Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-24 / 205. szám, kedd

UJSZO 1. Látlak, ahogy erdei kunyhódból kijösz és letekintesz. — Teréz! — szólít anyád, de te csak állsz és nem válaszolsz. — Teréz! És te mintha valakire ránevetnél. A Szlovák Érchegységben zúg a szél, A tavasz száraz, a hegyoldal zöld tölgyfái susognak és a köveit mosolyognak aznapon. — Teréz! Kit nézel? De te kitárod karjaid, mintha el akarnál repülni: — Édesanyám! Isten tudja, kire várok? Feletted a magas ég zúg a szélben, mint egy nagy kék harang. II. Hová merült el szemed? Mit hallasz? Hideg volt, csendesség, amikor ablakodon kocogtattam. Hallottam, hogy a házban nem alszanak még, de nekem senki sem válaszolt. Benn tanácskoztak, hogy kinyissák-e az ajtót, vagy sem. Az eresz alól szél fújta a havat, tele lett vele a szemem. Az erdőben hóvihar süvöltött. Ismét kopogtattam. Vigyázva, hogy ezt a kopogást ott benn meghallják. — Ki az? Mit kellett mondanom, kik va gyünk? — Jóbarát — mondom, de saját hangom se hallom. Már harmadnapja, hogy víz helyett hóval oltottuk szomjunkat. — Jóbarát — hörögtem, ahogy tőlem telt. Akkor a házban megszólalt egy hang. Olybá tűnt, mintha a napsugár tört volna át az ablaktáblán. — Anyám, ezek oroszok! Ekkor az ajtót lassan, bátortalanul kinyitotta valaki. Beléptem a szobába, fegyveremet készen tartva. Meggyújtottam zseblámpámat. Anyád a villanylámpa fényével ijedt szemmel torpant meg az asz tal mellett. Te megmerevedve rám meresztetted szemedet a magas ágy előtt és kebled takargattad szétzilált varkocsoddal. Eloltottam a lámpát és azt mondtam, hogy az ablakokat el kell sötétíteni."- • Anyád meggyújtotta a lámpát, a gyufa reszketett kezében. Te mezétláb álltál fel a székre, hogy elsötétítsd az ablakot. Szégyeltem magam nézni szén fehér lábadat és ámbár tekintetem elfordítottam, mégis csak azt láttam. Amikor leugrottéi a székről, elém álltál. Akkor láttam csak meg, hogy fehér köpönyegem mennyire széttépődött. Fehér ruhában voltál, karodon fekete szalaggal. — Talán maguk... az oroszok ilyenek? — És maguk hogy képzelték el őket? — így--. Kezet adtál nekem. Kezeim vörösek voltak, meggémberedve, piszkos kötéssel átkötve. A kötés pótolta a kesztyűt is, amit a sziklák közötti bolyongásban elvesztettünk. — Ki jár hozzátok? — Ma nem volt itt senki, katcna úr — mondta anyád. A tűzhely mellett állt és szomorúan nézett rám. — Kiért viselitek a gyászt? — A mi Ferencünkért — mondja anyád. — A Csehszlovák Köztársaságért — mondtad te. Kimegyek az udvarra, elmegyek a juhkarám mellett, ahol a juhok fészkelődnek Csendesen fütyörészek. A kazaltól ellép Ilja, fehér mint a fal. Átfázott, káromkodik és megkérdi. — Hát hogy állunk? — Bemehetünk. — A „harmonikát" is vihetem? — Igen. Bemegyünk a szobába. Ahogy Ilja meglátja a kályhát, elmosolyodik. A „harmonikát" az ajtóhoz teszi, íerázza magáról a havat és csodálkozva hallgatja a szlovák beszédet. — Hiszen mintha otthon lennénk! — ujjong. — Mindent megértek! — Mi is megértjük szavaitokat. Mi szlovákok vagyunk. Anyád rámutat kufferünkre. OLES HRONCSÁR: — Mi van ott? Talán rádió? — Eltaláltad, rádió! — Rádió — csapja össze kezeit anyád. — Kérlek benneteket, ne tegyétek a szobába, ne hagyjátok itt! Ti itt maradhattok, de rádió nélkül. Ez lett a veszte szegény Ferencünknek. w Az ő Ferenc fia sokáig üldögélt esténkint a rádió mellett. Hallgatta Londont és Moszkvát. Vigyázatlan volt, munka közben elmondta, mit hallott. Eljöttek a Tiszó-kutyák, szétverték a rádiókészüléket és Ferencet elvitték. A mult csütörtökön agyonlőtték a kőbányában. A járőr-parancsnok azt mondta: „Partizán". Öszerintűk aki szlovák, az partizán. Mondjátok csak, milyen partizán a férjem? Erdőőr, semmi más! őt is elhurcolták és munkába fogták. Lövészárkokat ás. KéiJek benneteket, minek új szerencsétlenséget előidézni? — Anyácska — vigasztalja őt Ilja, — ez a rádió néma. — Ne tegyétek ide, katona urak! Ilja a készülékét kiviszi a házból. A kályha ontja a meleget, hevit, mint a pálinka. Érzem, ahogy egész testemben reszketve gyűröm le a hideget. Elővigyázatból három nap és három éjjel nem gyujtottunk tüzet. Néha, mint fehér siklók csúsztunk — másztunk a kövek között magasan az országút felett, máskor meg felkapaszkodtunk a hegyhátra, ahonnan belátni az ellenség háta mögé és ütegeit meg lehet figyelni. Hébe-hóba felhívtuk a „Szimfóniát" és jelentést adtunk le. Helyünket gyakran változtattuk. Kétségbeejtő helyzet volt. Egyik földhasadékból a másikba kellett költözködnünk, nem egyszer, leginkább éjjel, szakadékba estünk. Szerencsénk volt, hogy nagy volt a hó, máskép kitörtük volna a nyakunkat. De így csak kezünket martuk le, térdünket ütöttük meg, köpenyegünket téptük szét és ami a legrosszabb, elromlott a leadó állomásunk. — Látod, kellett ez nekünk, — mérgelődött Ilja, amikor véglegesen meggyőződött arról, hogy a leadó állomás berekedt. Máskülönben feladatunkat már tel] esi tat t ük és így elhatároztuk, hogy még ez éjjel visszatérünk a mieinkhez. A mosdótálba meleg vizet öntöttéi. Megpróbáltam a kötést lefejteni kezemről, de meggémberedett ujjaim nem voltak erre képesek. — Megengedi, majd én! A te ujjpid ügyesek voltak és gyöngéd meleget árasztottak. Egy csöppet se fájt, amikor a bevérezett kötést eltávolítottad. Valahová a sarokba dobtad a kötést. Kezemet, amit egyszerre nagyon könnyűnek éreztem, száraz és lágy kötéssel láttad el. ALEXANDER BESSONOV: K K O — Kérem orosz urak, tessék az asztalhoz fáradni, — mondta anyád. — Tessék, itt a meleg kávé! Te szolgáltad föl a kávét. — Tessék még egy csészével — mondtad, ahogy kiittam. — Már oly régen vártunk rátok ... elvtárs! iBátran néztél velem szembe. Éreztem kitárult a szívem, hogy téged befogadjon. III. Dohányzunk, bóbiskolunk, tántorgunk. Mielőtt ide jöttünk volna, hatvan óráig nem húnytuk le szemünket. — Aludjatok, — mondod, — én őrködni fogok. , Nevetve kelünk fel a díványról. — Hová mentek? — kérded. — Nincs időnk, Teréz. Anyád halvány és szomorú, suttog mint egy apáca. „Imádkozik" gondélom magamban. — Anyácska — mondja Ilja — mi még eljövünk. A „katyusákkal" és „Rettenetes Iván"-nal. Új felvevő készüléket készítek és az egész világot hallgathatjátok majd. — Adná az isten — suttogja — Terka kísérd ki a vendégeket. Kimegyünk az üvöltő szélbe, elhagyjuk a fényt, meleget és az emberi szeretetet. Messze alattunk, mintha a föld alatt lenne, állandóan morajlik a front. Kékkő mögött ködös fény villámlik. A térképen Kékkő van feltüntetve, de a katonák e városkát „Eszeskőnek- nevezik, mert már régóta ostromoljuk és nem tudjuk bevenni. Jobbra is, balra is bástyákra emlékeztető magaslatok emelkednek. Te kendőbe burkolózva lépdelsz előttünk és könnyedén szökkensz szikláról sziklára. Megállunk az országút felett, amely fehér szakadék gyanánt kígyózik alattunk. Alant a fasiszták autói feketéllnek, az autóvezetők a tűznél ugrálgatnak, kezeikkel hadonászva. A tűz felett hópelyhek keringenek. Magyarázod, hogy lehet -legkönnyebben eljutni a malmokhoz, lehúzod kesztyűdet és "búcsúzóul kezet nyújtasz. — Hogy hívnak titeket? A vékony finom kéz megremeg. Melegít. Ebben a pillanatban tekintetem végigsiklott a hegyeken, a széltől csapdosott kövön és úgy tűnt fel nekem, mintha már nem lett volna olyan idegen. — Mi még találkozunk, Teréz. Lehetetlen, hogy ne találkoznánk. Elgondolkozva álltál. — Érzem, hogy a sors hozott össze minket . — Várni fogsz rám? — Isten látja lelkemet, hogy igen. IV. Visszatértem Kékkő a miénk lett, az országút is és a hegyek. Már messziről láttam, hogy az ismerős udvaron nincs semmi élet Csak a tűzrnaradék feketéllett és felette a csupasz kémény meredt az égnek. Amint közelebb jöttem, megláttam az anyát. Görnyedve kotorászott a hamuban botocskával, el nem hamvadt szemetet keresgélve Mihelyt figyelmesen megnézte, tovább ment és tovább kotorászott. Látszott rajta, hogy a hamuban tulajdonképpen nem keresett semmit, amire szüksége lett volna Csak azért tette, hogy valamit csináljon. — Jónapot — köszöntött, de ismét lehajolt a hamu fölé, nem ismert meg. De amikor eszébe juttattam, ki vagyok, rám emelte szemét és halvány ajka megremegett. Támolyogva jött felém Hogy el ne essen, megtámaszkodott. Kisírta magát és utána töredező szavakkal elmondta, mi történt. „Másnap reggel férjemet keresték. — Elszökött a munkából — förmedt rám a rendőr. — De éjtszaka itt járt! Nem volt itt, mondta Teréz— Hazudsz — dörögte a rendőr. — A hóban nyomokat láttunk Te magad is elkísérted és még valaki, mert a te apró lábnyomodat is megfigyeltük. Mindent széthánytak a padláson, pitvarban és a szobában, az edényt összetörték és a végén megtalálták a véres kötést. — Kinek a vére ez — akaszkodtak bele. — Az enyém, rendőr urak, .— mondta Teréz. — Hogyan lehetséges ez? — Megvágtam a kezemet. — Bolond, aki elhiszi! — ordították. — Ez a vér friss. Itt partizánok jártak. Amikor az öreg sváb' ezt meghallotta, közbeszólt: „Velünk jössz.

u És elvitték Terézt Mikulov felé. Alig bírtam velük lépést tartani. Teréz elől ment, nem sírt, csak egy irányba nézett. — Térjen vissza, édesanyám, nehéz magának a járás fel a hegynek. J*£ét epizód A háború annyira bővelkedett eseményekben, hogy elképzelhetetlen, miszerint az ember mindent emlékezetébe véshetett volna, amit átélt. De némely helyzet, egyes epizód, az egész élet tartamára belevésődött az emlékezetbe. 1945 kora tavaszán tortént. Trstenice csehszlovák városkából Tvrdonicébe igyekeztem, amelynek nyugati szélén a mi hadegységünk harcolt. Fehérhajú öregember iött velem szemben. Nehézkesen, botra támaszkodva közeledett, mezítlábas kislányt, vezetve kézen. Amikor hozzájuk értem, sapkámat lefújta a szél. Hirtelen visszarántottam lovam és le akartam róla ugrani, de közben az öreg már óvatosan felemelte kifakult, átizzadt sapkámat. Kezével leverte róla a port, a vörös csillagot áhítattal érintette ajkával és sapkámat tiszteletteljes mozdulattal adta vissza. Egy másik esemény is mélyen bevésődött emlékezetembe. Ugyancsak 1945 tavaszán történtMájus 8-ika üde reggele volt. A Szovjet Hadsereg alakulatai nyugat felé vonultak. Köröskörül hatalmas szőnyegként terült el a mezők zöldje. Mindenki előtt világos volt, hogy a háború a végét járja. Az alakulat eleje elérte a csehszlovák Prostéjov város elővárosát. Nem mehetett tovább. Mi történt? A katonaságot az ünnepiesen kiöltózivj-t lakosság vette körül. Éljen a Szoyjet Hadsereg! Siker! Az ellenség megadta magát! A nép virágokat szór a katonákra, a mi fiaink hurrá-t kiáltanak, nevetés, könny a nők szemében, ölelkezés. Mintha atyjának karjai közé. úgy veti magát rám egy iskolás leányka. Átölelte nyakam, megcsókolta arcom és mellemre tűzött egy csokrot a frissen szedett virágokból, melyeken még rajta csillogott a harmat. Nem volt az se rózsa, se pivónia, csak közönséges mezei virágok, melyeket gyermekkéz szakított le és fűzött csokorbaAzóta sokszáz kilométert tettem meg csehszlovák, német, és lengyel utakon. Ma már nyugalom van ott mindenütt. Azt tartja egy orosz közmondás: A menetelő katonát minden felesleges tű terheli — . de én azt a virágcsokrot nagy gondosan magammal hordoztam batyumban mindenhová. A háborús csete-paté elcsendesült. Csehszlovákia felszabadított népe lelkesedve építi úi, boldog életét. No de ma is. messze távol e hazától leningrádi lakásomon rámában üveg alatt őrzöm a megszáradt csokrot, melynek virágai a felszabadított Csehszlovákia mezején termettek. És őrzöm az ötágú vörös csillagot is, melyet az az öregember áhítatos szeretettel csókolt meg. Ezt a két tárgyat úgy őrzöm, mint a Nagy Honvédő Háború legszebb emlékeit. És ahogyan a hegyhátra kapaszkodtak, mind gyakrabban nézegetett egy irányba — Miért bámészkodol arrafelé — vonták kérdőre haragos kísérői. — Kékkő felé nézek. Nem tudok betelni látásában. — Kedvesedet hagytad ott? — Igen. Felértek a hegyhátra ott, ahol az országút Mikulov felé kanyarodik el, még egy darabka és már a másik oldalra térnek át. Az én Teréz lányom falfehéren megáll és merő tekintettel otthonát figyeli. De kísérői továbbkergetik: — Menj! — Urak, engedjétek meg, csak még egy percet nézhessek Kékkő felé. Képét emlékezetembe akarom vésni. — Nem nézel te Kékkő irányába, hanem máshová. Hol van a te kedvesed? Én is látom, hogy másfelé tekint. — Eh — ugrott hozzá až egyik közülük — ö Oroszország felé néz! Mindketten rátámadtak, megverték. Védekezve is ugyanabba az irányba tekintett. Messze tőlünk a láthatáron láttuk, hogy az oroszok lőnek ... Vállonragadták és előrelökték. Lökdösték, nógatták és fenyegették. — Ne nézegess! Szótlanul törölte le a vért arcáról és továbbra is csak egy irány, ba tekint. — Hej, húzz csak rá egyet! — mordultak fel és még gyorsabb menetelésre ösztökélték. Utánuk futottam. De megbotlottom, ráestem egy kőre és jajgattam egész éjjel." V. Az idö mindent elfeledtet. Még azt is, amit felejthetetlen első szerelemnek nevezünk. És miért van az, hogy ezt a véletlen találkozást, azt a tekintetet nem tudtam elfelejteni és érzem, sohasem felejtem el. Élsz, itt vagy. A távoli Szlovák Érchegység utánam jön mindenhová és minden nap közelebb ér hozzám. Látom a hegyet, már nem fedi a hó, kizöldült, tavaszi napfény melengeti, a tavasz első virága, a hóvirág kandikál ki a földből. Eltakarom szemem és mégis lá. tok: ismét rálépsz a faragványos falépcsőre könnyű fehér ruhádban, fekete karszalaggal és Kékkő feié tekintesz, oda, ahol azelőtt a mi arcvonalunk volt. Most már mindenütt dús fü nőtt. A volt semleges térségen, az úton szlovákok járnak. Figyelik, hogy miként nyújtózkodik a napsugarak felé a szőlő indája. Ilyen pillanatokbán mi ketten gyakran találkozunk, ráülünk a meleg kőre és soká, nagyon soká elbeszélgetünk. TERÉZ! Hol volt olyan sokáig? ÉN: Minden elmúlt. Minket már semmi sem választhat el egymástól. TERÉZ: Sohasem? ÉN: Soha. TERÉZ: Milyen jó, hogy mindig együtt leszünk! Azután a téli éjtszaka után oly soká vártam magá. ra, úgy rémlik nekem, mintha ezer évig tartott volna! ÉN: Nekem úgy tűnik fel, mintha ugyanannyi ideig jöttem volna hozzád. TERÉZ: Adja ide a kezét. Érzi, hogy az az ezer év áthelyeződött? Most már előttünk van, ugyebár ? Amig ezek a hegyek évről évre kizöldülnek és amíg a nap világít, addig élünk. Olyan gazdagok vagyunk ... ÉN: Nem lesz már sohasem olyan sietős az utam, mint volt akkor télen. Nem volt időnk beszélgetni sem. Veszett szél dúlt a sziklák között, nem hagyott minket nyugtc?. TERÉZ: Most már van ráérő időnk. Mindent elmondok, amit akkor nem mondhattam el. Meghallgat? A napsütötte zöld hegyhát a melegtől roppan. A tavaszi kiterjedt láthatár felettünk a szélben nagy, kék harangként zúg. Halgassa csak!... Fordította: Svaszta Lajos