Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-28 / 209. szám, szombat

Örök dicsőség az elesett hősöknek, akik hazánk szabadságáért és függetlenségéért harcoltak! • • • Megjött az ősz. Esett, folyvást esett, s az utakon valóságos patakok folytak a falu felé. Szerbőc községet már végképp nem lehetett megközelíteni semmiféle járművel. A szekér beleragadt volna a sárba és a lovak nem szívesen mentek neki a sikamlós utaknak. A mezei munkának is vége szakadt. A parasztok otthon ültek, a ház körül tettek-vettek, este meg eljártak a kocsmába, ahol rossz sör és savanyú bor mellett tárgyalták meg a világ sorát. Unalmas, hosszú napok voltak. Ondriska, a falu kovácsa is csak unatkozott. Hiába várt valami munkára, senki felé se nézett műhelyének. Azért mégis fújtatta a tüzet, ha másért nem, hát megszokásból. Chytil Vojto, a fiatal kovácslegény ott ődöngött a műhely körül; olykor nagyokat ásított és a károgó hollókat figyelte. Már jó két hete tartott ez a tétlenség. Egy hétfői napon a kisbíró zavarta meg a nyugalmas tétlenséget. Fontoskodva, hivatalos ábrázattal lépett be/ a műhelybe. Hórihorgas termete kissé meghajlott az alacsony ajtónyílásban. Meglobogtatta aktáit, s Vojta felé mutatott. — Jösszte, jössz! Behívót kaptál. Vojto ott üldögélt a kotla mellett. Az izzó parazsat nézte. Most hirtelen felriadt. — Mi az, mit hozott, Jani bácsi? — Behívót, he, he, he, — nevetett, nevetése inkább kárörvendő sziszegésnek hangzott. Furcsa lélek volt Frano János az emberek szemében. Hizelgő, hazug és ravasz, akiről sohse tudhatták, min töri a fejét. Úgy ismerték, hogy gonosz, mindenre képes besúgó, aki csendőrkézre juttatja a rőzsetolvajt és az orvvadászt. Pedig rosszul ismerték őt... Vojto sokáig szótlanul bámulta a kisbírót, s csak nehezen értette meg, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Igaz, hogy tavaszszal besorozták. Tudta azt is, hogy be kell vonulnia, ám a katonáskodás oly idegennek tűnt fel előtte, mintha valaki azt követelte volna tőle, hogy kovácslegény létére kőművesmunkát végezzen. A háta is borsódzott a gondolatra, hogy egyszer ott fog menetelni körbe-körbe valami kaszárnyaudvaron s ordítozó tisztek és altisztek parancsait teljesíti. Most pedig valóban itt van a behivó és alig két hét múlva mennie kell. Átvette az iratot és igazolta átvételét. Újra visszaült a kotla mellé és a tüzet bámulta. Ám a kisbíró valahogy nem mozdult. Mintha mondanivalója lett volna, csak állt és ravaszul ráhunyorított Vojtóra. Vbjto úgy tett, mintha észre sem venné. A kisbiró köhögött, lábával megrugdosott valami vasdarabot; a csengő hang arra késztette Vojtót, hogy felfigyeljen. — Este térj be hozzám a felvégre! — suttogta és aztán eltűnt a nyirkos ködben. Vojto utána bámult, sehogysem értette. Csak vállat vont. „Majd meglátjuk" — gondolta magában. Az udvaron szekér zörgött. Egy parasztember tért be megpatkoltatni elhanyagolt lovát. Vojto azzal bíbelődött jó ideig. Szidta a makacs lovat és a mestert, aki most a kocsmában üldögél és büdös-szilvapálinkát nyakal. Lassan bealkonyodott. Eloltotta a tüzet, egy dézsa vízben lemosta kezét; bezárta a műhelyt és elballagott. Útközben még betért a kocsmába. Ott találta a mestert egy hosszú kecskelábú asztal mellett. Előtte üres pohár, ő maga meg nagyokat pislantott pipája mögül a bortól és sörtől nedves asztalra. Vojto melléje telepedett a padra és ugyancsak szilvapálinkát kért a kocsmárostól, aki lassan, csoszogva mászott elő a pult mögül a vékonynyakú üveggel. Ondriska az asztalra könyökölt, ránézett Vojtora és csak úgy a csutora mellől kérdezte: — No, mi az? Vojto vállat vont. — Behívót kaptam. — Hát akkor bevonulsz, — felelte Ondriska egykedvűen ér- szívta a pipát, mintha a világon semmi nem érdekelné. Vojto nem felelt. Fölhörpintette az italt, kifizefte és kilépett a hűvös, nyirkos utcára. Az apró ablakokból sápadt fény szivárgott. Háta mögött ugattak, üvöltöttek a kutyák. Már-már hazafelé indult volna, akkor jutott eszébe a kisbíró intése. — Ugyan mit is akarhat az a furcsa nyurga ember? Kíváncsi lett. — Aligha hívott volna magához valami ok nélkül. — így okoskodott magában és visszaindult a felvégnek. A kisbíró háza olyan csendes, sötét volt, mintha nem is lakták volna. Az'ólban nem röfögött semmiféle malac, kacsák hápogását, vagy más szárnyasok hangját sem hallotta. Kutya se mordult rá a kerítés mögül. Csak a kéményből szálló szikrák árulták el, hogy odabent élet van. Ahogy jobban figyelte a házat, észrevette, hogy a szobában világosság van, de az ablakot jól elsötétítették; alsó sarkában alig észrevehető pont világolt. Betért az udvarba és megzörgette az ajtót. — Ki az? — szólt egy érdes, durva hang az ajtó mögül. — Vojto! — felelte keményen, de hangját letompította, mintha leskelődőtől félt volna. Érezte, itt valami furcsa, titokzatos dolgok történnek. Az ajtó megnyílt s ő belépett a sötét konyhába. Valaki megfogta a kjezét, úgy vezette a szobaajtó felé. A helyiségben fojtott meleg volt és sűrű füst tekergett az alacsony, gerendás menyezet alatt. A fény egy pillanatra megvakította. Az ajtó már rég becsúkódott mögötte, s ő csak most nézett körül. Csaknem bútorozatlan szobában találta magát. Az asztalon és ágyon kívüf" csak székek sorakoztak a falak mentén, de sok szék és úgy látta, mindegyiken ül valaki; csupa erős, katonának való ember. A meglettebbek pipát szívtak, a fiatalok szűzdóhányból sodort cigarettát. Mindannyian feszülten figyeltek egy rongyokba öltözött idegenre. Ki tudja honnan jött? Ki tudja, ki volt? Még sohase látták ezen a tájon, de amit mondott, nagyon érdekelhette az embereket. Senkinek sem jutott eszébe, hogy közbeszóljon vagy ellentmondjon. Vojto is csakhamar székett kapott. Ott kuporgott a szoba legsötétebb sarkában, mintha ott sem lenne és látszólag részvétlenül figyelt az idegenre, aki arról beszélt, hogy a németek már sehogy sem győzhetnek. A szovjet seregek ugyanis régen áttörtek a Kárpátokon, már Budapestet szorongatják, ma-holnap pedig itt lesznek. — A felkelést sem sikerült elfojtani, — mondta az idegen. — Igaz, hogy szétszórtak bennünket a hegyekbe, de megvagyunk és szervezett harcot vívunk a németek ellen. Megöljük az őröket, fölrobbaníjuk a hidakat és megsemmisítjük a lőszereket. Ahol csak lehet, ártunk. A németek talpa alatt már ég a föld. Nem érzik magukat sehol biztonságban. Nem mernek eltérni a legforgalmasabb utakról, s a városokban az esti órákban csak ötösével-tízesével bátorkodnak ki az utcákra. Ha ti most bevonultok, mindenképpen segítségére lennétek a németnek. Ha nem is adnak fegyvert a kezetekbe, de rátok parancsolnak, hogy lövészárkokat ássatok és erődítményeket építsetek. Az idő elközelgett! Nektek is tenni kell valamit ellenük. Ha másképpen nem, hát úgy, hogy nem vonultok be. Már ez is nagy segítség számunkra. Az idegen mellett ott ült a kisbíró. Most nem látszott ravasznak, sem gonosznak, sem hízelgőnek. Inkább nagyon bátor ember benyomást keltette, s Vojto előtt megvilágosodott titokzatos, furcsa viselkedése. Az idegen befejezte mondanivalóját és leült. Most a kisbíró fordult az emberek felé. — Amit csinálunk, nem tréfadolog. Kötél vagy golyó jár érte. Ám véssétek jól agyatokba, golyót és kötelet kap az is, aki csak egy szót szólna valahol a mai estéről. A partizánok itt járnak-keliiek a hegyekben, itt rejtőzködnek a faluban. Kémlelik, figyelik a németet, a gárdistákat és az árulókat. Menjetek békességgel haza és tegyetek úgy, mintha semmiről sem tudnátok, mintha behívót soha nem is kaptatok volna. Vojto csak most kezdte sajnálni, hogy betért a kocsmába, mert így megkésett és sok érdekes, titokzatos dolgot elmulasztott. Az embereken látta, hogy mindannyian egyetértenek az idegennel és a kisbiróval. Ümmögtek, bólogattak, lassan elszedelődzködtek és ő maga is utánuk ballagott. Az idő múlt. A latyakos, sáros utak befagytak s jég borította már a kis patak vizét. Aztán lehullott az első hó is. A felhők megszakadoztak és újra hullott a hó, míg egészen tél nem lett. A kovácsműhelyben szaporodott a munka. A lovakra téli patkót kellett verni, hogy el ne csússzanak. Vojto vidáman nyomta a fújtatót, verte az izzó vasat, s eszébe se jutott, hogy neki már rég katonának kellene lennie. Ám úgy tettek mindnyájan a faluban. Aki behívót kapott, tudomásul se vette s végezte a maga dolgát mint békeidőben. Elmúlta már karácsony ünnepe iš és Vojto még nem vonult be. A mester olykor ráförmedt. — Menj, szedd össze a holmidat! Még szerencsétlenséget hozol rám és családodra is. Tudod, hogy a gárdisták folyton itt szimatolnak. A bíró meg járja a házakat és fenyegetődzik, hogy mindenkit becsukat, elvitet. Az öreg Ondriska igazat mondott. A gárdisták valóban ott szimatoltak a faluban, s a bíró valóban fenyegetődzött, de mégse mert tenni semmit. Ennek igen egyszerű titka volt. Egy este, ahogy hazafelé ballagott a kocsmából, elébe toppant két árnyék és egy kemény, erős hang rárivalt: — Megállj bíró! Ha csak a légynek is ártanál, a halál fia vagy! A bíró megrettent, mert a legények nem tréfáltak. Kezükben fegyvert szorongattak, s ráparancsoltak, hogy szedje a lábát, de eszébe ne jusson hátranézni. Úgy is tett, s azóta fenyegetődzése, szitkozódása valahogy elerőtlenedett és szelídebb lett. Ő maga nem dicsekedett éjtszakai kalandjával, de a faluban tudtak róla s az emberek figyelembe se vették. Összenevettek a hátamögött, szamárfület mutattak neki, csak az idős Ondriska tartott tőle, mert egy időben nála cselédeskedett, azóta is nagyon respektálta. Vojto nem nagyon bánta Ondriska figyelmeztetéseit. Végül is elunta a perlekedést az öreggel, és nem járt el a munkába. Otthon tett-vett a ház körül. Este eljárt udvarolni Kalina Rózának és teljes biztonságban érezte magát, mintha sohse vétett volna a világ rendje ellen. Vojto szép szál legény volt. Lenszőke göndör haja homlokába hullott, kék szeme ragyogott és Róza teljességgel belebolondult. A fiú, ha este elhevert a kemence mellett, nyitott szemmel is Rózáról álmodott. Várta a tavaszt és dehogyis gondolt volna a katonáskodásra. Az a titokzatos este ott a kisbírónál csaknem teljesen kieseit emlékezetéből. Egyre gondtalanabbul tervezgetett és a házasságra gondolt... Egy nap aztán mégis bekövetkezett a baj. A partizánok ugyanis végképp beszorultak a faluba, mert a téli erdő nem adott menedéket a hideg és az éhség ellen. A dolognak híre támadt és eljutott a galgóci német parancsnokságra is. Február első hétfőjén az emberek furcsa kelepelésre ébredtek. A kertek alól erős dördülések hangzottak és elnyújtott, kétségbeesett kiáltásokat sodort a fagyos szél. A falu felriadt. Sokan hálóruhában szaladtak ki az utcára, nem tudva, mit történt. Néhányan felszaladtak a padlásokra s onnan figyelték a dombokat. Köröskörül német katonák álltak a falu felett. Három dombtetőn gépfegyver kelepelt, s a partizánok, számszerint tizenegyen, kúszva, szökelve ^ törtek az erdő felé. Az emberek megzavarodtak, s aki csak valamit is vétett a rend ellen, futásnak eredt az erdő felé a partizánok nyomában. Könnyelműen kitették magukat a golyózápornak, s öten vagy hatan el is terültek a frissen esett hóban. A falu betelt rémülettel és kétségbeeséssel. Az asszonyok sírva, jajveszékelve futkostak az utcán. Rejtegetni próbálták fiaikat, vagy férjüket, mások pedig kétségbeesve sikongattak. — Fussatok, itt a német, itt a német! A férfiak elég meggond3Íatlanul újra és újra az erdő felé futottak; csak kétórás hiábavaló próbálkozás után tértek vissza a faluba és elrejtőztek a pincékben', kazlakban, vagy az élelmiszernek ásott 'vermekben. Vojto is futott. Ő is ott volt a domboldalon, mégpedig az elsők között. Amikor a golyók fölverték körülötte a havat, hasra vágódott és úgy beúszott az erdő felé. Nem tudhatta, hogy ott is ellenség lapul. Körötte s mellette ott kúsztak a fegyveres partizánok és mögöttük néhány- falubeli ember hevert a hóban megsebesülve vagy már holtan. Mikor száz lépésre megközelítették az erdőt, onnan is sortűz dördült. Ahogy ott feküdtek a domoldalt körülfutó árok mentén, amely arra szolgált, hogy a tavaszszal a kertekre zúduló vizet «elvezesse, valamennyire védve voltak és nem esett kár bennük. A partizánok most végső, kétségbeesett kísérletre készülődtek. Újra töltötték fegyvereiket. Előkészítették a kézigránátokat és aztán kirohantak a fedezékből. A hirtelen cselekvés meglephette a fenyőfák tövében lapuló német katonákat. Elkéstek az újabb sortűzzel. A következő pillanatban már robbantak a kézigránátok és a tizenegy fegyveres újra támadásra lendült az erdő széle felé. Csak egy-két lövés hangzott el a fenyőfák tövéből. Egy partizári elbukott. Homlokán érte a golyó és szét. roncsolta tarkóját is. Vojto látta a szörnyűséget, de most nem ért rá megrémülni, ha iszonyodott is az ismeretlen katona holtteste láttán, felkapta annak fegyverét és tovább rohant az erdő felé a többiek után.Márt ott voltak a fenyőfák között, már elérték a dombtetőt. És villámsebesen rohantak le a lejtőn, aztán mindnyájan beugráltak egy mély, kiszáradt patakmederbe. Egy ideig mozdulatlanul feküdtek a havon. Pihentek a megerőltető, szörnyű futás után és figyelték az egyre ritkábban felhangzó lövések zaját. Már összeszedhették magukat. Vojto táguló szemmel leste őket és maga sem tudta, mitévő legyen. Azok egyenként indultak a patakmeder alján. A parancsnok számolta őket és utolsónak már ' indult volna utánuk, amikor észrevette, hogy Vojto is velük van. Megismerték egymást. A parancsnok, az a koldúsnak öltözött idegen volt, az is megismerte őt. Csodálkozva nézte a futástól kipirult arcát. — Hát te, hogy kerültél közénk? S a fegyvert hol szedted? Vojto bizony maga sem tudta volna elmondani, hogy-mint esett a dolog. A kérdésre röviden felelt. — Utánatok jöttem. Az egyik fiú elesettén felvettem a fegyverét, most pedig itt vagyok. — Hogy hívnak? — kérdezte a parancs-: nok. — Chytil Vojto a nevem. A parancsnok megszorította kezéí.— Én Tono vagyok. — Más nevet nem mondott. Elindultak lassan a csapat után.; — A faluba többé nem térhetsz vissza, —i szólt újra Tono. — Elmehetsz más faluba ismerősödhöz, de ha akarod, velünk maradhatsz. — Inkább veletek maradok, — felelte Vojto és hangjában érezni lehetett a teljes elszántságot. Szótlanul mentek, meneteltek, mindad-: dig, míg el nem érték a Vágót. Ott meg-i álltak, tanakodtak, hogyan keljenek át a folyón. Alkonyodott már, köröskörül az erdő s a hallgatag víz. Nem sejtett vesze-< delmek rejtőztek a fák mögött. Vojto tegnap még csak Rózára gondolí. Házasodni készült és semmiképpen sem gondolt arra, hogy katona lesz. Most itt

1 állt a Vág partján, kezében fegyverrel, amellyel talán bánni sem tudott, de katona volt már, aki túlesett az első tűzkeresztségen, — a szabadság katonája. »