Uj Szó, 1954. július (7. évfolyam, 159-185.szám)

1954-07-15 / 171. szám, csütörtök

1954 július 15 III sz

o A Béke Világtanács az 1954. évre a dolgozó nemzetek művelődési együttműködésének dokumentálásául Anton Pavlovics Csehov imivének és i'elentőségének méltatását tűzte ki. 1954. július 15-én telik, le ugyanis a novella, a rövid prózai elbeszélés páratlan mesterének, az orosz literatúra és a világirodalom e büszkeségéneik halála óta ötven esztendő. Csehov a XIX. század utolsó ne, gyedében és a XX. század legelején éles kritikai szemlélettel örökítette meg novelláinak százaiban kispolgárak és nemesek, városlakók és vidéki földesurak, hivatalnokok, katonák, tanítók, orvosok, iparosok, kereskedők, minden rendű és rangú emberek sorsát a cári Oroszországban. E megörökítés igazságában és igazságánál fogva kivételes művésiziségében rejlik az ő halhatatlan érdeme. Csehov a kritikai realizmus utolsó nagy képviselője s tulajdonképpen azon az úton halad továbbamelyen a XIX. század derekán Gogol a Holt lelkekben és a Revizorban elindult. Csehov egyik legismertebb novellájában, a Hivatalnok halála címűben Cservjakov kishivatalnok a megalázottság nak olyanféle típusa, mint Gogolnak Köpönyeg című elbeszéflésében a szánalmasan tehetetlen Akakij Akakievics. • Az 1905-ös forradalmat megelőző negyedszázadban az orosz társadalom nemesi osztálya és polgársága, valamint a cári önkényuralom és bürokrácia a felbomlás előjeleit mutatja s a letűnésre ítélt társadalmi rendszerben a szürkeségnek, a megmerevedésnek, a levegőtlenségnek és a közönynek olyan tünetei jelentkeztek, amelyek az egyének tudatában értelmetlenné, örömtelenné, fojtóvá és tűrhetetlenné telték az életet. Csehov nagy témája felrázni az embereket a tompultságból és közömbösségből, tükröt tartani eléjük, amely megmutatja siralmas ábrázatukat és harcra' ösztönzi őket az életuntság, az elszolgaisodás, a (megbélyegzettség és a megalázottság önkínzó, érzelmi és idegéletüket megbontó tudata ellen. Csehov 1860-ban született az Azovi-tenger partján fekvő Taganrog városában, apja kiskereskedő volt, de nagyapja, még mint földműves, Sas Andor: A. C S E H O V jobbágyi kötelékben élt. Miután a kis szatócsbolt nem hozott jövedelmet, apja a családdal együtt Moszkvába költözött, hogy ott próbáljon szerencsét. Csehov azonban visszamaradt szülővárosában, ott végezte a gimnáziumi osztályokat s létfenntartásáról magánórák adásával gondoskodott, mint egyedülálló diák. A gimnázium elvégzése után Moszkvába került s beiratkozott az ottani egyetem orvosi karára, ,1884-ben megszerezte az orvosdoktori diplomát. Mint egyetemi hallgató dolgozni kezd élclapokba s humoros és szatirikus hangú novelláiban keresztmetszetet ad úgyszólván az egész akkori orosz társadalomról. Kilenc évvel volt idősebb Gorkijnál s mint író nyolc évvel hamarabb, 1884-ben lép fel önálló művel, egy novellagyüjteménnyel. Első igazi sikerét 1886-ban aratja „Alkony idején'című novellásikötetével, melyet az orosz tudományos akadémia a Puskin-díjjal jutalmazott. Irodalmi tevékenységének első szakaszában a humoros szatirikus haing az uralkodó. Ezt a humorista Csehovot ismerte meg és kedvelte Mikszáth, aki 1906-ban egy akkori magyar realistáról, Bródy Sándorról írva úgy jellemzi Csehovot, hogy elbeszéléseiben hűen és becsületesen tükrözi a valóságot, nem töri magát különös szövevények után s elég neki meglátnia valahol egy ruhát porció Darasztasszonyt, vagy egy lovát ütlegelő muzsikot az utcán s ezzel meg van számára a téma. Csehov jelességét abban is látja, hogy ő az élet sötét oldalait bearanyozza humorával. Az 1905-os forradalom előtti negyedszázadban a cári bürokrácia, az uralmához görcsösen ragaszkodó földbirtokososztály és a feudális erőkkel összeszövetkező burzsoázia megbénította, tespedésre kárhoztatta az orosz népben rejlő és elnyomott alkotóerőket, a hatadmas munkapotenciált. Csehov elbeszélései és 1887 óta írt színművei kifejezésre juttatják a haladó polgári értelmiségnek azt a felisI mérését, hogy nem lehet tovább úgy élni, mint ahogy a nemesek, a burzsoák, a kispolgárok és a parasztok az akkori Oroszországban éltek, ahol „az élet hivatalosan nincs megengedve, de nincs is egészen eltiltva ^ Csehov bírál, megbélyegzi az általános tespedtséget, d3 bízva bízik egy jobb életben, ám hogy ezt mikor és kik fogják kiharcolni, arról nem tud semmi bizonyosat mondani. Ha elnézzük Csehov gondozott arcát, amin a természet végezte gondozattságot kell érteni, az arc finom, ovális formáját, profiljának nemességét s az élességében is rokonszenvet keltő szempárt, az író jelentőségéről tájékozatlan szemlélő is értelmiségi embert, tudóst sejthet benne. Homloka mögött valóban mély, a burzsoázia korabeli akadémikus tudásnál különb tudomány kincsei halmozódtak l'öl: kora embertípusainak, e típusok sorsának, a társadalmi rend megrendülő sztatikájának s az egyének gondolkodását és érzésvilágát nyugtalanná tevő erőinek és jelenségeinek ismerete. Hol szerezte bámulatosan sokoldalú élettapasztalatait? Hogyan volt képes társadalomábrázoló miniatűröknek tekinthető novelláiba az életábrázolás mélységét, koncentráltságát, bensőségét és a bensőséggel kapcsolatos átfogó nagyvonalúságát belesűríteni. Mint kisfiú a taganrogi boltocskában segédkezett a vevők kiszolgálásában, a taganrogi gimnáziumban belelát a tanítók és a tanítás gyarlóságaiba (novelláinak visszatérő típusa a félszeg magánoktató, a hivatástudat nélkül dolgozó gimnáziumi tanár és a- törtetőnek inkább, mint tudósnak beillő egyetemi professzor). Moszkvában megfigyelte a bíróságok, a színházak, a bazárok, az iskolák és mint orvos a kórházak életét. 1891-ben utazást tett Szahalin-szigetén, hogy megfigyelje az oda deportáltak életkörülményeit s tapasztalatait egy útleírásban közzétéve az adott keretek és lehetőségek között hozzájárult a száműzöttek életkörülményeinek enyhítéséhez. 1892—93-ban az akkori kolerajárvány idején mint orvos működött, de ezután abbahagyta az orvosi praxist, mert tüdőbaj tünetei mutatkoztak rajta. A XIX. •század utolsó évtizedében néhány éven át Moszkva közeiében élt, majd betegsége miatt Jaltába, az enyhe éghajlatú Krímbe költözött. Itt ismerkedett meg 1898 körül Makszim Gorkijjal, aki Csehov íróművészetét és jelentőségét nagyrabecsülte. Hogy Csehov a szocialista realizmus nagy úttörőjével menynyire szolidárisnak érezte magát, annak bizonyítéka lemondása az orosz akadémia tagságáról akkor, amikor onnan Makszim Gorifijt kizárták 1902-ben. Jaltai tartózkodásának idejére esik első nagy színpadi sikere Sztaniszlavszkij moszkvai Művész Színházában, 1898-ban, a Sirály című drámájával. Ezt a bemutatót követte 1899-ben Ványa bácsi, 1901-ben a Három nővér és 1904-ben a Cseresznyéskert című színpadi alkotásainak sikere. Ezekben a darabokban a szereplő személyek amiatt panaszkodnak, hogy az életük értelmetlen — onnan ered ez a panasz és magatartás, mivel a társadalom alkata és állanota vált értelmetlenné, esztelenné. A Ványa bácsiban, melyet most fog bemutatni Bratislavában a Szlovák Nemzeti Színház, valamennyi szereplő személy elégedetten magával, az egyik azért, mert öreg és féltékeny, a másik, mert sehol nem veszik komolyan, epizódalaknak nézik, a harmadik, mivel írói pályára adta magát és az írás nem elégítette ki. a negyedik, mivel hozzátartozói számára önzetlenül robotolva elrontotta az életét. A megmerevedett, bénult koznapiság ellen harcolva a polgárság és a nemesség életében egyideig hajlott Csehov a tolsztoji világnézethez, mely a társadalom igazságtalanságainak és gyarlóságainak megbélyegzése mellett a rossz tűrését hirdette. Ennek a tolsztoji közömbösségnek áldozata a „Hatos számú kórterem" című novellában az a szerencsétlen Ragin doktor, aki mint páciens bekerül az általa vezetett elmebetegosztályra s ott a brutális ápolóknak kiszolgáltatva, a saját testén érzi mindazt az embertelenségeit, ame-" lyet mint vezető orvos megtűrt, amely ellen nem lépett föl. Utóbb Csehov elfordul Tolsztojtól és a haladó értelmiség feladatát úgynevezett apró munka végzésében látja, amin az írástudatlanság, a műveletlenség elleni küzdelmet érti. Az ipari munkásság Csehov társadalomszemléletének csupán a perifériáján tűnik fel hellyel-közzel. K cupszfkája visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy Lenin 1911-ben Münchenben Csehov Három nővér című darabjának ottani előadását, 1917 után pedig a moszkvai Művész Színházban a Ványa bácsit látta s az utóbbi látogatásához hozzáfűzte, hogy a darab tetszett Leninnek. Lenin húga, M. I. Uljanova-Jelizarova szerint Voiogya szerette Csehovot s különösen az említett „Hatos számú kórteremé című Csehov-novella mély hatást gyakorolt rá. Csehov színdarabjaiban ismételten ábrázolásra kerül a nemesi földbirtok és földbirtokosok anyagi és erkölcsi leromlásának témája. Csehov kortársa, Makszim Gorkij a társadalom más pontjáról tett megfigyeléseket és (tekintett előre, mint Csehov. Az ő éles és a társadalom objektív törvényeit felismerő előrelátásának feltételei nem voltak meg abban a társadalmi és életkörben, ahonnan Csehov vette szemügyre a cári Oroszország utolsó évtizedeinek jelenségeit. De így is mélységesen tanulságos típusokat alkotott s ezekek egyikét „A tokba bújt embert'"

4 •tálin mint nagytanulságú példát említette a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja) XVI. kongresszusán tartott beszámolójában. A forradalom előtti polgárság és értelmiség életének feltárásában Csehov klasszikus értékű műveket alkotott. Bölcs és mélyenérző íróművész volt, akinek nagy

r szerű szeme, részleteket és nagy összefüggéseket egyaránt _ lát. együttérzett a néppel, szerette és lelkesedni tudott érte, felmutatta gyarlóságait, hogy azoknak tudatára ébTedjen, s ezzel a bátorságával, nyíltságával és tiszta humanizmusával a szocialista kultúrára is nevelő értékű, gazdag örökséget hagyott. Rejtélyes természet Elsöosztályú vasúti fülke. Piros bársony díványon csinos fiatal hölgyilce omlik el. Görcsösen szorongatja drága csipkés legyezőjét, csíptetője minduntalan leesik kis orráról, melltűje hol emelkedik, hol alásüllyed. A hölgy izgatott. Szemközt vele egy fiatal, kezdő író ül, — egyébként külön megbízatással kiküldött kormányzósági tisztviselő, aki a vidéki lapokba kisebb elbeszéléseket szokott írni. — mint ö mondja — novellákat (a felsőbb tízezrek életéből). A fiatalember fürkészően, a kutató érdeklődésével néz a nőre. Figyeli, tanulmányozza, hogy kiismerje rejtélyes, excentrikus lelkületét, hogy megértse, hogy lelke mélyére hatoljon ... — Óh, én megértem önt — mondja a kormányzóság ifjú oszlopa, a fiatal asszony kezét csókolva, valahol a karkötője környékén. — Az ön fogékony, érző lelke kiutat keres az útvesztőből... Igen! Ez súlyos, nehéz harc, de... ne csüggedjen! Maga győzni fog! — írjon rólam, Váldemár! — mondja bús mosollyal.— Az én életem olyan gazdag — oly eseménydús, olyan tarka...! De ami fő, olyan boldogtalan! Ügy szenvedek, mint Dosztojevszkij hősnői! Tárja fel a világnak lelkemet, Váldemár! Mutassa meg ezt a szegény szenvedő szívet! Hiszen maga jó pszichológus! Egy órája sincs, hogy mi itt beszélgetünk és maga már mindent, mindent tud rólam! — Beszéljen asszonyom! — Kérem, mondjon el mindent! Mindent! — Figyeljen! Szegény hivatalnokcsaládból származom. Az apám jó ember volt, okos is, dehát... az idők... s a környezet hatása... írta A. Csehov • VoUs comprenez... nem vádolom szegény atyámat... ivott, kártyázott ... meg hagyta magát vesztegetni ... az anyám pedig... De l minek erről beszélni!... Nélkülöztünk. Minden falat kenyérért küszködni kellett... és a nyomorúság tudata... ah, ne kívánja, hogy mindent felidézzek. <.! Magamnak kellett utat törnöm... A ferde intézeti nevelés... az ostoba regények... az ifjúsági tévelygések ... az első félénk szerelem ... no és a harc a környezettel!? Rémes! És a kétségek?... A kínok... melyek megfendítik hitünket, magunkban és az életben? Ah, maga író és ismer bennünket, nőket! Maga megérti...! Szerencsétlenségemre nem vagyok kicsinyes természetű... Hogy vágytam, hogy vártam a boldogságra. Mennyire szerettem volna ember lenni! Igen! Ember! Ebben láttam a boldogságot... — Csodálatos — suttogja az író ismét megcsókolva a hölgy kezét a karkötőn felül. — Nem önt csókolom, isteni nő! Hanem az emberiség szenvedését! Emlékszik Raszkolnyikovra? Az ő csókja volt ilyen. — Ó, Váldemár! Hogy szomjaztam a dicsőséget!... Az élet zsivaját, fényét, ami — minek szerénykedjek ... csak nem mindennapi embert illet meg!... Valami rendkívülire áhítoztam, valamire, ami nem közönséges aszszonyi sors! És íme... egy gazdag öreg tábornok keresztezte utamat... Értsen meg, Váldemár! Hiszen ez önfeláldozás!... lemondás a részemről, érti?! Nem tehettem másként. Családomat jóléthez juttattam, aztán utazgattam ... Jótékonykodtam . . De annyit szenvedtem! Milyen elviselhetetlen, mily lealázó volt számomra ennek a vén tábornoknak az ölelése, noha meg kell hagyni, annakidején vitézül harcolt... De tudja, voltak pillanatok... szörnyű pillanatok ...! De erőt adott az a gondolat, hogy az öreg maholnap úgyis meghal, s akkor élhetek... ahogy akartam: odaadhatom magamat annak, akit szeretek... boldog leszek... És én már találtam is valakit! Váldemár ... Isten látja ... találtam! A dáma mind erősebben legyezi magát és arca bánatos kifejezést ölt... No és az öreg meghalt... Maradt valamicske utána... s én szabad vagyok, mint a madár! Most aztán végre boldog lehetnék! Igaz, Váldemár?... A boldpgság már az ablakomon kocogott . ľ. Csák be kell eresztenem, de... óh.,, nem! Váldemár... Hallgasson... könyörgöm... Most aztán odaadhatnám magamat annak, akit szeretek, lehetnék segítőtársa, barátja, ideáljának megtestesülése, végre boldog lehetnék! ... De milyen ostoba és gálád minden ezen a földön!... Milyen aljas mindéz, Váldemár! Oh, milyen boldogtalan, milyen szerencsétlen vagyok! Megint akadályok vannak ...! Érzem, a boldogság mind távolabb, mind meszszebb megy tőlem ...! Ah, menynyi kín! Ha maga azt tudná! — Na és...? Mi történt? Könyörgöm, beszéljen. Mi gátolja? — Egy másik gazdag öregember. Az összetört legyező eltakarja a bájos arcot. Az író könyökével alátámasztja tömérdek gondolattól zúgó fejét, sóhajt és pszichológus lévén, eltűnődik. A mozdony fütyül

4 prüszköl, s a felkelő nap sugarai megaranyozzák az ablak függönyeit. falt egeľiy merevig a falu uegevi Itt voltam gyermek. Hason feküdtem árnyas füvön és láttam jó apámat, elment a dűlő, rozzant csűr mögött, ahol burjánzott dudva és a bánat; kaszálni ment és véreset köpött. Napestig dolgozott kint görnyedezve, verejtékét az úr jó földje nyelte. Szerencsével sosem találkozott. S ha bánatát elsírta énekelve, hangjában egy nép sorsa zokogott. Tudtam, hogy kínban, izzón, hősien szívébe fojt vagy ezer szőke vágyat, izmaiban béklyós erő rezgett; hagymával betömte síró számat s az árokpartra reggel kieresztett. Föveny voltunk a határ fenekén, imbolygó létünk vad tenger dobálta: az élet; vágytunk, mint a buborék felszínre jutni, fényes szabadságra. S felettünk hömpölygött a komor ég. Most itt ülök megint. Vidám napok nyúlnak elém, mint méh elé az ágak, a smaragd mező szagos reggelt ringat, eszem mézét a drága szabadságnak. Szívemben az öröm rózsái kinyíltak. A falu most a szívemmel határos, elmém ragyog, mint meztelen kardpenge. Hallgatok messzi, víg tehén-kolompot, leánybrigád mellőz el nótát zengve s lágynyelvű szél nyal végig könnyű lombot. Kék ég alatt nő a ház és a béke, — ragyog a szerszám és megkoppan csengve! — Itt élünk mi, a vas holnapba forrva! Somfabottal rajzolok merengve ötágú szép csillagot a porba. Veres János