Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-01 / 186. szám, vasárnap

1954. augusztus 1 UJSZO 'JAROSLAV HASEK: Cl \3alaion pariján Boll János ezen a délutánon ott üldögélt az udvarháza ámbitusán, amely hosszan simult a ház oldaláhoziés teteje hűs árnyékot adott a tűző napsütésben. Csodaszép kilátás nyílt innen a vidékre. A lefelé hajló hegyoldalak zöldeskék köntöst öltöttek, a leveles szőlőtőkék végtelen sorokban húzódtak alá, helyenként kék foltokat hagycftt rajtuk a szőlőragyát irtó gálicoldat. A lejtőn mindenfelé csupa szőlőskert, a levélrengetegből itt-ott sárgán bukkant fel a csőszkunyhó zsúpteteje, alantabb kukoricaföldek pásztázták a hegy lábát, még odébb pedig smaragdszínű legelőkről elbalón hangzott fel a kolompok csengése és a tehenek bőgése. A réteken túl nyújtózott a végtelenbe a Balaton tava, amint errefelé büszkén mondják, a „magyar tenger'

3. Hullámzó, zöld vizének tükre a láthatáron egybefolyt az ég kékjével, amelyen fehér csíkokat vont a füst, ha gőzhajó iparkodott parttól part felé. A tó hossza meghaladja a hetven kilométert. Igen, ez itt előttünk a magyar tenger, hullámaival, viharaival és mondáival, vízitündéreivel, akik az est sötétjében a halászokat csónakostól a tó mélyére húzzák, boszorkányaival, akik éjfélkor kilopják a halásztanyákról a kisfiúkat és szétmarcangolt holttestüket a küszöb elé teszik. Ez itt a Balaton tava, amely felől az éjtszaka csendjében csodálatos hangokat, sírást és jajgatást hoz a szél. A víziemberek gyerekei sírnak ilyenkor, akik időtlen idők óta népesítik be a vizalatti világot, hisz egyszerre látták őket Bodafalun. Megesfalun, Olvasfalun, Ölmön meg sok más balatonkörnyéki helységben, amint hosszúhajasan, szakállasan kimásztak a tó vizéből. Sokszázévesek már ezek a víziemberek, hisz a mai lakosok dédapjainak az ükei is mesét szőttek róluk... Boll János azonban ügyet sem vetett a nagyszerű kilátásra. Ott ült a karosszékben, bundába burkolózva, bár tikkasztó volt a hőség. A kisasztalon óra ketyegett. Boll János képe egyre inkább elborult. „Csak nem jön az a fene roham", dünnyögte maga elé, türelmetlenül lesve az óramutató lassú járását. „máskor már öt órakor ráz a hideg, most meg késik, akár a szépleány. Hat órára megjön s szolgabíró, hogy kihallgasson, de így bizony nem készülök el hatig a lázammal!"' Sürgető szemmel követte az ólomlábon vánszorgó időt. „Na végre", ujjongott fel negyedhatkor, „már didergek. Itt van a kedves.9 Boll Jánosnak vacogni kezdett a foga. De olyan hangosan, hogy azon nyomban futott is a gazdájához a szolga, kérdve, hogy mit parancsol. — Szamár vagy, — hörrent rá Boll János — ugorj, hozd a vánkost és burkold be takaróval a lábamat. Amikor már fölülről-alulról bepólyázták, még mindig vacogó foggal, remegő testtel végigjártatta szemét a vidéken. Fejében zúgott, testét jeges kézzel simogatta a láz és egyszerre sárgaszínbe borult a szeme előtt az egész táj. Sárgállottak a szőlőskertek, a kukoricások, a csőszkunyhó, a rét, a tó, de még a mennybolt is. A roham elérte tetőfokát. Boll János panaszos szóval akarta mondani a cselédnek, hogy igen rosszul érzi magát, de egy árva hang nem sok, annyi- se jött ki a torkán. Aztán az ég levedlette sárgaságát és ibolyaszín köntöst öltött. Boll János most már annyira ura volt magának, hogy el bírta dadogni, „Ez aztán a sors keresztje!" Amikor pedig könnyebbülten kinyögte: „Hála istennek, lassan már vége" akkor már minden megint a maga természetes színében pompázott előtte. Kéknek látta az eget, kékes-zöldnek a szőlőket, sárgulónak a rétet és zöldnek a tó tükrét. Már azt is érezte, hogy zsendül benne a nap melege, verítéktől gyöngyös a homloka. Ráripakodott a szolgára: — Takarítsd el a párnákat, húzd le a bundámat és hozd a pipámat! A lázroham elmúlt. „Most jön még csak a rosszabbik hideglelés" mondta magában Boll János, mialatt rágyújtott a feketére szítt pipára, „hamarosan itt le<=z a szolgabíró'

4. Oda lent a mélyúton, a szőlőskertek között feldübörgött a kocsi és idáig hallatszott a szolgabíró haragos szava: — A fene essék a magadfajta kocsisba! Érkezzünk csak meg, majd kiadom a béredet mogyorófa pálcában! Hát parancsoltam-e neked, hogy felönts a garatra? „Nincs valami rózsás kedvében", sóhajtott Boll János, „micsoda kihallgatás lesz!'5 A kocsi már meg is állt az udvarház előtt kiszállt belőle a szolgabíró, komoly és méltóságteljes képpel, egy nyaláb irattal a hóna alatt. Lassú léptekkel megindult az ámbitus felé, Br,ll János elébe ment. bodor füstmacskákat eregetve a pipájából. Kezet fogtak és a szolgabíró bemutatkozott: — Omaisz Béla vagyok. Azonnal megkezdem a kihallgatást. Az iratait maga elé tette az asztalra, helyet foglalt a széken, keresztbe rakta lábait, ujjával megkopogtatta az asztal szélét és megjegyezte: — Bizony rosszul 'áll a dolga, kedves uram. Boll János is leült és szótlanul vonogatta a vállát. — Úgy ám, nagyon rosszul áll. folytatta a járás ura, — mikor is puffantotta le azt a Burga cigányt? — Éppen ma egy hete, — válaszolt Boll, — délután öt óra tájban. Szivart r:em parancsol? — adott váratlanul új fordulatot a beszélgetésnek, előhúzva zsebéből a szivartárcát. — Jóféle, bánáti dohány. A szolgabíró kivett egyet és mialatt a hegyét faragcsálta, csak úgy mellékesen megállapította: — Tehát azt mondja, hogy június 21-én történt, délután öt órakor. — Úgy igaz. — hagyta helyben a földbirtokos, — huszonegyedikén, pontosan öt órakor. Huszonharmadikán temették. Engedje meg, hogy tűzzel szolgáljak — Köszönöm, — bólintott Omaisz Béla, — a boncolás megállapi totta, hogy hátulról lőttek rá, sörétes puskából. — Igazság, — erősítette meg Boll, — tizenegyes Lancasterem van. — Bizony szomorú dolog, — szólalt meg néhány szippantás után a szolgabíró. — Mit is mondott, honnan valósi ez a dohány? — Bánáti... Ha megengedi, szólok a szolgának, hozzon egy kevés bort. Ám legyen, — egyezett bele nagykegyesen a vármegye embere, — iszunk egyet, aztán folytatom a kihallgatást. Tüstént az asztalon termett néhány borosüveg A birtokos töltött éí ráköszöntötte vendégére a poharat: — Kedves egészségére! — Köszönöm... Én itt tulajdonképen szomorú kötelességet teljesítek. — A szolgabíró a fény ellen tartotta a poharát és nagy szakértelemmel vizsgálgatta a bor színét. # A nap sugarai keresztülfutottak az üvegen és a bor vörössége vérszínűre festette az igazság szolgájának az arcát. Hörpintett egyet, aztán hirtelen lecsurgatta gésjéjén a pohár tartalmát, nagyot csettintve utána. — Nagyszerű bor, — állapította meg és elégedetten mosolygott — mi is jutott' az eszébe kedves barátom, hogy lepuffantsa azt a cigányt? Boll János nyugodtan szítta a pipa csutoráját. — Kétéves bor, — magyarázta, — a nyugati szőlőmben termett. Egészségére! Kiürült másodszor is a pohár és megint csak Boll János vette fel a szót: — Van ám jobb borom ís, hároméves, a túlsó szőlőből! Palackot bontott és töltött. — Nemes bor ez, — dicsérte a szolgabíró — nagyszerű ember maga. bátyám! — Csak volnék, ha elmúlna rólam a hideglelés, — panaszkodott két korty között Boll János — négy éve varrta magát a nyakamba és azóta minden áldott nap meglátogat. Igazán izük? — De még mennyire! — áradozott a vendég. — Pedig van még jobb is. — szerénykedett a földbirtokos, és előhalászott a kosárból egy hosszúnyakú üveget — immáron ötéves. — Kevés ilyen derék honpolgár van, mint maga, édes egy bátyám, — kapott lángra a tűz Omaisz Béla szemében, amikor felhajtotta az első pohár ötévest, * ennél jobb bort még életemben nem ittam! Ez az íz, ez a zamat, ez a tűz... — Márpedig akad nálam még jobbféle bor is, — vallotta be Boll János, amikor a harmadik üvegnek is vérét vették -— de olyat aztán igazán nem ivott eddig. — Kóstolja csak meg, — biztatta, mialatt egy ujabb szüknyakú palackból telitöltötte a vendég poharát — ezt húsz éve szüretelték. A szolgabíró szavát se lelte a nagy elragadtatástól. — Igazi tokaji, de mit is mondok, jobb ez még a tokajinál is, — harsogta piros képpel, poharat pohár után ürítve — csodálatos ember maga, bátyám, a világon a legderekabb, de mondja meg végre, miért lőtte meg azt a cigányt? — Hát csak azért — ismerte be lassú szóval Boll János — mert az a semmiházi éppen ebből a borból lopott húsz üveggel,.. — Igaza volt, bátyám, — rikácsolta a szolgabíró — a maga helyében én se tettem volna máskép. Mert ez a bor. Tudja mit. beírom a jegyzőkönyvbe: „Kétséget kizáró módom megállapítást nyert, hogy Burga cigány halálát baleset okozta. „öntsön már, drága bátyámuram ... Újra meg újra koccintottak. A pohárban tüzesen izzott a balatoni lankákon termett bor, amely zamatos volt és vörös, olyan vörös akár a tolvaj Burga cigány vére... Fordította: Tóth Tibor /Qrayiy kezecskék Tichonné, a kedves szomszédasszony ruhát tereget, az arcán mosoly, lelkében derű és boldog álom,:..;: Épp egyéves lesz a jövő nyáron, és gügyög, tipeg majd. körülöttem, fiú lesz biztos! arany gyermekem! és majdnem, hogy kicsordul a könnye. Az ura nem tudja, hová tegye, a jó ember a kis jövevénynek elkészítette a. puha fészket, összevásárolt gyapjúfonalat, sok csecsebecsét, üvegpoharat. Mily szépecske a sok apró holmi, formás a kád, gyönyörű a kocsi. Öröm nézni ezt az emberpárt, s én velük várom a kis Palikát. Annyi élet, terv van a szemükben, akár a feslő fákon a rügyben. Lent az úton a száraz homokban két gyermek játszik; az én két fiam! Tesznek-vesznek, sürögnek-forognak, komoly munka, izzadva dolgoznak, • kapálnak és hordják vizet, lapátolnak s raknak köre követ. Miklós okos legény és spekulál, rendelkezik: „Így mégis jobb talán." A porból vízzel agyagot gyúrnak, fát ácsolnak, építik a hidat. Kis mogyoróm, a csevegős Tibi nagyot mutat: „Éppen ilyen lesz, ni és rajta át majd úgy karikázunk, ahogy csak bírja két kezünk, lábunk!" Aranykezecskék, csak dolgozzatok! építsetek hidat, szépet, nagyot! Csodálják meg a játszópajtások, s vegyenek róla mintát a nagyok! Legyen törhetetlen, sziklaszilárd, pattanjon le róla a máz, csalárd ellenség tüzes puskagolyója, hazárd játéka, s hazug szója. Legyen a híd örökidökre szóló, mit nem bomlasztanak múló századok! Legyen hosszú megmérhetetlen, magasságban útólérhetetle.i, ahonnan lekiálthatjuk végre: Legyen hát örök és éljen a béke! Ne folyjon többet, hisz drága a vér! Miért ölnénk egymást, miért? miért? Anya vagyok, tudom mi a gyermek, virrasztok éjszakán, ha betegek és nem kell semmi! arany, tömérdek! Csak az élet! a wgy kincs! az élet! Anyám is így remegett valaha, a tied is, ne feledd el soha! és álmodtak nagy, merész álmokat, hogy hoznak óriás reformokat. Hídról, mely embert emberhez vezet és testvér a testvérrel fog kezet. Aranykezecskék, csak dolgozzatok! Építsetek hidat erőset, nagyot, mit nem zúznak szét múló századók, vegyenek róla mintát a nagyok. MOJZES LOLA ^Szülőföld Itt kapáltatta Mátyás király egykor az urakat, e hegyen. A Sajó, mint egy ezüstkígyó nyújtózik végig a réteken. Itt születtem és minden bokor, minden virágszál jóbarátom. Felhőket néző kicsiny magam a füzek között most is látom. Mezítláb jártam nagyapámmal — harmat illant ezer fűszálról. Itt csókoltam én lányt először s először hallottam a Pártról. Susogó lomb — mint anyám hangja — vigasztalt sokszor bánatomban, a szellőnek és madaraknak búm-bajom gyakran panaszoltam. Most kacag e táj, ragyogó nyár bontogatja az arany szárnyát, gépek zúgnak s a zöld réteket az emberek most büszkén járják. A búzatáblák felujjongnak s kinccsel gyomrukban kéklő kegyek integetnek északról; és füttyel vár a füzes, na hazamegyek. Veres János