Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-11 / 194. szám, szerda

\ ;/ 1954. augusztus 11: UISZ0 2SEN CSIN PO ALMA FA VIR Á G A napokban ünnepeltük a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg születésének 27 éves évfordulóját. Együtt ünnepelhettünk e hősi hadsereg ének- és táncegyüttesének jelenleg nálunk szereplő mind a 270 tagjával. Hihetetlenül fiatalok az együttes tagjai. Átlagos életkoruk húsz év, a lányok még jóval fiatalabbak. Sokan gyerekkorukban csatlakoztak már a hősi hadsereghez és végigjárták a felszabadítás dicső útját. Kis ördögöknek nevezik azokat, akik elhagyott, szegény „bezprizornij" gyerekek módjára kerültek a hadsereghez és később az együtteshez. Makarenko tolla kellene e kis ördögök állandóan felfelé ívelő örömteljes életének megírásához. Milyen boldogok, szerencsések, de egyben szerények és udvariasak ezek a fiatalok. Nagy volt az öröm mindkét részről, amikor meglátogatták a kis vinaficei EFSz dolgozóit, hogy átadhassák Csankuocsuan kínai falu lakóinak szívélyes üdvözletét. Messze van a két falu egymástól, népe nem is tud beszélni egymással, mégis jól megértik egymást, mert közös a cél és közös az akarat a szebb jövőt megvalósítani. Ott voltunk a találkozón és megerősíthetjük, hogy a csehszlovák-kínai barátság mély gyökeret eresztett népeink lelkében. Jól mondta Cschen I. tábornok, hogy úgy érzik magukat minálunk, mintha otthon lennének. Egyre szebb a kínai ifjúság élete. De nagyon szomorú volt régen. Erről szól ez a kis történet. J. S. Lü Szü Ing-nek hívnak. CsunguU nevű falucskában születtem, jyakran elnézegetem a vidám kisíyermekeket, akik zászlócskákkal szaladgálnak az utcán, csak nézem iket és már úgy tűnik előttem, nintha nekem sohasem lett volna gyermekkorom. Tizenhárom éves voltam, amikor neghált az édesapám. Anyám socáig siratta és sehogyan sem tudott negnyugodni. Mit is kezdhetett légy gyermekével egyedül ő, a szejény, védtelen, vak asszony. Sem öldünk, sem ruházatunk, még egy narék szójababunk sem maradt, üladtuk kicsiny földünket még ipám temetésekor, azután nem maadt semmink. Szomszédasszonyunk, Van anyó :selédszerzéssel foglalkozott, ajánotta anyámnak, hogy elhelyez en;em is gazdag úri polgárokhoz viiékre. De anyám ezt nem akarta. }tt töltötte inkább egész napját a piactéren, ott nyújtogatta sovány, >ápadt kezét az alamizsnáért, miíözben a dobot verte. Néha-néha idadobtak valami aprópénzt, ilyenior azon szójababot és zöldséget /ásárolt, azt hozta haza nekünk. Csakhogy igen ritkán került erre ;or. De szépséges is tavasszal a halvány, szelíd almafavirág, amikor elborítja az ágakat és a fiatal lá•íyok haját ékesíti! És én mégis íyűlöltem ezt a virágot. Mézes ilata utálatot keltett bennem és sze•ettem volna összetiporni mindenütt, amerre csak megláttam ezeket i halvány, rózsaszínű szirmokat, üiszen mi úgy ettük ezt a virágot is, mint a fűzfalevelet, vagy mint a radon nőtt dohány levelét. Ettől a tápláléktól sorvadt, betegeskedett édesanyám és kis testvéreim még jjtszaka is sírtak az éhségtől. Most esténként, ha odaülök az iblak elé és nézem a népet az ut::án, nem tudok betelni a sok csodálatos változással, ami végbement itt azóta. Ó, ti vidámszemű, rövidhajú fiatal lányok, akik vígan, szabadon lártok, könyvekkel a kezetekben, mintha táncolnátok Elnézegetlek benneteket kedves gyermekeim és könny szökik öreg szemembe. Áldom a fiatalságotokat, amely nem ismer már sem éhséget, sem félelmet, sem a nyomor szörnyű szégyenét. Nem remegtek a gazdagoktól és nem hajoltok meg szolgamódra a férfi előtt. A mi falunk községi bírája egy fiatalasszony: LuShi. De milyen értelmes, bátor és jóságos ez az asszony! Még aggastyánok is meghallgatják a tanácsait és ő tudja mindig a legjobban, hogy mit kell tenni. Nekem már rég elmúlt a fiatalságom, jaj azok a küzdelmes és megalázó ifjú évek! De nem kesergek már a mult fölött. Annak örülök inkább, hogy örökre .elmúlt végre. Tizenhét éves voltam, amikor férjhez adott az anyám. Elvezettek egy messzi faluba, ahol apósom házában először kellett a férjemmel találkoznom... — Tavasz volt, az almafa virágzott... Amint a kunyhó felé közeledtem, leszakítottam egy virágos ágat, hiszen ez a menyegzőm napja, most a boldogság vár talán — gondoltam. — Dobd el azt a virágot, fogd a vödröt és eridj vízért — kiáltott rám mérgesen egy ráncos kis öreganyó, amint beléptem a kunyhóba. Az anyóka a földön ült és pipázott, egy idős, marconakülsejű férfi állt mellette, aki alattomos tekintettel nézett felém: ez volt a férjem. Az első három napig, míg ünnepeltünk, vo|t valami kevés ennivaló, de amikor elfogyott a lakodalomra készült fekete kalács, újra csak éhezett a család. Apósom a városba járt teherhordásra várni, de nem akadt mindig munka, hiszen sok kuli volt ott még rajta kívül. Engem vert el este haragjában, ha kimerülten és éhesen hazaérkezett. A férjem egy tál levesért dolgozott napszámba a földesúrnak és nem hozott semmit a házhoz. Ha gyötört az éhség, magamnak kellett a nagybirtokosok földjére járni, hogy felszedjem a lehullott magvakat. Sokszor keresgéltem ott a sár között, szakadó esőben is. Egyszer a mezőőrök észrevettek és szidalmazni, fenyegetni kezdtek engem. Annyira megijedtem, hogy nem mertem többé arra sem járni, hanem újra fűvel- és vad növények gyökerével kellett beérnem. Két év múlva kislányom született. Férjem és apósom haragos szemrehányásokat tettek, hiszen fiúsegítség kellett volna, nem' pedig egy haszontalan leánygyermek. Füvekből és bogyókból főztem levest. A rossz táplálkozás miatt nem is tudtam szoptatni a gyereket. Szegényke mindig kiabált az éhségtől és anyósom nagyon haragudott ezért. Férjem testvérei már élve el akarták temetni a gyenge, beteg gyereket. De nemsokára kiszenvedett és magam temettem el szegényt. Amikor a japánok megszállták a vidékünket, öt gyermekem volt már és férjemet elszakította tőlünk a háború. Egyedül maradtam a gyerekekkel és koldulni kellett mennem, mert nem volt mást tenni. Nemsokára elhelyeztem Siao Lu-t, kilencéves kisfiamat szolgálatba a földesúrhoz. Nehezemre esett megválnom a gyermektől, mindig aggódtam a sorsáért. De csak szomorú híreket hallottam róla. Verték az én kisfiamat és szünet nélkül robotmunkával gyötörték. Majd megszakadt a szívem utána. Miért is engedtem oda, miért fogadtam el azt az átkozott pénzt érte — vádoltam magamat. Aludni sem tudtam, mert mindig csak őrá gondoltam. Végre egy szép ünnepnapon eljöhetett meglátogatni bennünket. Nem mesélt semmit, nem is panaszkodott, csak megfogta a kezemet és zokogni kezdett. Én is vele együtt sírtam. Még késő este sem akartam visszaengedni a szolgálatba. De a fiam sem kívánt még viszszamenni. Otthon maradt éjtszakára, de ezen az éjtszakán megbetegedett. A földesúr pedig haragosan várta, már elküldte az egyik szolgáját is érte. A kisfiún láz ütött ki, nem mehetett. Másnap maga a földesúr fe'esége jött el érte és kiabálva követelte, hogy dolgozzék tovább a fiú, hiszen fizettek érte. Én a szomszédokhoz fordultam segítségért, de a földesúr parancsával nem mert senki szembeszállni. Csendben nézték végig, hogyan hurcolják el a beteg gyereket fektében vergődve a porban. Másnap meghalt a kisfiam ott a közömbös idegenek közt, amíg anyját hívta sírva ... Akkor megfogadtam, hogy nem leszek gyenge többé. És így szóltam Lao Su-hoz, az idősebbik fiamhoz: — Eredj te is a hegyek közé, oda, ahonnan tegnap egy fiatal katona jött el hozzánk és azt mesélte, hogy rengetegen harcolnak ott a japánok és a gazdag urak ellen. Ezek a harcosok azt akarják, hogy mindnyájunknak jusson elég ennivaló és senki se sanyargathassa agyon munkával a szegény ember gyermekét. És Lao Su követte a partizánokat. Sokáig hírt sem hallottam felőle. Eső után mindig felfénylik a nap újra és minden tavasszal fű boritja el a sárga kopár földet. Az én életem is keserves és szerencsétlen volt sokáig, nem ismerhettem még csak árnyékát sem az örömnél?. De az öröm mégis elérkezett már egyszer a kisirtszemű asszony életébe. Eljött az az óra, amit kis falunk minden lakója olyan türelmetlenül várt: — ideért a felszabadító néphadsereg. Mindenki elébük szaladt a kertek kapujából, örömrivalgással üdvözölték a dicsőséges katonákat. Ki mit tudott, azt ajándékozott nekik. Én is ott álltam a kis kunyhóm kapujában, úgy néztem a nép vidám arcát és köszöntöttem a katonákat. Közben a fiamra gondoltam. Egyszerre csak nagy kocsi állt meg ott a kunyhóm előtt, egy fiatal katona szállt ki belőle, nagyon hasonlított sz én fiamra. Megállt előttem és inni kért. Mohón megitta azt a nagy csésze friss vizet, amit azonnal odanyújtottam neki.- Napbarnított poros arcáról verejték patakzott. Megköszönte a vizet, aztán elmondotta, hogy jó úton jár már a dolgunk, a felszabadító hadsereg győzedelmesen halad előre és a nép fog ezentúl határozni saját sorsa felett. Efoldog élet következik mindanyijyiunkra. Azután visszatért a kocsihoz, de én utánaszóltam: — Ide gyere, fiam, akarok neked mondani valamit. . Amikor újra hozzám fordult, letörtem egy almafavirágos ágat, odanyújtottam neki és azt mondtam: — Fogadd el ezt a virágot és tudd meg, hogy ezek a gyönyörű szirmok ürömnél keserűbbek voltak az én fiatalkoromban, mert ezeket ettük, hogy éhségünk csillapodjék és a virág szépsége nem okozott akkor semmi örömöt. De csodálatosan szép a te fiatalságod és gyermekeinké is azzá lesz, hiszen elhozzátok számunkra már a boldogabb jövőt... És tudd meg, hogy ma először veszem észre én is, hogy milyen gyönyörű az almafa virága és nem sírok már a fájdalmas emlékektől, ha felé nézek... (Kdixa^ia^ág, VIDÁM JELENET Irta: SÁGI TÓTH TIBOR Bemondó: Kedves polgártársak! Tegyük a szívünkre a kezünket: bizony nem igen erőltetjük meg magunkat az udvariasság gyakorlásában. Különösen az üzletekben, az árudákban tapasztalhatjuk lépten-nyomon a kiszolgálók udvariatlanságát. Most következő jelenetünkben két kedves ismerős állitásom ellenkezőjéről kíván meggyőzni bennünket. Lássuk! A.: őrületes, kedves barátom, észbontó! Mit mondjak: közel hatvan esztendőt megéltem, de ilyesmivel még soha nem találkoztam. Nézze, ne kerteljen annyit, mondja meg már, miről van szó. Mi az? Ja, még nem mondtam? Hát az az udvariasság, kedves barátom, az a hallatlan udvariasság ! Hol? Mikor? Ki? Mi? Csupa kérdés vagyok, s maga csak őrjöng! Hát abban az üzletben, tudja. Melyik üzletben? Ahol ezt a felöltőt vásároltam. Mi volt? Olyan udvariasak voltak, tudja, de igazár. olyan udvariasak, hogy én azt el sem tudom mondani. Pedig csak mondja! Hát idefigyeljen! Bemegyek az üzletbe és nagy hangosan azt mondom, hogy „Jó napot kívánok!" És képzelje mi történt? Jaj, mondja gyorsan: Akár hiszi, akár nem, mind a három elárusító, akik az üzletben voltak, hangosan, egyszerre, kórusban, mélyen meghajolva, mosoly ogva

v és udvariasan fogadták a köszönésemet így valahogy: „Hozta isten! Van .zerencsénk! Mivel lehetünk becses szolgálatára'" Hát ez tényleg hallatlan! Maga biztosan csak viccel. Nézze, ne csináljon hülyét belőlem. Itt süllyedjek el, ha nem beszélek igazat. De ez még semmi! Az egyik a három közül, képzelje, mit csinált. Égek a ^kíváncsiságtól! Odarohant a pult mögé es előhozott egy... no mit? Találja ki! B.: Egy felöltőt! Ez csak világos! A.: Nem világos! Hiszen még nem is mondtam nekik, hogy mit akarok. Igaz, látja. igaz. No de hát akkor mit hozott elő? El se hiszi egy karosszéket! Mit? Mondom: egy karosszéket! Szóval bútorral is kereskednek. A maga feje bútcr. Letette elém a karosszéket és azt mondta mézes-mázosán: „Méltóztassék helyet foglalni!'

5 Őrjítő! B A.: B.: A.: B.: A.: B.: A.: B.: A.: B.: A.: B.: A.: B.: A.: B-: A.: B.: A.: B.: A.: B A,: Bizony. Körül is néztem, nekem szól-e ez a borzasztó nagy. udvariasság, de hát senki más nem volt jelen/ B.: Tébolyító! A.: Aztán még egyszer mind a hárman megkérdezték, mit óhajtok. B.: Hihetetlen! A.: Bizony. Aztán én óhajtottam egy felöltőt, ők pedig elrohantak három irányban s odahordták egy fél perc alatt a fél üzletet körém. Válogattam, próbálgattam a felöltőket. Hárman váltva adogatták rám egyiket a másik után, szinte versenyeztek. B.: Szédítő! A.: Amikor végre választottam és kifizettem a felöltő árát, képzelje, mi történt. B.: Rájött, hogy a felöltő hibás. A.: A maga agya hibás. Az történt. hogy megint mind a hárman harsányan, kórusban ezt mondták: „Köszönjük szépen!" B.: Mese! A.: Nem mese ez gyermek, vagyis izé... hallja maga, ne kételkedjék a szavaimban, mert ez még nem is minden. B.: Esedezem, mondja tovább! A.: Hát aztán az egyik elegánsan becsomagolta a felöltőt, átkötötte, a kezembe adta. Amikor elérkezett a búcsúzás pillanata, már egész meghatódva rebegtem: „ViszontlátásraŐk pedig kikísértek egészen az üzlet elé és ott így búcsúztak: „Viszontlátásra, legyen máskor is szerencsénk, viselje egészséggel!" B.: Viselje egészséggel?!? Ha-h'aha-haü Hát maga azt hiszi, hogy én teljesen hülye vagyok. Jó, hogy azt nem mondja, hogy még becsomagoltak magának hozzá ingyen, ráadásra egy televíziós rádióvevőkészüléket meg egy elektromos hűtőszekrényt. Hát tudja meg, hogy egy szavát sem hiszem! Hol, melyik üzletben találkozik maga 1954-ben ekkora udvariassággal? A.: Hogy mondja? 1954-ben? B : Igen, 1954-ben! A.: De hiszen én azt nem is mondtam ... Mert én azt a felöltőt — 1937-ben vettem. Bemondo: Kedves polgártársak! Megšzégyenítette-é ez a kis jelenet a mai üzletek elárusítóit? Valószínűleg. Mert ha a kapitalisták magántulajdonát képező üzletekben a munkanélküliségtől való rettegés diktálta az udvariasságot, akkor ma, nemzeti vállalataink üzleteiben, amelyek mindannyiunké, a szívnek és mai szebb életünk iránti odaadásnak kell szabályoznia az udvariasságot. Életszinvonalunk 1937 óta nagyot emelkedett. Az udvariasság pedig — legyen fokmérője ennek az emelkedésnek! — Függöny — (Uralás uíá n i Szánt az eke, mélyül a barázda. Port keverve rögöt tör a tárcsa'. Mosolyogva jár a nap az égen, örömet gyújt mindnyájunk szívében. Sárga már a napraforgó képe. Változik a táblasor vidéke. Itt mellettem, fekete szántáson másodvetés zöld csíráit látom. Fönt a hegyen, zöld sátor tövében szőlő érik napsugár tüzében. Pásztorsíptól seregélyhad szálldos: tolvajcsőrén ijedt hang kiáltoz. Nóta szól a dohányszárítóból. — Pedig még csak most érik az új bor. — l^m a jókedv nem a bortól lobban: dús termés volt, a szív erre dobban. Húsz hektáros táblák szélén állok. Kenderttépők brigádjára várok. Közöttük van, ott az első sorban, akire most gondolok legjobban. Szeme fölött verítékgyöngy fénylik, mosolyogva nézem, hogy előzik. De a győző mégis az én párom: kék szemében a jövendőt látom. Gyurcsó István inai>*i»>ia<iB«'«M«<>«itt<iai>«»c<>*Mtt>tiit»*<>t»«ii«<»««<a<M