Osvát Ernőről, Kaffka Margitról, Ady Endréről, Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról, Kosztolányi Dezsőről, Juhász Gyuláról, Tóth Árpádról, József Attiláról stb. ír kisebb-nagyobb írói arcképeket. írásaiban közvetlen tapasztalatait és a hozzáírt leveleket használja fel. A kötet írásain kivétel nélkül végigvonul az a szeretet és megbecsülés, mellyel Gellért elhúnyt kortársait elhalmozza. De a legszebb mégis az Osvát Ernőről irt portré, akihez Gellértet különösen jó viszony fűzte és akiről — szerkesztői munkáját említve — Kosz tolányi szavait idézi: „Századok múlhatnak, míg hozzá fogható akad". Osvát Ernőt Gellért írásaiból nemcsak mint a „Nyugat" és minden idők egyik legnagyobb magyar szerkesztőjét ismerjük meg, hanem megismerjük mint mélylelkii a fiatalokkal kitartóan foglalkozó, rendkívül becsületes embert is, aki kötelességének tartotta, hogy állandóan új irodalmi tehetségek után kutasson. Szépek a többi kortársakról irt írói arcképek is. „Kisebb halotti maszkok" gyűjtőcím alatt a „Nyugat" második nagy nemzedékének íróiról: Radnóti Miklósról, Sárközi Györgyről, Halász Gáborról és másokról is. Gellért könyvében, amely rövid áttekintést ad a 34 évet élt „Nyugat" folyóirat történetéről is, három irodalmi műfaj: a napló, az irodalomtörténet és az életrajzok kapcsolódnak egybe és válik lebilincselő, élményszerű olvasmánnyá. A „Kortársaim" gazdag ismereteket nyújt és megérdemli, hogy Gellért sza\»aival: „— ez a könyv ne csak írókat és irodalomtörténészeket érdekeljen, hanem minden pedagógust a legfelső fokig, minden gimnazistát és egyetemi hallgatót, általában minden olyan könyvolvasó embert, aki a negyvennyolcas idők után a magyar irodalmi forradalom legjelentősebb korszakának eddig ismeretlen adatai iránt nem közömbös." A „Kortársaim" a már említett adatgazdasága mellett egyben vázlatos életrajza a 72 éves Gellért Oszkárnak. Balázs Bila