Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-07 / 191. szám, szombat

'1954. augusztus 7. m $m 7 Tenger a Kárpátokban ÚTIRAJZ ]\J egyven év előtt, e júliusvégi és augusztuseleji napokban minden oldalról összefutottak a vészterhes viharfelhők, hogy végezetül kirobbantsák az első világháborúnak el. nevezett imperialista merényletet. Váratlanabbul és egyetemlegesebben nem szakadt még emberiségre háború. Minden idegenségével, szokatlanságával tényleg ez volt az a „különös nyár.éjSzaka" melyről Ady dalolt: „Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú földre" ... És ez a riadó „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakába" torkolt. Az emberek milliói azonban nem az iszony, a kétségbeesés és az ellenszegülés módján feleltek. A tömeg főbekólintottan, hazug vezér, cikkekkel itatva, a véres tollnokok uszításaiul megrészegedve, ordította utcán és marhakocsikba préselve: „Éljen a háború!" Senki se csodálkozzék ma ezen. Hol volt az ellenméreg, mely a dühödt sovinizmus praktikáit keresztezhette volna ? Hol az ellenerő, mely a tömegeknek más irányt sugalmazott volna? A II. Internacionálé a baseli kongreszszuson — 1912-ben — ünnepélyesen kijelentette: „Mindent meg kell tenni, hogy a háború kitörése megakadályoztassák. Ha a háború mégis kitörne, akkor oda kell hatni, hogy a háború által előidézett gaz. ' dasági és politikai krízist a nép felrázására felhasználjuk és ezáltal a kapitalista osztályuralom végét siettessük". ' Amikor a háború kitört, a baseli manifesztum egyik aláírója, Kari Kautsky, kijelentette: „A világháború a szocialistákat különféle táborokra szakítja. Az Inter. nacionálé ezt nem képes megakadályozni. Éppen azért a háborúban nem lehet felhasználni. Az Internacionálé kimondottan békeeszköz". Kaustkyék a lomtárba utalták az Internacionálét, hogy az imperializmust külön-külön, mint németek, franciák, magyarok és angolok, gát. lás nélkül helyeselhessék és szolgálhassák. Lenin fellebbezhetetlenül Ítélhetett e napokban: „A szocializmusnak ez a direkt elárulása a H. Internacionálé halálát jelenti". A szociáldemokrácia felemássága a háború kitörésének pillanatában katasztrofális méretben szolgáltatta ki a dolgozók tömegeit a tőkés érdekeknek. A német munkásvezé. rek a korlátoltság lelkesedésével, pislákoló könnyelműséggel sétáltak a junkerek által felállított csapdába. Még nincs háború, még meg lehetne akadályozni kitörését, minden azon fordul meg, hogy angol közvetítésre a német diplomácia mint találná meg azt a módot, mely a monarchiát és a cári imperializmust fékezni tudja. Az osztrák grófi dilettánsok csakúgy, mint az orosz és a német nagyvezérkar azonban a háborúra tették fel a kártyát és így minden mesterkedés, táviratváltás: szemfényvesztés és hazugság. Kecskére bízták a káposztát, a háború megszállottjaira a béke ügyét: a német uralkodóosztály háborút akar és semmi mást. És fel. tétlenül orosz háboiút! De miért? A feleletet Bülow herceg emlékirataiban olvashatjuk. Bethmann-Hollweg, a német kancellár, izgatottan sétál föl és alá dolgozószobájában Egyik tanácsosa az Oroszországnak szóló hadüzenetet szövegezi. A kancellár időről-időre feléje vakkant: „Még mindig nincsen készen?" Az ép jelenlevő Ballin, a nagy hajóépítő nem tudja megérteni ezt az idegességet és megkérdezi: „Excellenciás uram, mért siet annyira hadat üzenni Oroszországnak?" Bethmann igy 'válaszolt: „Különben nem tu. dom megnyerni a szociáldemokratákat''. A csalétek jól ki volt számítva: a német munkás vonakodását a cári kancsukára való hivatkozással, a munkásnyúzó barbarizmus reflektorozásóval vélték megtörni. E beállítás ugyanakkor menlevelet je. lent Kautskyéknak: házhoz szállítja az alibit. A cári antiszocializmus ellen a német junkerek és kapitalisták érdekeiért harcolni — szocializmust jelentett! Az eredmény nem is maradt el. A pesti Népszavában a háború első napjaiban például ezt lehetett olvas, ni: „Az ágyúk moraja, a géppuskák kattogása és a lovasrohamok, a népszabadság demokratikus programmjának a megvalósítását jelentik", így írtak, igy beszéltek az antiimperiáüzmúsra elkötelezett „szocialisták"! Csoda, ha a munkás, a zsellér válasza az „éljen a náború" volt?! Lenin, Liebknetjht, LuxemIf 14 burg Rosa ezekben a napokban nem állíthatták meg az őrületet, mely nem utolsó sorban ép a szociáldemokrata vezérek árulásának volt a következménye, de a tanulságot és Ítéletet máig érőn megvonhatták! A német szociáldemokrata sajtó például felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy az ántánt ,,szineseket" és „vadakat" használ fel a németek eilen. Rosa Luxemburg szavai a kel. lő értékére szállítják le ezt az álszenteskedő, farizeus felháborodást: ..Ezek a népek a mai háborúban körülbelül ugyanazt a szerepet játszszák, mint az európai proletariátus. És ha az új-zélandi maorik leghőbb vágya az angol királyért minél több koponyát betörni, akkor ezek saját érdekeikkel szemben körülbelül azt az öntudatot tanúsítják, mint a német szociáldemokrata frakció, mely a Habsburg-monarchia és a török szultánság megvédését és a Német Bank kasszáit összetévesztette a német nép létével, szabadságával és kultúrájával. Valami különbség mindezek ellenére mégis csak van: a maorik egy nemzedékkel előbb még az emberevés nemes mesterségét gyakorolták és nem a marxi teóriát!" a az antiimperializmusra és proletárszolidaritásra beállított .szociáldemokrácia ily mértékben mondhatott csődöt, ki csodálkozhat a Töke Lapjainak lélekmérgező, emberkerítö szerepében és hatásán ?! A véres toll — a háborús uszítás és felbujtatás e ringyója — orgiáit ülte minden viszonylatban. íme a Pesti Hirlap aug. 15-i vézércikke: „Kell a háborús hangulat és ezt a hangulatot nem szabad lerontani. Végre is ezek a tömegek mennek a háború tüzébe. Derék és jótékonymámor ez, mint a mesében a hegyoromról leugró Psyohét, egy felhő, úgy engedi sértetlenül az ismeretlen és bizonytalan sorsba ugrani a tömegeket a mámor... És legyen mámor, lelkek kábulása, hogy ne hállassék ki belőle édesanyánk zokogása. Igy van ez jól, így kell lenni! És hála a gondviselésnek, éz a mámor rajta ül az egész országon". Érted most már a lehetetlent? Kábítás, kábulás kellett, az elalta. tás leggonoszabb, legembertelenebb módja: a vadító részegítés. Gyilkosságra nevelték, uszították az embereket, de ez a mesterkedés ugyanakkor a gyilkosság vádja alóli felmentést is jelentette. Csak így lehetett az emberölés egyik napról a másikra az erények erénye, a háború a tudományok tudománya, a vallások vallása. Mihályfi Ákos, katolikus teológus egyetemi előadásain bizonyítja, hogy „a vallásosság a vitézségnek és halált megvető bátorságnak, e legfőbb hadi erényeknek legfőbb élesztője". Hogy ez lényegében mit jelent, azt Schetteler német tábori lelkész nyilatkoztatta ki: „A katonának a kezébe nyomták a hideg vasat. Használja azt minden szégyen és gátlás nélkül, szuronyát verje be ellensége bordái közé, a puskatussal törje be a fejét: ez ma az ő szent kötelessége, ez az ő istentisztelete". Őrület! De akkor minden fennakadás és gátlás nélkül milliók olvasták és gyakorolták. És a toll emberei — és nem éppen a legkisebbek — naponta pontosan szállították a gyilkos mámort és csoma. golták hozzá azonmód az abszolúciót! Bródy Sándor írta e napokban: „Titkos örömöm van a háborúban és Isten különös kegyelmének tartom, hogy e nagyszerű időkben élhetek. Természetesen fáj az, hogy csak mint néző és gondolkodó". Gondolatot soha így be nem szenynyeztek, mint akkor. A háború szenvedése, a vér áradó zúdulása, emberek millióinak halála, mind csak arra volt, jó, hogy a háborút „felszabadulássá" hazudhassák. Pekár Gyula, ez az üresfejü, behemót testű reakciós író örül és örvende. zik, hogy ez Így van és szükséges „érvágásról" beszél: ,,Ma, hogy ez. a furcsa folyadék, a vér, olyan bőven folyik, minden szörnyű nagy áldozatok dacára is, mily lelkes vihar ragadja el a lelkeket! Tisztulás, emelkedés ez, mentése a nemzetek veszélyeztetett érdekeinek. Hiába, a háború mégis csak isteni intéz, mény!" A háború a legnagyobb emberi bűn! Aki itt szellemről mer beszélni, önmagát szennyezi be. Az imperialista háború a legszemfényvesztöbb, legszemérmetlenebb csalás. Ma már az utolsó elemista is tudja, hogy az imperialista háború nem más, mint az üzlet, a profit biztosításának végső eszköze. 1914ben emberek milliói — szélütött di. nasztiák életének mesterséges meghósszabbításáért, feudális latifun. diumok konzerválásáért, export-piacokért, gyarmati harácsolásért, elenyésző kis embercsoportok hatalmi ambíciójáért, részvényduzzasztó profithizlalásért — felijesztve és megvadulva, az ámokfutók vakságával gyilkosokként rohantak egy. másra. Munkás a munkás ellen, paraszt az iparos ellen, diák a tanár ellen, hivatalnok a könyvelö ellen. A francia esztergályos a német szerelőre lőtt, az orosz muzsik a ma.gyar zsellért fojtogatta, az angol kollégista a heidélbergi professzort gyilkolta, az osztrák írnok az olasz adótisztet, a szerb bányász a szlovák favágót, a román pásztor a bolgár halászt, a néger a zsidót és megfordítva. Puskával, szuronnyal, kézigránáttal és rohamkéssel, ököllel, foggal és körömmel akaszkodott egymásba a sokmilliós tömeg a „haza" nevében, a „civilizáció" védelmében. A négyéves iszonyú ka. land — a profitduzzasztás arányá. nak megfelelően — 12 millió hullát eredményezett. A második világháborút az őrületté felfokozott hitlerizmus rob- bantotta ki. Az értelmi szerzőség kérdése itt nem vitás. Ha azonban azt kérdezzük: ki felel 1914-ért, akkor a felelet nem korlátozódik ilyen egyértelmű válaszra. Ki volt a bűnös? A monarchia? A cáriz- mus? A poroszok? Anglia vagy Franciaország? A háborús felelősség kérdésére a kapitalista imperializmus a maga azonos teljességében itt felel először bonthatatlan egészében. Ezen országok tőkés társadalmi rendjének törvényes logiká. ja, imperializmusa hozta létre 1914et. Lenin a kitörés pillanatában azonmód történelmi címet és jelle-s get adott e véres kalandnak: „A jelen háború imperialista háború:; alapvetően ez jellemzi". 1914 a világ tömegeinek, dolgozóinak és kisembereinek volt a háborúja — tömegellenes, osztályellenes, kapitalista érdekekért. Az im. perializmus a munka kizsákmá. nyoltjainak, a béke bérrabszolgáinak — vérrabszolgasága. 1914 nyilvánvalóvá tette a tömeg, a dolgozók eszköz- és áldozat voltát. Az imperializmus a tömegerőt használja fel kisebbségi népellenes érdekeire. Ez az aránytalanság, ez a lehetetlenség történelemellenes, haladást gátló folyamat. Az imperializmus világháborúi csak barbarizmust, emberte. lenséget állandósíthatnak: háborúk folytonosságát, tömegek teljes ki. zsákmányolását. A háborút ép azért gyökerében kell elfojtani: az imperializmust kiteljesítő társadalmi rendet kell múlttá avatni. 1914-nek, — az imperializmusnak — megvan a történelmi ellenszere. 1914-et 1917 októbere likvidálta gyökérig érőn. A frontok itt és ekkor csoportosultak át: a háború és béke kérdése itt határozódott meg történelmi kérlelhetetlenséggel az imperializmus és a szocializmus vagyvagyává. Világháború vagy világbéke — harmadik kérdés, harmadik lehetőség nincs többé! A világháború egy letűnt társadalmi rend utolsó kiútja és összefogó bűne. A vi. lágbéke a dolgozók ügye és küldetése. E bizonyosság próféciája rég elhangzott. Engels szövegezte meg 1887-ben: „8—10 millió ember fogja egymást fojtogatni és Európát úgy letarolni, hogy egy sáskajárvány sem tudja különben. Képzel, jük el a harmincéves háború borzalmait 3—4 évre sűrítve és az egész kontinensre kiterjesztve. Koronák tucatjával forrnak gurulni és senki sem lesz, aki azokat felemelje. Senki sem tudja, hová fejlödnek a dolgok, csak egy bizonyos: az általános kimerültség és a munkásosztály végleges győzelme". A prófécia igazolása és bizonyossága 1914-ben kezdődött. Fábry Zoltán A széles Vág völgyén haladt velünk észak felé az autó. Üj duzzasztógátak, hidrocentrálék mellett vitt utunk. Trencsén vára, a virágos réttel övezett Sztrecsnó, mind régi ismerősök. 15 éve, hogy utoljára találkoztunk és én mégsem ismerek rá gyermekkorom kedves, pisztrángos folyójára. Emlékek, bohókás történetek jutnak eszembe, anyám szívesen mesélt erről a rakoncátlan folyóról. Meg volt az oka, hogy miért éppen a Vágról szóltak a legszebb meséi. Csallóközünkre rázúdult a tavaszi áradások idején s volt olyankor nemulass! Elöntötte a határt a zöldár. Kertünkben fuldokolt a káposzta, kalarábé, a fiatal vetésről nem is beszélek, szóval országos volt a pusztulás mifelénk. Régi kiapadt erek, vágások, holtágak tajtékosan kezdtek hömpölyögni, ezer apró sziget támadt, sok tükrös tavacska, volt úgy, hogy hetekig sem tudtunk kimozdulni a házból. Mi gyerekek visongva köszöntöttük a zöldárt. Miénk lett a határ. Téknökön, rozoga ladikokon evickéltünk késő szürkületig. Micsoda hajóutak voltak azok! Eszembe jutott a sok emlék. Trencséni Csák Máté hajdani várából néztük a folyót az esti szürkületben. A gigászi építkezés, a sok vízilépcsö közül az egyik ott toronylott Trencsén városa alatt, látni lehetett a fehér betonpillérpket. Hová lett gyermekkorom félelmes, rakoncátlan Vágja? Mint egy nagy fehér komondor feküdt a folyó a város előtt, szelíden nyújtózkodott, békés volt, megjuhászodott. A régi szilaj Vág a sziklavárnak volt a szövetségese, amit Csák Máté kedvenc mondása is igazolt: •két igazi úr taň az északi földön! Hát ez a szelid folyó "kinek a szövetségese, milyen parancsnak, kinek a szavárb engedelmeskedik? Szlovák legény állt mellettem. Kék a pantallója, fehér inge, — vállán kék hímzés, nyurga, erős legény. Két teli búzászsákot is felvinne a padra, nézem erős, csontos vállát, (ha kellene még a padra vinni a búzászsákokat). Most betonmunkás. Huszonkilenc éves, Ján Krosláknak hívják, a vágvölgyi kis faluk egyikéből került a Vágépítkezéshez. Érdes, csontos kezét a vállamra teszi s miközben pörge kalapját hátra nyomja, a másik keze nyughatatlanul jár. Magyaráz. Nézem ezt az erős és érdes kezet, micsoda széles tenyér, apró duzzadt ujjak, s milyen fürgék, elevenek a mozdulatai. Kék szeme fényének villanása, kezének cikázó mozdulata, száguldó gondolatai engem is magukkal repítenek. Mintha anyám meséit hallgatnám, úgy lesem minden szavát, mozdulatát. Micsoda összhang: gondolatok és mozdulatok dinamikus összekapcsolódása! Hová járt iskolába, kitől tanulta mindezt? Pedig negyvenötben még uradalmi béres volt a nagyszombati egyházi birtokon! Ha nem mondta volna, hogy betonos, ha nem látnám nehéz fogásoktól duzzadt újjait, azt hinném, hogy tanár, tanfolyami előadó. Hallgatom, szemem sarkából rá-rásandítok, hát ő az, aki a folyónak parancsol. Szomszéd. Üj folyó, új táj, új emberek — ez fogadott engem a Kárpátokövezte Vág völgyében. Az öreg várból, Máté toronyszobájának ablakából jól láthattuk a Vág új medrét. Nyílegyenesen, minden hajlás nélkül való ez az új folyóágy. Kiegyenesítette a derekát a Vág, akárcsak Kroslák barátom, akinek bizakodó a szava, sugárzó a homloka. Lent zúgott a folyó, a város mögött bóbiskoltak a Kárpátok csúcsai. Valamikor a szolgaság és a szegénység tanúja volt e hegy, üres, elhagyatott volt a táj, ennyi bizakodással, reménynyel és hittel nem nyugtatta rajta szemét az ember. Bár szürkület volt, észrevettem, hogy barátom messzire, még a folyó új medrénél, az erdős Kárpátoknál is messzebbre néz. Míg beszélgetünk, kigyúltak a fények a hidrocentrálén. S mi tovább vettük utunkat Púchov felé. Jano a púchovi gáton dolgozik. Meglátogattam otthonát a kommunista városban. Az úton bajokról, eredményekről mesélt vegyesen, nagy a birkózás, eposzi méretű küzdelem folyik itt, a Vágépítkezés országos nevelőiskola. A púchovi gát is befejezés előtt áll. Végigjártuk a régi folyómedret. Megmutatta Púchov érdekességét: a háromféle lakótábort. Láttam a régi republika fatákolmányait, rossz, egészségtelen épületeket. 1949-ben építették a szocialista barakkokat, higienikusabbak az előbbinél. A hegyoldalon épült a kommunista város. Kiváló munkások laknak itt. A munka befejezésével fürdő várja őket, a fürdő után átöltözve, cipőt váltva lépnek lakásaikba, a tiszta szobákba. Cipőmre én is gyékénypapucsot húzva léptem barátom lakásába, pedig éppen hogy csak poros volt, Jano is átöltözött. A modern bútorzatú szobában régi emlék is akadt. Egy öreg ládán állt a rádió. Virággal díszített, festett volt a láda, akárcsak a csallóközi tulipános ládák. Janó anyja cselédlány volt, élete végéig kuporgatta a pénzt és csak erre tellett. Jano mosolyog, ereklyeként őrzi a kárpáti fenyőből készült ládát. Ennyi jutott csak a gazdag természetből régen. Ma nemcsak az erdő a benne levő vadakkal, madarakkal, nemcsak a folyó összes pisztrángjával, de a tenger is az övé, mert azt varázsolták Janóék a hegyek közé. S Udajdonképpen ez a tenger itt a legfontosabb. Mert igaz, hogy a Vág tavasszal teli van vízzel, akárcsak a csordidtiq telt pohár, nyárra azonban úgy elapad, hogy a vízilépcsők, centrálék hoppon maradnának. Ezért épült hát meg az „oravai tenger", Európa egyik legnagyobb víztárolómedencéje. A vizet es a tároló adja majd nyaranta a Vágnak. A Babiagóra árnyékában fekvő völgykatlan hatalmas földdarab, gyalogosan egynapi járóföld is megvan. 1953. május elsején telt meg a völgykatlan először vízzel, nem sokkal azelőtt, hogy magam is arra jártam. Ján Kroslák barátommal vitorlásba szálltunk s a majd kétezer méteres Babiagóra alatt hajókáztunk. 1953. júliusa volt. Csodálatosan szép volt ez a hajóút. Mintha a tündérvilág elevenedett volna meg újra, eszembe jutottak anyám régikeletü meséi. S a zöldárak duzzasztotta tavakon a régi csónakázások. Valóban az történt, hogy a csoda valóra vált, a mese megelevenedett. Az ember erejét, hatalmát hirdette minden, amerre a szemem csak elláthatott. Már biztos voltam benne: engedelmes lesz a régi rakoncátlan folyó, ezután az új gazda parancsa szerint kénytelen cseledkedni! Ezt a tengert kicsi nép ereje varázsolta a hegyek közé. Mire képesek a népek, ha szabadon cselekedhetnek! Nagy példa ez, beszédes bizonyíték! Különös fordulata a sorsnak: azelőtt erről a vidékről menekült az ember a világ minden tája felé. Ma százezrek zarándokhelye, százak és ezrek m.unknulkalma. Námestovo, Slanica, Bobrov. Hámry, a négy kis falu neve örökre fennmarad s e nevekhez már nem a szegénység képzete kapcsolódik! Barátom mosolyog, észreveszi, miről ábrándozom. Vitorlásunkat, tovarepítette a Lengyelország felől fújdogáló északi szél. Az emberalkotta új tengeren hajókáztunk. Komjáthy István