Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-25 / 206. szám, szerda

'1954. augusztus 27. UJSZ0 7 December végén keményre fagyott a föld és egy reggel arra ébredtek az irtványokon, hogy a Já^brhegyet fehér hósapka takarja. Az erős fagy közelebb hozta a veszélyt. A hegyekben ismét felbukkantak az őrjáratok, az éjtszakák csendjét puskagolyók éles csattanásai tépték ketté. A falvakból jöttek a járőrök, a vasút alagútját és viaduktját, a Jávorhegy lábánál kanyargó fontos hadiutat őrizték odalent. Napközben is sietve iszkoltak a házak mellett, mint akik kényelmetlen feladattól akarnak hamar szabadulni. Felmentek a Hrasni-domb iskolájáig, ahonnan áttekinthették a domvidék nagy darabját. A térképet böngészték és furcsa mérőeszközökön babrálgattak. Nem álltak szóba a kopanicsárokkal, nem barátkoztak senkivel. Ideges éberség érzett a menetelésükön és táborozásukon; rajtaütéstől tartottak. Lefelé, a faluba menet megálltak a kocsmánál, s míg bent egy szíverősítőt ittak, egy SS-legény mindig kintmaradt az ajtó előtt, jobbját a géppisztolyon tartva. Legtöbbjük fiatal, szepességi szász és pozsonykörnyéki sváb volt, a virágvölgyi szőlősgazdák csemetéi, akiket a nép szája krakszelhubereknek csúfolt. A fiatalok alig néhány hónapja hordták a katonamundért a levetett Hitlerjugend egyenruhája helyett; fanatikus tűz égett bennük, a végső győzelembe vetett hit tüze. Ők még rajongással ejtették ki a Führer nevét, eduig a háborúnak napos oldalán melegedtek, az árnyékból kevés esett rájuk. Márton olykor velük iddogált, hogy egy-egy elejtett szavukból megtudja, mit terveznek, nem készülnek-e újabb tisztogatási akcióra vagy támadásra a Jávorhegy partizánjai ellen. Az öregebbeket nehezen bírta szólásra. Unott és egykedvű arcukról leolvashatta, hogy torkig laktak a háborúval. A „Drang nach Osten", az élettér, a Nagy Német Birodalom rongyokká foszladozó álma Narviktól a Maginot-vonalig s onnan az Olymposz hóval és jéggel födött hágóin át Krétáig, a Pripet mocsarain, Volchinia irdatlan őserdein át Sztálingrádig, majd onnan vissza, kergette őket. Csizmájuk az olasz alpesek jegét és Cyreneika forró homokját taposta; az évek egyenruhás kényszere megölte bennük a gondolkodó embert es mogorvává, zárkózottá tette őket. Egyetlen szavuk sem árulta el, hogy vágyódnak az otthon és a család után, rettegtek társaik árulásától, noha mindnyájuk közönye és tompultsága ugyanazt a vágyat takarta. Csak egyről beszéltek nyíltan, a nrndenütt orvul leselkedő ellenségről, a partizánokról, akik itt is, a védettnek tűnő hátországban lecsaphatnak rájuk és kiolthatják életüket. Minduntalan visszatérő kérdésük ez volt Mártonhoz: — Hol tanyáznak a partizánok? Melyik helyen rejtőznek? — He i jut az eszükbe! Ez a vidék békés. Itt egy fia partizán sincs! Az egyik osztagot, amely szánokon jött, az erdőben tölgyeket döngetett és falubeli szállásukra tüzelőiét fuvarozott, egy kövér őrmester vezényelte. Csúnya, perzselt seb vöröslött a képén, húsos lapátkezén éktelen szeplők égtek. Ez is Mártont faggatta: — Ne adja az ártatlant, ember! Mi tudjuk, teli a Jávorhegy partizánokkal. Azt is tudiuk, hogy maguk itt mind egy húron pendülnek velük. Erre még egyszer csúnyán ráfizetnek. Világoskék szeme kutatva fürkészte Mártont. — Maga nem kopanicsár! Kicsoda? Hogyan került ide? Márton az iratai után nyúlt és odatartotta őket az őrmester elé. Az leintette. — Hagyja, arra feleljen, amit kérdeztem. — Pallér vagyok. Pozsonyi lakásomat kibombázták. Most télen nincs munkám, hát itt élek. Az őrmestert megnyugtatta a válasz, de különben sem szeretett turkálni az idegennyelvű iratokban. Az ördög ismeri ki magát bennük. Rajtuk a fénykép, ott vannak az adatok, minden egyezik az első betűtől az utolsóig, mégis minden hamis lehet. Értelmes embernek látszik, — kutatta hűvös szeme Mártont. — Most, télen úgy sincs keresete, hát nálunk megszedhetné magát. Elég, ha útba igazít minket! — Nem értem önt, őrmester úr — mondta Márton s visszafojtott lélekzettel figyelt. — Ötvenezer koronát kap, ha jó nyomra vezet s elfogjuk a kapitányt. — Nem ismerek semmiféle kapitányt. Jóformán azt sem tudom, hogyan fest egy partizán. — Azt hiszi beveszem ezt az ostobaságot?! — hördült fel a perzseltképű. — Hiszen úgy járnak itt maguk között, mint dögre a legyek. Nem hallják ezt a sürgésforgást? — Mi betartjuk a rendeleteket, őrmester úr, — mondta Márton, s igyekezett szavának meggyőző hangsúlyt adni. — Éjtszaka senki sem mozdul ki a házából. Honnan sejtsük, partizánok vagy maguk járnak erre? — Miket fecseg... Egyszer felgyújtjuk az összes kopanicákat, akkor aztán kiderül az igazság! Nem volt ez üres fenyegetés. A hegyekben gyakran égtek csűrök és magányosan álló faházak. Ha a nácik idegent láttak a közelben, mindjárt gyújtogattak. Aki partizángyanús volt, azt bilincsbeverve elhurcolták. Az elfogott zsidókat a helyszínen agyonlőtték. Asszony, gyerek se kapott kegyelmet. — Ötvenezer koronát fizetünk. Gondolja meg jól, ember! — ismételte nyomatékkal az őrmester. Márton hallgatott, a szeme meg se rebbent. Ezek a dombokon rohangáló járőrök és osztagok semmit sem tudnak, nem is sejtik, merre lehet a Jávorhegy partizánjainak rejtekhelye, akik ősszel kifüstölték az ó-túrái iskolából az egész nácihordát és minduntalan Irta: EGRI VIKTOR rajtaütöttek a hadiút őrségein. Régi tapasztalat: soha sem tudnak többet, mint amennyit elárulnak. Az őrmester beszédéből kivette, hogy eddig nem akadt a kopanicsárok közt áruló. Derék nép él itt, szerte a szűken termő dombvidéken, a Jávorhegy lábánál, Myjava és Őtúra közt. Szinte egy emberként összefog, némán ellenáll a nagy veszély idején. Mintha külön test volna az ország testében. Most világlik ki, mennyi erőt és nagyságot rejt az egyszerű paraszti lélek, ha egyszer megfogta az új élet hite. Milyen hatalmas erőt sugároz az a néhány kommunista sejt, hogy az irtványok népe így összefog és nem enged a pénz csábításának. Ötvenezer korona — rengeteg pénz! De eddig itt senkit sem vett le a lábáról, senkit sem tett árulóvá. — Csak ne örüljenek annyira, hogy jönnek a bolsevikok! Olyan erővel ütünk vissza, hogy örökre elmegy a kedvük a partizánkodástól. A Garamnál és a Vágnál elintézzük őket, — mondta az őrmester, de nem túlságosan meggyőzően. Márton felemelte szilvapálinkával teli poharát. — Isten éltesse, őrmester úr! — Heil Hitler! — hangzott a gépies válasz. — Mi a békének örülnénk, őrmester úr. Maguk talán nem? A gyorsan felhajtott szesztől még vörösebb lett az őrmester sebe, a szeme, élénken csillogott, s váratlan bizalmassággal, odahajolt Mártonhoz: — Müller a nevem, civilben tanító vagyok. Jaj, istenem, de régen volt.. . Kedvesem, én ismerem az oroszokat. Ne örüljenek annyira nekik. Ázsiai horda".. Akinek keze-lába ép, azt elhuriolják Szibériába. A nőket megbecstelenítik... Istentelen fenevadak, nem ismernek magánvagyont... Rombolás, züllesztés az ő szocializmusuk ... A Führeré az építés és a rend, a javak igazságos elosztása. Márton egykedvűséget kényszerített magára. Szerette volna odamondani: Te rettegsz az elhurcolástól, s most rájuk kened azt a bűnt, amit esztendőkön át szervezett német alapossággal -intézményesen csináltatok. — Elképzelni is szörnyű, mi lenne Európából, ha ők kerekednének felül — kesergett az őrmester. — Hát azért mondom, ne újjongjon senki! Ősszel otthon voltam, láttam Münchent és Nürnberget...' Romokbáw döntenek egy ezeréves kultúrát. " Márton hallgatott. Mit ís feleljen ennek a kesergő embernek. De kedve lett volna a szemébe vágni: későn siratod Münchent, a gazdag képtárakat és Berlint, a birodalom szívét, későn keseregsz, hogy bombák hullanak a kölni dómra. Aachenre, Nürnbergre, a gótikus csodákra és barokk-műremekekre. Gondcjlj Varsóra, Rotterdamra és Belgrádra! Templomokat siratsz, de neked nem fájnak a reimsi székesegyház, az ukrán falvacskák felperzselt fatemplomai, a Donmedence felrobbantott gyárai, vízzel elárasztott ezer bánya, munkásemberek székesegyházai, ahol vas és kőszén változik ízes kenyérré? Te csak azt érzed veszteségnek, amit a megtorlás omlaszt össze és nem látod a bűnök forrását, az eredendőt ebben a világégésben! ... Másnap két szánon a Hodulhegy felől német tisztek érkeztek. A tanítónő, egy huszonötesztendős fiatalasszony, akinek férje szeptemberben német fogságba esett, később elmesélte Mártonnak, hogy a tisztek gondosan szemügyre vetszalma!... Belelőni a kutyákba! Felgyújtani, kifüstölni mindent! Simahajú, nyúlánk férfi volt; kefeszerű szemöldöktől árnyékolt hideg kék szeme mélyen ült üregében. Ritkán mozdult ki az iskola udvarából, szerette a kényelmet, a zenét és a könyveket, napközben a pamlagon heverészve olvasott és a rádiót hallgatta. A szobákat telerakta szőnyegekkel és képeket aggatott a falakra. A szőnyegeket az ukrán frontról hozta, a képeket hazulról, Francia impresszionisták műveinek színes lenyomatai voltak. Márton a tanítótól megtudta, hogy a százados naphosszat Moszkvát és Londont hallgatja, nem kíváncsiságból, ahogy magyarázta, hanem kötelességből. A hadihelyzet csak látszólagosan rossz. Az összevont arcvonalon Ők lesznek az erősebbek. Úgy szajkózta ezt, mint a perzseltképű őrmester. Egy-szellemi koszton híztak mind a ketten; elárulhatja az anyját, a testvéreit! Mi lesz, ha beszél a partizánokról? Sokat tud, nem lehetett mindent eltitkolni előtte! Egész irtványok sorsa van most a kezében! Péter, kicsi Péter, légy erős! — Azonnal el kell innen mennetek, — rendelkezett Márton. — Ne törődj most semmivel! Lementek a csendőrörsre Dubnickyhez. A mi emberünk, nála biztonságban vagytok. Addig maradtok, míg üzenek, vagy eljövök értetek. — Ha nem jöttök együtt, belehalok — sírt fel az asszony. — Márton megragadta Helént. Magához vonta s a szemébe nézett. — Megfogadtad, bármi érne is engem, erős leszel. Egyikünknek élnie kell a gyerekekért. S amikor megcsókolta, érezte om-; ló könnyeinek sós ízét. Ki kell szabadítania Pétert. Még (Folytatás a 6. oldalon.) ték az iskolát. Egy SS-századnak kerestek alkalmas szállást. A rozzant széljárta épület nem felelt meg nekik, túlságosan veszélyeztetett helyen állt — ezt megértette a tanítónő, amikor a tisztek egymás között németül tárgyaltak, — négyfelől megtámadható, négyfelől kellene védeni. Az egész Hrasni-dombon nincs más rendes hely, ahol száz ember együtt elférne, nem aprózhatják szét az erejüket az irtvány lakóházaiban és pajtáiban. így kerülte el a Hrasni-domb a megszállást. De feljebb, a Jávorhegy felé, a harmadik irtványon, alig egy kilométerre a hadiúttól új volt az iskola és a tanító lakásában akadt egy alkalmas parancsnoki szoba is. Ott rögtön szétkergették a gyerekeket és estére beköltözött a század. Az iskola körüli irtványok fiataljai még azon az éjtszakán menedéket találtak a távolabbi védettebb dombokon. Reggel elkezdődött a rendszeres hajsza a partizánok után. Egy-egy települést nagyobb osztagok fogtak körül és házról-házra kutattak. Ahol öregebb altiszt vezette az osztagot, a keresés lanyhán és felületesen folyt Minden nagyobb pajtánál rajtaütéstől tartottak, be se kukkantottak, senki sem akart egy körülzárt partizáncsoport áldozatául esni. Néhány napig kutattak így, de mindössze csak három katonaköteles legény került a horogra. Ezt a három f.atalt bevitték Vágújhelyre, másnap kettőnek sikerült kiszöknie a kaszárnyából. A század parancsnoka, egy halálfejes jelvényű Gestapo-százados, aki a tanítói lakás legjobb szobáját foglalta le, éktelenül szidta embereit: — Gyáva disznó banda! Mindjárt teli a gatyátok, ha megzörren a Csendesebb napok jöttek aztán és bő bőrkabátjuk alá rejtett fegyverekkel újból megjelentek az irtványokon a partizánvezetők. Kezdték újra beszervezni a szétugrasztott és rejtekhelyeken lesben váró embereket. 2. Márton alkonyatidőben tért haza útjáról. A tisztást hosszában kettészelő útról látta, hogy Helén, a felesége lélekszakadva szalad elébe. — Mi történt, Helén? — A németek elfogták Pétert! — lihegte az asszony. Rémület, iszonyú eszelős rémület lángolt a szemében. Márton egy pillanatig nem értette, az agyában nem tudta felfogni, mi történt a fiával. — Pétert! Miért? — borzadt aztán össze. — Alighogy, elmentél, Buncsák jött érted. Megállt az udvaron, nem akart beljebb jönni. Azt mondta, az orosz parancsnok küldte. Péter vele ment, hogy együtt megkeressenek. A szomszéd vette át a szót, aki az úton hozzá csatlakozott. — Láttam őket. Az iskola felé mentek. Ahogy felértek a dombra, egy sváb patrul ereszkedett le a kocsma felől. Buncsák a fiúval óvatosan kikerülte őket, aztán ők is leereszkedtek a völgybe ... Alig voltak a félúton, egyszerre látom, hogy ötszáz lépésnyire tőlük az erdőből egy másik patrul bukkan fel. Buncsák bizonyára megijedt. Futni kezdett a szakadék felé. Azt hitte, egérútat nyer, ha eléri. — Péter is vele futott? — Ő is. A svábok rögtön lőni kezdtek rájuk. Buncsák két golyót kapott. Egyet a mellébe, a másikat az altestébe. Ott hagyták a havon. Azt hittem, Pétert is golyó érte, mert elvágódott. De csak elbotlott, vagy nem bírta tovább a magas hóban. Úgy akadtak rá, tele volt a zsebe tölténnyel, két pisztolyt is találtak nála. Biztosan segíteni akart Buncsáknak. — Hol van most? Merre vitték? — Felvitték az új iskolába, a halálfejesekhez. Mártont egyszerre száz gyötrelmes gondolat rohanta meg. Mi történik, ha Pétert vallatják s a rettegés, a kín vallomást csikar ki belőle? Egyetlen vigyázatlan szóval